Évszám
2010
Beküldő
Felhők
„Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül egy sem esik földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél." „A verebeknél? Azoknál a jelentéktelen, szürke kis madaraknál, akik szinte láthatatlanok a lombosodó faágak, leveles bokrok közé bújva, és meg-megújuló zsivalygásuk alkalmasint betölti az utcát, a kertet, sőt: a nyitott ablakon keresztül még a házat is?" - Az ember nem tartja valami nagy becsben a verebet. Éppen, hogy nem. Ha valakiről azt akarja kijelenteni, hogy nem számít, nem túlságosan fontos személy, vagyis érdektelen és nagyon is hétköznapi, akkor azt mondja rá, hogy olyan szürke kis veréb.
Hespera látott verebet kilenc éves koráig nem is kevésszer. Kisded-öklömnyi jószág, apró, fényes, barna szemekkel. Emlékszik, annak idején szájról szájra járt egy becsapós találós kérdés is, ami valahogy így hangzott, hogy: Hányat lép egy veréb egy esztendőben? A felelet pedig egyszerű volt, semmiféle bonyolult valószínűségszámítást nem kellett hozzá elvégezni. A veréb egyet sem lép, mivel ugrál. Arra is emlékszik, hogy a falubeli, nagyobb fiúk időnként csúzlival lövöldöztek a kis madarakra. De hát annyi volt belőlük, hogy fel se tűnt senkinek, ha egy-kettő áldozatul esett a csínytevőknek. És most a cicus, aki a család kedvence, az a kis doromboló, játékra mindig kész szőrgombóc is büntetlenül vadássza a verebeket. Komolyabb dorgálást csak akkor kap, amikor a zsákmányul ejtett madaracska széttépett maradékát a bejárati ajtó elé helyezi, s mint aki jól, sőt: a legjobban végezte dolgát, dicséretet vár tettéért. És be kell vallani, hogy Hespera vagy valamely családtagja akkor sem azért dohog, hogy egy veréb-élet idő előtt véget ért, hanem azért, mert seprűt, lapátot, de még felmosóvödröt is kell ragadnia a nem kívánatos „terüljasztalkám" hulladékainak eltakarítása céljából.
Hespera szája széle kissé lefittyedt az ilyesformán eszébe ötlő gondolatokra. Nem először és talán nem is utoljára olvasta Máté evangéliumának idézett sorait, de most úgy érzékelte, elevenjére tapintott az evangélista, ez a bűneiből megtért vámszedő, aki Jézus mondatait feljegyezte az utókor számára. Az ő fejében nyilván nem ütött szöget ez a Jézusi közlés. Neki nagyon is megfelelt a hasonlat, talán még jogosnak is vélhette, hiszen ő maga nyilvános bűnös volt, a zsidó nép által megvetett hivatalnok, a pogányokkal is érintkező, tisztátalan ember, aki örülhetett, hogy Jézus egyáltalán szóba állt vele, és meghívta tanítványai körébe.
És Hespera? Ő semmi esetre sem volt nyilvános bűnös, és talán éppen ezért most valahogy nem tudott beletörődni ebbe a verébhasonlatba. „Mégiscsak méltatlan ez az összevetés!" - nyugtalanította sértett önérzete. „Még hogy a verebeknél többet ér az ember?! Ennyi erővel Jézus hangyákról vagy egyéb, említésre is alig érdemes, nemszeretem rovarokról is beszélhetett volna!" - Persze, tudta jól, hogy a világon minden viszonyítás kérdése, és vannak emberek szép számmal, akik ezeket az aprócska teremtményeket is szinte az embert megillető tisztelettel övezik. És Isten maga is minden bizonnyal kedveli parányi alkotásait is.
De az is meglehet, hogy valójában nem is velük meg ezzel a hasonlattal volt a baj, hanem Hespera önértékelésében hibádzott valami. Tény ugyanis, hogy sokszor és sokféle, embert próbáló helyzetben tapasztalta, hogy nem hogy nem verébnek, de egyenesen féregnek érzi magát. Olyankor elkeseredettség keríti hatalmába, és végtelenül nyomorultnak, semmirekellőnek, haszontalannak, elveszettnek, sőt: alávalónak és minden értéket nélkülözőnek érzékeli önmagát. Aztán időről időre valamiképpen csak kikeveredik az önsajnálat csávájából! Annál is inkább, mivel megértő, együttérző, segítőkész Testvére és barátai vannak. De a jelen pillanatban, amikor, bizony, nyomós oka volna az önvizsgálatra, hogy rejtett bűneivel végre elszámoljon, őszintén szólva: nagyon rosszul esik neki ez az önszembesítő, bibliai szakasz. Éppen ezért csak lassan formálódik benne a felismerés, hogy ez a néhány mondat tulajdonképpen lelki tükör.
De nem akaródzott neki, hogy ebbe a titokzatos, sokat, talán túl sokat is megmutatni képes tükörbe beletekintsen. Kifogásokat keresett magában. Magyarázkodott, mentegetőzött, mellébeszélt. Hiszen ő egyéb tükörbe se szokott belenézni, pontosabban régen leszokott róla. Pedig a lakása tele van gyönyörű, fényes tükrökkel. De hát fölösleges volna számára a tükörbe pillantás mozzanata. Na, nem azért, mintha olyan madárijesztő-formán csúnya volna, hogy tükörképe puszta látványától is megijedne; hanem azért, mert értékelhető információval nem szolgálná őt visszatükröződő képmása, hiszen nem látja a tükörképét. Valamikor régen, még ifjúsága küszöbén mesélte egyik kedves, vak ismerőse, hogy ő, amikor tükör elé áll, elkezdi tátogatni a száját, és akkor a kinyíló és becsukódó, sötét barlangszerű üreg váltakozó észlelése mutatja neki, ott van a szája. Hespera akkor jót mosolygott ezen a vakos praktikán, de azóta már maga is belátta, sokkal okosabbat ő sem tudna kieszelni abból a célból, hogy valamiféle visszajelzést csikarjon ki a néma tükörlapból. Ezt a játékot mégsem szokta eljátszani, mert a tükörképrészlet nemigen árulkodna tulajdonképpeni megjelenésének lényegéről. Árulkodik arról a barátnők megjegyzése.
Egyszer például Hespera jobb orcáján barnás, forradásszerű sebhely húzódott végig. Ment az utcán, találkozott ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt, látták, meg is nézték a furcsa, arccsúfító hegesedést, de senki sem kérdezett rá, a látványt tapintatos hallgatással nyugtázták magukban. Ő pedig nem is sejtette, hogy sebhelyes az arca. Tudta, hogy a szíve vérzik, megsebzett, de arra egy pillanatig sem gondolt, hogy az arcán is látszana egy árulkodó jel. Csak amikor a munkahelyére belépett, döbbent rá egyik barátnője. A barátnő érdeklődése nyomán derült ki, hogy Hespera arca sebhelyszerűen maszatos. Megdörzsölte a kezével, és megkönnyebbült szívvel fogadta a hangos visszajelzést, miszerint a koszfolt halványodott valamicskét. Aztán a mosdóban vízzel és szappannal is összeismertette az oda nem illő, divatos sminknek aligha nevezhető szutykot, mire nyomtalanul eltűnt az arcáról. Az arcáról ugyan eltűnt a sebhely, de szíve megsebzettsége megmaradt. Így volt ez annál is inkább, mivel a lelki tükör-mondatok igazsága alig halványlott lelkében. Látszott ez abból is, hogy aktuális megbántottságán az sem enyhített, hogy az Írás bizonysága szerint minden szál haja számontartatik a Mennyben. Az ő haja szála? Hiszen mindenegyes fésülködés alkalmával számolatlanul hullik az is.
Kötekedős kedvében volt, és észre sem vette, hogy már-már annak a mesebeli királynak a logikája szerint ítél, aki rendkívül felbőszült legkisebb leánya feleletén, aki királyatyja kérdésére azt válaszolta, hogy úgy szereti őt, mint a sót. Sokkal jobban esett a vén királynak két idősebb leánya válasza, akik jóval szemléletesebb és képszerűbb hasonlattal fejezték ki szeretetük fokát. Igen, Hespera sem talált semmi hízelgőt Jézus beszédében. Persze, ha Jézus tőle kért volna tanácsot, mihez is mérje az emberi élet értékét, akkor ő azt mondta volna, hogy... hogy... Mit is mondott volna? Talán drága csecsebecséket, nagy értékű, földi kincseket, mulandó, anyagi javakat ajánlott volna Jézus figyelmébe? Szinte csikorogtak az agytekervényei, amint egymás után felötlő gondolatait mérlegelte, majd könnyűnek találva elvetette. De tulajdonképpen még azt sem döntötte el, hogy milyen nemű, korú, képességű, foglalkozású, életállapotú, habitusú stb. embernek az életét is volna célszerű okoskodásai alapjául megtenni. Hogyan is tudná összevetni például egy nagyszerű, ünnepelt, nemzeti nagyságét egy senkiházi, rongyos hajléktalanéval; egy nagyon is tevékeny és nyughatatlan életet élőét egy megállapodott, lassan mozduló, befelé forduló emberével; egy mindig másokon segítő, másokért fáradozóét egy magán segíteni aligha tudóéval; egy gyakorlatias, minden szempontból praktikusan gondolkodóét egy ábrándozó, két lépéssel a föld fölött járó művészlélekével; egy lángeszűét egy együgyűével; egy hosszú életű, szép kort megérőét egy éppen csak kibimbózó, és máris derékba tört életűével; egy egészségesét egy ágyhoz kötött betegével vagy ilyen-olyan fogyatékossággal élőével; egy egyedülállóét egy nagycsaládoséval; egy boldog életet élőét egy ágrólszakadt boldogtalanéval... Annyi-annyi kérdés és szempont merült föl benne, hogy képtelen volt egyidejűleg valamennyit figyelembe venni. Látta már, hogy nem tud megfelelni önjelölt tanácsadói vállalásának. Végső soron meg kellett állapítania, hogy Jézus nyilvánvalóan nem szándékozott hízelegni az embernek, de az minden bizonnyal célja volt, hogy időt állóan igaz legyen az állítása. Elhatározta tehát, hogy magától Jézustól kér feleletet békétlenkedő szíve kérdéseire. Behunyta szemét, és megpróbálta lecsöndesíteni háborgó lelkét. Gondolatban alakot váltott, természetet cserélt, és egy titokzatos időutazás révén visszaröpült a kétezer évvel ezelőtti Jordán-vidékére.
„A gyönge szélben hintázó, lombos ág rejtekében, mintha álomból ébredne, óvatosan nyitogatta szemeit. A levelek sűrűjén keresztül átragyogott a napsütés. Hallotta, nincsen egyedül: közvetlen közelében verebek is, más madarak is hangoskodtak. A napsütésben gondtalanul sütkéreztek, és mindenféle hírekről tanácskoztak. Ő persze, a felét sem értette. Látta azt is, hogy az ő újdonsült tanyájául szolgáló fügefácska alatt ezüstös folyó folydogál. Ahogy előrébb bátorkodott az ág hegyére, és beletekintett az alatta csöndesen hömpölygő folyó tükrébe, elbámult magán. Nem is gondolta, hogy ilyen formás kismadár. Úgy találta, hogy egyáltalán nem olyan csúnyácska, unalmasan szürke teremtménye a jó Istennek, ahogy azt a felületes előítéleteiket hangoztató emberek mondogatni szokták. Az igaz, hogy zömében szürke a tollruhája, de az is a szürkének hányféle árnyalatából tevődik össze! Ide-odaforgolódott, tekergette a nyakát, billegett az ághegyen, sürgölődött-forgolódott maga körül, hogy a víztükörben minden oldalról jól szemügyre vehesse magát. Látta, hogy a feje eleje és a fejtető középső része barnásszürke, de úgy ám, hogy közben a szemétől kezdődő és a halántékán keresztül a tarkójáig húzódó széles sáv rendes szürke. Hasi tájéka fehér, az oldalrészek hamuszürkések. Farktollai sötétbarnák. Szeme barna, csőre fekete, lába sárgásbarna. „Helyes kismadár vagyok" - gondolta, semmi kivetnivalót sem találva küllemében.
Nem volt túlsúlyos, 30 gramm nem sok, talán még annyi sem volt a testtömege. Hirtelen azonban farkaséhesnek, akarom mondani, verébéhesnek érezte magát, hiszen térben és időben nagyon messziről érkezett ide, a Jordán partjára. Nem szeretett költözködni, nem is volt olyan kétlaki madár, mint a vándormadarak, ezért különösképpen megviselte még ez a gondolatszárnyon való repülés is. Megéhezett, tehát eleség után nézett, hogy csillapítsa éhségét. Nem került sok fáradtságába, hogy jóllakjon. Mintha maga a Gondviselés terített volna számára pazar asztalt magocskákból, friss gyümölcsökből.
A lakoma után újra felröppent az ágra, és akkor vette csak észre az embertömeget, amely néhány kőhajításnyira volt tőle. Kíváncsian nézelődött, mi történik. Egyszer csak azt látta, hogy a hullámokból kiemelkedik egy ifjú. Barna, vállig érő haja, kissé kócos szakálla, dísztelen ruhája csuromvíz. De az arca mosolyog, szinte ragyog. És akkor fölötte megnyílni látszott az ég, az égből pedig egy gyönyörű, fehér tollú galamb ereszkedett alá, és az ifjú vállára szállt. A galamb nem közönséges madár volt, nem egy közülük, ezt jól érzékelte a kisveréb; hanem olyan volt, mint a napsugár. És bár kellemes idő volt, egyszerre mégis, mintha a magasságból mennydörgés hallatszott volna. A kismadár nem értette a mennydörgő szózatot, nem ismerte a fiatalembert, akire a tündökletes, ismeretlen galamb leszállt, de azt tudta, hogy ez az ember jó ember, a madarak barátja.
Később hallotta, amint a galambos embert Jézusnak szólították. De nem csak így! Az az ember, aki korábban vele együtt ott állt a folyó vizében, és teveszőrből készült ruhát viselt, csípője körül pedig bőrövet, és mindig csak sáskát vagy vadmézet evett, valamennyi idő elteltével azt mondta a körülötte álló embereknek, amikor Jézust ismét közeledni látta: „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit" - a kisveréb nemigen tudta felfogni a szavak súlyát, de az melegséggel töltötte el a szívét, hogy ezt a fényes mosolyú, galambos embert most Isten bárányának nevezték. A bárány jámborsága, szelídsége illett az ifjúra, és még inkább bizalmat ébresztett a kisverébben.
Jézus bejárta az egész vidéket, tanította és gyógyította az emberek sokaságát. A kismadár pedig, amerre csak Jézus járt-kelt, mindenütt ott röpködött a „nyomában", természetesen, illendő távolságból és magasságból követve. Sok mindent látott, sok mindent hallott, de bizony, csöpp agyával nagyon kevés dolgot tudott csak megjegyezni. Azt azonban emlékezetébe véste, amikor egy alkalommal Jézus a Gondviselésbe vetett bizalomról magyarázott hallgatóinak. Azt mondta, hogy ne aggódjanak a megélhetésük miatt, vagyis amiatt, hogy mit esznek, mit isznak, testüket mibe öltöztetik. „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, és csűrökbe sem gyűjtenek: Mennyei Atyátok táplálja őket. Mennyivel többet értek ti, mint ezek a madarak!" - A madárka egy közeli fa lombkoronájának biztonságos takarásában hallgatta Jézus szavait, és buzgón bólogatott. Rendkívül megtisztelőnek érezte, hogy jelentéktelen mivolta ellenére is tanulságul szolgálhat az embereknek, akik minden bizonnyal sokkal többre tartják magukat őnála, mégis bámulatosan járatlanoknak mutatkoznak az ilyen magától értetődő igazságok dolgában. Kihúzta magát, úgy hallgatta a tanítás folytatását: „És a ruha miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek. Nem fáradoznak: nem fonnak, nem is szőnek. Mondom nektek: Salamon dicsősége teljességében sem volt úgy felöltöztetve, mint egy ezek közül. Ha pedig Isten így öltözteti a mezei virágot, amely ma virít, de holnap kemencébe kerül, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűeket?" A kismadár már nem egyszer rácsodálkozott a szebbnél szebb virágokra, és úgy érezte, nagyon igazakat beszél ott az a fiatalember az embersokadalom gyűrűjében. Aztán még azt is hallotta: „Hiszen tudja Mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van. Ti keressétek elsősorban az Isten Országát s annak igazságát, és ezeket is mind megkapjátok" - hallgatta a kisveréb, és örömében majd kibújt a bőréből. Csak azt nem értette, hogy az emberek, akiknek ilyen nagyszerű ígéreteket mond ez az ifjú, miért nem ujjonganak, miért nem táncolnak és énekelnek örömükben. Azt persze, nem tudta, hogy nemcsak akkor és ott, de kétezer évvel később sem sokan tudják felfogni Jézus örömhírének lényegét.
Egy másik alkalommal is valami nagyon szépet, de szívszorítóan szépet mondott Jézus. Éppen egy előkelő öltözetű, írástudó forma férfi lépett oda hozzá, és jelentette ki, hogy: „Mester, követlek téged, bárhová mégy." - Jézus pedig ránézett, és egyértelmű, világos szavakkal válaszolt neki: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincsen hová lehajtsa fejét" - a kisveréb szíve összeszorult erre a feleletre. Valóban: látta, hogy madártársainak jó, puha fészkük van, és mindegyik nyugalomban élheti életét. Talán ennek a kedves, napfény-mosolyú, galamblelkületű, bárányszelídségű fiatalembernek félnivalója van? Hontalan itt a Földön? Máshol van a hazája? Nem tudta a kisveréb, de nem is töprenkedett rajta. Mindössze csak figyelni iparkodott.
Azt is látta, hogy Jézus nagyon szereti a szegényeket, kicsinyeket, betegeket. Egyszer például gyermekeket hoztak hozzá, hogy áldja meg őket. A tanítványai mérgelődtek, Jézus bokros teendőire hivatkozva már-már elutasították a jövevényeket, amikor Jézus észrevette őket. Magához hívta a kicsinyeket, ölébe ültette őket, szeretettel tekintett rájuk, és a körülállókhoz így beszélt: „Ha nem lesztek olyanok, mint ezek a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába." - Máskor meg kijelentette: „Aki csak egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom - bizony mondom nektek: nem marad el jutalma." - És annak is fültanúja volt a madárka, amikor egy ízben fennhangon imádkozott Jézus, és imádságát valahogy így kezdte: „Áldalak Téged, Atyám, Mennynek és Földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentetted ki" - a kismadár nem sejthette, miféle misztériumokra utal a fiatal tanító, de azt megérezte, hogy nem a hatalmasokhoz, gőgösökhöz, minden földi jóban dúskálókhoz jött.
Azt is észrevette, hogy Jézus szeretett egyedül lenni, sokszor elvonult egy-egy magányos helyre, hogy ott csöndes imádságba mélyedjen. Bizony, ilyenkor senki sem láthatta őt, csak a kismadarak. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a nép gyalogszerrel utána tódult a környező városokból. Óriási tömeg gyűlt köréje. Jézus meg tanította őket, és betegeiket meggyógyította. Estére pedig, a kisveréb nem tudta pontosan, hogyan is csinálta, de tanúja volt annak, hogy két halból és öt kis cipóból jóllakatta a jelenlévőket. Noha az asszonyokat és gyermekeket nem számítva ötezer férfi evett az ételből, mégis az étkezést követően még tizenkét kosár maradékot szedtek össze tanítványai. Persze az esemény konkrétumainak számszerűsítését nem ő végezte el, hanem csak hallomásból értesült a mindenkit ámulatba ejtő, rendkívüli vendéglátás tényállásáról. Azt viszont maga is tapasztalta, hogy miután mindenki eltávozott a helyről, olyan bőséges morzsalakomát talált a fű között, hogy alig győzte teleszedegetni a begyét.
Az is nagyon tetszett a kisverébnek, hogy Jézus, akit „Isten bárányának" is mondtak, egy alkalommal az elveszett bárányokról beszélt. „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha azután szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak az egynek, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Örömében vállára veszi, hazasiet vele, és összehívja barátait, szomszédait, hogy azok is együtt örüljenek vele. Éppen így, Mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül. Nagyobb örömet szerez a Mennyek Országában egy bűnös megtérése, mint kilencvenkilenc igaz hűsége, akinek nincsen szüksége megtérésre" - a kisveréb egyetértően bólogatott, és újra csak öröm töltötte el a szívét.
Mi tagadás, közös útjuk során még rengeteg csodálatos jelenetnek lehetett szem- és fültanúja, olyan soknak, hogy mindet elsorolni szinte képtelenség volna. Igaz, Jeruzsálembe érve egy kis időre szem elől tévesztette Jézust. Be kell vallania, hogy elcsábult: a jeruzsálemi piac sokszínűsége teljesen elvonta a figyelmét. Olyannyira nagy vonzerővel bírt a nap nap után megújuló, kirakodó vásár , hogy a kisveréb, bizony, mindennap meglátogatta a zöldségárusok, gyümölcsárusok, halaskofák, kenyérboltosok standjait, és a pultokról le-lepottyanó hulladékokból nagy megelégedettséggel csipegetett. Biztonságban érezte magát, senki sem háborgatta. Már majdnem teljesen átadta magát a mindennapos élvezeteknek, amikor váratlanul borzalmas látvány tárult a szeme elé. Olyasmit látott, amire nagy együgyűségében még rémálmaiban sem mert volna gondolni. Éppen egy túlérett banánt kóstolgatott a piac egyik félreeső szögletében, amikor hirtelen a megszokott zsibvásári vircsaftból egyszerre katonák durva rivallása csattant fel. A madárka nyomban felröppent, és egy háztető védettségéből tekintett alá. Dühös katonák és zabolátlan, megvadult emberek kísértek, taszígattak valakit, akit nehéz, gerendaszerű keresztfa görnyesztett. A kismadár az első pillanatban a véres, összetört arcvonásokban, elcsigázott, rogyadozva vánszorgó alakban nem ismerte fel Jézust, az ő kedves barátját. De aztán összeszorult a szíve, nem akart hinni a szemének. Hogyan juthatott idáig ez a napfénymosolyú, galambtisztaságú, bárányszelídségű fiatalember? Az iszonyú menet pedig csak ment, ment egészen fel, a Golgota tetejére. A kisveréb ott, egy közeli bokor leveles ágai közé bújva pillogott, és kicsi szíve majdnem megszakadt attól, amit látott és hallott. Amikor Jézust felszegezték a keresztfára, azt hitte, belehal a fájdalomba, csöpp verébszíve ennyi borzalmat már nem bír el."
De Hespera emberszíve kibírta ezeket a szörnyűséges dolgokat. Még csak meg se rezzent. Egyszerűen kinyitotta a szemét, és azon minutumban visszazökkent a XXI. század valóságába. Tükörbe azonban most sem nézett, anélkül is tudta, hogy a hályogszerű homály nem hullott le a szeméről; mint ahogy azt is érzékelte, hogy bár nem akarta, lehunyt szemhéjai mögött, mint megfoghatatlan lelki tükörben, a szentírási mondatokban mégiscsak felsejlett a verébpéldázat értelme, és ő szembesülni volt kénytelen önnön gyarlóságával. Szégyellte magát. Nem, nem az emberek előtt, akik egyébként is jobbnak gondolják, mint amilyen valójában, hanem Isten előtt. Isten előtt, aki saját képére és hasonlatosságára teremtette. Kívánta már, hogy bárcsak egy kisveréb egyszerűségével és természetességével tudná fogadni Isten gondoskodását és viszonozni felfoghatatlan szeretetét. Mert hát tulajdonképpen mennyit is ér az ember élete? Nem az egyeseké és nem a sokaké, hanem kivétel nélkül, csupa nagybetűkkel: MINDENEGYES EMBER-é? Istennek mindenképpen megért annyit, hogy egyszülött Fiát adja oda érte mérhetetlen szeretetből, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Hespera még egyszer felidézte: „Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül egy sem esik földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél" - most bátorítást, bíztatást érzékelt a mondatokban. Szíve mégsem lágyult meg. Kevélység keményítette. Jézus szavai csak az értelméhez jutottak el, nem tudták őt legbelül megérinteni. De micsoda kevélység volt ez? A bűnös ember kevélysége.
Másnap azután felkelt, megmosta haját és arcát, beillatosította magát, lila szoknyáját kivasalta, és a hozzáillő, legszebb pulóverét vette fel, így ment a templomba, mint törvénytisztelő keresztény, mint egy a napjaink farizeusai közül. Elment, meggyónt, hiszen Hamvazószerda volt éppen. S később, a templom egyik mellékoltáránál meghúzódva hallgatta végig a pap prédikációját. S csak akkor, amikor az oltár mellől elhangzott az ősi tanítás: „Emlékezz ember: porból lettél, porrá leszel" - hasított lelkébe az örök igazság. Isten végtelenségéhez mérve ő valójában egy icinyke-picinyke porszem csupán. Érezte, amint szívéről a megvallott és megbánt bűnök legördülő terhével együtt a gőg vasbilincse is leoldódik. Megremegett. Tudta már, hogy különleges ünnepnapként köszöntött rá ez a Hamvazószerda a maga szigorú böjtjével, bensőséges elmélyültségével, hiszen a szívbéli töredelem, a benső megújulás, az őszinte megtérés lehetőségét kínálja. És már azt se bánta volna, sőt: óhajtotta, hogy lélekújulása bárcsak Máté apostolnak, a bűnei miatt kiközösített vámszedőnek a megtéréséhez hasonlítható volna.
„Köszönöm, Uram, Gondviselő jóságodat: táplálsz, mint az ég madarait, és felöltöztetsz, mint a mezei liliomokat. Köszönöm, hogy porszem létemre minden hajam szála számontartatik a Mennyben" - gondolta befelé csordogáló könnyekkel.
Budapest, 2010. febr. 27. szombat
Hespera látott verebet kilenc éves koráig nem is kevésszer. Kisded-öklömnyi jószág, apró, fényes, barna szemekkel. Emlékszik, annak idején szájról szájra járt egy becsapós találós kérdés is, ami valahogy így hangzott, hogy: Hányat lép egy veréb egy esztendőben? A felelet pedig egyszerű volt, semmiféle bonyolult valószínűségszámítást nem kellett hozzá elvégezni. A veréb egyet sem lép, mivel ugrál. Arra is emlékszik, hogy a falubeli, nagyobb fiúk időnként csúzlival lövöldöztek a kis madarakra. De hát annyi volt belőlük, hogy fel se tűnt senkinek, ha egy-kettő áldozatul esett a csínytevőknek. És most a cicus, aki a család kedvence, az a kis doromboló, játékra mindig kész szőrgombóc is büntetlenül vadássza a verebeket. Komolyabb dorgálást csak akkor kap, amikor a zsákmányul ejtett madaracska széttépett maradékát a bejárati ajtó elé helyezi, s mint aki jól, sőt: a legjobban végezte dolgát, dicséretet vár tettéért. És be kell vallani, hogy Hespera vagy valamely családtagja akkor sem azért dohog, hogy egy veréb-élet idő előtt véget ért, hanem azért, mert seprűt, lapátot, de még felmosóvödröt is kell ragadnia a nem kívánatos „terüljasztalkám" hulladékainak eltakarítása céljából.
Hespera szája széle kissé lefittyedt az ilyesformán eszébe ötlő gondolatokra. Nem először és talán nem is utoljára olvasta Máté evangéliumának idézett sorait, de most úgy érzékelte, elevenjére tapintott az evangélista, ez a bűneiből megtért vámszedő, aki Jézus mondatait feljegyezte az utókor számára. Az ő fejében nyilván nem ütött szöget ez a Jézusi közlés. Neki nagyon is megfelelt a hasonlat, talán még jogosnak is vélhette, hiszen ő maga nyilvános bűnös volt, a zsidó nép által megvetett hivatalnok, a pogányokkal is érintkező, tisztátalan ember, aki örülhetett, hogy Jézus egyáltalán szóba állt vele, és meghívta tanítványai körébe.
És Hespera? Ő semmi esetre sem volt nyilvános bűnös, és talán éppen ezért most valahogy nem tudott beletörődni ebbe a verébhasonlatba. „Mégiscsak méltatlan ez az összevetés!" - nyugtalanította sértett önérzete. „Még hogy a verebeknél többet ér az ember?! Ennyi erővel Jézus hangyákról vagy egyéb, említésre is alig érdemes, nemszeretem rovarokról is beszélhetett volna!" - Persze, tudta jól, hogy a világon minden viszonyítás kérdése, és vannak emberek szép számmal, akik ezeket az aprócska teremtményeket is szinte az embert megillető tisztelettel övezik. És Isten maga is minden bizonnyal kedveli parányi alkotásait is.
De az is meglehet, hogy valójában nem is velük meg ezzel a hasonlattal volt a baj, hanem Hespera önértékelésében hibádzott valami. Tény ugyanis, hogy sokszor és sokféle, embert próbáló helyzetben tapasztalta, hogy nem hogy nem verébnek, de egyenesen féregnek érzi magát. Olyankor elkeseredettség keríti hatalmába, és végtelenül nyomorultnak, semmirekellőnek, haszontalannak, elveszettnek, sőt: alávalónak és minden értéket nélkülözőnek érzékeli önmagát. Aztán időről időre valamiképpen csak kikeveredik az önsajnálat csávájából! Annál is inkább, mivel megértő, együttérző, segítőkész Testvére és barátai vannak. De a jelen pillanatban, amikor, bizony, nyomós oka volna az önvizsgálatra, hogy rejtett bűneivel végre elszámoljon, őszintén szólva: nagyon rosszul esik neki ez az önszembesítő, bibliai szakasz. Éppen ezért csak lassan formálódik benne a felismerés, hogy ez a néhány mondat tulajdonképpen lelki tükör.
De nem akaródzott neki, hogy ebbe a titokzatos, sokat, talán túl sokat is megmutatni képes tükörbe beletekintsen. Kifogásokat keresett magában. Magyarázkodott, mentegetőzött, mellébeszélt. Hiszen ő egyéb tükörbe se szokott belenézni, pontosabban régen leszokott róla. Pedig a lakása tele van gyönyörű, fényes tükrökkel. De hát fölösleges volna számára a tükörbe pillantás mozzanata. Na, nem azért, mintha olyan madárijesztő-formán csúnya volna, hogy tükörképe puszta látványától is megijedne; hanem azért, mert értékelhető információval nem szolgálná őt visszatükröződő képmása, hiszen nem látja a tükörképét. Valamikor régen, még ifjúsága küszöbén mesélte egyik kedves, vak ismerőse, hogy ő, amikor tükör elé áll, elkezdi tátogatni a száját, és akkor a kinyíló és becsukódó, sötét barlangszerű üreg váltakozó észlelése mutatja neki, ott van a szája. Hespera akkor jót mosolygott ezen a vakos praktikán, de azóta már maga is belátta, sokkal okosabbat ő sem tudna kieszelni abból a célból, hogy valamiféle visszajelzést csikarjon ki a néma tükörlapból. Ezt a játékot mégsem szokta eljátszani, mert a tükörképrészlet nemigen árulkodna tulajdonképpeni megjelenésének lényegéről. Árulkodik arról a barátnők megjegyzése.
Egyszer például Hespera jobb orcáján barnás, forradásszerű sebhely húzódott végig. Ment az utcán, találkozott ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt, látták, meg is nézték a furcsa, arccsúfító hegesedést, de senki sem kérdezett rá, a látványt tapintatos hallgatással nyugtázták magukban. Ő pedig nem is sejtette, hogy sebhelyes az arca. Tudta, hogy a szíve vérzik, megsebzett, de arra egy pillanatig sem gondolt, hogy az arcán is látszana egy árulkodó jel. Csak amikor a munkahelyére belépett, döbbent rá egyik barátnője. A barátnő érdeklődése nyomán derült ki, hogy Hespera arca sebhelyszerűen maszatos. Megdörzsölte a kezével, és megkönnyebbült szívvel fogadta a hangos visszajelzést, miszerint a koszfolt halványodott valamicskét. Aztán a mosdóban vízzel és szappannal is összeismertette az oda nem illő, divatos sminknek aligha nevezhető szutykot, mire nyomtalanul eltűnt az arcáról. Az arcáról ugyan eltűnt a sebhely, de szíve megsebzettsége megmaradt. Így volt ez annál is inkább, mivel a lelki tükör-mondatok igazsága alig halványlott lelkében. Látszott ez abból is, hogy aktuális megbántottságán az sem enyhített, hogy az Írás bizonysága szerint minden szál haja számontartatik a Mennyben. Az ő haja szála? Hiszen mindenegyes fésülködés alkalmával számolatlanul hullik az is.
Kötekedős kedvében volt, és észre sem vette, hogy már-már annak a mesebeli királynak a logikája szerint ítél, aki rendkívül felbőszült legkisebb leánya feleletén, aki királyatyja kérdésére azt válaszolta, hogy úgy szereti őt, mint a sót. Sokkal jobban esett a vén királynak két idősebb leánya válasza, akik jóval szemléletesebb és képszerűbb hasonlattal fejezték ki szeretetük fokát. Igen, Hespera sem talált semmi hízelgőt Jézus beszédében. Persze, ha Jézus tőle kért volna tanácsot, mihez is mérje az emberi élet értékét, akkor ő azt mondta volna, hogy... hogy... Mit is mondott volna? Talán drága csecsebecséket, nagy értékű, földi kincseket, mulandó, anyagi javakat ajánlott volna Jézus figyelmébe? Szinte csikorogtak az agytekervényei, amint egymás után felötlő gondolatait mérlegelte, majd könnyűnek találva elvetette. De tulajdonképpen még azt sem döntötte el, hogy milyen nemű, korú, képességű, foglalkozású, életállapotú, habitusú stb. embernek az életét is volna célszerű okoskodásai alapjául megtenni. Hogyan is tudná összevetni például egy nagyszerű, ünnepelt, nemzeti nagyságét egy senkiházi, rongyos hajléktalanéval; egy nagyon is tevékeny és nyughatatlan életet élőét egy megállapodott, lassan mozduló, befelé forduló emberével; egy mindig másokon segítő, másokért fáradozóét egy magán segíteni aligha tudóéval; egy gyakorlatias, minden szempontból praktikusan gondolkodóét egy ábrándozó, két lépéssel a föld fölött járó művészlélekével; egy lángeszűét egy együgyűével; egy hosszú életű, szép kort megérőét egy éppen csak kibimbózó, és máris derékba tört életűével; egy egészségesét egy ágyhoz kötött betegével vagy ilyen-olyan fogyatékossággal élőével; egy egyedülállóét egy nagycsaládoséval; egy boldog életet élőét egy ágrólszakadt boldogtalanéval... Annyi-annyi kérdés és szempont merült föl benne, hogy képtelen volt egyidejűleg valamennyit figyelembe venni. Látta már, hogy nem tud megfelelni önjelölt tanácsadói vállalásának. Végső soron meg kellett állapítania, hogy Jézus nyilvánvalóan nem szándékozott hízelegni az embernek, de az minden bizonnyal célja volt, hogy időt állóan igaz legyen az állítása. Elhatározta tehát, hogy magától Jézustól kér feleletet békétlenkedő szíve kérdéseire. Behunyta szemét, és megpróbálta lecsöndesíteni háborgó lelkét. Gondolatban alakot váltott, természetet cserélt, és egy titokzatos időutazás révén visszaröpült a kétezer évvel ezelőtti Jordán-vidékére.
„A gyönge szélben hintázó, lombos ág rejtekében, mintha álomból ébredne, óvatosan nyitogatta szemeit. A levelek sűrűjén keresztül átragyogott a napsütés. Hallotta, nincsen egyedül: közvetlen közelében verebek is, más madarak is hangoskodtak. A napsütésben gondtalanul sütkéreztek, és mindenféle hírekről tanácskoztak. Ő persze, a felét sem értette. Látta azt is, hogy az ő újdonsült tanyájául szolgáló fügefácska alatt ezüstös folyó folydogál. Ahogy előrébb bátorkodott az ág hegyére, és beletekintett az alatta csöndesen hömpölygő folyó tükrébe, elbámult magán. Nem is gondolta, hogy ilyen formás kismadár. Úgy találta, hogy egyáltalán nem olyan csúnyácska, unalmasan szürke teremtménye a jó Istennek, ahogy azt a felületes előítéleteiket hangoztató emberek mondogatni szokták. Az igaz, hogy zömében szürke a tollruhája, de az is a szürkének hányféle árnyalatából tevődik össze! Ide-odaforgolódott, tekergette a nyakát, billegett az ághegyen, sürgölődött-forgolódott maga körül, hogy a víztükörben minden oldalról jól szemügyre vehesse magát. Látta, hogy a feje eleje és a fejtető középső része barnásszürke, de úgy ám, hogy közben a szemétől kezdődő és a halántékán keresztül a tarkójáig húzódó széles sáv rendes szürke. Hasi tájéka fehér, az oldalrészek hamuszürkések. Farktollai sötétbarnák. Szeme barna, csőre fekete, lába sárgásbarna. „Helyes kismadár vagyok" - gondolta, semmi kivetnivalót sem találva küllemében.
Nem volt túlsúlyos, 30 gramm nem sok, talán még annyi sem volt a testtömege. Hirtelen azonban farkaséhesnek, akarom mondani, verébéhesnek érezte magát, hiszen térben és időben nagyon messziről érkezett ide, a Jordán partjára. Nem szeretett költözködni, nem is volt olyan kétlaki madár, mint a vándormadarak, ezért különösképpen megviselte még ez a gondolatszárnyon való repülés is. Megéhezett, tehát eleség után nézett, hogy csillapítsa éhségét. Nem került sok fáradtságába, hogy jóllakjon. Mintha maga a Gondviselés terített volna számára pazar asztalt magocskákból, friss gyümölcsökből.
A lakoma után újra felröppent az ágra, és akkor vette csak észre az embertömeget, amely néhány kőhajításnyira volt tőle. Kíváncsian nézelődött, mi történik. Egyszer csak azt látta, hogy a hullámokból kiemelkedik egy ifjú. Barna, vállig érő haja, kissé kócos szakálla, dísztelen ruhája csuromvíz. De az arca mosolyog, szinte ragyog. És akkor fölötte megnyílni látszott az ég, az égből pedig egy gyönyörű, fehér tollú galamb ereszkedett alá, és az ifjú vállára szállt. A galamb nem közönséges madár volt, nem egy közülük, ezt jól érzékelte a kisveréb; hanem olyan volt, mint a napsugár. És bár kellemes idő volt, egyszerre mégis, mintha a magasságból mennydörgés hallatszott volna. A kismadár nem értette a mennydörgő szózatot, nem ismerte a fiatalembert, akire a tündökletes, ismeretlen galamb leszállt, de azt tudta, hogy ez az ember jó ember, a madarak barátja.
Később hallotta, amint a galambos embert Jézusnak szólították. De nem csak így! Az az ember, aki korábban vele együtt ott állt a folyó vizében, és teveszőrből készült ruhát viselt, csípője körül pedig bőrövet, és mindig csak sáskát vagy vadmézet evett, valamennyi idő elteltével azt mondta a körülötte álló embereknek, amikor Jézust ismét közeledni látta: „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit" - a kisveréb nemigen tudta felfogni a szavak súlyát, de az melegséggel töltötte el a szívét, hogy ezt a fényes mosolyú, galambos embert most Isten bárányának nevezték. A bárány jámborsága, szelídsége illett az ifjúra, és még inkább bizalmat ébresztett a kisverébben.
Jézus bejárta az egész vidéket, tanította és gyógyította az emberek sokaságát. A kismadár pedig, amerre csak Jézus járt-kelt, mindenütt ott röpködött a „nyomában", természetesen, illendő távolságból és magasságból követve. Sok mindent látott, sok mindent hallott, de bizony, csöpp agyával nagyon kevés dolgot tudott csak megjegyezni. Azt azonban emlékezetébe véste, amikor egy alkalommal Jézus a Gondviselésbe vetett bizalomról magyarázott hallgatóinak. Azt mondta, hogy ne aggódjanak a megélhetésük miatt, vagyis amiatt, hogy mit esznek, mit isznak, testüket mibe öltöztetik. „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, és csűrökbe sem gyűjtenek: Mennyei Atyátok táplálja őket. Mennyivel többet értek ti, mint ezek a madarak!" - A madárka egy közeli fa lombkoronájának biztonságos takarásában hallgatta Jézus szavait, és buzgón bólogatott. Rendkívül megtisztelőnek érezte, hogy jelentéktelen mivolta ellenére is tanulságul szolgálhat az embereknek, akik minden bizonnyal sokkal többre tartják magukat őnála, mégis bámulatosan járatlanoknak mutatkoznak az ilyen magától értetődő igazságok dolgában. Kihúzta magát, úgy hallgatta a tanítás folytatását: „És a ruha miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek. Nem fáradoznak: nem fonnak, nem is szőnek. Mondom nektek: Salamon dicsősége teljességében sem volt úgy felöltöztetve, mint egy ezek közül. Ha pedig Isten így öltözteti a mezei virágot, amely ma virít, de holnap kemencébe kerül, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűeket?" A kismadár már nem egyszer rácsodálkozott a szebbnél szebb virágokra, és úgy érezte, nagyon igazakat beszél ott az a fiatalember az embersokadalom gyűrűjében. Aztán még azt is hallotta: „Hiszen tudja Mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van. Ti keressétek elsősorban az Isten Országát s annak igazságát, és ezeket is mind megkapjátok" - hallgatta a kisveréb, és örömében majd kibújt a bőréből. Csak azt nem értette, hogy az emberek, akiknek ilyen nagyszerű ígéreteket mond ez az ifjú, miért nem ujjonganak, miért nem táncolnak és énekelnek örömükben. Azt persze, nem tudta, hogy nemcsak akkor és ott, de kétezer évvel később sem sokan tudják felfogni Jézus örömhírének lényegét.
Egy másik alkalommal is valami nagyon szépet, de szívszorítóan szépet mondott Jézus. Éppen egy előkelő öltözetű, írástudó forma férfi lépett oda hozzá, és jelentette ki, hogy: „Mester, követlek téged, bárhová mégy." - Jézus pedig ránézett, és egyértelmű, világos szavakkal válaszolt neki: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincsen hová lehajtsa fejét" - a kisveréb szíve összeszorult erre a feleletre. Valóban: látta, hogy madártársainak jó, puha fészkük van, és mindegyik nyugalomban élheti életét. Talán ennek a kedves, napfény-mosolyú, galamblelkületű, bárányszelídségű fiatalembernek félnivalója van? Hontalan itt a Földön? Máshol van a hazája? Nem tudta a kisveréb, de nem is töprenkedett rajta. Mindössze csak figyelni iparkodott.
Azt is látta, hogy Jézus nagyon szereti a szegényeket, kicsinyeket, betegeket. Egyszer például gyermekeket hoztak hozzá, hogy áldja meg őket. A tanítványai mérgelődtek, Jézus bokros teendőire hivatkozva már-már elutasították a jövevényeket, amikor Jézus észrevette őket. Magához hívta a kicsinyeket, ölébe ültette őket, szeretettel tekintett rájuk, és a körülállókhoz így beszélt: „Ha nem lesztek olyanok, mint ezek a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába." - Máskor meg kijelentette: „Aki csak egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom - bizony mondom nektek: nem marad el jutalma." - És annak is fültanúja volt a madárka, amikor egy ízben fennhangon imádkozott Jézus, és imádságát valahogy így kezdte: „Áldalak Téged, Atyám, Mennynek és Földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentetted ki" - a kismadár nem sejthette, miféle misztériumokra utal a fiatal tanító, de azt megérezte, hogy nem a hatalmasokhoz, gőgösökhöz, minden földi jóban dúskálókhoz jött.
Azt is észrevette, hogy Jézus szeretett egyedül lenni, sokszor elvonult egy-egy magányos helyre, hogy ott csöndes imádságba mélyedjen. Bizony, ilyenkor senki sem láthatta őt, csak a kismadarak. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a nép gyalogszerrel utána tódult a környező városokból. Óriási tömeg gyűlt köréje. Jézus meg tanította őket, és betegeiket meggyógyította. Estére pedig, a kisveréb nem tudta pontosan, hogyan is csinálta, de tanúja volt annak, hogy két halból és öt kis cipóból jóllakatta a jelenlévőket. Noha az asszonyokat és gyermekeket nem számítva ötezer férfi evett az ételből, mégis az étkezést követően még tizenkét kosár maradékot szedtek össze tanítványai. Persze az esemény konkrétumainak számszerűsítését nem ő végezte el, hanem csak hallomásból értesült a mindenkit ámulatba ejtő, rendkívüli vendéglátás tényállásáról. Azt viszont maga is tapasztalta, hogy miután mindenki eltávozott a helyről, olyan bőséges morzsalakomát talált a fű között, hogy alig győzte teleszedegetni a begyét.
Az is nagyon tetszett a kisverébnek, hogy Jézus, akit „Isten bárányának" is mondtak, egy alkalommal az elveszett bárányokról beszélt. „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha azután szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak az egynek, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Örömében vállára veszi, hazasiet vele, és összehívja barátait, szomszédait, hogy azok is együtt örüljenek vele. Éppen így, Mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül. Nagyobb örömet szerez a Mennyek Országában egy bűnös megtérése, mint kilencvenkilenc igaz hűsége, akinek nincsen szüksége megtérésre" - a kisveréb egyetértően bólogatott, és újra csak öröm töltötte el a szívét.
Mi tagadás, közös útjuk során még rengeteg csodálatos jelenetnek lehetett szem- és fültanúja, olyan soknak, hogy mindet elsorolni szinte képtelenség volna. Igaz, Jeruzsálembe érve egy kis időre szem elől tévesztette Jézust. Be kell vallania, hogy elcsábult: a jeruzsálemi piac sokszínűsége teljesen elvonta a figyelmét. Olyannyira nagy vonzerővel bírt a nap nap után megújuló, kirakodó vásár , hogy a kisveréb, bizony, mindennap meglátogatta a zöldségárusok, gyümölcsárusok, halaskofák, kenyérboltosok standjait, és a pultokról le-lepottyanó hulladékokból nagy megelégedettséggel csipegetett. Biztonságban érezte magát, senki sem háborgatta. Már majdnem teljesen átadta magát a mindennapos élvezeteknek, amikor váratlanul borzalmas látvány tárult a szeme elé. Olyasmit látott, amire nagy együgyűségében még rémálmaiban sem mert volna gondolni. Éppen egy túlérett banánt kóstolgatott a piac egyik félreeső szögletében, amikor hirtelen a megszokott zsibvásári vircsaftból egyszerre katonák durva rivallása csattant fel. A madárka nyomban felröppent, és egy háztető védettségéből tekintett alá. Dühös katonák és zabolátlan, megvadult emberek kísértek, taszígattak valakit, akit nehéz, gerendaszerű keresztfa görnyesztett. A kismadár az első pillanatban a véres, összetört arcvonásokban, elcsigázott, rogyadozva vánszorgó alakban nem ismerte fel Jézust, az ő kedves barátját. De aztán összeszorult a szíve, nem akart hinni a szemének. Hogyan juthatott idáig ez a napfénymosolyú, galambtisztaságú, bárányszelídségű fiatalember? Az iszonyú menet pedig csak ment, ment egészen fel, a Golgota tetejére. A kisveréb ott, egy közeli bokor leveles ágai közé bújva pillogott, és kicsi szíve majdnem megszakadt attól, amit látott és hallott. Amikor Jézust felszegezték a keresztfára, azt hitte, belehal a fájdalomba, csöpp verébszíve ennyi borzalmat már nem bír el."
De Hespera emberszíve kibírta ezeket a szörnyűséges dolgokat. Még csak meg se rezzent. Egyszerűen kinyitotta a szemét, és azon minutumban visszazökkent a XXI. század valóságába. Tükörbe azonban most sem nézett, anélkül is tudta, hogy a hályogszerű homály nem hullott le a szeméről; mint ahogy azt is érzékelte, hogy bár nem akarta, lehunyt szemhéjai mögött, mint megfoghatatlan lelki tükörben, a szentírási mondatokban mégiscsak felsejlett a verébpéldázat értelme, és ő szembesülni volt kénytelen önnön gyarlóságával. Szégyellte magát. Nem, nem az emberek előtt, akik egyébként is jobbnak gondolják, mint amilyen valójában, hanem Isten előtt. Isten előtt, aki saját képére és hasonlatosságára teremtette. Kívánta már, hogy bárcsak egy kisveréb egyszerűségével és természetességével tudná fogadni Isten gondoskodását és viszonozni felfoghatatlan szeretetét. Mert hát tulajdonképpen mennyit is ér az ember élete? Nem az egyeseké és nem a sokaké, hanem kivétel nélkül, csupa nagybetűkkel: MINDENEGYES EMBER-é? Istennek mindenképpen megért annyit, hogy egyszülött Fiát adja oda érte mérhetetlen szeretetből, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Hespera még egyszer felidézte: „Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül egy sem esik földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél" - most bátorítást, bíztatást érzékelt a mondatokban. Szíve mégsem lágyult meg. Kevélység keményítette. Jézus szavai csak az értelméhez jutottak el, nem tudták őt legbelül megérinteni. De micsoda kevélység volt ez? A bűnös ember kevélysége.
Másnap azután felkelt, megmosta haját és arcát, beillatosította magát, lila szoknyáját kivasalta, és a hozzáillő, legszebb pulóverét vette fel, így ment a templomba, mint törvénytisztelő keresztény, mint egy a napjaink farizeusai közül. Elment, meggyónt, hiszen Hamvazószerda volt éppen. S később, a templom egyik mellékoltáránál meghúzódva hallgatta végig a pap prédikációját. S csak akkor, amikor az oltár mellől elhangzott az ősi tanítás: „Emlékezz ember: porból lettél, porrá leszel" - hasított lelkébe az örök igazság. Isten végtelenségéhez mérve ő valójában egy icinyke-picinyke porszem csupán. Érezte, amint szívéről a megvallott és megbánt bűnök legördülő terhével együtt a gőg vasbilincse is leoldódik. Megremegett. Tudta már, hogy különleges ünnepnapként köszöntött rá ez a Hamvazószerda a maga szigorú böjtjével, bensőséges elmélyültségével, hiszen a szívbéli töredelem, a benső megújulás, az őszinte megtérés lehetőségét kínálja. És már azt se bánta volna, sőt: óhajtotta, hogy lélekújulása bárcsak Máté apostolnak, a bűnei miatt kiközösített vámszedőnek a megtéréséhez hasonlítható volna.
„Köszönöm, Uram, Gondviselő jóságodat: táplálsz, mint az ég madarait, és felöltöztetsz, mint a mezei liliomokat. Köszönöm, hogy porszem létemre minden hajam szála számontartatik a Mennyben" - gondolta befelé csordogáló könnyekkel.
Budapest, 2010. febr. 27. szombat