Évszám
2011
Beküldő
J.Attila
A hold ezüstszürke fényét befedni látszott pár kósza felhő, de a hajnali szellő és a távolból derengő napsugarak diadalának köszönhetően némi fénysugár a holdról is tükröződött.
A szürke, dohos szagú szobában egy férfi ütemes, és néha hangsúlyos, de szomorkás szuszogását egy ódon falióra ritmikus tam-tamja próbálta szabályozni. Egy jóltartott házilégy elégelte meg e kimért kompozíciót, és szárnyát rezegtetve virtuóz nótába kezdett. Az ágyon – eddig békésen szuszogó ember – hosszú sóhajtás után csontos, sárgás kezével az éjjeliszekrényről megragadta a vastag barnakeretes szemüvegét, hogy tisztábban lássa e homályos világot. Elmosódott, szürke, fakó világ tárult elé, ezért villanyt kapcsolt, szemüveget törölt, majd krákogva-köhécselve kicsoszogott a fürdőszobába és megállt a tükör előtt.
- Sejtettem. – mondta ki gondolatát, majd megmosakodott. Ismét tükörbe nézett.
- Nos, még nem vagy Adonis, de lassan már Woddy Allen is irigykedne. – mondta huncut mosollyal, majd dologhoz látott. Az ágyazás, szellőztetés, pakolás, mosogatás után jól esett egy pohár kefir. Körülnézett, és tetszett a látvány. Hírtelen egy képen akadt meg a tekintete. – máskor is előfordult – Csak állt-állt szótlanul, majd szemét és szemüvegét törölgetve önkéntelenül az órájára pillantott.
- Hohó, Még csak 7:30! Akkor egy kis utazás belefér! – Kiáltott mosolyogva, de szeme még homályos volt. A testes, ódon könyv, mint mágnes húzta olvasóját a képzelet pilleszárnyú világába, s csak az a pimasz, kövér házilégy volt képes visszarántani – olykor – e boldog, nagy utazásból. A légy egy darabig cikázott a dohos, barna bútorokkal határolt térben, majd pimaszul a házigazda orrára szállt.
- Hogy az a… - Kezdte volna a felháborodott öregember sűrű csapkodások közepette a szitkozódást, de nem tette. Kezei megálltak, arca elmosolyodott, majd csöndben így folytatta:
- Kedves sporttárs, ez nem volt szép magától! – Majd mutatóujját – a nagyobb nyomaték kedvéért – a légy felé irányította, s úgy mondta nyugodt, de mókás hangsúllyal szavában:
- Ön ma nem kap enni! Eszik, amit talál! – A légy, mintha kissé megszeppent volna e szavak hallatán, de aztán – csak, hogy tudassa, ki az úr a háznál – szörnyen vakmerő repkedésbe kezdett. Az öreg egy ideig mosolyogva nézte a szemtelen lakótársat, majd az elme elfojtott minden zajt, mint a férfikéz a csöpögő csapot. Az értelem szépségét sűrűn fogyasztó ember már a légy testi zaklatását is uralta, amikor hírtelen megszólalt a csengő. Géza bácsi ijedten nézett az órájára, majd a szobára.
- Jól van! – Sóhajtott megkönnyebbülten. Szíve hevesen vert, mikor kopott papucsába bújva kicsoszogott ajtót nyitni. Az ajtó előtt egy jelentéktelennek tűnő szeplős, mogorva gombóc állt baseball sapkát viselve. A piros sapkán ez volt arannyal hímezve: Black Jack.
- Ó a kis 21-es! Végre megérkezett! Kerülj beljebb kiskomám! – mondta a mosolygó, ferdehátú ember, ráncos kezével a fiú arca felé nyúlva, hogy megsimítsa annak orcáját. A kisfiú gyorsabb volt, és kikerülte a kéz útját. Sóhajtozva és fintorogva lépett be. Lezser mozdulattal dobta le hátizsákját. Ujjával az öreg felé mutatva e szavakat mondta:
- A mamám üzeni, hogy a leckében tessék segíteni és ne holmi haszontalansággal pusztítsuk el a drága szabadidőt! – A bácsi ösztönösen megkapaszkodott. A szédülés társa az émelygés lett, és az életerő ilyenkor a pillanat gyorsaságával vetekedve foszlik semmivé, lábak ereje válik emlékké, s homállyá a lét. De erős volt a kéz, mely megtartotta e testet, így talpon maradt. Pár másodperc csönd után szemét és szemüvegét törölgetve megszólalt a házigazda.
- Milyen segítséget vár tőlem az édesanyád?
- Mindjárt mutatom. – Mondta a gyermek, és nagyot sóhajtva lehajolt a pecsétekkel tarkított Batmanes táskáért, hogy elővegye a szamárfüles leckefüzetet. Géza bácsi a szobába invitálta vendégét, ahol a gyermek kopott faragásokkal és intarziával berakott bútorok közt sétálva figyelte a parketta ropogásának hangját. Alaposan körülnézett, majd csodálkozva mondta:
- Itt minden barna.
- Igen. – Mondta mosolyogva Géza bácsi.
- De nézd meg jobban, milyen sok árnyalata van a barnának. Addig hozok egy kis rágcsálnivalót, és egy csésze teát.
- Inkább kólát kérek. – Mondta a gyermek reménykedve.
- Kólát nem tartok, de van kétfajta gyümölcsszörpöm: málna és narancs, és vettem szívószálakat. Emlékszel, milyen jó szürcsölő versenyt rendeztünk kétéve azon a nyári kiránduláson? – Kérdezte Géza bácsi a konyhából.
- Amikor a nagyi is ott volt? Akkor én nyertem, pedig nagyon szoros volt a verseny. Kár, hogy a nagyi messzire költözött. Nem értem, miért nem telefonál néha. Hallasz Géza bácsi? Ennyit igazán megtehetne. Nem Géza bácsi? Géza bácsi! Miért nem válaszolsz? – Nem volt felelet, ezért Andriska kisétált a recsegőpadlójú sokszínűen barna, ódon könyvekkel telt szobából, hogy a folyosón átkelve bejusson a szűk konyhába. Először a fényt pillantotta meg, mely selymes ragyogással tükröződött a lakkozott konyhabútoron, majd Géza bácsit, amint a konyhaszekrény felső polcán pakolgat valamit. Lassan az öregember mögé sétált és úgy kérdezte halkan, és mély szomorúsággal hangjában :
- Géza bácsit sem hívja már a nagymama? – Géza bácsi csak pakolt és pakolt, mintha minden más dolog értelmetlen lenne ezen a fura Világon. A gyermek ismét feltette a kérdést, de feleletet nem kapott, csak újabb csörtetés hallatszott. Andriskát feldühítette a közönyös, feledékeny öreg folytonos pakolása, és dühödten ordította a háttal álló közönyös és ostoba vénembernek:
- Erről is te tehetsz! Mert te mindig, mindent elfelejtesz! – Hangja kezdett elcsuklani, és szipogva folytatta:
- Az még rendben, hogy karácsonykor se… szülinapomon se… - hangosan zokogott.
- De még most se – most se figyelsz rám. - Parányi kezével ütni kezdte a hajlott hátú öregember derekát. E kegyetlen, feledékeny, önző, hajlott hátú öregember, aki még karácsonykor se képes megjelenni a nagymamával az ő kis unokájának kedvéért, most lassan megfordult és Andriska dühös tekintetébe nézett. A ráncos, sápadt szavait gondosan megszűrt öregember vöröslő szemekkel halálsápadt arccal és remegő kézzel ölelte magához a megszeppent gyermeket, miközben könnyei árjával küzdött.
- De hív, Andriska! – Mondta el-elcsukló hangon:
- Folyton hív, és nem tudok… nem megy… - A gyermek erősen magához szorította a megfáradt öregembert, és együtt zokogtak.
- Ne haragudj nagypapa! Kérlek, ne menj el! – A gyermek eszmélése erős ölelkezésbe fúlt. Nem akarta elereszteni rég elvesztett nagyapját. Így ölelkeztek akkor is, amikor a csengő és kopogás után belépő ijedt fiatalasszony az előszobában állva csendben és türelmesen várt.
Csak a retikülből húzott elő valamit.
A szürke, dohos szagú szobában egy férfi ütemes, és néha hangsúlyos, de szomorkás szuszogását egy ódon falióra ritmikus tam-tamja próbálta szabályozni. Egy jóltartott házilégy elégelte meg e kimért kompozíciót, és szárnyát rezegtetve virtuóz nótába kezdett. Az ágyon – eddig békésen szuszogó ember – hosszú sóhajtás után csontos, sárgás kezével az éjjeliszekrényről megragadta a vastag barnakeretes szemüvegét, hogy tisztábban lássa e homályos világot. Elmosódott, szürke, fakó világ tárult elé, ezért villanyt kapcsolt, szemüveget törölt, majd krákogva-köhécselve kicsoszogott a fürdőszobába és megállt a tükör előtt.
- Sejtettem. – mondta ki gondolatát, majd megmosakodott. Ismét tükörbe nézett.
- Nos, még nem vagy Adonis, de lassan már Woddy Allen is irigykedne. – mondta huncut mosollyal, majd dologhoz látott. Az ágyazás, szellőztetés, pakolás, mosogatás után jól esett egy pohár kefir. Körülnézett, és tetszett a látvány. Hírtelen egy képen akadt meg a tekintete. – máskor is előfordult – Csak állt-állt szótlanul, majd szemét és szemüvegét törölgetve önkéntelenül az órájára pillantott.
- Hohó, Még csak 7:30! Akkor egy kis utazás belefér! – Kiáltott mosolyogva, de szeme még homályos volt. A testes, ódon könyv, mint mágnes húzta olvasóját a képzelet pilleszárnyú világába, s csak az a pimasz, kövér házilégy volt képes visszarántani – olykor – e boldog, nagy utazásból. A légy egy darabig cikázott a dohos, barna bútorokkal határolt térben, majd pimaszul a házigazda orrára szállt.
- Hogy az a… - Kezdte volna a felháborodott öregember sűrű csapkodások közepette a szitkozódást, de nem tette. Kezei megálltak, arca elmosolyodott, majd csöndben így folytatta:
- Kedves sporttárs, ez nem volt szép magától! – Majd mutatóujját – a nagyobb nyomaték kedvéért – a légy felé irányította, s úgy mondta nyugodt, de mókás hangsúllyal szavában:
- Ön ma nem kap enni! Eszik, amit talál! – A légy, mintha kissé megszeppent volna e szavak hallatán, de aztán – csak, hogy tudassa, ki az úr a háznál – szörnyen vakmerő repkedésbe kezdett. Az öreg egy ideig mosolyogva nézte a szemtelen lakótársat, majd az elme elfojtott minden zajt, mint a férfikéz a csöpögő csapot. Az értelem szépségét sűrűn fogyasztó ember már a légy testi zaklatását is uralta, amikor hírtelen megszólalt a csengő. Géza bácsi ijedten nézett az órájára, majd a szobára.
- Jól van! – Sóhajtott megkönnyebbülten. Szíve hevesen vert, mikor kopott papucsába bújva kicsoszogott ajtót nyitni. Az ajtó előtt egy jelentéktelennek tűnő szeplős, mogorva gombóc állt baseball sapkát viselve. A piros sapkán ez volt arannyal hímezve: Black Jack.
- Ó a kis 21-es! Végre megérkezett! Kerülj beljebb kiskomám! – mondta a mosolygó, ferdehátú ember, ráncos kezével a fiú arca felé nyúlva, hogy megsimítsa annak orcáját. A kisfiú gyorsabb volt, és kikerülte a kéz útját. Sóhajtozva és fintorogva lépett be. Lezser mozdulattal dobta le hátizsákját. Ujjával az öreg felé mutatva e szavakat mondta:
- A mamám üzeni, hogy a leckében tessék segíteni és ne holmi haszontalansággal pusztítsuk el a drága szabadidőt! – A bácsi ösztönösen megkapaszkodott. A szédülés társa az émelygés lett, és az életerő ilyenkor a pillanat gyorsaságával vetekedve foszlik semmivé, lábak ereje válik emlékké, s homállyá a lét. De erős volt a kéz, mely megtartotta e testet, így talpon maradt. Pár másodperc csönd után szemét és szemüvegét törölgetve megszólalt a házigazda.
- Milyen segítséget vár tőlem az édesanyád?
- Mindjárt mutatom. – Mondta a gyermek, és nagyot sóhajtva lehajolt a pecsétekkel tarkított Batmanes táskáért, hogy elővegye a szamárfüles leckefüzetet. Géza bácsi a szobába invitálta vendégét, ahol a gyermek kopott faragásokkal és intarziával berakott bútorok közt sétálva figyelte a parketta ropogásának hangját. Alaposan körülnézett, majd csodálkozva mondta:
- Itt minden barna.
- Igen. – Mondta mosolyogva Géza bácsi.
- De nézd meg jobban, milyen sok árnyalata van a barnának. Addig hozok egy kis rágcsálnivalót, és egy csésze teát.
- Inkább kólát kérek. – Mondta a gyermek reménykedve.
- Kólát nem tartok, de van kétfajta gyümölcsszörpöm: málna és narancs, és vettem szívószálakat. Emlékszel, milyen jó szürcsölő versenyt rendeztünk kétéve azon a nyári kiránduláson? – Kérdezte Géza bácsi a konyhából.
- Amikor a nagyi is ott volt? Akkor én nyertem, pedig nagyon szoros volt a verseny. Kár, hogy a nagyi messzire költözött. Nem értem, miért nem telefonál néha. Hallasz Géza bácsi? Ennyit igazán megtehetne. Nem Géza bácsi? Géza bácsi! Miért nem válaszolsz? – Nem volt felelet, ezért Andriska kisétált a recsegőpadlójú sokszínűen barna, ódon könyvekkel telt szobából, hogy a folyosón átkelve bejusson a szűk konyhába. Először a fényt pillantotta meg, mely selymes ragyogással tükröződött a lakkozott konyhabútoron, majd Géza bácsit, amint a konyhaszekrény felső polcán pakolgat valamit. Lassan az öregember mögé sétált és úgy kérdezte halkan, és mély szomorúsággal hangjában :
- Géza bácsit sem hívja már a nagymama? – Géza bácsi csak pakolt és pakolt, mintha minden más dolog értelmetlen lenne ezen a fura Világon. A gyermek ismét feltette a kérdést, de feleletet nem kapott, csak újabb csörtetés hallatszott. Andriskát feldühítette a közönyös, feledékeny öreg folytonos pakolása, és dühödten ordította a háttal álló közönyös és ostoba vénembernek:
- Erről is te tehetsz! Mert te mindig, mindent elfelejtesz! – Hangja kezdett elcsuklani, és szipogva folytatta:
- Az még rendben, hogy karácsonykor se… szülinapomon se… - hangosan zokogott.
- De még most se – most se figyelsz rám. - Parányi kezével ütni kezdte a hajlott hátú öregember derekát. E kegyetlen, feledékeny, önző, hajlott hátú öregember, aki még karácsonykor se képes megjelenni a nagymamával az ő kis unokájának kedvéért, most lassan megfordult és Andriska dühös tekintetébe nézett. A ráncos, sápadt szavait gondosan megszűrt öregember vöröslő szemekkel halálsápadt arccal és remegő kézzel ölelte magához a megszeppent gyermeket, miközben könnyei árjával küzdött.
- De hív, Andriska! – Mondta el-elcsukló hangon:
- Folyton hív, és nem tudok… nem megy… - A gyermek erősen magához szorította a megfáradt öregembert, és együtt zokogtak.
- Ne haragudj nagypapa! Kérlek, ne menj el! – A gyermek eszmélése erős ölelkezésbe fúlt. Nem akarta elereszteni rég elvesztett nagyapját. Így ölelkeztek akkor is, amikor a csengő és kopogás után belépő ijedt fiatalasszony az előszobában állva csendben és türelmesen várt.
Csak a retikülből húzott elő valamit.