A sors szeszélye ismeretlen fogalom. Minden ember ura és alkotója saját életének, és jó vagy rossz sorsa életében és halálában attól függ; a döntő pillanatokban mennyire választ megfontoltan. (Platón után) Tétova felvetések, kételyek
- Szabad akarat, megfontolt választás?- röhögtek nyíltan a szemedbe Sztálin, Hitler, Mao, Pol Pot, Castro, manapság Kim Dzsong Un és a többiek. Csak vezéri akarat van, te csupán annyiban dönthetsz, velünk vagy-e vagy ellenünk? Ámbár, ha minket választasz, akkor is halál lehet osztályrészed, döntésed hajítófát sem ér. Kolima, Auschwitz, szabad akarat?
- Okos döntés? - mosolyognak mindentudásuk birtokában Rotschildék, Rockefellerék, a Bilderberg tagjai, bankárok és még vagy 4000-en, a világ milliárdosai, akik a tőke, áru, szolgáltatás, munkaerő szabad áramlása következtében oda vándorolnak, ahol a legnagyobb profit nyerhető, jelzáloghitellel egyéb ördögi találmányokkal fél-világot nyomorítanak meg. Nekik megvan, de neked van-e választásod? Ha gyáradat épp áttelepítették, munkanélküli lettél, lakásodból kiebrudaltak, hogyan lehetsz saját sorsod kovácsa, hiszen a tűz, üllő, kalapács az ő kezükben van, te pedig eszköztelenül, tehetetlenül tántorogsz „gyönyörű” világukban.
- A döntés ugye alternatívák közötti célirányos választás, a szegények becslések szerinti bő milliárdjának jelent ez valamit? Választhatnak: szegénységben vagy mélyszegénységben kívánnak-e élni és meghalni. A szegénységnek ugye nincs határa? A gazdagságnak sincs, hiszen csak ők, négyezren dönthetnek mindig okosan. Milliárdnyian pedig elvétve, vagy soha.
Mégis lenne itt valami más is: az okos választás elé gátakat emelő gazdasági, társadalmi viszonyok, netán determinizmus, előre megírt sors, amely aligha egyeztethető össze az akaratszabadsággal?
Egyéb aggodalom
Florentino Ariza doktor 50 évet várt Fermina Dazára, hogy beteljesüljön szerelmük (Szerelem kolera idején). Régi, megejtő mese.
A diszkó tele kalandra vágyókkal, fiúk lányok tolonganak a sejtelmes, olykor vakító pászmákban felvillanó fényben, fülsiketítő zenében. A pult előtt álldogálók előtt teli poharak, a mellékhelyiségekben serény drogozás folyik. Egy fiú és lány alkalmi partnert keres, egymásra találnak. Isznak, majd táncolnak, szavak nélkül is értik egymást, egyre inkább összesimulva érzékelik felhevült testük minden domborulatát, ívét, ösztöneik mind hevesebben követelik jussukat. Ugyanarra gondolnak mindketten, majd kézenfogva távoznak, s a fülledt nyári éjszakán alkalmas helyet találva, minden megtörténik, úgy, hogy egymásról alig tudnak valamit, elválás előtt legalább néhány szót váltanátok magatokról! Pár óra telt el csupán, találkoznak-e még valaha? Mögöttük plakát hirdeti az egyik színház műsorát: Rómeó és Júlia.... A XXI. sz. elején vagyunk, ez nagyon is mai mese.
Márquez, Shakespeare ma álmodoznátok-e örök szerelemről? És Platón? Eligazodnál-e mai, globális, épp ezért áttekinthetetlen, megmagyarázhatatlan világunkban, lenne-e örökbecsű tanításod, jó tanácsod a ma emberének? -.-.-
Tétova válasz-keresés saját sorsunkban, döntéseink története, igaz történet. Szögezzük le előre, amikor megszülettél, nem dönthettél semmiről. Szüleid szabad akarata nyomán láttad meg a napvilágot. Genetikai kódodhoz előtte lehetett-e közöd? – a tudomány mai álláspontja szerint nem, annál inkább felmenő, általad soha sem ismert őseidnek. Apádnak éles esze volt és nagy kritikus, de sohasem tudott bensőséges kapcsolatot teremteni gyermekeivel, barátaival, embertársaival, ivott is. Anyád mérsékeltebb szellemi kvalitással megáldva, sokkal szeretetteljesebb légkört teremtve, pótolta ugyan apád hiányosságait, hiúsága, önimádata viszont tagadhatatlan volt. Kódod vajon predesztinált-e valamire ezekből?
És beleszólhattál-e a körülményekbe, a főjegyző apa által biztosított viszonylagos jómódba, amelyért később súlyos árat kellett fizetnie egész családodnak? Aligha. Így telt boldog gyermekkorod is, apró-cseprő válaszaid voltak ugyan problémákra, de életedet ezek aligha befolyásolták. Fogalmad sem volt arról, mi az életút minőségét megszabó döntés, és mi annak felelőssége. De szorgalmasan tanultál, álmaid (egyetemi tanár, kutató, tudós) ekkor még megvalósíthatónak tűntek, minden rajtad múlik majd – gondoltad, hitted is erősen.
Aztán 18 éves korodra - az új világ beköszöntével, családod deklasszálódása nyomán - rájöttél, döntened kell: megkísérled-e a beilleszkedést, apád értékítéletét, családod eddigi életfelfogását megtagadva, avagy vállalod a kirekesztettséget, álmaid biztos összeomlásának ódiumát. De itt is azonnal felvetődik a kérdés, megtehetted volna-e, hogy az előbbit választod, hiszen káderlapjaidon már az „osztályidegen”, jobbik esetben az „egyéb” gyilkos minősítés szerepelt, amely bezárta a jövő minden útjának kapuját? Szóval volt alternatíva, de te nem választhattál, mások tették meg helyetted, nélküled. Szabad akaratod illúziója egyelőre álom maradt csupán, inkább az előre megírt sors valósága derengett reménytelen égboltodon. Érettségi előtt kizártak gimnáziumodból, két éves kitérő után leérettségizhettél ugyan, de egyetlen felsőoktatási intézmény sem várt, hisz az új világnak nem volt szüksége rád. Az sem a te választásod, hanem a véletlenek játéka volt, hogy kerülő úton ugyan, végül mégis egy főiskolán landolhattál, és itt -immár a te döntésed alapján, amelyet azonban mégis determinált a havi 220 Ft ösztöndíj elnyerésének szükségszerűsége - kitüntetéses diplomát szereztél, hogy tanárként taníthass majd egy általános iskolában valahol. Mert a megígért tanársegédi beosztást, az álmodat elsodorta az ellenségeikre ugyancsak vigyázó személyzetisek ébersége.
24 éves lettél, amikor, ugyan még mindig származásod árnyának batyuját cipelve hátadon, elérkeztél életed saját döntéseken alapuló alakításának küszöbéhez, egyúttal a mottónak szánt platóni gondolat igazsága bizonyításának lehetőségéhez! 1956 őszén 3 döntést hoztál, melynek következményei egész életedre kihatottak, és egyes hátrányait e földi életedben már nem voltál és nem is leszel képes kiküszöbölni, velük éltél, velük is halsz.
Ez év őszén érkezett iskoládba az új magyartanár, a Nő, és néhány nap kellett hozzá csupán, hogy kibontakozzon mindent eleve eldöntő szerelmetek. A forradalom felé rohanó napok addig soha nem tapasztalt ragyogással vettek körül két embert, akik immár összetartozva élték és testesítették meg József Attila Ódájának örökéletű sorait:....”ahol én fekszem, az az ágyad”. A döntés egyre inkább érett, nem is lehetett alternatívája: életre szóló szerződést kell kötnötök, mert örömötök csak együtt átélve lehet igaz, bánatotokra, gondjaitokra csakis együtt találhattok majd gyógyírt, megoldást.... De előbb, váratlanul, más döntéseket kellett hoznod, amelyek szintén életre szóltak.
A pesti után néhány nappal, falutokba is berobbant a forradalom, a rájuk festett csillagos címerek miatt csörömpöltek a boltok cégtábláinak levert üvegei, a középületek bejáratai előtt szétverve, megtaposva hevertek címerek és vörös zászlók egyaránt. Vihar előtti, döbbent csendben nézte mindenki a teherautóval érkezett idegen munkásokat, akik dolguk végeztével hamarosan tovahajtottak más falvak felé. Este hírt kaptál, fenyegető tömeg a tanácsháza előtt, talán lincselés is lesz, pároddal rohantatok oda. Volt fogalmad a beszolgáltatás, az erőszakos kollektivizálás paraszti hagyományokat szétromboló embertelenségéről, hiszen 2 évet dolgoztál egy kis szatmári falucska tanácsában, tudtad, itt akár vér is áztathatja az irodákból kiszórt, az udvaron széttaposott, emberek százait megnyomorító iratokat. A tanácselnök kereket oldott, de a titkárt vadul káromkodó emberek vették körül. Itt népítélet nem lehet - bár jól emlékeztél, hogy 1946 tavaszán a kommunisták ezrével szervezték azokat, apádat, a főjegyzőt is így akarták eltávolítani hivatalából - de ez más, itt tisztán kell maradni! És akkor döntöttetek, tanár társaiddal közbelépve, tüntetéssé szelídítitek a vad indulatokat, Vasvári szobra előtt beszédet mondtál, immár forradalmár (néhány hónap után, 34 éven át, ellenforradalmár) lettél te is. További tetteid, apád története is, egy évvel később, vádiratban öltöttek testet, amelynek végső kimenetele természetesen börtönbüntetés lett mindkettőtöknek. Lett volna más alternatíva? Igen, közömbösen hazaballagni, tudomásul venni, hogy, akiket inzultus ér, megérdemelték, hiszen maguk voltak kommunistaságuk kovácsai, miért épp neked kellene azokért tenni valamit, akik tönkretették családodat, így téged is. Mégis másként cselekedtél, talán, mert egész életedben elutasítottad az erőszakot, az emberséget kerested, a megértést, a közös cselekvés lehetőségeit mindig és mindenütt, mert ez utóbbiak erejében mindennél jobban hittél és bíztál. ( Eme hited lángja azért alaposan lelohadt, amikor jóval később betekinthettél a járási pártbizottság irataiba, ahol így vélekedtek rólatok:...”Ezek úgy képzelték el, hogy majd ők... gyilkolják a munkásosztály, a dolgozó parasztság, értelmiség színe-javát...” Járási bizottsági ülés jegyzőkönyve, TL. 1957.febr. 14.) Te akartál gyilkolni, meg édesapád? Minden hiába, gyűlöletük határtalan volt!
Egyébként a megfontolt, okos döntések sok időt igényelnek, ott, akkor talán egy percnyi idő volt a helyzet felismerésére, az erőviszonyok felmérésére, a cselekvés célravezető módjának megtalálására, aztán a döntésre. Latolgathattatok, megbeszélhettétek kollégáitokkal a racionális lépéseket? Aligha. Így történt hát, hogy e 60 másodperc alatti, majd az ezt követő napokban szintén pillanatok alatt meghozott döntéseiddel saját további életed máig leélt 6 évtizedét határoztad meg, tetted tönkre. Egy nap 86.400, egy év mintegy harminckét millió másodperc, és hatvan év?- úgy két milliárd! Ember, fontold hát meg, miként döntesz, ha megteheted! De, ha nincs időd az alapos átgondolásra, akkor ne dönts? Mi itt a teendő? - hiszen az is döntés, ha nem döntünk! Platón nem segítenél?
November 4-én reggel aztán gyorsan elszálltak az illúziók, hamarosan pedig egyre inkább kirajzolódott a leszámolás bekövetkeztének baljós bizonyossága. A szocializmus - immár ismét győztesen - nem tagadhatta meg önmagát, az ellenfelektől meg kell szabadulni! És akkor úgy november végén ismét döntened kellett, szerelmed vetette fel, hagyjátok el együtt ezt az országot, itthoni életetek csak komor, szenvedéssel, kudarcokkal teli jövőt ígér; félre most tehát a haza szeretetének, a családi összetartozásnak maradásra bíró csalóka igézetével, a hazát, a családot a szívedben bárhová magaddal viheted! Jól emlékszel, anyád, átfogva lábaidat, könyörgött maradásotokért, és neked nem volt elég bátorságod a helyes és célszerű döntéshez, ígéretet tettél, nem vágtok neki az útnak. Mert kedvesed is elfogadta választásodat, holott ebben a pillanatban halványan mindketten megéreztétek, álmaitok megvalósításának lehetősége örökre tovaillant.
Álom és valóság
Az el nem ért Nyugat csak álmaidban kelhet életre, Neked Kelet valósága maradt, így döntöttél. Álmodban pároddal az Egyesült Államokban kötsz ki, megesküsztök, megízlelheted a tiszta lappal való kezdés mámorító érzését, ha netán szerencséd van meglovagolni az akkori magyar forradalom iránti rokonszenv támogató erejét, egyetemet végezhetsz, taníthatsz, akár egyetemen is... Valóságosan viszont 57-ben elvesztetted állásodat, év elején megnősültél ugyan, de nyáron elszakítottak kedvesedtől, 2 év börtön várt rád, szabadulásod után tabula rasa helyett priuszod lett, büntetett előéletedtől csak 90-ben szabadulhattál, közben a belső elhárítás hálójában vergődtél mindvégig. Igaz 63-tól ismét taníthattál, 10-14 éves gyermekeket általános iskolában, bár a 70-es években egyetemi diplomát, doktorit szereztél, munkahelyed mégis a régi maradt mindvégig... Álmaidban akár tudós is lehetsz, kutathatod az emberiség történetének nagy titkait, széles horizontod van immár, rálátsz a világra, világnyelven beszélsz, írsz, publikálsz rangos folyóiratokban, sokan megismernek... A valóságban is kutatni kezdtél, horizontod egy kis ország perifériája lehetett csupán, témáid helytörténeti jellegűek lettek, publikációid régiós folyóiratokban jelentek meg, magyarul. Ismertséged, korlátozott, itt tudományos pálya szóba sem jöhetett... Álmodban kiegyensúlyozott családi életet élsz, szolid anyagi jómódban újrateremtitek gyermekkorod tágas, gyönyörű otthonát, szép autóra vágysz, megveheted, szüleidet is segítheted, hisz apád nyugdíját B-listázása örökre annullálta... A valóságban ez az egyetlen elem, a szeretetteljes családi élet, ami itt is megadatott, az anyagi jómód azonban elérhetetlen messzeségbe került, csak saját magatokra számíthattatok, miközben kettőtök bére felét sem érte el egy bányászénak. Családi házatok kétszobásra sikeredett, csak a kert vágya teljesült, autóid skálája a Trabanttól a Skodáig terjedhetett, 1500-as Zsigulira már nem telt. Szüleidet sem segíthetted, de legalább havonta láthattad őket... Álmaidban idős korodban ismeretlen tájakat jártok be feleségeddel, pótoljátok, mi életetekből addig kimaradt... Az itthon valósága ennél jóval szürkébb, szűkebb életet kínál egy magyar nyugdíjas pedagógus házaspárnak.
Mégis mit akarsz – így a kisördög – hiszen a magyar valóságban is megkaptad amerikai álmaidnak egy részét, és mégis csalódott vagy? Csak az álmok voltak nagy ívűek, a valóság nem volt, mert nem lehetett az – emígy a válasz.
90-ben Antall József bocsánatot kért, 60 évesen lehet-e karrier-építésbe kezdeni? Próbálkoztál, Korábban Eötvösért rajongtál, természetes utad vezetett az SZDSZ-be. Csalódás, konzervatív útkeresés, 20 évet töltöttél még az önkormányzatok világában, megismerted a közélet minden kihívását, szépségét is, végül 80 évesen elfogyott az erőd, befejezted. Életed minőségén már aligha javíthatsz, egykori álmaid teljesülésében sem reménykedhetsz, várnak-e rád még sorsodat meghatározó döntések? Immár bizonyosan nem.
-.-.-
Ki szövi, hát sorsod fonalát? Valóban saját ura voltál döntéseidnek, valóban csakis magadnak köszönheted jó vagy balsorsodat? Vagy mégis van más is, fátum, genetikai vagy egyéb determinizmus? E sorok írója képtelen okos válaszra lelni ebben a kérdésben. De van-e egyáltalán megnyugtató válasz? Aligha.