Évszám
2011
Beküldő
Denes
Innen nem messze, dimbes-dombos vidéken, egy virágos rét közepén éldegél Maszat, a madárijesztő. Becses nevét mindig koszos arcáról, kezéről és ruhájáról kapta. Napjai egyhangú álldogálással teltek, de ennek ellenére ritkán unatkozott; ugyanis mindig történt vele valami. Olykor madár barátai látogatták meg, madárijesztő létére nem ijedtek meg tőle a madarak, mivel olyan jámbor tekintete volt, akár egy ma született báránynak.
Kis madárijesztőnknek még hobbija is volt. Előszeretettel gyűjtött pici holmikat, amiket az útjába fújt a szél; vagy elejtettek az arra járó gyerekek. Apró gyűjteményét hatalmas zsebébe tette, és előszeretettel nézegette, rendezgette kincseit.
Éppen rakosgatta és fényesítgette őket, mikor mozgolódásra lett figyelmes. Tőle nem messze, a szomszédos fa előtt a földben egy kicsike túrásra lett figyelmes. Ráadásul még meg is mozdult valami a földkupac tetején. Csodálkozva meresztgette szemeit, de csak egy icike-picike fekete foltot látott, ami kis várakozás után gyorsan el is tűnt a tátongó lyukban. Maszat gondolkodott egy darabig, tűnődött, hogy mit láthatott az imént. Várt és csak várt, türelmesen, de mivel sokáig nem történt semmi, el is feledkezett a látottakról. E napja is a szokásos ábrándozással telt volna, ha hirtelen meg nem hall egy nagy koppanást. A mellette lévő fa megrázkódott, és leesett róla egy nagyra nőtt vadgesztenye. Hirtelen ismét földtúrás emelkedett ki a talajból, és megjelent az imént látott fekete apróság.
Nini! Egy aprócska vakond emelkedett ki a lyukból. Végigmérte a fát, majd mérgesen megrázta piciny öklét. Sima bundája fénylett a nap fényétől. Egy pillanat alatt visszamászott a mögötte lévő gödröcskébe, és már el is tűnt Maszat szeme elől. Kisvártatva megmozdult a föld a madárijesztő lába alatt, majd megrázkódott körülötte minden.
Mi ez? Földrengés? – kérdezte magától meglepetten, miközben csodálkozva széttárta karjait. Úgy ahogy korábban a fánál, most itt is egy picinyke földkupac jelent meg a talajból kiemelkedve, majd előmászott a sötétbundájú picike vakond.
- Jajj, ne! Már megint nekimentem valaminek? Most épp mit nem vettem észre? - Kérdezte magától mérgesen, és meresztgette a szemét, mivel sajnos nem látott túl jól. Fájdalmasan megsimogatta kis kobakját, amin már jó pár apró duzzanat jelezte azt a tényt, hogy nem ez volt az első eset, hogy nekiment valaminek.
- Elnézést kérek, én csak nem vettem észre…- Szabadkozott a vakond. - Tudod, nem látok jól… porolta le bundáját a rátapadt földdarabkáktól, aztán lassan feljebb emelte tekintetét Maszatra, végül bocsánatkérően folytatta: - Hiába jövök fel a felszínre tájékozódni, mindig elvétem a távolságot és az irányt. A föld alatt pedig eleve nem látok semmit. – Mondta kissé szégyenkezve, és egy gyors mozdulattal el is tűnt a lyukban. Rögvest folytatta volna másfele az útját, ha Maszat utána nem kiált. Mert ilyen volt madárijesztőnk: szívesen segített másoknak, és örült is hogy akad társasága egy kis időre.
- Ne siess annyira, hátha tudok neked segíteni! Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Maszat a nevem. Ez a rét itt pedig Százszorszép Rét! A nevét a sok-sok itt nyíló virágról kapta! Én vagyok itt a madárijesztő, én szoktam vigyázni a növényekre, amit az emberek vetnek. De sajnos az utóbbi pár évben senki nem vetett ide semmit. Mutatott körbe Maszat, és csakugyan; a rétet benőtte a fű és a virágok.
A kis vakond meglepetten előmászott:
– Tudnál nekem segíteni? Ha igen, az jó lenne. A kobakom eléggé fáj… - Panaszkodott, majd illedelmesen bemutatkozott:
- Vakarcs a nevem! Piszeorr, a vakond egyenes ági leszármazottja vagyok! A nagyapám nagyon híres volt, azt mesélik róla, hogy még a kövekbe is tudott járatokat fúrni! Éppen új alagutakat ások magamnak, ahova elvackolhatom magam és az összegyűjtött élelmemet. De folyton nekimegyek mindennek a föld alatt.
Maszat gondolkodott picit, majd a zsebébe nyúlt:
- Nézzük csak, mi van itt, hátha találunk neked valamit, ami segíthet!
Kotorászott egy keveset, majd az egyik kezével kiemelt pár kacatot a többi közül. Vakarcs kíváncsian nézett, ő még ennyi kincset egy helyen, ráadásul egy nagy, teli zsebben még nem látott: egy törött zsebóra, különböző méretű csavarok, tű egy kevés cérnával és egy pici esernyő került elő Maszat gyűjteményéből.
- Ezzel sajnos sokra nem megyünk. – Szólalt meg, nézegetve a tenyerét, de elszomorodott erre szemmel láthatóan Vakarcs is.
- Várjunk csak… - Szólt hirtelen Maszat: Emlékszel arra a darab gesztenyére, amit levertél idefele jövet?
- Azt hiszem igen… – Felelt Vakarcs, és megtapogatta az egyik vöröslő puklit a buksiján.
- Ide tudnád hozni nekem? Talán tudok vele valamit kezdeni…
Vakarcs már ott sem volt, csak egy koppanás jelezte, hogy megérkezett a fához. Maszat közben tűvel és cérnával a kezében türelmesen várakozott. Vakondunk gyorsan megkereste a gesztenyét, majd kissé lassan, az útjában lévő dolgokra ügyelve, visszaindult a madárijesztőhöz. Annyira hajtotta a kíváncsiság, hogy majdnem sikerült újra nekimennie Maszatnak.
- Itt van, meghoztam! – Szólt boldogan, és látszott rajt hogy meg van elégedve magával, mivel sikerült elkerülnie az ütközést.
Maszat – kézhez kapván a gesztenyét -, lehámozta annak tüskés héját, az egyik héjdarabot és a csupasz gesztenyét a zsebébe tette. A kezében levő gesztenyehéjat átlyukasztotta két helyen a tűvel, majd belefűzte a cérnát is. Ezután a meglepett vakond fejébe húzta az így elkészült sisakot.
- Tessék, így most már nem vered be a fejed, ha nekimész valaminek! A cérna pedig megakadályozza, hogy leessen a kobakodról!
A kis vakond ujjongott örömében, szinte fülig ért a szája! Igazgatta a fején a kapott ajándékot, és hosszasan nézegette magát Maszat tükrében.
- Nagyon szépen köszönöm! – Szólt Vakarcs. –Most már folytatni szeretném az alagútásást, főleg ebben az új sisakban!
- Nagyon szívesen! Ha a rét közelében jársz, látogass meg!
- Természetesen eljövök hozzád, most már úgyis van erre is járatom!
Vakarcs sűrű hálálkodások közepette elbúcsúzott Maszattól, majd tett pár tiszteletkört a madárijesztő körül. Távozását csak egy apró elhaló koppanás jelezte, Maszat pedig örült, hogy szerzett egy új barátot.
Kis madárijesztőnknek még hobbija is volt. Előszeretettel gyűjtött pici holmikat, amiket az útjába fújt a szél; vagy elejtettek az arra járó gyerekek. Apró gyűjteményét hatalmas zsebébe tette, és előszeretettel nézegette, rendezgette kincseit.
Éppen rakosgatta és fényesítgette őket, mikor mozgolódásra lett figyelmes. Tőle nem messze, a szomszédos fa előtt a földben egy kicsike túrásra lett figyelmes. Ráadásul még meg is mozdult valami a földkupac tetején. Csodálkozva meresztgette szemeit, de csak egy icike-picike fekete foltot látott, ami kis várakozás után gyorsan el is tűnt a tátongó lyukban. Maszat gondolkodott egy darabig, tűnődött, hogy mit láthatott az imént. Várt és csak várt, türelmesen, de mivel sokáig nem történt semmi, el is feledkezett a látottakról. E napja is a szokásos ábrándozással telt volna, ha hirtelen meg nem hall egy nagy koppanást. A mellette lévő fa megrázkódott, és leesett róla egy nagyra nőtt vadgesztenye. Hirtelen ismét földtúrás emelkedett ki a talajból, és megjelent az imént látott fekete apróság.
Nini! Egy aprócska vakond emelkedett ki a lyukból. Végigmérte a fát, majd mérgesen megrázta piciny öklét. Sima bundája fénylett a nap fényétől. Egy pillanat alatt visszamászott a mögötte lévő gödröcskébe, és már el is tűnt Maszat szeme elől. Kisvártatva megmozdult a föld a madárijesztő lába alatt, majd megrázkódott körülötte minden.
Mi ez? Földrengés? – kérdezte magától meglepetten, miközben csodálkozva széttárta karjait. Úgy ahogy korábban a fánál, most itt is egy picinyke földkupac jelent meg a talajból kiemelkedve, majd előmászott a sötétbundájú picike vakond.
- Jajj, ne! Már megint nekimentem valaminek? Most épp mit nem vettem észre? - Kérdezte magától mérgesen, és meresztgette a szemét, mivel sajnos nem látott túl jól. Fájdalmasan megsimogatta kis kobakját, amin már jó pár apró duzzanat jelezte azt a tényt, hogy nem ez volt az első eset, hogy nekiment valaminek.
- Elnézést kérek, én csak nem vettem észre…- Szabadkozott a vakond. - Tudod, nem látok jól… porolta le bundáját a rátapadt földdarabkáktól, aztán lassan feljebb emelte tekintetét Maszatra, végül bocsánatkérően folytatta: - Hiába jövök fel a felszínre tájékozódni, mindig elvétem a távolságot és az irányt. A föld alatt pedig eleve nem látok semmit. – Mondta kissé szégyenkezve, és egy gyors mozdulattal el is tűnt a lyukban. Rögvest folytatta volna másfele az útját, ha Maszat utána nem kiált. Mert ilyen volt madárijesztőnk: szívesen segített másoknak, és örült is hogy akad társasága egy kis időre.
- Ne siess annyira, hátha tudok neked segíteni! Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Maszat a nevem. Ez a rét itt pedig Százszorszép Rét! A nevét a sok-sok itt nyíló virágról kapta! Én vagyok itt a madárijesztő, én szoktam vigyázni a növényekre, amit az emberek vetnek. De sajnos az utóbbi pár évben senki nem vetett ide semmit. Mutatott körbe Maszat, és csakugyan; a rétet benőtte a fű és a virágok.
A kis vakond meglepetten előmászott:
– Tudnál nekem segíteni? Ha igen, az jó lenne. A kobakom eléggé fáj… - Panaszkodott, majd illedelmesen bemutatkozott:
- Vakarcs a nevem! Piszeorr, a vakond egyenes ági leszármazottja vagyok! A nagyapám nagyon híres volt, azt mesélik róla, hogy még a kövekbe is tudott járatokat fúrni! Éppen új alagutakat ások magamnak, ahova elvackolhatom magam és az összegyűjtött élelmemet. De folyton nekimegyek mindennek a föld alatt.
Maszat gondolkodott picit, majd a zsebébe nyúlt:
- Nézzük csak, mi van itt, hátha találunk neked valamit, ami segíthet!
Kotorászott egy keveset, majd az egyik kezével kiemelt pár kacatot a többi közül. Vakarcs kíváncsian nézett, ő még ennyi kincset egy helyen, ráadásul egy nagy, teli zsebben még nem látott: egy törött zsebóra, különböző méretű csavarok, tű egy kevés cérnával és egy pici esernyő került elő Maszat gyűjteményéből.
- Ezzel sajnos sokra nem megyünk. – Szólalt meg, nézegetve a tenyerét, de elszomorodott erre szemmel láthatóan Vakarcs is.
- Várjunk csak… - Szólt hirtelen Maszat: Emlékszel arra a darab gesztenyére, amit levertél idefele jövet?
- Azt hiszem igen… – Felelt Vakarcs, és megtapogatta az egyik vöröslő puklit a buksiján.
- Ide tudnád hozni nekem? Talán tudok vele valamit kezdeni…
Vakarcs már ott sem volt, csak egy koppanás jelezte, hogy megérkezett a fához. Maszat közben tűvel és cérnával a kezében türelmesen várakozott. Vakondunk gyorsan megkereste a gesztenyét, majd kissé lassan, az útjában lévő dolgokra ügyelve, visszaindult a madárijesztőhöz. Annyira hajtotta a kíváncsiság, hogy majdnem sikerült újra nekimennie Maszatnak.
- Itt van, meghoztam! – Szólt boldogan, és látszott rajt hogy meg van elégedve magával, mivel sikerült elkerülnie az ütközést.
Maszat – kézhez kapván a gesztenyét -, lehámozta annak tüskés héját, az egyik héjdarabot és a csupasz gesztenyét a zsebébe tette. A kezében levő gesztenyehéjat átlyukasztotta két helyen a tűvel, majd belefűzte a cérnát is. Ezután a meglepett vakond fejébe húzta az így elkészült sisakot.
- Tessék, így most már nem vered be a fejed, ha nekimész valaminek! A cérna pedig megakadályozza, hogy leessen a kobakodról!
A kis vakond ujjongott örömében, szinte fülig ért a szája! Igazgatta a fején a kapott ajándékot, és hosszasan nézegette magát Maszat tükrében.
- Nagyon szépen köszönöm! – Szólt Vakarcs. –Most már folytatni szeretném az alagútásást, főleg ebben az új sisakban!
- Nagyon szívesen! Ha a rét közelében jársz, látogass meg!
- Természetesen eljövök hozzád, most már úgyis van erre is járatom!
Vakarcs sűrű hálálkodások közepette elbúcsúzott Maszattól, majd tett pár tiszteletkört a madárijesztő körül. Távozását csak egy apró elhaló koppanás jelezte, Maszat pedig örült, hogy szerzett egy új barátot.