A mennyország felé

cartwright, 2010, március 14 - 23:01

Egy éjjel angyalt látott a patkány, amikor az elhagyott metróállomás poros peronján igyekezett hazafelé. Bámulta a lény táncát, ahogy az öreg, elszürkült téglamennyezet alatt lebegett, megkerülte a rozsdától hámladozó lámpasort, majd eltűnt ott, ahol az ezüstös holdfény utat talált a föld alá. A pillanatig látott csoda megigézte a patkányt, befészkelte magát a szívébe, és sajgó vágyakozással töltötte meg.
- Hol élnek az angyalok? - kérdezte társait a sokadik álmatlan éjszaka után, amit nyugtalan szíve okozott.
- Angyalok? - nevettek rajta a többiek. - Milyen ostobaságokon járatod az agyad? Bolond egy szerzet vagy.
A patkány elszomorodott, mert mindenkitől csak csípős megjegyzéseket kapott válaszul. Elkeseredésében lement az Alom mélyére, ahol a Nagy Bölcs élt könyvlapokból, újságokból épült vackában. Tőle remélt gyógyírt a sajgó szívére.
- Az angyalok? - tűnődött a Nagy Bölcs, és rágcsálni kezdett egy megsárgult papírlapot, amiről már csak a zsoltárok szót lehetett kivenni. - Az angyalok nem léteznek! - vágta rá hosszas elmélkedés után.
- Ó, Nagy Bölcs, de hisz én láttam egyet minap, mikor az öreg metróállomáson keltem át! - erősködött a patkány.
- Még ha lenne igazság bolond szavaidban, te akkor is csak egy patkány vagy - morgott a Nagy Bölcs miközben kényelmesen vakargatta hátán a szőrcsomókat. - A mifélénknek nem való az ilyen ábrándosság, jobban teszed, ha kivered a fejedből. Most menj, és légy az, amire teremtettek.
A patkány csalódottan tért vissza a többiekhez és próbálta elfelejteni az angyalt. Azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, a szívét nem tudta becsapni, az szüntelen eszébe jutatta a csodás találkozást. Végül úgy határozott, elhagyja az Almot, és egymaga indul az angyala keresésére.
Nehéz szívvel visszapillantott a rozsdás, horpadt konzervdobozok, elázott kartonpapírok, koszos rongyok alkotta Alomra, sóhajtott, és nekivágott a csatornaszagú járatoknak.    

Szűk réseken fúrta keresztül magát, zavaros vizű csatornákat úszott át, szennyvízcsöveken kúszott végig, aztán egyszer egy üres, horpadt műanyagüveg tetején egy cifra páncélú poloskát pillantott meg.
- Az angyalokat keresem, tudod, hol találom őket? - kérdezte óvatosan a patkány.
- Hogy tudom-e? - dörzsölgette hosszú szívókáját a rovar. - Gyakran megfordulok náluk. Ha gondolod, odavezetlek. De cserébe a hátadon kell vigyél, mert kurták a lábaim, nem bírnák az iramot.
Nagyon megörült a poloska szavainak a patkány, így a hátára kapta, s ketten folytatták az utat.
A poloska egész úton az angyalokról áradozott.
- Tudod, barátom - kezdte egy alkalommal -, az angyalok rendkívül szép teremtések. Majd meglátod. Csak nagyon messze laknak, de nem szabad feladnod! Támogatni foglak mindvégig.
Csatornáról-csatornára küzdötték magukat, a poloska pedig kitartóan bíztatta a patkányt, ha úszni kellett a zavaros vízben, vagy, ha meredek kapaszkodón vitt fel az útjuk.
A patkány egyszer csak megállt egy szakadt pókháló alatt, amibe a poron kívül már semmit sem ragadt bele.
- Miért lassítottál, barátom? - kérdezte a poloska. - Gyerünk, induljunk tovább.
A patkány csalódottan megrázta a fejét, s csendesen megszólalt:
- Látod azt a vén pókhálót? Sokadszorra megyünk el alatta.
- Biztos rosszul emlékszel, barátom. Sosem tévednék el!
- Először én is ezt gondoltam, de észrevettem, hogy miután bíztatsz, hízelegsz, mindig szívsz a véremből. Egy darabig tűrtem, hátha megváltozol. Tévedtem.
A poloska mérgesen rázta a csápját.
- Ez rágalom!
- Valóban? Te kihasználtad az álmomat a céljaidra. Élősködő vagy nem barát! Szállj le rólam! Egyedül megyek tovább!
A poloska mérgesen nyújtogatta a szívókáját, és leugrott a patkány hátáról.
- De azt tudnod kell - fordult vissza a patkány -, hogy ha mindenkit kihasználsz, végül sosem lesz egy igaz barátod sem, és örökre magányos maradsz.
Miközben a patkányt elnyelték a sötét járatok, a poloska zavartan billegtette a csápját. Úgy érezte, mintha elvesztett volna valamit. Valami fontosat.

Aprócska aknához érkezett a patkány. Méregzöld mohaszőnyeg lepett el odabent mindent, még a salétromtól foltos téglafalakon is megtelepedett.
Alig tett befelé pár lépést, apró, fekete lények ezreit látta a lába alatt, amint azok fürgén szaladgáltak ide-oda, s hátukon különféle dolgokat cipeltek.
- Vigyázz hova lépsz! - kiáltották törékeny, csengő hangon.
- Ó, elnézést - húzta vissza lábát zavarában a patkány. - Nem láttalak titeket.
- Ez jellemző - csilingeltek mérgesen az aprók.  - Ti Nagyok sosem láttok minket, pedig mindig ott vagyunk körülöttetek! Mi állandóan dolgozunk, rohanunk! És arra sem méltattok, hogy legalább köszönjetek, vagy elismerjétek a munkánkat.
A patkány szégyellte magát, amiért eddig nem figyelt az aprókra, így megfogadta, ezután figyelmesebb lesz, és elismeréssel fogja méltatni tetteiket.
- Legalább ne ácsorogj ott, segíts! - csiviteltek tovább az aprók.
- Én? Én az angyalokat keresem.
- Angyalokat? - értetlenkedtek az aprók. - Micsoda badarság. Tudod, nagyon jó lenne, ha segítenél! Ott van egy nagy kő a túloldalon, nekünk nehéz, te talán arrébb tudod rakni.
A patkány megsajnálta az aprókat, ezért óvatosan, kellően vigyázva az izgő-mozgó lényekre, átevickélt a túloldalra. Mikor elhordta a követ, kimerülten szuszogta:
- Most már tényleg indulnom kell.
- Jaj, de önző vagy - morogtak a kis lények. - Bezzeg mi, akik ilyen kicsik vagyunk, dolgozhatunk naphosszat, míg neked folyton rohanni kell az ábrándok után. Pedig itt igazán sok a fontos tenni való! Maradj és segíts!
Bántották a becsmérlő szavak a patkányt, de a lelkiismeret-furdalás is gyötörte a vélt lustasága miatt, ezért úgy döntött, marad egy ideig.
Tovafolytak a napok, mint az apró esőcseppek, majd hetekké, a hetek hónapokká álltak össze. A patkány csak dolgozott és dolgozott, éjt nappallá téve lázasan igyekezett mindig ott lenni, ahol épp szükség volt rá. Ha kellett morzsát cipelt, követ pakolt, végül lélekben ő sem volt más, mint egy folyton rohanó apró. Az angyala utáni vágy pedig szívében lassan teljesen kialudt.
Aztán egyszer, valahonnan fentről, halovány ezüstfény ereszkedett a mohaszőnyegre, nyomában ezer, csillogó porszem kélt könnyed táncra. És a patkány szívét újra fájdalmasan megrezzentette a vágy.
Úgy döntött, ideje tovább indulnia.
- Micsoda? - csivitelték az aprók. - Megint ez az ostobaság?! Napról napra több a munka, így is alig bírjuk már. Most nincs idő másra. Főleg nem holmi gyerekes ábrándokra.
- Nincs igazatok! - felelte a patkány. - Igenis szükség van az álmokra, hogy ne legyünk üresek belül! Az életünk részévé kell tennünk, és sosem szabad elfeledkezzünk róla. Az álmok a lelkünk egy darabja, olyan, mint egy virág, ha nem gondozzuk, meghal.
- Önző vagy! - morogták az aprók.
- Ti vagytok az önzőek! Ezért megyek el. Senkire sem szabad ráerőltetni az akaratunkat, problémánkat, figyelembe kell venni az ő vágyait is. Csak így lehet igazságosan együtt élni, dolgozni. Most indulok.
Ekkor az egyik apró, aki a legkisebb volt mindközül, vékonyka hangján a patkány után kiáltott:
- Sok szerencsét, találd meg az angyalokat! És köszönjük.

Sokáig kóborolt a patkány, míg nem egy utat látott, ami felfelé vezetett. Azt követte, és miután átbújt egy lyukon dohos, szűk helyiségben találta magát.
A szoba jóformán üres volt, az egyik sarokban viszont kocka alakú, különös dolog állt, az egyik oldala üvegből készült, és különféle képek villogtak rajta. A patkánynak tetszett ez a furcsa szerkezet, olyan dolgokat látott benne, amit még ezelőtt sosem.
Egy csillogó zöld légy zúgott el felette.
- Hé, te! - kiáltott le mély, álmos hangon. - Hova készülsz? Csak most jöttél. Gyere, csatlakozz hozzánk! - Majd ahogy befejezte a mondandóját rászállt a képdobozra.
Ekkor egy újabb, zömökebb, szürke légy került elő, őt egy kisebb, fekete követte. Ezek ketten is a doboz üvegfalán telepedtek le.
- Igazán nem szeretnék zavarni, indulnom kell - felelte a patkány.
- Ne rohanj úgy! - döngte a nagydarab légy. - Fogadok, hosszú ideje kóborolsz pihenés nélkül.
- Valóban - tűnődött a patkány. - Régóta keresek valamit, amire a szívem vágyik.
- Itt, cimbora, velünk megtalálhatod, amit keresel - bátorította a kis fekete. - A képdoboz mindent megmutat neked a világból. Minek akkor keresgélni?
- Végül is, maradhatok egy kicsit.
A legyek vidáman üdvözölték a döntést, és leültették az újdonsült cimborájukat a képdoboz elé.
Ekkor vette észre a patkány, hogy mindenféle étel hevert a korhadt fapadlón: szárazkenyérhéj, penészes sajt, kemény sütemény, félig lerágott, fonnyad almacsutka. A legyek barátságosan megkínálták, és ő örömmel evett, hisz a csatornákat járva nem igen talált ezekhez fogható csemegét.
Miután jóízűen belakott, bágyadtan bámulta a képdobozt. Arra gondolt, milyen egyszerű élet ez, alig kell mozogni, és mégis annyi mindent látott a világból. Talán még az angyalát is megpillanthatja.
- Majd holnap folytatom az utam - dünnyögte álmosan. - Majd holnap.

Lassú semmittevésbe fulladtak az évek, a patkány ugyan minden este a képdoboz előtt megfogadta, hogy a következő nap felhagy a tétlenséggel, és otthagyja a legyeket. De alig ébred fel reggel, máris sokkal kényelmesebbnek tűnt a képdoboz előtt heverőzni, mint odakint mászkálni.
Végül annyira elhízott, hogy alig tudott arrébb vánszorogni. Szégyenkezett is a lustasága miatt, ám mégsem változtatott semmin, az már túl nehéznek tűnt, sokkal könnyebb volt tétlenkedve az élete.
Egy nap, mikor épp a földön heverészett, és unottan egy süteménydarabot rágcsált, a képdobozban ismerős dologra lett figyelmes. Az angyalát látta, ahogy az kecsesen szállt a holdfényes égbolton. Aztán hirtelen véget ért az egész, elsötétült a kép. A patkány szíve fájdalmasan verni kezdett, mert megértette: léhűtő élete miatt elvesztette azt, ami a legfontosabb volt neki. Az angyalát.

A patkány kinyitotta a szemét. A képdoboz előtt feküdt. Lassan megértette, nem a valóságot látta. Valószínűleg a sok édesség keverte össze az álmait. Feltápászkodott, és elindult a képdobozhoz, hátha átjut az üvegen, és megtalálja benne az angyalát.
- Hova ez a nagy sietség, cimbora? - döngték a legyek. ­- Maradj még, lazíts velünk.
Megrázta a fejét a patkány:
- A kényelmes élet csábító, könnyű megszokni, a rabjává válni. De még a lustaság is lehet kényelmetlen, és sok mindent elszalaszthatunk miatta.
Ezzel felugrott egy hosszú kábelre, ami a falat és doboz hátulját kötötte össze. Csakhogy az megrándult és falba dugott vége a földre hullott. A képdoboz elsötétült.
- Most elrontottad! - dongták a legyek.
Dühöngtek, és mérgesen köröztek a szobába. Aztán mikor látták, nem kell életre a képdoboz, otthagyták a sötét üveget bámuló patkányt, és elrepültek.
- Úgy látom, máshol kell keresnem az angyalomat, ez nem a valóság - sóhajtott a patkány, és ő is elindult.

Friss, hűvös levegő illata csapta meg a patkány orrát. Tett pár lépést előre, átbújt egy szűk, rozsdás rácson, és a felszínen találta magát.
Éjszaka volt odakint, a telihold fent ragyogott az égen az apró csillagok között. Minden csendességbe burkolózott, semmi nem moccant. Aludt a világ.
Ahogy a patkány halk léptekkel elindult, egy a közelben növő fa ágai között gondosan szőtt hálót pillantott meg. Öreg, szürke pók ült a közepén.
- Üdvözöllek, gyermekem - szólította meg a patkányt, és egy vékony, ezüstfonálon leereszkedett hozzá. - Mi járatban erre felé, ilyen kései órán?
- Az angyalokat keresem - válaszolt illedelmesen a patkány.
- Ó, gyermekem, őket nem találhatod meg itt a földön - felelte kedvesen a pók.
- Mond el, kérlek, hogy akkor hol élnek? - kérlelte reménykedve a patkány.
- Ez a boldogság nem ebben az életben virágzik, gyermekem. Az angyalok, akkor jutalmaznak majd szeretetükkel, ha eljött az időd, és véget ért itt az utad. De ehhez úgy kell élned, hogy méltó legyél rá.
A szavak hallatán összeszorult a patkány szíve. Boldog volt, mert végre megtudta hol élnek az angyalok, de szomorú is egyben, hisz elérhetetlen messzeségben voltak tőle.
Ahogy keserűen bandukolt tovább, a pók szavain tűnődve, megpillantott egy nagyobb földtúrást. Felmászott a tetejére.
Szomorúan nézte az ezüst hasú holdat, a tündöklő csillagvirágokat.
- Milyen csodás helyen laknak az angyalok - suttogta vágyakozón.
Már épp azon volt, hogy haza indul, és beletörődik a sorsába, amikor egyszer csak suhogásra lett figyelmes, és egy gyöngéd, lágy hang szólította meg:
- Miért szomorkodsz, kedves?
A patkány a hang felé fordította fejét, és ámulatában, majdnem legurult a földbuckáról. A telihold fényében az angyala lebegett előtte.
- Én, én. Én téged kerestelek - hebegte zavartan, és úgy érezte, szíve majd kiugrik a helyéről.
Az angyal nevetett, és tett egy kört a patkány körül.
- Engem? Hisz nem is ismersz.
- De! Te az angyalom vagy.
- Kedves tőled, de összetévesztesz valakivel. Én nem vagyok angyal.
A patkány összezavarodott. Hisz pont úgy nézett ki a lény, ahogy ő, csak két, hatalmas, bőrszárny volt a hátán. Mi más lehetne akkor, ha nem angyal?

Beszélgettek. A patkány mindent elmesélt, azt mikor azon az estén megpillantotta a metróállomáson, az álmatlan éjszakákat, a mogorva Nagy Bölcset, a vérszívó poloskát, a szorgos aprókat, a lusta legyeket, a szürke pókot. Még azt is, hogy épp fel akart adni mindent, és szégyenkezve hazatérni.
Az angyalnak vélt bájos teremtés figyelmesen végighallgatta, majd mesélt magáról, és bocsánatot kért, amiért kellemetlenséget okozott. De ekkor már rég világossá vált a patkánynak, hogy valóban nem angyalt talált. Annál sokkal értékesebbet.
Végül együtt útnak indultak, és a patkány szívében már egy új vágy lobogott.

Az írás hossza kb. 11 ezer karakter

Én ezt a történetet

Én ezt a történetet egy viccből ismertem, de az eddig nem jutott eszembe, hogy valami mögöttes tartalom is megbújhat itt. Most a mese kapcsán azon kezdtem agyalni, hogy vajon a szépség szükségszerű szubjektivitására akarod felhívni a figyelmet, vagy arra, hogy hajlamosak vagyunk "megigéződni" valaminek a szépsége láttán, csak azért, mert azt hisszük, angyal? - tehát sok esetben nem őszinte, ha valamit szépnek nevezünk?

Nagyon különös, hogy a legszimpatikusabb szereplő egyáltalán nem az, aki tisztában van azzal, hogy "nincsenek angyalok", vagyis akinek igaza van - és csak mert a patkány szemszögéből látjuk a sztorit, hajlamosat vagyunk - legalább is én - azt érezni, hogy a Nagy Bölcsnek egyszerűen nincs igaza. Épp ez a szemszöghöz való hűség egy másik nagy erénye szerintem a mesének: nagyon sok mondanivalót, típust sűrít egybe, és jó, hogy a patkányról nem derül ki olyasmi, hogy "az igazság ismerője", ezért amikor osztja az észt, akkor nem az író mond ítéletet (pl. a léhűtő legyek felett).

A végét azt hiszem, nem értem. A záró tagmondat ("a patkány szívében már egy új vágy lobogott.") arra utal, hogy ez a fickó egy örök álmodozó? És akkor az angyal csak ürügy volt az álmodozásra? Vagyis a patkány a szerelmbe szerelmes, a tetszés tetszik neki - és ezért tette meg a nagy utat? Nem tudom nem tudom...

Gratulálok!

B.M.

Köszönöm

Köszönöm mindkettőtöknek!

Az igazság, ez az írás eredetileg sokkal komorabb, negatívabb lett, a vége is depressziós színvilágot kapott. Viszont akik olvasták az írásom, nem igazán tartották szerencsésnek, ha egy gyerekeknek szóló mese rossz gondolatokat sugároz. Így lett egy "gyerek" verzió, aminek rózsaszínesebb lett a vége.

angyalvárás

Kedves „cartwright”!

A műved olvasása közben az fogalmazódott meg bennem, mint költői kérdés, vajon honnan ismerheted ennyire jól a társas- és emberlét buktatóit, jellegzetességeit? Remélhetőleg nem kellett ezeket mind végigjárnod, hogy átlásd a veszélyeit. Nagyon jól írsz! A leírt „minitársadalmak” igen kifejezőek, az állatkákkal együtt.

Számomra az volt csak a végével kapcsolatban kérdéses: a szépségkeresés befejeződik-e azzal, hogy valaki egy igaz barátra talál? Ha az illúziókergetést jelenti, igen. De ha többet, akkor akár együtt is folytathatják.

Képtelen legyek

Az biztos, hogy írásod cseppet sem „kép”-telen, a képdobozt bambuló legyek történeted elolvasása után is többször eszembe jutottak és mosolyra fakasztottak! Milyen jó, hogy tapasztalataidat ilyen humorral megspékelt mesés jelenetekké tudod varázsolni – mert azért látszik, hogy jól ismered az emberi természetet és kérdéseket. Az angyalkás végkifejletet viszont egy kissé túl rózsaszínnek és sablonosnak találtam, de még ezzel együtt is végig hű tudtál maradni a stílusodhoz! Csak így tovább!

Köszönöm, Puszedli!

Köszönöm, Puszedli!

Örülök, hogy tetszett :)

Hihhhetetlen!:-)

Valódi kis hős a főszeplő, kicsit Odüsszeusz kalandozásaira emlékeztetett, főleg, ami ennek a kis lénynek az éberségét illeti. Csodálatraméltó az a tulajdonsága, hogy soha nem hagyta elaludni a lelke hívását.  ~(:-o)

Üdv: Puszedli

Köszönöm :)

Köszönöm :)

Az Út


Még soha sem olvastam ilyen erényes, szimpatikus patkányról!
Szép történet.