Mese a boldogságról

Sólyom, 2015, május 16 - 21:43

Leléptem a járdaszegélyről. Tikkasztó, mégis kellemes volt az a hőáradat, amivel az áprilisi nap ébresztette a még alvó növényeket. Itt persze már nem igazán volt mit ébreszteni. Körülöttem szürke betonrengeteg zárta börtönbe az egykor szabadon szálló szelet. A maradék zöld terület pedig fulladozott a szanaszét dobált nejlonzacskóktól, tejfölös dobozoktól és a millió cigarettacsikktől, mely néhol sűrűbb volt, mint a körülötte növő fű. A hátam mögött egy óvodára sütött a nap, ahonnan kihallatszott a gyerekek életigenlő kacagása. Minden egyes nap ugyanez a kép tárult szemem elé, hiszen már évek óta ezen az úton jártam a munkámba. Abba az elnyűtt, régi, semmitmondó emlékektől kiáltó szűk helyre a számítógép elé. Soha nem értettem, hogy miért épp könyvelő lettem, de elfogadtam a sorsomat és nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ám egy nap minden megváltozott.

Szürke öltözékem tükörként mutatta a külvilágnak azt a monotonitást, amely egész életemre jellemző volt. A hajnali 5.15-ös kelést, a mogyorós müzli szeletet, amit reggeli helyett ettem, a napi újság felületes átböngészését, a 7-15 óráig tartó irodai munkát és az utána következő napi rutint, ami mosásból és másnapra való főzésből állt. Nemigen tehettem mást, hisz egyedül éltem. Épp a munkából indultam hazafelé, amikor megpillantottam egy szerelmes párt ölelkezni az utcán. Azok az érzelemtől lángoló heves csókok és az utána következő vidám kacagás egytől-egyig tőrként hasítottak a lelkembe. Fogalmam sem volt arról, hogy miért. Amikor meggörnyedt háttal elmentem mellettük, észre sem vettek. Mintha egy másik világban lennék. Tovább haladtam és észrevettem, hogy a cseresznyefák és a barackfák új virágot hoznak. Néhol még csak bimbózott az új élet, máshol viszont már kitárult a világ felé, hogy zsenge illatával színezze át a városi levegőt. Olyan volt ma is minden, mint korábban, mégis óriási ürességet éreztem legbelül. Ezt megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem ment. Három nappal előre főztem, kiporszívóztam a szobákat és kivittem a szemetest Mindezt azért, hogy elfeledjem azt a borzasztó érzést, amely egyre csak erősödött bennem. Ez a módszer nehezen, de bevált, viszont éjjel egyedül maradtam. Méghozzá azzal az emberrel, akitől nem menekülhettem el sehová. Saját magammal.

Épp aludni készültem, de olyan hevesen kattogtak bennem a gondolatok, hogy egy percig nem tudtam eldönteni, hogy magamban beszélek-e vagy csak a fejemben játszódik minden.

-"Boldog vagy?" - bukkant fel hirtelen egy hang bennem olyan erősen, hogy egész testem belerázkódott. És valóban. Ennél jobb kérdést keresve sem kaphattam volna. Így visszagondoltam a múlt minden egyes pillanatára. Olyan órákra, percekre, másodpercekre, melyeket azzal töltöttem, hogy teljesítsem a kötelességemet. Viszont mindig csak azért, hogy túl legyek rajtuk.

- "Ó, ezeket mind magadnak teremtetted." - Nem! Kaptam hirtelen a fejemhez. Próbáltam elhessegetni a záporként tóduló gondolatokat, de a mennydörgés csak ezután következett. Egyre inkább felerősödött az az érzés, hogy életem eddigi folyása alatt csak léteztem egy olyan világban amit nem is ismerek igazán. Ekkor féktelen düh öntötte el a szívemet.

"Elpocsékoltam volna 35 évet a semmiért?" - gondoltam és ökölbe szorult a kezem az idegességtől. Csontig hatolt ez az érzés és egész lényem belefeszült a felismerésbe.

"Holnap felmondok!" - ezt már nem csak gondoltam, hanem szinte üvöltve mondtam ki. Annyira önkívületi állapotba kerültem, hogy el is feledkeztem az alattam lakó szomszédokról. Ők viszont válaszként édesanyámat prostituáltnak nyilvánították. Így alkottak véleményt a kirohanásomról. Viszont ez már nem érdekelt. Nyugodtan szenderültem álomra, várva, hogy mit hoz majd a holnap.

Amint a reggeli nap fénye bekukucskált a redőny résein és hosszú csíkokat maga után hagyva megtört egy asztalon felejtett Zebra tollon, már ki is pattantam az ágyból. Megcsodáltam az íróasztalon elnyúló miniatűr szivárványt, majd a tegnapi düh jelenlétével elindultam a munkába. Ma valahogy minden más volt. Bőségesen és nyugodtan megreggeliztem. Sütöttem magamnak omlettet és gőzölgő tea mellett elmélkedtem az eddigi életemen. Figyeltem a felszálló párát, ahogyan eggyé válik a szoba levegőjével. Majd rácsodálkoztam egy feketerigóra, aki az ablakpárkányon szétnyitotta narancsszínű csőrét, hogy földöntúli dallammal emlékeztessen engem a napi céljaimra. Miután megfésülködtem oda álltam a nappaliban lógó tükör elé. Beletekintettem és nem ismertem fel az embert, akit látok. Egy oldalra fésült szőke hajú és ragyogóan barna szemű idegen tekintett vissza rám. Hirtelen örülni kezdtem, hogy mindez én vagyok. Elképesztő tapasztalat volt, hiszen nem emlékszem rá, hogy az utóbbi tíz évben elégedettséget éreztem volna. Ez viszont mindenen túltett. Kihúztam magam és azzal a lendülettel el is hagytam a lakást. Eltökéltem, hogy ma egy másik útvonalon fogok munkába menni. Most nem az óvoda felé vettem az irányt, hanem egy szűk mellékutcába kanyarodtam. Elképedve figyeltem az egymás után következő kerteket, amint a feltörő tulipánok szirmain megpihentek az áttetsző harmatcseppek. Minden pillanat valami újat tartogatott számomra.

Újra gyereknek éreztem magam. De ez még nem minden. A gyomromban előtört egy érzés. Pulzusom felerősödött, izzadni kezdtem és nem mertem megváltoztatni a légzésem tempóját sem, nehogy szívrohamot kapjak.

Egy hosszú barna hajú, mélykék szemű lányt pillantottam meg. 25 év körüli lehetett, de abban a percben ez érdekelt a legkevésbé. Hajtott a vágy, hogy megszólítsam, viszont valami visszatartott.

-"Mégis mit mondjak neki? Épp felmondani készülök és azt sem tudom, hogy hogyan tovább. Egyedül élek egy panellakásban és még annyi pénzem sincs, hogy egy rendes vacsorára meghívjam." - Miközben ezen gondolkodtam, lábaim tovább haladtak az úton és mire észbe kaptam, már nem láttam őt sehol sem.

Lassan elértem a városháza épületét a rajta lobogó magyar zászlóval. Ambivalens testhőmérséklettel nyitottam ajtót. Meghűltem a főnöktől való félelemtől, és felforrósodtam a vissza- visszatérő szerelem érzésétől. Észrevettem, hogy sokan megbámulnak a munkatársaim közül. Bekopogtam a nagy barna tölgyfaajtón, majd egy rendkívüli felismerésre lettem figyelmes.

-"De hiszen nem is ismerem a munkatár.. -" Nem volt idő arra, hogy befejezzem ezt a feleszmélést, mert rögvest ajtót nyitott a munkáltatóm. Félig amerikai, félig magyar vér száguldozott az ereiben, így amikor beszédre került a sor, mindig elharapta a mondat végét. Rövid fekete haja és vöröses borostája jellegzetessé tette a megjelenését. Zöld szemeit az orrnyergére billenő szemüveg duplázta meg.

- Jöjjön be Mr .. -

- Já-á-ános - Fejeztem be hirtelen a mondatát, hogy ne legyen kínos számára az, hogy nem tudja a nevemet. Egyébként is kíváncsi voltam, hogy van-e még hangom vagy az idegesség elnyelte mindet. Ha remegős is, de legalább volt.

- Nos, kedves John, miben segíthetek? - Éppen, hogy befejezte a mondatot, jobb kezével elkezdte lesöpörni a zakóját, aztán megigazította a világoskék nyakkendőjét, majd helyet foglalt a szoba sarkában lévő bőrkanapén.

Szerettem volna megszólalni, de hirtelen elbizonytalanodtam. Mégis itt vagyok a biztos munkahelyemen és azt sem tudom, hogy hogyan tovább. Lehet, hogy csak fizetésemelést fogok kérni. A másodperc törtrésze alatt viszont a megpillantottam a falon egy celluxszal odaerősített mondatot. "Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

- Azonnali hatállyal felmondok! - Mondtam ki és még magam sem hittem el, amit épp teszek.

- És mi ennek az oka?

- Semmi és mégis minden. - Ezzel befejeztem. Még rápillantottam a főnökre, aki közönyös arccal kezdett kutatni a papírjaim után. Szabad lettem.

Elindultam hazafelé, megtettem egy pár utcát, de úgy éreztem, hogy valami még hiányzik. Nem lettem boldogabb attól, hogy felmondtam. Mire ezt teljesen tudatosítottam volna önmagamban, már a betonon találtam magam. Az új útvonal sajátossága volt a macskaköves utca, amit még nem ismertem igazán ahhoz, hogy ne bukjak fel benne.

- Jól van? - Rohant oda hozzám valaki, de nem láttam semmit, mert még mindig arccal a betonon feküdtem. Amikor már félhomálynyira tisztult a kép, nagyjából körvonalazódni kezdett az a srác, akit tegnap láttam csókolózni a barátnőjével az utcán.

- Igen, jól vagyok köszönöm!

- Jöjjön, had segítsek! - Ezzel átfogta a vállamat és két lábra emelt. Majd egy zsebkendőt nyújtott, hogy megtörölhessem a vérző orromat.

- Kérdezhetek valamit? - Fakadt ki belőlem a kérdés.

Meg sem vártam, hogy mit válaszol.

- Tegnap láttalak téged az Új remény utcánál, és megfigyeltem az arcodon azt a sugárzó boldogságot, amit most is látok. Hogy csinálod?

- Amikor csak tehetem segítek másoknak, ahogy most is. Nem várok érte semmit. Ez önmagában boldogsággal tölt el és képessé tesz arra, hogy megéljem a pillanatot, ami még inkább fokozza ezt az érzést.

- De mégis, hogy sikerült elérned mindezt?

Mire kimondtam a kérdést a fiú eltűnt a szemem elől. Hátrafordultam, de nem láttam semmit. Miközben kutattam, hogy vajon hová tűnhetett, egy érdekes formájú kőre léptem. Ennek hatására lepillantottam. Amint megtöröltem a szemeimet, teljesen kitisztult a látásom, majd egy felül nyitott női cipőt vettem észre, amint épp rajta taposok.

- Ó, ne tessék haragudni. Nem volt szándékos. Tudja... - Ekkor lassan felemeltem a tekintetem és felismertem, hogy a láb, amin taposok azé a nőé, akibe reggel beleszerettem. Ott álltam előtte vérző fejjel és olyan heves szívveréssel, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam.

- Egyszerűen véghezvittem azt, amiről mások írnak. - Mondta miközben automatikusan felkapcsolt a város éjszakai világítása. Olyan sejtelmesen csillant fel ajkán a vöröslő rúzs, mint a fátyolfelhőkön átpillantó csillagok csendes ragyogása.

Nem értettem miért mondja mindezt. Talán megpillantotta arcomon a tanácstalanságot, így újból hozzám szólt.

- Az előbb kérdezted, hogy hogyan sikerült elérnem a boldogságot nem emlékszel? - Mintha villám sújtott volna belém, azonnal felismertem, hogy a nő, aki előttem áll az a "srác", aki felsegített a járdáról.

Azon az éjszakán bizony nem egyedül aludtam. Megtudtam, hogy a lányt Annának hívják, ő pedig megtudott rólam mindent, és annak ellenére elfogadott, hogy se munkám nem volt, se fizetésem. Viszont mégis gazdag lettem. Gazdagabbnak éreztem magam, mindenkinél a Földön.
Így születtem meg ismét 35 évesen.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter