Másnap a konyhabejárónál takarította a kukákat, és akkor megint - igaz, csak egyszer - de megszakította az edények takarítását és újra a bejárat felé nézett.
Egy hosszabb regényemen dolgoztam akkor, és a kiadóm már nagyon sürgetett. Nálunk négy nemzedék lakik otthon egy ötszobás lakásban, csend az soha nincs, csak éjszaka esetleg. Alkotóházba nem mehettem, mert már előre foglalt volt minden szoba, így kerültem ebbe a vidéki kis nyugodt, családi vezetésű panzióba.
Igen, nyugalom meg csend az nem volt soha nálunk. Három gyermekünkkel, férjem szüleivel és az én nagypapámmal laktunk együtt. Az ikrek-Kata és Panka-tizenkét évesek voltak, Ádám már tizennyolc. Jöttek hozzájuk a barátok, barátnők vég nélkül. Egy-egy szombat esti buli után, mikor elsőként mentem le a földszinten lévő konyhánkba a nappalin keresztül, nem mindig tudtam eldönteni, hogy a kanapén fekvő, a fejét mélyen a díszpárnába fúró ájultan alvó vendég fiú vagy lány.
Anyósom és apósom ugyan egy kis külön bejáratú lakrészben laktak, de mivel már mindketten nyugdíjasok, túl sok tennivalójuk a saját kis birodalmukban nem volt. Mindketten nagyon jó egészségben voltak még, szerettek mindenkiről mindent tudni. Az unokáikat meg egyenesen imádták. Etti mama - még Ádám nevezte el így őt apró korában, bár Erzsébet volt az igazi neve - lelkesen vállalta nálunk is a főzést, mosást, takarítást. Én sokszor reggeltől estig a szerkesztőségben voltam, persze hogy jól jött a segítség. Aztán ő - a gyerekek is biztatták rá - hétvégeken sem engedte ki a kezéből a kormányrudat. Olyan húsleveseket vagy lekváros fánkokat úgysem tudtam volna a gyermekeim elé tenni, mint amilyeneket ő készített. Hétvégeken is szólt a zene, trappoltak a gyerekek le fel a lépcsőkön. Sok barátunk is van, gyakori a vendégjárás nálunk. Talán csak a szombat, vasárnap délelőttök voltak csendesek. A gyerekek sokáig aludtak, Ettike csendben matatott a konyhában. Ilyenkor én gyakran beültem nagypapám kis földszinti sarokszobájába, hogy megbeszéljük, mi minden történt a héten. Mert egyedül ebben a kis zugban volt igazi csend és nyugalom az egész házban. Nagypapám már túl volt a nyolcvanon, sokat betegeskedett a szívével, már csak rövid kis sétákra mozdult ki a házból. Akkor is csak a szomszéd utcáig ment el, néha még addig sem. Inkább a kertben sétálgatott, vagy jó időben olvasgatott a diófa alatti padon. Mert olvasni nagyon szeretett, nem győztem hordani neki a könyveket a könyvtárból, és ajándékba is csak mindig könyveket kért. Közel 45 év tanítás után ment nyugdíjba városunk gimnáziumából. Irodalom és történelem szakos volt, fiatal korában verseket is írt. Engem már öt éves koromban megtanított olvasni. Mostanában is az olvasmányairól beszélgettünk legtöbbet, meg elmesélte a már ezerszer hallott történeteit, de én mindig nagyon szívesen hallgattam ezeket. Nemegyszer adott ötletet a regényeimhez is. Aztán írás közben is mindig kérte az újabb részeket. Gondosan elolvasta, mindig egyenesen megmondta, mi tetszik neki benne, és mi nem. De sosem bírált, mindig biztatott.
Eredetileg újságíró lennék, de már egyetemista koromban is próbálkoztam szépirodalommal. Egy - két novellám meg is jelent kisebb lapokban. Mikor Ádám a kamaszkorába érkezett, írtam egy ifjúsági regényt. Gyorsan találtam hozzá kiadót is és az Ádámmal hasonló korúak nagy örömmel fogadták. Azóta a tiniknek írok, és állandó kiadóm van. Így történt, hogy legújabb regényem befejezéséhez kaptam két hét alkotói szabadságot a munkahelyemtől és a családi zűrzavarból a vidéki panzióba költöztem.
Aznap már vacsorázni sem mentem le az étterembe, egy kis hideg felvágottat kértem csak fel a szobámba. A vacsorámat egy jókora kancsó citromos teával a panziótulajdonos fiatal felesége hozta fel nekem. A fiatalasszonyt Piroskának hívták, fürge mozgású, mindig vidám kis asszonyka volt. Már az első nap összebarátkoztunk, nagyon érdekelte, miért jöttem hozzájuk egyedül, család nélkül ilyen - szerinte - hosszú időre. Nem nagyon szoktak magányos vendégek megszállni náluk. Miután megtudta az okát, rögtön mesélni kezdett magáról és családjáról. Ők két tizenéves fiút nevelnek, így az egyik sebtiben elmesélt történetüket később még be is tudtam építeni a készülő regényembe.
Akkor este meg is kérdeztem Piroskát, ki az az idősebb ember, aki a panzió körüli munkákat végzi náluk. Piroska mosolygós szeme hirtelen csodálkozóvá kerekedett. Gondosan eligazította kis asztalkámon az evőeszközöket és a teáscsészét.
–Ő Józsi bácsi, a szomszéd faluból került hozzánk –mondta kicsit elgondolkodva.
-Talán itt is lakik a panzióban?- kérdeztem, mert a „hozzánk” szóban valamiféle szorosabb kapcsolatot sejtettem. Több lehet ez a Józsi bácsi egyszerű házimunkásnál. Olyan lakófélének gondoltam most már.
-Igen, ő is a panzióban lakik. De bocsásson meg Juditka, most sietnem kell. Ma én segítek a vacsoránál. Holnap, ha lesz egy kis időm, mesélek róla egy kicsit. Nem vidám a története -azzal Piroska a hóna alá kapta a nagy tálcáját, és már újra mosolygott. Gyorsan „Jó éjszakát” kívánt, és kisietett a szobámból.
Másnap kora délután lementem a panzió kis parkjába. Szeretek kézzel írott jegyzeteket is készíteni a munkámhoz, és annyira szép volt az idő. Olyan igazi vénasszonyok nyara, a kora délutáni nap csodálatosan melegített, de már nem égetett. Egy napsütötte padra telepedtem, és rendezgetni kezdtem a jegyzeteimet. Lehet, hogy a kíváncsiságnak is szerepe volt abban, hogy az épület mögött kerestem padot magamnak, hiszen Józsi bácsi is ott dolgozgatott akkor is. Éppen az utolsó, előző nap összegyűjtött falevélkupacot gyömöszölte bele egy hatalmas fekete szemeteszsákba, mikor leértem a parkba. Amint elhaladtam mellette barátságosan rám köszönt. Nemsokára végzett az utolsó kupaccal is, és eltűnt a konyha irányában. Egy kis ideig még lehunyt szemmel süttettem az arcom a nappal, közben gondolatban vissza-visszatértem a férfihoz. Írói fantáziámat nagyon is kezdte foglalkoztatni, mi is lehet az ő története. Persze, magamban már mindenfélét kitaláltam róla. Elszegényedett, távoli rokon, Erdélyből áttelepült magányos ember, vagy olyan valaki, aki még esetleg a börtönt is megjárta? Így képzelődtem magamban, mikor könnyű érintést éreztem a bal vállamon. Józsi bácsi volt, teljesen nesztelenül érkezett, és egy piros pöttyös fémbögrét nyújtott át nekem. –Piroska küldte az író asszonynak ezt a bögre kávét. Tett bele tejszínt cukor helyett, mert tudja már, hogy maga úgy szereti inni. Azt üzeni, öt óra tájt vinne fel egy kis frissen sült kalácsot a szobájába.-
Átvettem a pöttyös bögrét, kezem egy pillanatra hozzáért kidolgozott ujjaihoz. Miközben megköszöntem a szívességét, valami nagyon biztonságos érzés futott át rajtam az érintésétől.
Mondja meg Piroskának, hogy várni fogom –mondtam, és alig tudtam leplezni örömömet. Nem is sokat jegyzeteltem azután már, negyed óra múlva már a szobámban várakoztam.
Piroska pontos volt, öt órakor bekopogott hozzám. Hozta az ígért kalácsot, amiről tudtam, hogy csak ürügy volt, hogy Józsi bácsi ne is sejtse, hogy róla fogunk majd beszélgetni. Persze, a frissensült kalács attól még ugyanúgy illatozott a kis levélmintás tányérkán. Hellyel kínáltam Piroskát, aki olyan félszegen igazgatta maga alá szűk szoknyáját a süppedős fotelban, mintha nem is saját panziójuk egyik szobájában lenne. Nem kezdtem azonnal faggatni, hagytam, hadd mesélje el pár mondattal, mennyi mindent sikerült ma elintéznie, de most már ráér, mert a vacsoránál már az alkalmazottak dolgoznak. Miután saját magát is megnyugtatta, hogy jár neki ez a kis pihentető beszélgetés, magától kezdte el mesélni a történetet. Először keresgélte a szavakat - talán úgy gondolta, egy igazi írónő előtt nem mindegy, milyen kifejezéseket használ - de aztán egyre jobban belelendült. Egyszer közbe is kellett szólnom, hogy csak nyugodtan, lassan meséljen, mert egészen belelovallta magát a mondandójába, és ahogy haladt előre a történetben, egyre hangosabban, és méltatlankodva részletezte az eseményeket. Pedig nem először mondhatta el már, de látszott, nem közömbös neki sem a magányos férfi sorsa.
-Látásból már elég régen ismertem Józsi bácsit. Olyan hét-nyolc éve lehetett, mikor felesége ötvenedik születésnapjára rendelt nálunk ünnepi ebédet. A különterembe kérte, és nagyon gondosan választotta ki a menüt, még az asztali dekorációhoz is ő hozta a virágokat. Huszonöt-harminc személyből állhatott a vendégsereg, főleg rokonok és néhány barát tette ki az asztaltársaságot. Én már nem sokukra emlékszem, de a felesége olyan rokonszenves, kedves, egyszerű asszony volt, hogy épp az tűnt fel nekem, hogy milyen érdekes, hogy a lánya - mert mindenkit be is mutattak nekünk külön, külön - hogy különbözhet az anyjától ennyire. Azt még akkor nem tudtam, hogy a lány apja nem a Józsi bácsi. Fiatalon maradt özvegyen Irénke, így került az új házasságába az akkor még alig kétesztendős kislány. Na, szóval ez a Jolán külsőre sem hasonlított az anyjára - kifestett, kifrizurázott, maga kellető nőszemély volt - de a természete még jobban elütött tőle. Az első perctől kezdve minden felett ő akart rendelkezni, éles, bántó hangon utasítgatta asztaltársait - ki hová üljön, hová tegye táskáját, szemüvegét vagy egyéb holmiját -. Az a néhány gyerek is, akit elhoztak erre az ebédre, már jól ismerhette a természetét, mert igencsak meghúzta magát mind az egész ebéd alatt. Így aztán nem is nyúlt hosszúra az ünneplés, pedig Józsi bácsi felesége olyan boldognak látszott, hogy őt ünnepli mindenki. Volt egy közös fiúk, ő még olyan húszévesforma volt akkoriban. Rajta első látásra látszott, hogy ő Józsi bácsi fia, mert kinézetre is nagyon hasonlított, meg olyan szelídes formán is viselkedett, mint az apja. Igaz, a mellette ülő barátnője annál feltűnőbben tette-vette magát. Talán egyedül ő volt az, aki nem zavartatta magát leendő sógornője többször is feléje küldött rosszalló tekintetétől. Érdekes, már elég régen történt ez az ünnepi ebéd, és valahogy mégis olyan tisztán emlékszem erre a két nőre. Olyan egy húron pendülők voltak. - az utolsó mondatokat már úgy mondta ki a fiatalasszony, mint valami kinyilatkoztatást.
Töltöttem egy pohár ásványvizet Piroskának, boldogan elfogadta, ki is itta az utolsó cseppig, és aztán már kicsit lassabban mesélte tovább a történetet. De az elbeszélése így sem sokat veszített lendületéből, szinte előre éreztette, hogy az igazán fontos dolgok még ezután következnek.
- A vendégek közül nem ment mindenki haza az ebéd után. Tudja Juditka, a termálfürdőnk már akkor is híres volt, ezért néhányan még itt maradtak egy kis fürdőzésre, és foglaltak maguknak szobákat itt, a panziónkban. Józsi bácsi is maradt a feleségével. Ők a legszebb erkélyes szobánkat kapták, ami a parkra néz.
- Két vagy három év múlva újra jött Józsi bácsi a feleségével. Akkor egy egész hetet töltöttek itt kettesben. Jártak a fürdőbe, meg sétálgattak és kirándultak is a környékbeli látnivalókhoz. Többször beszélgettem velük vacsoránál, vagy ha ott értem őket még a szobájukban, ha takarítani mentem. Látszott, nagyon szeretik egymást még ilyen hosszú házasság után is. Mert elárulták, már a harmincadik házassági évfordulón is túl vannak. De már a megérkezésük napján feltűnt nekem, hogy Józsi bácsi felesége, milyen sokat változott a születésnapi ebéd óta. Akkor még szinte teljesen ránctalan, egészséges színű volt az arca, és az alakja is formás, telt volt. Mostanra viszont elég sokat fogyott, és az arca is meghalványodott, megráncosodott. Igaz, a pihenés végére már sokkal jobb színben volt, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg engem, és úgy láttam, Józsi bácsit sem. De nem kérdeztem egyiküket sem erről, végül is nem voltunk annyira bizalmas viszonyban mégsem.
Aztán legközelebb, mikor újra megkeresett bennünket Józsi bácsi, akkor első pillantásra meg sem ismertem. Ez úgy jó másfél év múlva lehetett, miután együtt itt voltak nálunk azon az egyhetes pihenésen. Pont én voltam lenn a portán, mikor odaóvakodott a pulthoz. Az elhanyagolt ruházatú, borostás, ősz hajú idős férfi nem úgy nézett ki, mint aki szobát akarna bérelni, inkább majdnem olyan koldusforma volt. Csak mikor megszólalt, akkor ismertem rá, és még jobban megdöbbentett a látványa. A férjemmel akart beszélni. Le is hívtam Pistát gyorsan, és szóltam az öcsémnek, jöjjön le a portára helyettem egy kis időre. Bevezettük Józsi bácsit a társalgóba, és akkor elmesélte, mi járatban van.
Piroska itt egy kicsit megállt a mesélésben, mintha jobban össze akarta volna szedni a gondolatait, és látszott, nagyon pontosan szeretne mindent elmondani nekem. Töltöttem neki is, magamnak is a vízből, és most már nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. De nem akartam sürgetni, folytatta is hamarosan.
-Nehezen tudtuk az első zavaros mondataiból kihámozni, mi is történt. Egyre Irénkét emlegette, meg a nevelt lányát és hogy 35 évet töltött el a maga építette házában. Lassan aztán kicsit megnyugodott, és szinte hadarva elmondta, hogy szállást kérni jött hozzánk. Látszott, nagyon szégyelli a helyzetét, de ismer minket, és bennünk van minden reménye. Lassan megértettük, mi is történt. A felesége, akivel annyira szépen éltek, és akinek saját lányaként nevelte fel a gyerekét, másfél éve meghalt. Addig ketten laktak csak a házban, de mikor magára maradt, a nevelt lánya rögtön fölajánlotta, hogy odaköltözik hozzá a kisfiával. Épp előtte vált el a férjétől, és azóta albérletben laktak. Józsi bácsi nem szívesen, de beleegyezett. Ismerte jól a lány természetét, de egyedül sem bírt maradni. Nyugdíjas volt már akkor, gondolta, majd kertészkedik, megtermeli a konyhára valót, hasznossá tudja ő magát tenni a ház körül. Már az első hónapokban sem nagyon egyeztek, de mikor Jolán még az új emberét is odaköltöztette, végképp megromlott köztük a viszony. Pedig ő próbált alkalmazkodni, de a nyeregbe került asszony szájával nem lehetett bírni. Mivel a fél ház már akkor anyai örökségként Józsi bácsi fiának és Jolánnak a nevén volt, nem is érezhette magát igazán biztonságban. Egyre többször menekült el esténként a szomszéd utcában levő kocsmába. Persze, ha hazatért, perlekedés várta. A fia is a faluban lakott, de lakása neki sem volt. Feleségül vette a lányt, akit mi is ismertünk a születésnapi ebédről. Nem volt még gyerekük, a lány szüleinél laktak egy kis szobában. Egyre sűrűbben jöttek látogatóba, de gyakran elvonultak Jolánék szobájába, és valamit nagyon terveztek. Aztán egyszer csak előálltak azzal, hogy szeretnék, ha Józsi bácsi a ház másik felét is rájuk íratná, meg a haszonélvezetről is lemondana a javukra. Eladnák a szülői házat, vennének fel kölcsönt, és építenének két új házat maguknak. A fiáék felajánlották, hogy Józsi bácsi náluk is lakhat aztán élete végéig. Pár hétig vitatkoztak, számolgattak, ígérgettek. Nem akarta ezt a dolgot az apjuk sehogy sem, az ismerősök is győzködték, hogy az a biztos, amiben lakik, de a végén csak aláíratták vele a hivatalos papírokat, és már vevőt is találtak a házra. Jolánék újra albérletbe mentek, a fiatalok laktak továbbra is a szülőknél, Józsi bácsi meg mehetett, amerre látott. Egy baráti házaspárnál húzta meg magát egy ideig, de mikor látta, hogy csak egy új ház épül, az is Jolánéknak, végképp elkeseredett. Megtudta ugyanis, hogy a fiáék meg a szomszéd városban fizettek be társas lakást, és akkor már tudta, hogy otthona neki már egyik helyen sem lesz. Akkor jutottunk mi az eszébe. Nagyon esengett, adjunk neki egy pici szobát állandó lakhelyül a panzióban, amit a kis nyugdíjából ki tudna fizetni.
Mikorra idáig ért a történetben Piroska, látszott rajta, hogy úgy érzi, túl van a nehezén, és talán az én kíváncsiságomat is kielégítette, hiszen Józsi bácsi itt él a panzióban. A történet befejező részét már gyorsan elmesélte, hangjából végig éreztem, hogy döntésüket azóta sem bánták meg.
-Mikor megtudtuk, hogy Józsi bácsi nálunk keres menedéket, tanácstalanul néztünk egymásra a férjemmel. A mi panziónk három csillagos, és a bácsi nyugdíja olyan kevés volt, hogy két hét itt tartózkodásnál többre nem futotta volna. Csak ültünk ott egymással szemben szótlanul, és láttam a férjemen, hogy nagyon töri a fejét valami megoldáson, nagyon szeretne segíteni, és biztos voltam benne, hogy fog is. Aztán hirtelen, szinte egyszerre kiáltottunk fel a férjemmel: Hát ott a kisszoba a konyha mellett! - Ugyanis volt nekünk egy vakablakos kis szobánk, amit eredetileg raktárnak használtunk, csak a négy évvel ezelőtti bővítésnél feleslegessé vált. Ezt kiadni nem szoktuk, de berendeztük szobának arra az esetre, ha valamelyik alkalmazottunknak szüksége lenne rá. És ott volt mellette egy kis tusoló is.
Pista rögtön megkérdezte Józsi bácsit, lenne-e kedve besegíteni a panzió körüli munkákba, mert azt tudta, hogy a tanult szakmája lakatos, és kisebb javításokat is el tudna végezni. Persze, hogy örömmel kapott a lehetőségen, szóltunk az egyik takarítónőnek, hogy készítse el a szobát. Mi addig megebédeltettük Józsi bácsit, és közben megbeszéltük vele a részleteket.
Este aztán a férjemmel még sokáig beszélgettünk az új lakónkról. Ő is, mi is jól járunk így. Mert ő besegít a panzió környékének rendezésében. Így marad egy kis pénze a nyugdíjából, van fedél a feje felett, enni is kap tőlünk és még hasznosnak is érezheti magát. Nekünk jól jön, hogy elsepri a faleveleket, kiviszi-behozza és kitakarítja a kukákat, tisztán tartja a panzió környékét, nem beszélve a kisebb nagyobb javítási munkákról, amire olyan nehéz mesterembert találni. Jól megvan itt köztünk, mindenki szereti őt a házban. Egy kis fekete cicát is kerített magának valahonnan, elnevezte Ördinek, jól elvannak kettesben a kicsi szobában.- fejezte be Piroska a történetet.
- És a fia, a nevelt lánya?- kíváncsiskodtam tovább.
- Hát őket nem láttuk itt egyszer sem. Pedig a fiát várja azóta is. Hisz látta Juditka, milyen gyakran lesi a bejáratot, hátha egyszer mégis felbukkan a fiú. Mert tudja, azt is beszéltük már sokszor a férjemmel, hogy örökké mégsem maradhat nálunk a Józsi bácsi. Állandóan azon töri a fejét az én emberem, mi is legyen vele, ha már nem bírja magát majd ilyen jól. És tudom, addig nem nyugszik majd, míg nem talál neki biztonságos menedéket. De kóstolja már meg a kalácsot, kihűlt egészen-
Így aztán együtt meg is ettük Piroskával a mazsolás kalácsot az utolsó morzsáig, és bár alighanem mindkettőnk fejében még Józsi bácsi története járt, gyerekeinkkel megesett történetekkel szórakoztattuk egymást még egy ideig.
Még jó másfél hetet töltöttem el akkor a panzióban, sikerült is befejezni a regényemet. Piroskával, Józsi bácsival is többször beszélgettem a pihenőidőmben. Nem történt aztán semmi különös dolog, új vendég sem sok érkezett, és a kis szoba lakóját sem látogatta meg azután sem senki.
Jó pár év eltelt azóta. Egyedül is, férjemmel és a gyerekeinkkel is gyakran visszatértem a panzióba. Józsi bácsival úgy összebarátkoztunk, hogy az utóbbi években nálunk töltötte a karácsonyokat.
Fél éve van annak, hogy nagyapámat egy késő délután nem tudtuk már felébreszteni délutáni szunyókálásából. Csendben, észrevétlenül elaludt örökre.
De a szobája most sem üres. Józsi bácsi lakik benne, Ördivel, a fekete cicájával, de belőle már jókora nagy macska lett mostanára. Hozzá szoktam behúzódni vasárnap délelőttönként, hogy elmeséljük egymásnak a hét eseményeit. Meg hogy olyan könyveket vigyek neki, amiket még nem olvasott. Mert hogy időközben nagyon rákapott az olvasásra.