Mentsük meg a reményt!

Évszám
2012
Beküldő
katanita
 "Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül."

– Megváltozott a világ – mondta édesanyám szomorkás hangon. –Amikor én fiatal voltam, a szülők még sokkal nyugodtabban engedték el a gyerekeket ide-oda. Mást jelentett a szórakozás, nem kellett nekünk ahhoz inni, hogy jól érezzük magunkat. Akkor is volt olyan, aki nem tudta, hol a határ, de aki nem tudott viselkedni, egy pillanat alatt kipenderítették. Voltak verekedések is, de messze nem ennyi, és még véletlenül sem ilyen durvák, mint ma. Hiszen, látod te is, sokan szinte úgy keresik a konfliktusokat, a problémákat képtelenek higgadtan megbeszélni, és az eszközökben sem válogatnak. A híradó is mivel van tele? BRUTÁLIS gyilkosságokkal. Egyszerűen félelmetes. Az ember nem is hiszi el, hogy valaki képes ilyesmire. Az ok sok minden lehet: pénz, értékek, személyes konfliktusok, sértettség... Szinte bármi. De nem kell elmenni a gyilkosságig. Mindenhol ott a kábítószer, annak is vagy ezer fajtája. Rablások. Erőszak. Az embereket olyan dolgokra kényszerítik, amiket máskülönben sosem tennének meg. Lehetne sorolni...

– Emlékszem – s arcán kedves kis mosoly jelent meg –, télen rengeteget jártunk ki szánkózni. Gyönyörű telek voltak azok. Annyi hó esett, hogy azt te szinte el se tudod képzelni. Egész télen szánkóztunk, minden áldott nap – miután megírtuk a leckénket persze. És nem akárhol – kinn a falu végén. Már javában sötét volt, amikor hazafelé indultunk, és minden félelem nélkül sétáltunk végig az erdők között.

– Ma meg mernéd ezt tenni? – kérdezte, s az előbb még csillogó szemekben ismét az aggodalom, a kiábrándultság és a szomorúság különös elegyét láttam.

– Nem. – feleltem halkan. Tudtam, mi lesz a beszélgetésünk vége. Nem fognak elengedni.

Én is tudom, hogy a világ tele van gonoszsággal. Én is nézem, és hallom a híreket, amik néha igencsak megdöbbentenek, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy az ilyen eseteknek csupán egy részéről tudósít a média. De nem élhetek egy életen át burokban! Megértem a szüleimet, akik mindentől meg akarnak védeni, de ez így akkor sem normális.

Nehéz lenne leírni, mit éreztem. Túl sok mindent egyszerre. Csalódottságot, szomorúságot, reménytelenséget, düht, de közben mégis valahogy megértettem őket is.

Nagyon haragszom a világra, az emberekre. Mindenki tudja – a szüleim is tudják – , hogy most kéne „élnem”. Fiatal vagyok, de már kezdek felnőni, kezdek önállósodni, már van egy kis „szabadságom”. És pont ez, hogy egy fiatal lány vagyok, ez gördít akadályt életem kalandjai, élményei, legszebb pillanatai elé. Vagy ha jobban belegondolok, nem ez, hanem ez a romlott világ és a benne élő romlott emberek.

Hol vannak az emberi értékek, a normák, az erkölcs, amikről annyit beszéltünk az iskolában? Mi számít ma erénynek? A hatalom, az erő, a gazdagság? Annak idején úgy tanultam, hogy ezek a régmúlt erényei, s mégis, mintha ugyanoda tértünk volna vissza. Kiábrándító. Íme az öt fő emberi érték: erkölcs, igazság, béke, szeretet, erőszak nélküliség. És a világ tele van bűnnel, igazságtalansággal, gyűlölettel, erőszakkal. S ma már keveset érő erény a szelídség, szemérmesség, nagyvonalúság, áldozatkészség, okosság, bölcsesség. Az ilyen embereket lenézik, kinevetik, kiközösítik, sőt, kihasználják. Én mégsem térnék le erről az útról. Hatalomnál és gazdagságnál számomra többet ér a szeretet és a lelki béke, szerintem embernek ez kell, hogy jelentse az igazi boldogságot.

Igen, azt hiszem, az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.

Gyakran felteszem a kérdést magamnak: Miért? A rendszer az oka? A szegénység? Az, hogy az emberek nem képesek tisztességes munkából eltartani a családjukat, sőt, örülhetnek, ha állást kapnak valahol? Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy a koldus kizsebel az utcán, vagy hogy az édesapa kirabol egy boltot, hogy gyermekeinek enni adhasson. De hogy fogadhatnám el, hogy egyik ember tönkreteszi, nyomorba taszítja a másikat, vagy hogy elvágják a torkomat egy nyomorult pénztárcáért? Vagy hogy írhatnám a rendszer számlájára, hogy egy gyönge nőt elkapnak az utcán, és megerőszakolják, vagy hogy az elhagyott férj büszkeségből megöli a feleségét?

Kereshetjük a hibát a nevelésben, vagy annak hiányában, a rossz társaságban. Vagy megnézhetjük, hogyan és min nőnek fel a gyerekek. A régi, kedves, tanulságos mesék már feledésbe merülnek, s mi veszi át a helyüket? A nagyobbak pedig? Durvábbnál durvább játékokkal játszanak a számítógépen. Azt látják, hogy bármit megkaphatnak, ha ők az erősebbek. De biztos vagyok benne, hogy még bőven tudnánk okokat találni.

Néha elgondolkozom azon, hogy mit lehetne tenni, hogyan lehetne a hibákat helyrehozni, vagy – ha úgy tetszik – a világot meggyógyítani? Ha tudnám, megtenném, de én csupán csak egy homokszem vagyok egy óriási sivatagban, ahogy mindenki más is. Amit tehetek, annyi csupán, hogy a már említett értékeket követem, példát mutatok a körülöttem élőknek, s majdan azokra nevelem gyermekeimet és unokáimat is, akik talán ugyanúgy továbbadják, amit tanultak. Aki meginog, megfogom a kezét. Aki hibázik, segítek neki visszatalálni a helyes útra. Vajon ez elég?

Talán. Minden ember csupán egy cseppje a tengernek, de ha elegen vagyunk hozzá, nagy hullámokat verhetünk. Mindig reméltem, hogy elegen vannak a „jók”. S tudjuk jól: „A remény hal meg utoljára.”

Nem mondom, hogy sosem inog meg a hitem. Hazudnék, ha ezt mondanám. Azt hiszem, nem csak a világot kell megmenteni, hanem néha a reményt is – egy szebb világ, egy szebb jövő reményét; a reményt, hogy vannak még értékek a Földön.

Jó azoknak, akik felfedezik a dolgokban rejlő szépséget, akik feje tetejére fordult, rohanó világunkban is meglelik a harmóniát, a békét és a nyugalmat. Elárulom, nekem a zene segít ebben. A zene orvosság, sok mindenre lehet gyógyír. Amikor úgy sétálok végig a városon, hogy nem hallok mást, mint egy kellemes dallamot, a hangok tökéletes egymásutánját, mindent más szemmel látok. Olyan, mintha kívülállóként figyelném a földi életet, árnyékként, szellemként suhanok át az utcákon. Ilyenkor megakad a szemem a kertjében szorgoskodó idős nénin, aki örömmel nézi két keze munkájának csodás eredményét, a piros, kövér paradicsomokat; az édesanyja karjaiba vágyó kisbabán, ahogy könnyes szemekkel ordít; a kacagó gyerekeken, ahogy fogócskáznak a parkban; a kéz a kézben sétálgató szülőkön; egy pohár sör mellett felszabadultan beszélgető fiatalokon; az árnyékban békésen olvasgató iskolás lányon. Látom az emberi kapcsolatok erejét, a szeretetet, az élet szépségeit, kincseit, csodáit. De persze ott van a magányosan üldögélő bácsi, a kiabáló édesanya, az egymás haját tépő kislányok, a búcsúzkodó szerelmesek. Nem hallom a sírást, nem hallom a nevetést, a sóhajokat, sem azt, hogy mit beszélnek – vajon becézgetik egymást, vagy veszekednek. De látom az arcokat, az ajkakat, a szemeket, s próbálom felfedezni a szíveket.

Ez az, amire – azt hiszem – kevés ember képes: belegondolni abba, hogy a másik ember mit érez, mit gondol, hogyan él, milyen sebeket hordoz a múltjából... Pedig ha mindenkiben lenne elég empátia és tolerancia...

De lényeg a lényeg, hogy nem veszett el minden érték. Ilyenkor rájön az ember, hogy nem. Felcsillan a remény.

Máskor, ha nyugalomra vágyom, vagy az élet szépségeit kutatom – már-már kétségbeesetten – , a természetbe menekülök. Hiszen igazi csoda a látvány, ahogy a falevelekkel játszik a szél, ahogy csillog a fodros víztükör, ahogy az árnyékok táncot járnak a fűben, ahogy a lemenő Nap aranyba és bíborba öltözteti a tájat. Madárdal száll, méhek zümmögnek, a békák adják a basszust, este pedig tücsökciripelés tölti be a csendet. Igen, a csend... Talán már önmagában is csoda.

Ezeket az apró dolgokat kell felfedezni, látni, reményt, hitet, erőt meríteni belőlük, hogy soha ne adjuk fel! Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A világról és az életről alkotott képét. S akkor talán rájön, hogy mi az élet értelme, hogy mik az igazi értékek, felfedezi ezeket a csodákat maga is, s talán a képpel együtt ő maga is megváltozik.

Van remény!

De azt hiszem, ez most nem sokat segít rajtam.

– De Anya! – kezdtem könyörgő hangon. – Nagylány vagyok.

– Igen, talán nagykorú vagy, de naiv és tapasztalatlan. Burokban nőttél fel, kicsim.

– Igen, tudom, de még meddig akarsz abban tartani? – s elkezdtek potyogni a könnyeim.

– Nem mondhatod azt, hogy sehova nem engedlek el, vagy hogy sosem csinálhatod azt, amit szeretnél! Hiszen év közben alig vagy itthon, kollégista vagy, nem kell minden lépésedhez engedélyt kérned, csak szeretném tudni, hogy hova mész, és mit csinálsz. De tudom, hogy ott jó helyen vagy, vannak barátaid, nem vagy egyedül, ismered a helyet... Az egy teljesen más helyzet.

– Tudom. – feleltem halkan, beletörődéssel és ismét megértéssel.

– Majd szépen, fokozatosan... – zárta le édesanyám a vitát, az előbbi, kissé emelt hang helyett ismét kedvesen és biztatón, s némi együttérzéssel hozzátette:

– Szívesen lennék ismét fiatal. De nem ma.