A nyári nap sugarai már kora reggel frissen kúsztak be az ablaktáblák közti résen, és megcsiklandozták a talpát. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, lustán kinyújtóztatta karjait. Egy kis ideig zavartan bámulta a mennyezetet, és próbálta felidézni egy furcsa álom képeit, de azok nyomtalanul elillantak. Alig észrevehetően megrázta a fejét, talpra szökkent, majd az ablakhoz sétált, és széttárta a palettákat. A széles udvaron már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki a nagy ünnepre készült, az ő szülinapjára. A nagyhangú szakács széles kézmozdulatokkal alkudozott a kofákkal, a kertész a virágokkal megrakott szekereket dirigálta, a lovászfiúk a lovakat csutakolták, szolgák szaladgáltak ide-oda. Ő meg csak bámulta a nyüzsgést, és az udvaron szétáradó fényt. A nap ugyan még nem járt magasan, sugarai mégis könnyedén átugrották az alacsony melléképületeket, és szinte elvakították a szemet, ő mégis észrevette az árnyékban vergődő madarat a két épület közötti szűk sikátorban. Szinte gépiesen vette magára ruháit, és indult el lefelé, kikerülve a forgalmas folyosókat, és egy eldugott mellékajtón kilépett az udvar egy félreeső zugába, közel ahhoz, ahol az előbb a madarat látta, ám az már nem volt ott. Maga sem értette a csalódottságot, amit érzett, majd kissé bosszúsan legyintett egyet, és visszafordult a palota felé. Nem tehetett róla, de valahogy úgy érezte, annak a madárnak köze van éjjeli álmához.
Az ünnepi ceremónia ezúttal is kifogástalan volt, apja legkisebb fia születésnapján is bőkezű volt. Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát díszruhájában, de az lassan hozzáidomult testéhez, és a lovagi tornán elvégzendő feladatait már elegánsan és sikeresen teljesítette, mintha csak megszokott lovaglóruháját viselné. A tömeg tapsolt és éljenzett, ő pedig mosolygott az emberekre, mosolyogva fogadta a köszöntéseket, mosolyogva bontotta ki az ajándékait, és mosolyogva fogyasztotta az ételeket. Eljött hát a nap, amire annyira várt, végleg búcsút inthet a gyerekkornak, most már férfinak számít. Mosolya mögött azonban nem volt igazi öröm. Mert nem így képzelte. Nem érezte az elégedettséget, amit várt. Helyette inkább valami megmagyarázhatatlan üresség szállta meg. Valami hiányzott. Bárcsak tudná, mit álmodott!
Amikor belépett a tanácskozóterembe, már tudta, mit fog mondani, és azt is tudta, mit fog elhallgatni. Egyszerűen csak utazni akar, világot látni, hiszen ez teljesen elfogadott döntés egy királyfi részéről. De az öregembert nem fogja megemlíteni, akivel bolyongásai során a város egy szűk utcájában találkozott. Még most is beleborzongott, mikor rá gondolt. Az aranypénz keményen koppant a bádogpohár alján, a világtalan aggastyán pedig mintha egyenesen az arcába bámult volna tejfehér szemeivel, és azt mondta: - Nem fogadhatom el, fiam, hisz te magad is szűkölködsz. És ahogy kimondta ezeket a szavakat, hirtelen emlékezett. Emlékezett az álomra, és tudta, hogy mennie kell.
Amikor már elég távol került a várostól, amikor már nem hajoltak meg előtte az emberek, lovát egy jólelkű fogadósnak ajándékozta, és amint saját lábain kilépett az országútra, akkor érezte csak igazán, hogy útnak indult. Útja falvakon és városokon, erdőkön és völgyeken keresztül vezetett, de sehol nem érezte úgy, hogy, megérkezett, hogy ez a hely más, mint ahonnan elindult, mígnem egyszer csak egy különös helyre bukkant. Először ez sem tűnt másnak, mint egy egyszerű forrás. A nők megmerítették öblös edényeiket a forrás kővel kirakott medrében, a gyerekek visongva futkároztak szüleik körül, de mégis, valami más volt. Ezek az emberek mind mosolyogtak, de nemcsak a szájukkal, de a szemükkel és egész lényükkel is. Sokáig figyelte őket, nap-nap után, de mikor megpróbálta követni őket, az út egy kanyarulatában egyszerűen eltűntek. Nem látott ott mást, csak áthatolhatatlan, sűrű bozótot. Egyik nap azonban, mikor már túl sokat várt, és a magával hozott víz is elfogyott, odalépett az egyik vízhordó lányhoz, és kérte, hogy ihatnék–e egy korty vizet. A lány feléje nyújtotta korsóját, ő pedig ivott. A hűs víztől szomja enyhülését várta, de többet kapott annál. A víz nemcsak szomját csillapította, hanem fáradtságát, csüggedését is, és érezte, ahogy életet adón szétárad egész testében. És ezen a napon, amikor a vízhordó lányok nyomába eredt, az útkanyarulat után már nem a barátságtalan bozót fogadta, hanem egy széles kapu, ami mintha egy nevető száj lenne. Így lépett be Kacagvárba.
Ettől a naptól kezdve boldogan élt, nem érezte már az ürességet, ami útnak indította, hisz hogyan is érezhette volna, mikor az emberek körülötte mind boldogok voltak, és teljes szívvel rámosolyogtak. Mosolyogtak hétköznapokon és ünnepnapokon, mosolyogtak a parkban sétálva és a pékség előtti sorban állva, mosolyogtak a bálban és a fogorvosi rendelőben várakozva; mosolyogtak a nők és mosolyogtak a férfiak, mosolyogtak az öregek és mosolyogtak a gyerekek, – még akkor is, mikor anyjuk spenótot diktált beléjük – de legjobban talán maga a király mosolygott, aki csörgősipkaszerű koronát viselt. Kacagvárban mindenki boldog és elégedett volt. Mosolygott hát ő is, és élvezte, hogy mindig süt a nap.
Egy különösen díszes vacsorán végre alkalma adódott, hogy elismeréssel szóljon a királyhoz, amiért ilyen boldog nép fölött uralkodhat, és bizonyára azért ilyen boldog a nép, mert jó az uralkodó. Mire a király feléje fordult, és megkérte, mondja el neki, mi is az a boldogság? A fiú megszokta már a király bolondozásait, szélesen elvigyorodott hát, és serlegéért nyúlt, hogy koccintsanak a tréfára, ám a király még mindig rá függesztette kérdő tekintetét. Kicsit megzavarodva letette hát a poharat, és így szólt:
- Boldogságot akkor érzel, amikor könnyű a szíved.
- És mikor nehéz a szíved?
- Amikor szomorú vagy.
- És mi a szomorúság?
- A szíved fájdalma. Érted már?
De a király nem értette. Vidáman megcsóválta a fejét, és azt javasolta a legénynek, keresse fel Kacagurut, a város bölcsét, ő majd biztosan megérti, miről beszél. De Kacaguru sem értette meg, és hiába fogta szigorú forrásvízkúrára a fiút, rajta már semmi sem segített. Nem tudott többé boldog lenni, mert nem létezhet olyan helyen boldogság, ahol szomorúság sincsen. Elmélázva bandukolt a napfényes, árnyéktalan utcákon, és szórakozottan egy aranypénzt dobott egy vak öregember kalapjába, mire az ismerős hangon megszólalt: - Nem fogadhatom el, fiam, hisz te magad is szűkölködsz. És akkor tudta, hogy mennie kell.
Kanyargós folyók, szeles fennsíkok és sűrű erdők keresztezték útját, új városok és új emberek, de ő csak ment tovább, és ahányszor belépett egy újabb város kapuján, abban reménykedett, az lesz az a hely, ahova indult, amit keres. Vándorlásai során így jutott el egy dúsan termő málnás szélére. Emberek jöttek-mentek a terebélyes bokrok között, arcuk majd kicsattant az egészségtől, és mindnyájukról valami különös nyugodtság sugárzott, az a fajta nyugodtság, amit egy finom ebéd elfogyasztása után érez az ember. Nem ámultak el a hatalmas málnaszemek láttán, csak hanyagul lecsippentettek egyet a látszólag egyforma és tökéletes gyümölcsök közül, és jóízűen elfogyasztották. Majd dolguk végeztével eltűntek a bokrok között, mintha csak a föld nyelte volna el őket Sokáig csak távolról figyelte őket, míg egy napon aztán, amikor már az összes elemózsiája elfogyott, és a málnaszemek egyre hívogatóbban kacsintgattak feléje, odalépett az egyik bokorhoz, leszakított egy málnaszemet, és beleharapott. Soha gyümölcsöt még olyan ízletesnek és olyan mézédesnek nem érzett, mint azt a málnaszemet, ami nemcsak gyomra kínját, hanem lelkéét is egy csapásra elfeledtette. Bár már nem volt éhes, szinte gépiesen nyúlt a következő málnaszemért, meg a következőért, egyre mélyebbre kerülve a bokrok sűrűjében, amikor egyszer csak ott állt Dúskálvára előtt, melyet bő vizű patakok és dús szántók vettek körül.
Szemet kápráztató volt az a pompa, amivel a legegyszerűbb melléképülteket is díszítették. Cirádás homlokzatok, arannyal futtatott oszlopok, gyémánttól ragyogó kapudíszek mindenütt. Itt még a legszegényebbek is háromfogásos ebédet ettek minden nap, és koldusok is csak azért voltak az utcán, mert nem volt jobb ötletük, hogy mivel töltsék a napjaikat. Az emberek tágas, soktermes házakban éltek, és még így is egyre építették a további szobákat, egyiket a másik után. Szükség is volt a sok teremre, hisz különben nem fértek volna el a rengeteg dologtól, amit felhalmoztak maguk körül. Dúskálvárán ugyanis nem létezett például cipősszekrény, itt cipőtermek voltak, mert ha valaki elment cipőt venni, mert az egyik kilyukadt, nem egyet vett helyette, hanem amennyi csak a kezébe fért. És ráadásul még az összes barát és ismerős, aki tudomást szerzett a kilyukadt cipő sajnálatos esetéről, is mind rengeteg pár cipővel lepték meg a pórul járt illetőt. De nem is kellett feltétlenül, hogy egy cipő kilyukadjon, anélkül is nagyon hamar egy új cipőkből álló cipőhalom közepén találhattad magad, ha valakinek épp eszébe jutott, hogy sürgősen meg kell ajándékoznia valamivel, mert épp úgysincs jobb dolga. Így aztán különösen örültek a furcsa vándornak, akinek már ugyancsak elkopott a cipője a hosszú út során.
Ettől a naptól kezdve nem kellett többé nélkülöznie, mert minden nap felkereste valaki a város lakói közül, és egyik látogatója sem érkezett ajándékok nélkül. Amikor már mindene megvolt, mert nemcsak új cipőket, hanem díszes házat, széles termeket, fényes bútorokat, puha szőnyegeket, színes kelméket, különleges dísztárgyakat, és zöldellő kertet is kapott, egy ételektől roskadozó asztal mellett, jóllakott elégedettséggel fordult a királyhoz, akinek gyémántkorona ékeskedett a fején, és mindazokhoz, akiktől ajándékot kapott. Mindegyiküknek egyenként megköszönte, amit érte tettek, majd mindegyiküktől megkérdezte, hogy mire vágynak, mivel viszonozhatná a kedvességüket. Az emberek értetlenkedve pislogtak egymásra, majd megkérdezték:
- Mi az, hogy vágyni valamire?
- Ha szeretnél olyasvalamit megkapni, ami hiányzik az életedből.
- Mi az a hiány?
- Valami, ami nincs, ezért vágysz rá. Értitek már?
De az emberek nem értették, és végül mind megegyeztek abban, hogy ajándékozzon nekik cipőt a legény, mert jobb nem jutott eszükbe.
Ő pedig kiábrándultan ballagott az utcán, hisz hogyan is élhetne egy olyan helyen, ahol nincs értéke az ajándéknak és nincs mire vágyni. Gyémántgarasa nagyot koppant egy öreg, vak koldus aranyozott tálkájában, aki ismerős hangon szólt hozzá: - Nem fogadhatom el, fiam, hisz te magad is szűkölködsz. És akkor tudta, hogy mennie kell.
Ment hát tovább, egyik városból a másikba, de egyre nehezebben vitték a lábai és egyre nehezebb volt a lelke. Így érkezett el egy végtelenbe nyúló pusztaság szélére. Egy ideig csüggedten nézte a pusztán elszórtan heverő szürke sziklatömböket, a közöttük megbúvó csenevész, lombukat vesztett fákat és a vigasztalan táj fölé nehezedő súlyos esőfelhőket. Aztán mégiscsak elindult, hiszen vissza mégsem fordulhatott.
A nappalok és éjszakák szinte egyforma szürkeségben teltek, így aztán nem tudta volna megmondani, mióta gyalogol a kietlen síkon, mikor egyszer csak valami apró mozgásra lett figyelmes. Megállt és kitartóan kémlelt a távolba, de nem látott semmit. Már kezdte azt hinni, hogy csak az érzékei játszadoznak vele, amikor megpillantotta, amit keresett. Egy aprócska, rozsdavörös levél rezgett csupán az egyik csenevész fácskán a barátságtalan szélben, de ez az egyetlen levélke is elég volt hozzá, hogy a legény szívébe reményt csepegtessen. Meg sem állt hát addig, míg a fa alá nem ért. Na, te levél, – gondolta – te is egyedül vagy, én is egyedül vagyok, legyünk hát társak ezentúl. Azzal leheveredett a fa alá, és a levél játéka a szélben lassan álomba ringatta. Úgy tervezte, másnap útnak indult, de nem volt szíve máris magára hagyni egyetlen társát ebben a nagy, élettelen pusztában. És úgy tűnt, a levélnek is jót tett a társaság, mert rozsdavörös színe élénkpirosra váltott. A következő napon pedig már nem csak egyetlen levél köszöntötte a legényt, mert a kis fácska élénkzöld lombkoronát növesztett. Végül a királyfi egy napon arra ébredt, hogy a szürke tájnak nyoma sincs már körülötte. Zöldellő fák sűrűjében hevert a selymes pázsiton, a játékos szél pedig illatos virágszirmokkal csiklandozta az arcát. Megérkezett Ábrándfalvába.
Tátott szájjal járkált a hófehér kővel kirakott utcákon, ahol nem kopogott a cipője sarka, mert olyan volt, mintha puha szőnyegen járna. A vadregényes kertekben tündérek játszadoztak és manók bújócskáztak, az égbe nyúló tornyok ablakából királykisasszonyok csengő éneke szállt tova, és a vásárban a paripa, amit vásárolt, rögtön kedves gazdámnak szólította. És egyszer csak ott állt Ábrándfalva királyának palotája előtt, melynek felhőből készült falain puhán csillantak meg a nap sugarai. A király lebegő felhőtrónusán fogadta a vándort, fején szivárványosan csillogott hajnali ködből készült koronája. És mivel a legény bátor volt és délceg, rögtön lovaggá ütötte. Feladatul pedig csak annyit bízott rá, hogy tegye azt, amiről mindig is álmodott.
Ettől a naptól kezdve a királyfit egyik kaland érte a másik után. Értett az állatok nyelvén, és beszélgetéseikből rég elveszettnek hitt kincsekre bukkant; gonosz sárkányokkal küzdött meg és jó sárkányok hátán lovagolva messzi tájakat járt be; kapzsi koboldokat taszított le trónjaikról, és már meg sem tudta számolni, hány elrabolt hercegnőt mentett ki börtönéből. Nem telt el sok idő, és ő számított a legbátrabb hősnek a városban, az emberek éljenezve üdvözölték az utcán. A királyi várban hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletére, és a legszebb lány mellé ültették, akiről valaha álmodott. A köszöntő után a királyhoz fordult, és őszinte szavakkal méltatta őt és királyságát, ahol az emberek mind meg tudják valósítani álmaikat. A király meleg kézszorítással köszönte meg a legény szavait.
Úgy érezte, végre megérkezett hát arra a helyre, amit keresett. Ám azon az éjszakán különös álma volt. Hunyorogva tekintett ki az ablakon egy széles udvarra a kora reggeli nyári napsütésben. Az udvaron emberek nyüzsögtek, és nagy ünnepre készültek, az ő születésnapjára. És akkor meglátott az udvar egy eldugott szegletében, az árnyékban egy vergődő madarat. Sietősen magára húzta ruháit, és elindult a zsúfolt folyosókon. Ám lépten-nyomon megállították az emberek, kezét szorongatták és vállát veregették, és hosszú köszöntőkbe kezdtek a szülinapja alkalmából. Nagy nehezen sikerült csak maga mögött hagynia a kedves rokonok és ismerősök hadát. Az udvarra érve aztán szaladni kezdett, arrafelé, ahol a madarat látta. Útja során majdnem áthajtott rajta egy szekér, épphogy ki tudott térni a megrémült lovak patái elől. Ekkor látta meg a macskát, mely nagy óvatosan a madár felé lopakodott. A királyfi meggyorsította lépteit, és nagy sietségében szinte észre sem vette, ahogy egy csipkebokor ruhájába kapaszkodott, és tüskéje végigsértette a kezét. A macskát megelőzve, még idejében ért a szárnyaszegett, rémült kis állathoz.
Fáradt volt, sajgott a keze, de boldog volt. Igazán boldog.
Ekkor értette csak meg, hogy Ábrándvára nem az ő otthona. Az ő otthona ott van, ahol meg kell küzdeni az álmaiért, ahol a nagy tettek kis tettekből állnak. Amikor a városból kifelé menve ezüstgarasai zengve hulltak a világtalan aggastyán tenyerébe, az öreg ismerős hangon így szólt hozzá: - Köszönöm, fiam!
És a királyfi elindult hazafelé.