Megváltva

Kuksi, 2015, március 26 - 07:58
Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek.
Tudni kell akkor is nekilátni,
ha még senki nem fogott hozzá,
vagy ha senki sem tartja fontosnak,
és dicséret sem jár érte.
Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg,
saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Az ország legnagyobb pályaudvarának elkülönített és fegyveresek által szigorúan őrzött peronján állt az impozáns vonatszerelvény. Sötétített golyóálló üvegek, aranyból készült kilincsek és díszítések, modern és tiszteletet parancsoló forma. Nagyon sokan szerettek volna rá feljutni, és nem csak a luxusutazás kényelméért, hanem mert a mozdony Eldorádóig meg sem állt. Azt beszélték, ott nincs éhezés, nincs szomjazás, nincs fájdalom, nincs többé tán öregség és halál sem. Sugdostak az emberek mindenfélét, hogy az átláthatatlan üveg mögött plüss vagy egyesek szerint a legfinomabb bőrből készült ülésekben helyet foglaló szerencsések, már az indulásra várva is sülteket lakomáznak és hozzá megfizethetetlenül drága bort isznak, de leginkább az a pletyka terjedt el, hogy aki egyszer eljut Eldorádóba, annak onnan soha többé nem kell eltávozni, mindörökre ott maradhat.

 A különleges vonatra azonban nem lehetett a hétköznapi pénztárakban jegyet váltani, ahhoz egy direkt erre a célra fenntartott helyiségbe kellett belépni, melynek ajtajára ki volt írva: „Elbírálás”.

 Amennyiben valaki ide eleget hozott, akkor állítólag megkapta a jegyét, és elindulhatott a „Beszállás” feliratú ajtó felé, melyen át az „Álomvonat peron”-ra lehetett kijutni, ha viszont kevésnek találtatott amit letett az asztalra, akkor egy alagúton keresztül a város peremkerületéig kellett gyalogolnia. Persze én is fel akartam szállni az Eldorádóba tartó vonatra, és hogy jobban lássam magam előtt a célt, a pályaudvaron vállaltam munkát. Az ország más részeibe tartó gazdagabb polgárok csomagjait cipeltem a vasúti kocsikhoz, vagy éppen fordítva, amikor megérkeztek valahonnan, akkor segítettem nekik kivinni a parkolóba a utazótáskákat, taxit fogtam, amibe bepakoltam, ha kellett én áztam, amíg a nagyságáéknak esernyőt tartottam, hogy nehogy víz érje méltóságos fejecskéjüket.

 Elterjedt nézet volt, hogy mint minden vonatjegy, ez is nyilván pénzbe kerül, csak bizony elég sokba. Magam is megpróbálkoztam többször az „Elbírálás” feliratú ajtónál, és minden egyes kísérletnél több és több pénzt vittem a korábbinál, de ennek dacára egyformán végződtek ezek a kalandok, a külvárosig tartó alagútséta lett az osztályrészem. Egyre nagyobb mennyiségű pénzt összegyűjteni, pedig nem kis feladat ám! Ha a leggazdagabb kuncsaftokat akarod elhappolni, akkor kifinomultan kell rájuk vadászni. Éles és értő szemmel ki kell szúrni, szinte a levegőből kiszagolni, hogy a beérkező tömegből ki az, akitől a legnagyobb apanázsra számíthatsz, és oda is kell hozzá érni. Ehhez nem árt előre tudni, hogy melyik szerelvényben hol helyezkednek el az első-osztályú kocsik, különben a peronon hátrányból indulsz a bőröndökért folyó versenyben.

 A pályaudvaron a főtt-kukorica árus volt a legjobb haverom, vele jókat lehetett beszélgetni és nagyon rendes is volt hozzám, mert mindig, amikor teljesen leégtem anyagilag, a szabálytalan, hiányos vagy csorba fogsorú portékáját, vagyis azokat a tengeriket, melyeket eladni nem tudott, nekem ingyen átengedte, így aztán kihúztam addig, amíg megint lett egy kis gubám és más kaját is tudtam venni magamnak. Valahogy mindig jókor mondott jókat. Amikor azt firtattam, hogyan tudnék többet keresni, azt válaszolta, szerinte az a baj, hogy kevés csomagot bírok el, mert egyszerre akár két tagot is lekaszálhatnék. Igaza volt, elkezdtem keményen edzeni és két év múlva már én kerestem a legjobban a bőröndvadászok között. Aztán amikor kiderült, hogy az így összetarhált összeg is kevés az álomjegyre, akkor azt sugalmazta, erre nincs tovább, ha ezt szeretném, másképp kellene megsokszorozni a vagyont. Fején találta a szöget. A megtakarításból különböző szerencsejátékokon tettem meg téteket, és kisvártatva piszok mázlim lett, eltaláltam hogy egy adott napon pontosan hány perc hány másodpercet fog sütni a nap. Mesés gazdagságot, giganyereményt sikerül megkaparintanom. Nemhogy a város, az ország legtehetősebbjei közé kerültem be. Megvolt a lehetőségem, hogy életmódot váltsak, tán soha többé nem kellett volna dolgoznom, de annyira beleéltem már magam az eldorádói idillbe, hogy fogtam az egész nyereményt és benyitottam vele az elbíráló-helyiségbe. A összes pénzt elvették, sokáig számolták, ám a végén csak közölték: – Uram, a jegyre kevés amit hozott! – és persze a vagyont vissza nem adták. Könnyen jött, könnyen ment. Indulhattam hát üres zsebbel és korgó gyomorral bandukolni az alagútba. Iszonyatosan csalódott voltam.

 A kukoricaárus gőzölgő selejttel fogadott, olybá tűnt, mintha tudta volna, jönni fogok. Vigasztalt, hogy máskor is álltam már fel a padlóról, most is menni fog, egyszer meglesz az a jegy, majd meglátom. Rossz kedvem viccek mesélésével igyekezett elűzni, aztán valahogy átragadt rám a derűje, tréfálkoztunk, nevetgéltünk.

 Másnapra az előző esti fiaskó hatására teljesen elment a kedvem attól, hogy folyvást az Eldorádóba tartó szerelvényre való feljutást hajszoljam. Új célt találtam magamnak, elkezdtem segíteni azoknak, akik Eldorádóba akartak menni. Persze először nem ment ez jól, ugyanúgy nem, ahogy annak idején a gazdag utazók megkopasztása sem. Mindent gyakorolni kell. Aztán némileg belejöttem, hadd vigye mindenki az elbírálásra, amiről csak úgy gondolja, hogy az majd elég lesz a jegyre. Rajtam ne múljon, hátha egyszer valakinek szerencséje lesz!

 Egy este a főtt-kukorica árusnak azt javasoltam, találgassuk, hogy ki szerint mi zajlik most az álomvonat füstüvegjei mögött. Nevetve vágta az arcomba, szerinte nem is ül ott senki. Ekkora szamárságot még életemben nem hallottam. Megveregettem a vállát, de magamban bizony azt gondoltam, egy kicsit tán túl sokat szippantott már be a forróvizes fazék felett terjengő kukoricagőzből és egy kissé meghibbant. Csak mosolygott. Szabadkozott, hogy reggel korán kell kelnie, mert menni kell nyers kukoricáért, így aztán elköszöntünk egymástól.

 Az egyik őszi délutánon kizárólag a hömpölygő nép lábbelijeit figyelve igyekeztem kitalálni, hogy ki lenne a legjobb kuncsaft, vagy kinek milyen segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy közelebb jusson Eldorádóhoz. Ahogy így a földet bámultam egy megzavarodott, rettegő csepp kis macskán akadt meg a szemem. Kimenekítettem a rohanó lábak erdejéből. Némi vízzel kínáltam és a szendvicsemben lévő néhány szelet felvágottat odaadtam neki. Ahogy cirógattam, remegő kicsiny teste lassan megnyugodott, végül a kabátomba gömbölyödve el is aludt. Hazavittem. Ekkor jöttem rá, hogy én eddig csak az embereket vettem észre, de vannak itt más élőlények is, talán számukra is létezhet Eldorádó, talán ők is oda vágynak.

 Hónapokkal később lett egy fűszál-pártfogoltam, ő a vakvágány végében bújt ki a kövek közül. Igyekeztem locsolgatni, megvédeni a túl-méretes kavicsok szorításától, így találtam rá a kövekre. Bizony megesett, hogy egy jó zsíros jattól – vagy ahogy a kukoricaárus nevezte, borravalótól – estem el azért, mert letettem a méltóságos úr bőröndjeit, de hát nem tűrt halasztást az ügy, akkor kellett arrébb tennem a sín mellől azt a szép bazalt darabot, mert különben a néhány perc múlva bekövetkező induláskor a behemót vagon kereke egész biztosan ketté törte volna.

 Eddigre a bőröndvadászok ranglistáján már a dobogóról is alaposan lecsúsztam, hiszen sokszor elvállaltam olyan feladatot is, ami csak némi aprópénzzel vagy még azzal sem kecsegtetett, fizetségül olykor mindössze egy „– Köszönöm!”-öt, esetleg egy mosolyt várhattam. Jó volt ez így, nem volt már szükségem tetemes mennyiségű pénzre, anyagi helyzetétől függetlenül nyugodtan segíthettem mindenkinek, akinek túl nehéznek bizonyult a csomagja...

 Estére hullafáradt voltam, a sarkon fordultam be és szokás szerint lépteim zaját meghallva kerítésről-kerítésre ugrálva rohant felém engem üdvözölni a deli kandúrrá terebélyesedett cicus. Mint minden este, most is szertartásosan kitettem elé az ennivalóját, mindketten elköltöttük a magunk vacsoráját, aztán az ölembe kuporodott. Én beszéltem, meséltem, ő pedig hallgatott. A dorombolása álomba ringatott.

 Nagy meglepetésemre egy mennyeien kényelmes plüssülésben tértem magamhoz. A füstüvegen keresztül láttam a pályaudvaron tüsténkedő népeket. Valaki megköszörülte a torkát. Elfordítottam az ablakról a fejem. Egy kalauz állt előttem és kérte a jegyem. Én bámultam rá, ő meg viszonzásként a bal kézfejemre szegezte a tekintetét. Csak most tudatosult bennem, hogy egy papírdarabot szorongatok az ujjaim között, egy gyönyörű jegyet, melyen ott díszeleg a pecsét: „MEGVÁLTVA!”.
Gépiesen átadtam a jegyet és a kalauz kilyukasztotta.
– De hát én már nem szeretnék Eldorádóba menni!
– Tudom.
– Honnan?
– Olyan még soha nem kapott ide jegyet, aki Eldorádóba akart menni. Csak olyanok kerülhetnek ide, akik nem magukat  nézik, a többieknek akarják és képesek is tanítani.
– Ha elmegyek Eldorádóba, akkor nem fogok tudni az itt lévőknek segíteni!
– Az attól függ.
– Leszállnék! –, igyekeztem kissé változtatni a beszélgetés irányán.
– Nem vagyok meglepve, eddig még mindig utas nélkül futott ki a nyílt pályára az Eldorádó expressz. Nézze csak, – mutatott a füstüvegen túl lévő terület felé –, ott egy ajtó, azon keresztül egy alagútba jut...
– Egy alagútba, aminek a kijárata a külvárosban van?
– Igen.
– Hála Istennek! –, sóhajtottam fel.
– A hosszú séta üres zsebbel Eldorádó helyett?
– Nem, nekem itt van Eldorádó, itt van feladatom, abban a másik Eldorádóban nincs mit keresnem. –, magyaráztam a bizonyítványt.
– Nagy szerencséje van!
– Miért?
– Mert ez itt Eldorádó, a vonat amikor innen elmegy, akkor valójában csak egy kört tesz és rögvest visszatér ide.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

Minden lehetséges

Kedves Parlagfű Sámán író!

*Szerk:
Az magában már egy eléggé elképzelhetetlennek tűnő dolognak számított korábban, hogy én olyat írjak, ami itt akárcsak a legjobb huszonöt, nemhogy a tizenöt közé bekerül. Lehet, hogy furának fog hatni neked, amit most írok, de a Megváltva fentebbi formája, sőt magának az írásnak a léte is egy fejlődésii, csiszolódási, de legfőképp egy „soha fel nem adom” folyamatnak képezi a részét, annak köszönhető.
Nekem már az is nagy eredmény, hogy ilyen sok ember ennyi minden jót és sokszor valamiféle mondanivalót is megtalált a történetben.
Az elismeréseken felül kaptam szép számmal olyan értékes visszajelzéseket, melyek további esetleges fejlődési lehetőséget kínálnak számomra ezen a területen.
A gratulációt és az észrevételeidet neked is nagyon szépen köszönöm, utóbbiakon igyekszem elgondolkodni. Amikor először találkoztam a karma fogalmával, akkor azt gondoltam, ez egy olyan lassú hatású valami, aztán azt tapasztaltam, hogy legtöbbször sokkal hamarabb bekövetkeznek ezek a dolgok, mint azt feltételeznénk, a jelenséget a magam számára el is neveztem hirtelen-karmának. Talán hamarosan találkozol majd olyan sorokkal, melyek meglátásaid alapján fogantak, sőt még az is megeshet, hogy vannak is már ilyenek, ott pihennek egy merevlemezen egy egyelőre nem publikus, csupán gyakorlásra szánt dokumentumban. ;-)

Üdv: Kuksi

Fantázia

Elöször is szeretnék gratulálni a novellához. Másodszor azt minden képpen meg kell jegyeznem, hogy tartalmilag semmi gond vele, ami hiányoltam benne az a képszerű leírás. Sok helyen szinte önmagától adott volt a helyzet, hogy kibontsa a szerzőa táma alürjeit kpszerűvé téve azt. Személyleirások, jellemrajtok, ruhák, tárgyak.  A hangulata így is meg volt és "olvastatta magát". De mint azt fent említettem kissé kéiesebbé kelett volnatenni azn részleteket amelyeken a az olvasó fantázoája szívesen elpihent volna , kiasználva az ösztönös asszociációs készség minden érdemét.

Gratulálok. Csiszolódni kell, fejlődni kell DE legfőképpen feladni nem szabad.

 

Tisztelettel Parlagfű Sámán író

 

Vonat


Nem vágyom "népszerűsítésre", "idecsábításra"; arról a vonatról már leszálltam.
Örülök, hogy írtál egy nagyon tanulságos - kijózanító és gyógyító hatású - történetet sokak számára, mely egész biztosan Rád is hatni fog. Különben nem is tudtad volna megírni.
Ez minden díjnál többet ér - szeretettel gratulálok hozzá!

Sz.

Versenyszellem

Kedves Szublimáció!

Megtisztelő, hogy elolvastad a fenti történetet, köszönöm!

A versenyszellemmel szerintem magában nincsen semmi baj, a dolgok magukban nem rosszak vagy jók, minden attól függ, hogy mire és hogyan használjuk őket. A Megváltva főhőse letett az önös célja iránti versenyzésről, de simán el tudom képzelni az írásnak egy olyan változatát, ahol újra ringe száll, mindenki másnál több bőröndöt happol el, mert így tud összegyűjteni egy nagyobb összeget valamilyen nemes célra.

Meggyőződésem, hogy a közönségszavazáson nem én versenyeztem, hanem egy művet preferáltam. Majd tíz héten keresztül eredményesen szerepelni egy ilyen versenyen versenyszellem nélkül talán nem is lehetséges. Sok kis nem túl távoli célt kell kijelölni, amelyek elérésekor aztán lehet közösen örülni. Ehhez kevés azon pontok száma, amikor az elért eredményt saját magához tudjuk viszonyítani, közöttük szükség van azokra is, melyeknél valamilyen formában a szintén agilis versenytársak helyzetéhez mérünk.

A Megváltva oly módon történő népszerűsítésével, melynek során kiindulási pontként a közönségszavazási oldal elérhetősége lett megadva, sikerült olvasottságot szerezni nem csak a fenti írás, hanem a közönségszavazáson dobogós helyet elfoglaló másik két mű, más pályázótársak általam kiajánlott remekei, és az Új Akropolisz honlapjának egyéb szekciói számára is.

Talán épp most olvassa valaki az íly módon idecsábított érdeklődők közül a Máskaput vagy valamelyik hozzászólásodat...

Üdv: Kuksi

Tanulni


Érdekes ez a versenyszellem, az Eldorádós történet frappáns tanulságát olvasva...
Mindig is úgy éreztem, hogy az ember elsősorban önmagának, önmagáról ír. S ez így van jól. Akkor lesz hiteles a története - és ezáltal mások számára is fontos.
Csak tanulna végre önmagától az ember!

457-325-193

A matematika kedvelőinek:

Egyszer már sikerült elkapni egy hasonló pillanatot, akkor a Megváltva előnye a közönségszavazáson A Grundhoz képest 100, míg A bátorság színeihez viszonyítva 200 szavazat volt.

Ma a 457. voks beérkeztekor A Grundtól 132, A bátorság színeitől pedig épp ennek duplája, 264 lett a távolság. :-)

Köszönöm a visszajelzést!

Kedves Esvy!

Köszönöm, hogy elolvastad a történetet, és örülök neki hogy találtál benne olyat, ami neked tetszik.
Azért külön hálás vagyok, hogy vetted a fáradságot, és szavakba öntve megosztottad velünk mindezt!

Üdvözlettel: Kuksi

 

Eldorádó keresése

Kifejezetten jól felépített, tanító erővel bíró történet. Az igazán értékes dolgokat valóban akkor érhetjük el, ha nem vágyunk rájuk görcsösen. Szembetűnő a változás a főszereplő viselkedésében, amikor ezt megérti. Az utolsó mondat remekül érzékelteti, hogy Eldorádó ott van, ahol megteremtjük. Gratulálok!

Nyílt levél

Kedves Tanár Úr!

Feltett szándékom volt, hogy letegyek valami teljesítményen alapulót az asztalodra, valamit amiben benne van valamelyest az általad tanítottak egy része, mert ezt igazán megérdemled. Azonban a számomra egykor erre felkínált keretek nem feleltek meg nekem, és később egyetlen lehetséges kapcsolódási pontnak ezt az irodalmi pályázatot találtam. Elnézésed kérem, amiért ilyen sokáig kellett várnod erre, de tudod, a próza eredendően nem az én világom, így bizony ennek megvalósítása tényleg nagyságrendileg 2500 napba tellett.

Biztos vagyok benne, hogy olvastad a fenti művet, és bízom benne, hogy találtál benne olyat, ami számodra ismerősnek hatott, az óráidon elhangzottak nyomán került bele.

Köszönöm a tanítást!

Kuksi

Az 1000. „Tetszik”

A közönségszavazás alatt szokásom a saját írásom alatt olyan információkat megosztani a kedves olvasókkal, melyeknek amúgy nem lennének birtokában, most sincs ez másképp. Amúgy én se tudnám, hogy az egész mezőnyre összesen éppen mennyi szavazat érkezett már, ha nem vezetnék magamnak egy kis statisztikát, hogy az irodalmat kiegészítse némi matematika, így azonban az automatizmus számol helyettem...


Még Dorcsi „A bátorság színei” című műve iránt rajongók aktívabb időszakában alakult ki a szokás, mely szerint a napi statisztikát minden este nagyjából 22 órakor zárom.
Ma azonban az adatok rögzítésével kissé kivártam, és erre jó okom volt, ugyanis esélyem kínálkozott az idei közönségszavazásra beérkező 1000. szavazatot megörökíteni, parancsoljatok:
NA/1000.png

Ezt a voksot éppen a Megváltva zsebelte be, de nem ez a lényeges, hiszen ma is betyáros hajrát vágott ki A Grund legénysége, igen nagy sansz volt rá, hogy ők jegyezzék ezt a szavazatot.

Azt hiszem, valamennyi szerző nevében nyugodtan megköszönhetem, hogy ilyen nagy érdeklődést mutattok egy irodalmi pályázat iránt, szavaztok és segítetek ennyire sok emberhez eljuttatni a közönségszavazási oldal elérhetőségét, ezzel elősegítve, hogy a művek éljenek, olvassák őket!

A közönségszavazásból hátralévő még majdnem egy hónapban a közönségnek további jó olvasást, a pályázótársak alkotásainak pedig még sok olvasót és voksot kívánok!

Nyers CD-fájl MD5SUM ellenőrzése

Nem tudom, volt-e már rá példa, hogy magával a pályázat-sorozattal, vagy a pályázaton szereplő valamely művel kapcsolatban linuxos fórumon jelent meg visszajelzés.
http://ubuntu.hu/node/40510#comment-499674

 

Mosolygós és tapsika hangulatjel.

Kuksi a plüssegér

 

Névadó

A Megváltva egyik olvasója közzétett tegnap egy fényképet, melyen látható szépséges kisfia és annak kedvenc alvóállata – az eddig neve nincs egér –, akit rólam most Kuksinak keresztelt el.

*Szerkesztve: Az anyukától engedélyt kaptam a kép szerepeltetésére:
32-olvasók-fóruma.hu/Vigyori_es_Kuksi.jpg

Ez már így magában is megtisztelő és szép lenne, de az igazsághoz ráadásul még az is hozzátartozik, hogy a Kuksi természetesen számomra is egy felvett név, egy létező élőlénytől kölcsönöztem. Kakaós (becenevei: Kaksi, Kuksi, Kuksic, Kuksicka, Muksic...) a fentebb olvasható történetbe is némiképp beleszőtt szereplő, a macskám.

Beszélnem kell vele a macska-egér barátságról, mint Kuksi a Kuksival. 

***

Közönségszavazás

Bibi és Gigi már korábban letette a voksát, így ők már nem szavazhatnak, de tegnap hoztak sok olvasót és vele „Tetszik”, valamint hozzám közvetve eljutó írásos visszajelzés formájában elismerést a történetnek.
Nekik köszönöm a munkájukat, azoknak pedig, akik időt szakítottak rá, az olvasást, és persze a tetszésnyilvánítást is!

Örök homály fedi annak kilétét, aki a 150. kedvelést megejtette, neki így ismeretlenül is külön köszönet és gratuláció, hisz ez is egy amolyan kerek szám, másfél-száz!

Közönségszavazás – Visszajelzések

Kellemes meglepetésként ért, hogy bekerült ez az írás a legjobb huszonöt közé, arra meg aztán végképp nem számítottam, hogy ennyi szavazatot összeszed. Pozitív élmény, mivel zajlik a szavazás, foglalkoztat a dolog, így aztán szívesen beszélek is róla.
Természetesen az is a véleménynyilvánítás egy formája, ha valaki megnyomja a „Tetszik” gombot, és az ember örül is minden szavaztatnak, de a voks megszerzésének tényénél többet ebből biztosra nem tud megállapítani, bár én úgy látom, hogy még a kifejezetten egy konkrét műre szavazási szándékkal érkezők is végül olvasókká lesznek. Nem szokásuk letudni anélkül a procedúrát, hogy legalább abba bele ne kukkantanának, ami mellett rákattintanak a kék ikonra.

Ha nem is itt, de a Facebookon a közönségszavazási oldal megosztása alatt azért érkeznek a párszavas méltató és az olyan vicces hozzászólások, mint a „– Na húzzá' Eldorádóba!”.


Tegnapelőtt valaki kérdezte, hogy hol lehet szavazni, és melyik az én írásom, ha már így közelíti a 100-at, ő is megtenné rá a maga voksát. Tegnap aztán újságolta, hogy látta, megvan a 100., és hogy nem csak az enyémet olvasta, hanem egy másikat is. Elmondta, melyikben mi tetszett neki, és mit írt volna ő másképp.

Az egyik helyen a hivatkozás úgy lett megosztva, hogy meg van jelölve egy csoport melynek tagja vagyok, hogy valaki onnét jegyzi ezt a pályaművet, de az nem, hogy konkrétan ki. Szintén tegnapi élmény: valaki gitárjával a vállán  ennek a csoportnak a működési helyén megkeresett és kajánul megkérdezte, hogy mégis ki írta ezt a novellát. Szóval lebuktam. Azt mondta, a stílus alapján rám ismert, ahogy olvasta, hallotta a hangomat.
Elmesélte, hogy az első számért, melyet spontán előadtak, egy hét szabadságot és (négyen) egy könyvet kaptak jutalmul.

Megmondom, hová szeretnék kilyukadni:
Itt is egy könyv a közönségszavazás díja. Tegnapi második beszélgetőpartnerem az egyik ismert hazai zenekar alapítótagja, azóta is zenészként keresi a kenyerét, ez nem csupán a munkája, inkább az életformája, és mindez egy amatőr előadással kezdődött...

Ki tudja, hogy melyik pályázótárs mivé növi ki magát a jövőben!

A színfalak mögött – A 100. „Tetszik”

Kedves Közönség!

Erre a részre nektek nincs rálátásotok, de úgy vélem, nem volna helyénvaló, ha ebből kihagynálak titeket, ez egy helyes momentum volt.

 96 „Tetszik”-et jegyez a Megváltva.

 Egy picit ilyenkor fel szokott pezsdülni az élet, hiszen mindenki érzi, hogy hamarosan bekövetkezhet egy határ átlépése, a 100 az mégis háromjegyű szám.
Ki tudja honnan, Tetemgyári Láncfűrész még beszervez két embert és megkéri a feleségét, ő is adja ennek a történetnek a voksát. Leüthették volna a kerek számot, de szándékosan nem tették, 99-ig mentek. Előkészítették valaki másnak a pályát és félreálltak.

 Jön Tetemtől a kupon: Ki lesz a 100.?”

 Talán néhány másodperc telik el és Nefertiti megosztja Gigi a Galóca falán a közönségszavazás oldalára mutató hivatkozást. A megosztásban nem szerepel semmilyen utalás Kuksira vagy a Megváltva című műre. Engem Gigi egész másféle neveken ismer, így biztosan nem, ettől függetlenül, azért mégse állíthatjuk, hogy vakon van, mert ha egy picit figyel, akkor az oldal jelzi számára az(oka)t a műve(ke)t, mely(ek)et ismerősei kedvelnek, így hát mutatja az irányzék, hogy hova „kell” lőni.

 Frissítem a közönségszavazás oldalát. Ugrik egyet a szavazatok száma A változás színei mellett. Lehet, hogy Giginek az tetszett? Megeshet, és az se volna egyáltalán baj, sőt, hiszen akkor is hoztunk az oldalnak egy érdeklődőt, reményeink szerint egy olvasót, és persze a like-vadászat hátterében mégiscsak ez volna a valódi cél.

 Öt egész perc is lepereg, mikorra észreveszem, hogy megvan a 100. „Tetszik”.

 Aztán persze hamarosan befut Gigi kuponja: Én nyomtam.... és jót! Megváltva - Kuksi! ÉS : Rajtad kívül *** és további 98 személy kedveli ezt! Tehát az enyém a 100.! Köszönöm Tetemék ezt a szép kerek számot! Hajrá Csuhás!
/
Gigi a Galóca (a sok puszis pöttyös kalapos)/

 Bármi is legyen a végeredmény, mi jókat olvasunk, jóleső látni, ahogy a rokonaim és ismerőseim megmozdulnak, hogy támogassák írásomat, de a legnagyobb élmény mind közül, azt figyelemmel kísérni, ahogy ez a maroknyi kis csapat még mindig összetart, összedolgozik.

További kellemes olvasást mindenkinek!
*** Itt egy ismerősének a neve található, melyet természetesen nem szerepeltetek.



Szolgálati közlemény:

Kedves Geréb és Áts Feri!
Ha ezt olvassátok, akkor az azt jelenti, hogy végre abbahagytátok a labdakergetést, és mégse fogtok hőgutát kapni a futkosástól ebben a nagy melegben. A helyzet a következő: néhány tálca sörért meg egy üveg konyakért Janó engedte, hogy megbütyköljem a routert. Jelenleg csak ez a honlap és aloldalai, valamint a Facebook van engedélyezve, nincs chat, egyéb online-játék, YouTube, nincs semmi más. Ez egészen addig így is marad, míg le nem adjátok a közönségszavazáson a nektek legjobban tetsző alkotásra a voksotokat. Ha megvagytok, szóljatok Janónak, ő leellenőrzi és visszaáll a régi rend.:-)