Megtérés

  Drael ismét bajban volt. Megannyi kalandja során, talán most keveredett a legnehezebb helyzetbe, mióta ő lett a három elem sámánja. Feltápászkodott, és talpra ugrott. Még éppen időben, mert a következő pillanatban védenie kellett magát egy váratlan láva-csapással szemben. Karját maga elé kapta, és a magasba rántotta, amivel sikerült egy sáros sziklafalat a védelmére teste elé emelnie. Gyorsan nekivetődött, így a láva nem érte el őt. A sár lehűtötte annyira a lávát, hogy az ne égesse át a falat. Mindig örömmel jutott eszébe, mennyire büszke volt rá Föld-tanítója, amiért a legügyesebben azokat a varázslatokat sajátította el, melyekre ő tanította.
  Most azonban nem mélázhatott.
  Kiugrott rejtekéből, és felkapva egy kis vizet egy pocsolyából, jégkardot formált kezében, és ellenfelének rontott. Aki időben kapcsolt ugyan, de már nem tudott megidéző mozdulataival sziklapajzsot felrántani. Drael sebet ejtett jobb vállán egy ugrásból bevitt támadásból, majd földet érésekor fordulatból megpróbált egy szúrást bevinni a csigolyák közé. Ám a penge eltört. Ugyanekkor ellenfele hátul is felrántott egy sziklafalat.
  -    Igazat beszélnek rólatok, hogy nagyon ügyesen harcoltok az elemeket felhasználva, de ez nem lesz elég. Sok harcban részt vettem már, és ez sem különb.
  -    Valóban? Nos, hadd mondjam el, hogy ha még pár percig bírom, az is bőven elég hogy kimenekítsék a falu lakóit.
  -    Több nem számít? Te nem akarod túlélni? – kérdezte ellenfele, miközben másik karjával kirántott egy jókora rögöt és Drael felé sújtott vele. Az kitért egy oldalra fordulással, közben felrántott annyi földet, hogy buzogánnyá formálja, és lesújtott. Ugyan ellenfelét fejbe kapta, de az nem tántorodott meg. – Ez minden, amire képes vagy? Hah!
  -    Ó ez semmiség volt csupán! – mondta Drael, mert érezte, hogy valami történik vele. Érezte az ereiben, ahogyan megváltozik az áramlás, ahogy valami erő hatalmába keríti. Eldobta ellenfele felé a buzogányt, és közben hátrébb ugrott.
  -    Mi az csak nem megijedtél? – kérdezte amaz, miközben kardjával porrá törte a feléje repülő fegyvert.
  Ám Drael nem szólalt meg, csak tapsolt egyet.
  Hirtelen megjelent körülötte három gömb, melyek lassan keringeni kezdtek körülötte. Kezei fényleni kezdtek, majd ez a fény átterjedt egész testére, mint valamilyen aura. Közben rámutatott kihívójára.
  -    Most megkeserülöd azt, hogy népemet annyi éven át sanyargattad, rabszolgasorsban tartva! A Trindoani csatában megannyi emberünk elesett kegyetlenséged miatt! Ezt nem bocsátom meg!
  -    Mire gondolsz? Az a kis sereg, ami gond nélkül felőrlődött egyetlen csapásomon? Ne nevettess!
  -    Hallgass! Kegyetlenséged miatt sok család maradt apa és anya nélkül! Miért tetted?
  -    Nos… talán azért, mert jól esett. – mondta nevetve amaz.
  Drael feldühödött, és kezében hirtelen megjelent egy kék, fényparányokból álló kissé íves vonal. Lassan elkezdett megnyúlni, majd mikor már karhosszúságú lett, másik vége körbefonta főhősünk markát. Ez a vonal végig kúszott a könyökéig, majd hirtelen a gömbök körbe fogták, és az egyikből páncél, másikból lábvédő, a harmadikból pedig sisak lett. Ellenfele nem várta meg a vizuális csoda végbemenetelét, támadott egy furcsa, fekete sziklával.
  Drael meglepődve elugrott, így az átalakulás elmaradt a kitérés miatt.
  -    Mivel támadtál? – kérdezte meglepetten
  -    Én? Mm… Szénnel! –
  -    Ó ember mekkora idióta vagyok! Fénytörés! – kiáltott Drael, és csettintett egyet.
  A környezet hirtelen eltorzult, mintha pocsolyáról visszavert tükörkép lett volna csupán, és lassan átalakult sötét, középkori teremmé, a falon a nyirkos vízcseppek között gyertyatartók, festmények, és zászlók függtek, a padlón bársony szőnyeg terült el, kopottas bordó színével inkább rideg, mint meleg hangulatot kölcsönözve a szobának. A hely közepén egy csillárt lógott alá, súlyos kristályprizmái tű éles fegyverként lógtak alá arany vázáról. A gyertyákat szinte nem is lehetett látni. Az ajtóval szemközti fal mellett baldachinos ágy terült el, amelynek rózsaszín fodrai közt egy nő feküdt ájultan. Ruhája tökéletes volt, mintha csak fekvésre teremtették volna. Az ágy mellett egy fekete csuhás alak állt, éppen abban a pozícióban, amelyben az előbbi ellenfele támadta meg Drael-t. Észbe kapott, gyorsan felegyenesedett, és megszólalt.
  -    Miben segíthetek? –
  -    Nem versz át, Nezrul. Igaz, sokáig képes voltál megtéveszteni az ügyes kis téveszméddel, de elárultad magadat azzal a szén-támadással. Nem illett a környezetbe, ebben soha voltál jó.
  -    Nocsak, honnan tudsz ilyeneket? Csak nem ismered hírnevem?
  -    Nem is ismersz meg? Hiszen annak idején suhancként együtt bonyolítottuk az öreg Eikke napjait.
  -    Nem létezik… Drael? Istenem, ezer éve már…
  -    Pontosan. De nem értem… miért? Miért lettél gonosz Nezrul?
  -    Ezt te nem értheted. –
  -    Legalább hadd próbáljam meg…-
  -    NEM TUDOD! –
  -    De miért? –
  -    Kettőnk közül mindig te voltál az erősebb! Mikor tizenévesként elvittek téged katonának, nem tudtam mihez kezdeni, az iskolában kiutáltak, és egyre inkább azon járt az eszem, hogy egyszer ezt meg fogom bosszulni. Beálltam egy sötét mágushoz tanoncnak, de közben próbáltam információkat szerezni rólad. Mind irigyebb és irigyebb lettem, mert láttam, milyen fényes utat jársz be. Mindenfelé elismerések, kitűntetések, az emberek rajongása jutott neked. Megkeseredtem, látván jó dolgodat. Emiatt akarlak a pokolra küldeni! – kiáltott fel, és egy fekete villámcsapást intézett Drael felé. Ő azonban ügyesen kitért.
  -    Őrültség! Végig próbáltalak magammal rángatni, mondogattam a kapitánynak, hogy ismerek valakit, akiből nagyon jó varázslótanonc válna. Mert észben mindig te voltál a fürgébb. Az iskolában is téged dicsért a tanár a gyorsan vágó eszed miatt. De aztán azt mondták, nem hívhatok senkit, majd ők eldöntik, kiből lehet varázslótanonc. Szomorú voltam, de azt hittem, hogy tanár lett belőled vagy valami hasonló. Csak mikor megkaptam a küldetésemet, tudtam meg, hogy gonosz mágussá lettél. Összezavarodtam, nem akartam elhinni.
  -    Mit érdekel az téged? A tökéletes életedbe nem kellenek ilyen vesztesek, mint én!
  -    Ne mondj ilyet, barátok voltunk!
  -    Hagyj! Megölöm a hercegnőt, és a Királyság örök háborúban fog állni a Nagyhercegséggel!
  -    Tudod, hogy ezt nem hagyhatom. Ne kényszeríts arra, hogy olyat tegyek, amit még magam is megbánok!
  -    Hát akkor majd bánkódhatsz. – mondta Nezrul, és hirtelen elővett egy Kris-t a ruhája ujjából. Felemelte, és éppen döfni készült, de akkor Drael megfogta a kezét. A mágus felnézett kezére, és látta, hogy egy fura korbács tartja fogva. Fényből volt. Az apró, tündöklő fényparányok rendezett sorokban kapaszkodtak össze, így megformálva az adott tárgyat. Varázslónk arcára kiült a meglepetés, miközben tehetetlenné válva hátraesett legjobb barátja rántásától. A korbács pedig egyszerűen eltűnt. A parányok elengedték egymást vonzásukból, és mint egy széthulló gyöngysor, tűntek tova a tér minden szegletébe.
  -    Nem akarlak bántani, fogd már fel! – mondta Drael. Hangján érződött, hogy vívódik saját hivatásbeli nézetei és szívének szava között. Őrlődik, mint a gabona a malomkövek tonnányi súlya alatt. Apró porrá, melyet aztán a szél könnyedén tovarepít.
  Ezt vette észre Nezrul, felkapta kezeit, és egy árnyéktornádót indított el feléje. A szélzuhatag forgása közben felkapta az asztalt, és darabokra tépve dárdákat faragott belőle. Ez nem sima forgószél volt. Ártó és gonosz lélekkel bírt. Ölni vágyott, és emiatt Drael nehéz helyzetbe került. Nem tudta mihez kezdjen, a hurrikán minden fényt elnyomott. Ám ekkor eszébe jutott.
  -    Megvan! Hogy ilyenek miért nem ugranak be? – csettintett, így az ujján lévő, különleges dörzskőből szikrák pattantak elő. Nem közönséges szikrák voltak, hanem olyanok, melyek ontják magukból a fényt. Az apró kis fényparányok annyira betöltötték a levegőt, hogy még a forgószélen át is bántották Nezrul szemét. Ekkor felkiáltott Drael.
  -    Áldott pajzs, jer, s védj meg!
  Az apró fehér gömböcskék mintha parancsra mozdultak volna, áramlani kezdtek, és bevonták a paplovag testét. Korábbi, kopottas láncinge fölé vért formálódott a kicsiny fehérségekből, s mikor mindegyik a helyére került, lassan, nagyon lassan elhalványultak, maguk mögött hagyva minden kovácsmester irigyelt gyöngyszemét, egy fényesen csillogó, mellkasának közepén bronzszínű kereszttel díszített mellvértet. A vállvédők, a lábszárvédők és a kesztyűk szintén így kerültek helyükre. Mindegyik apró darabkán észre lehetett venni az áldott szimbólum jelenlétét, és az egész páncélzat olyan robosztus és magasztos megjelenést kölcsönzött hősünknek, hogy ha valaki nézte volna a jelenetet, biztosan az ő győzelmére fogad. A kavargó árnyvarázslat azonban nem állt meg, továbbra is felé tartott. Drael kinyújtotta karját, ami előtt fénygömb jelent meg. Rámarkolt. A parányok két irányba kezdtek rendezkedni, és lassan kialakult belőle egy dárda. Fenséges, kecses formájú pengéje enyhén hátraívelve vetett fényt a környezetére, a penge hátsó része pedig lefelé haladva folytatódott végig a nyél mentén, körbe tekeregve rajta, mint egy kígyó. Végén a fém visszahajlott a nyélbe, és eltűnt a szem elől. A dárda olyan hosszú volt hegy nélkül, mint annak forgatója. Hősünk két kézzel ráfogott a dárdára, és saját tengelye körül megperdülve a gonosz légtömegre csapott. A penge felragyogott, fehéres-kék fényével belülről megtámadva az árnytornádót. A támadás hatására a forgószél feloszlott, a sötét köd pedig, amely utána maradt, lassan elhalványult a fegyver tündöklő sugaraiban, majd teljesen eltűnt.
  Drael felemelte a pengét, és annak tompa végét a földre támasztva Nezrul felé fordult.
  -    Nem akarom, de ha kényszerítesz, muszáj lesz megtennem. Kérlek, gondold át!
  -    Nem állíthatsz meg! Megölöm a lányt, és legalább akkor mindenki megtudja, milyen egyedül szenvedni!
  -    Nem hagyhatom!
  -    Akkor ne hagyd! De a lány úgyis meghal. Megmérgeztem! – kiáltott a mágus, és azzal egy árnygömbből ő is dárdát idézett. Hasonlított ellenfele fegyverére, de mégis, teljesen máshogy festett. Körüllengte a gonosz aura. Ugyanaz, amely az előbbi árnytornádót itatta át gyilkos öntudattal.
  A felek megindultak egymás felé. Meglepő módon vértes hősünk szemvillanásnyi idő alatt hatalmas távot tett meg. Nagyon gyors volt, talán páncéljának áldott mivolta is közrejátszott ebben. Mindketten forgatni kezdték a dárdát, és egymásra támadtak. Drael feje felett megforgatta a dárdát, miközben ő maga is megpördült saját tengelye körül, és egy alulról indított suhintással célozta megsebesíteni Nezrult. Az észrevette a támadást, és a pörgetést úgy célozta, hogy miközben suhint, a tompa végével elüti a támadó pengét. Az elütés sikerült is, de az akció célt tévesztett, mert a paplovag a dárda kitérítéséből lendületet véve a másik irányba pördült, és felülről próbált lesújtani. A két fegyver éles, pattanó hanggal ért össze, az apró szikrák fényében egészen festőinek hatott a pillanat. A csapás olyan erősre sikeredett mindkét fél részéről, hogy a mágus fekete, oldalán sötét bordó csíkokkal díszített, és a vállánál égnek meredő végű, fekete alapon piros inda-szerű motívumokkal díszített vállvérttel odafogatott palástja már-már ostorszerűen csapkodott a levegőben.
  -    Nem győzhetsz! Ezt most nem hagyom elveszni! –
  -    Mit veszítenél? A rengeteg szenvedés, amit okoznál, csak rosszabbá tenné a világot! –
  -    Nem! Megértenek majd! –
  -    Na és ha megértenek? Mire mész vele, ha szenvedni fognak, és meghalnak a miattad kitört háborúban? – kiáltott Drael. Dühében ellökte magától Nezrult, olyan erősen, hogy az a baldachinnak ütközve kissé megtántorodott.
  -    Támadj! Nem adom fel! Most nem! –
  -    Meg kell akadályoznom, ugye tudod? –
  -    Gyere és próbáld meg! –
  Ismét egymásnak rontott a két fél. A jó és a gonosz harca? Talán, bár erre nem lehetett biztosat mondani. Hősünk egyenest ellenfelének szegezve fegyvere hegyét, már-már fénysebességgel indult ellenfele lefegyverzésére. Az lassan pörgetni kezdte dárdáját, és ekkor a gonosz aura, alakot változtatva, egy nagy fekete folttá változott, eltakarva a szem elől megidézőjét. Drael még éppen idejében kapcsolt, pikájának hegyét a padlónak szegezve az megakadt két kő között egy résben, és elrugaszkodott a földtől. Repülése közben szaltóba kezdett, mely kissé féloldalas lett a kétkezes eszköz pörgetése miatt. A szaltó utolsó mozzanataként a paplovag lesújtott ellenfelére, aki a folt mögött volt.
  Legalábbis ott kellett volna lennie.
  Nezrul a folt megidézését követően kihasználta a tárgyak által vetett árnyékok láncát, és ellenfele mögé kerülve ártó varázslatba kezdett. A dárdát a folt mögött hagyta ugyan, de megidézett két tőrt, és egy forgószelet, melybe bele ugorva megindult hősünk felé. Az kapcsolt ugyan hogy csapda, melyet régóta kitervelhetett már a másik, de talajt ért, mivel nem volt hol lefékeznie magát. A földet érés pillanatában a folt indákra oszlott, és fojtó szorításba vették Drael végtagjait és torkát.
  -    No lám, hát nem csapda volt? – kérdezte nem titkolt gúnnyal hangjában. Úgy keringett megkötözött ellenfele körül, mint egy gonosz kígyó, aki csak gyönyörködik a szép prédában, mielőtt megeszi azt. Nem sokáig tétovázott, felemelte a tőröket, és lesújtani készült
  -    Na, azt nem! – kiáltott fel hősünk. Észrevette ugyanis, hogy a tőrök pengéin megcsillan a fény. Elég kevéske, de talán működhet. – Villanás! – kiáltott fel.
  A szó hatására az apró fényparányok megsokszorozva fényüket belerepültek egyenest a mágus szemébe, megvakítva azt. A varázsló hátra tántorodva elejtette a tőröket, és mivel nem tudott koncentrálni, Drael tudta valamelyest mozdítani kezeit a lazuló szorításból. Csettintett. Mindkét kezével csettintett. Ennek hatására az erős fényű szikrák megjelentek, és áramlani kezdtek a paplovag keze körül. Akkor rámarkolt az őt fojtogató indára, mire az elporladt a fénytől. Leszedegette magáról a gyilkos inda darabkákat, majd felvette dárdáját. Nem hagyhatom, hogy megtedd. Nem akarlak bántani, de tényleg nem hagysz más választást. – mondta, majd az elvakult Nezrult megtámadva a földre terítette azt. Nem oly módon, hogy megölje, csak hogy két vállra fektetve lefegyverezze.
  Ám ekkor történt valami.
  Halk, szabad füllel szinte nem is hallható roppanást észlelt fülével, és az apró roppanás rezgéseit érezte a kesztyűn keresztül. Drael riadtan leugrott egykori barátjáról, aki azonban felpattant.
  -    Gyere te gyáva! Miért áltál le? –
  -    Nem… nem akarlak megölni. –
  -    GYÁVA! – Kiáltott a mágus, majd hősünknek rontott. Minden erejét összeszedve egy gyorsító mágiát olvasott magára, és suhintott.
  Ellenfele gyorsan reagált, és ő is hasonló imát mondott, majd védekezni kezdett. Támadni nem akart, sem ideje nem volt erre, mert a varázsló dühében olyan hévvel rontott neki, melyet még így gyorsítva is éppen hogy ki tudott védeni nagy nehezen. Azért nem akart támadni, mert megijedt, hogy elveszti régi barátját, aki bár a gonosz oldalon harcolt, de még ez a tény sem tudta nyomtalanul kitörölni a régi emlékeket. Belső vívódása közben lejjebb engedte dárdáját, mint kellett volna, és ezt kihasználva Nezrul hatalmasat sújtott a gyomorszáj környéki részre. Olyan erőset, hogy még ezen a rendkívül erős páncélon keresztül is megérezte. Szerencséjére csak a tompa vége kapta el, és elég hamar visszazökkent ahhoz, hogy az éles csapást már védeni tudja.
  -    Értsd már meg! Nem akarlak megölni! –
  -    Muszáj lesz, mert nem állok le! – kiáltott a mágus.
  Ezután a paplovag hirtelen kettéválasztotta dárdáját középen, és a két féllel támadott. A tompa végű részen átalakult a minta, és a kis fényparányok apró testükkel arra is hasonló formájú pengét alkotva tűntek el ismét. Drael megkétszerezte sebességét ezzel a kis trükkel, így már lépést tudott tartani Nezrul támadásaival. Penge pengét ért, a két alak árnyéka mindenféle különös táncot járt be a falon a szétpattanó szikrák sárgás fényében. A heves harc közepette a szoba berendezési tárgyai nagyon apró darabokban hevertek a padlón. Mindenfelé szálkák, fadarabok, tépett szőnyeg cafatok lógtak a gyertyatartókról, melyeken a gyertyákat az első nagy forgószél már régen kioltotta. Csak a baldachinos ágy maradt egyben. Még csak meg sem rezzent könnyű rózsaszín leple a csata heves légáramaiban. Mintha nem is lett volna ott. Hősünk el is könyvelte magában, hogy talán nincs is ott, emiatt azonban a figyelme elterelődött.
  Nezrul észrevette, és egy sarkon pördülés közben leguggolt, és onnan próbált bordaközi sebet ejteni egy szúrással. De csak próbált.
A következő pillanatban a mágus mellkasát szorongatva esett össze, szájából vér kezdett folyni, és hörögve elterült a padlón. Drael először gyanakodva közelített régvolt barátja felé, majd mikor észrevette, hogy ez nem trükk, eldobta fegyvereit, és a varázsló mellé térdelt.
  -    Barátom! Mi történt? Mi a baj? –
  -    Sajnálom, de… khmmkhmmm… nem bírtam végig. –
  -    Ne sajnáld. Méltón harcoltál. De miért? Miért dobtad el az életedet? –
  -    Csak a véletlen műve… khmmkhmmm… ne okold magad… áhh…  
  -    De most… a pokolra kerülsz majd…  
  -    Azt nem akarom… khmmkhmmm… nem! – mondta Nezrul, majd utolsó erejével még egyetlen varázslatot elmormolt. A hercegnőből furcsa, zöldes-fekete füst áramlott elő, amely lassan kavarogva a levegőben a mágus felé fordult, és annak tenyere, mint valamely féle apró fekete lyuk, magába szívta a mérget. – Most már… khmmkhmmm… túléli. Igazad volt… nem hagyhatom, hogy… khmmkhmmm… annyi ember szenvedjen… miattam. –
  -    Barátom… - mondta Drael könnybe lábadt szemekkel. – Megtaláltad végül a helyes utat… most már megtisztíthatom a lelkedet.
  -    Megtennéd? – kérdezte a varázsló. Arcára kiült a nyugalom mosolya, hogy végre valamit az életben helyesen cselekedett, és ez melegséggel töltötte el lelkét.
  -    Meg. – mondta a másik, majd egy keresztet vett elő. Ezüstből volt, arany berakással, rajta egy latin felirat, melynek jelentése: A megbánás az első lépés a megtisztulás rögös ösvényén.
  Gondosan Nezrul homlokára helyezte, majd kevés szentelt vizet vett elő. A víz egy kicsi, átlátszó butykosban volt, ezen is fellelhető volt a szent motívum. A lovag imába kezdett, majd befejezvén megáldotta a vizet, és a keresztet, ahogyan azt mesterétől tanulta annak idején. Akkor nem is gondolta volna, hogy valaha ennyire örülni fog annak, hogy felszentelheti a vizet, hiszen most barátja lelki üdvét válthatja meg vele. Miután a felszentelést elvégezte, a vizet ráöntötte a keresztre, majd még egy imát mondott:

  „Uram, segítsd meg szolgádat e nehéz pillanatban. Meggyötört lelke végül felismerte önnön gyarlóságát, és életét adta, hogy egy másikat megmenthessen. Segítsd hát, hogy fény övezze hozzád vezető útján. Megtért bárányod, fogadd be hát. Ámen.”

  Ezt követően keresztet vetett, majd megcsókolta a feszületet, melyet a szenteléskor levett Nezrul homlokáról, és visszatette azt az ő fejére. Ekkor hirtelen felfénylett a mágus teste, és apró fényparányok kezdték körüllengeni. Egyre sebesebben forogtak, majd hirtelen megálltak, és a varázsló lelke fehér, már-már vakító aurával felemelkedett.
  -    Drael, drága barátom… Köszönöm. – mondta, majd olyan dolog történt, melyen még a paplovag is meglepődött.
Barátja lelkének szárnyai nőttek, arcára a megkönnyebbülés édes mosolya ült, és mint egy galamb egy meleg tavaszi napon, tovaszállt. Hősünk megtörölte örömkönnyektől ázott szemeit, felemelte a hercegnőt, és kisétált a kastélyból. Kint ünneplő tömeg fogadta, virágszirmokat és hálacsókokat dobáltak feléje, ő pedig csak annyit gondolt magában: „Mindezt Nezrul-nak köszönhetitek…”

Vége.