„A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik."
A fiú idegesen ült a számítógépe előtt, közben cigarettázott, tördelte a kezét, s olykor halk hangok hagyták el a száját. Nem mondhatni fiatalnak, de idősnek sem. Végzős gimnazista. A lámpa égett a szobájában, pedig még csak délután volt, persze, ez annak köszönhető, hogy december van. December, amikor későn világosodik, korán sötétedik és mindenki várja a havat s ezzel együtt a karácsonyt.Á. utálja a karácsonyt, utálja, mert szerinte egy „szarság" az egész. Mindenki jópofizik mindenkivel. A különböző szervezetek, vallási intézmények, egyesületek próbálnak pénzt kicsavarni bárkiből, akinél valamiféle szimpátiát vélnek felfedezni.
Magas, vékony gyerek, igaz, a hasa kicsit nagyobb, mint ami ehhez a testfelépítéshez illene. Sokat cigizik, az italt sem veti meg. De eredendően jó ember, s ehhez még hozzájön a segítőkészsége, humora. Mégis amolyan álmodozó, sosem elég neki semmi, ami éppen van. Középrétegbeli családból származik. Középréteg alatt ebben a korban azt lehet érteni, hogy mindenki, aki már nem tanul és még nem nyugdíjas, annyit dolgozik, amíg egészsége engedi, rettentően sokat.
Á.-nak most lesz a szalagavatója. Nagyon várja. Felvenni az öltönyt, nyakkendővel, félcipővel, s megmutatni a világnak, hogy ki is Ő igazából. Csak egy valami hibádzik neki, egy szép, hosszú, elegáns kabát. Így karácsony előtt nem mindenki engedheti meg magának, hogy pluszban több tízezer forintot költsön el egy kabátra, ami jobb esetben kétszer van rajta. Á.-nak is így volt. Szülei nemet mondtak neki a kérésére, bármennyire is próbálkozott, ajánlott fel bármit. Leleményes „gyerek" volt. Elővette a spórolt pénzét, s még kért nővérétől, ezzel fedezte a kabátnak a kiadásait. A kölcsönkért pénzzel kapcsoltban úgy állapodtak meg, hogy Szilveszter előtt visszakerül a rendes gazdájához.
Eljött az idő, amikor meg kell venni az öltönyt a szalagavatóra, s azt a bizonyos kabátot. Á. Édesanyjával ment el. Megvették az öltönyt, s ezzel együtt a kabátot is. Szülője nem engedte kifizetni a kabátot, s adott pénzt Á. nővérének, ezzel tisztázva a tartozását. Persze, mindezt a fiú otthon tudta meg, s idegrohama közepette odament édesanyjához, és azt ordibálta, hogy „Szerinted mi vagyok Én?" Persze Ő nem értette a kérdést. De Á. tovább folytatta: „Szerinted mi a faszom vagyok Én? Válaszolj" Anyjának alig hagyta el a száját hang, az ijedtségtől, a szomorúságtól, s a meglepettségtől. Á. még ennyivel egészítette ki az utolsó kérdését: „Basszátok meg" és felment a szobájába.
Édesanyja sírt. Nem azért, mert fájóak voltak a szavak, s nem is azért, mert a tettét ócsárolták, bírálták. Azért sírt, mert az fájt neki, hogy mindezt az egyetlen fia mondta, akit kilenc hónapig hordozott a szíve alatt.
Á. idegesen cigarettázott a szobájában, közben melankolikus zenét hallgatva. Az alig hallatszó hangok, amelyek száját elhagyták, keserűséggel, megbánással, s fájdalommal voltak telik.
Édesapja lépett a szobába, aki akkor érkezett haza a munkából, s ordítással kezdte a mondandóját. Nem bántotta, hangjával próbálta elérni a kívánt hatást. Arra kereste a választ Édesapja, hogy miért kellett butának, tiszteletlennek lennie. Á. is emeltebb hangon válaszolt, s próbálta érveit megfogalmazni. Persze okafogyottak voltak. A fiú próbálta elmondani, hogy miért kellett a háta mögött a pénzt visszaszolgáltatni, s miért nem engedték neki kifizetni a kabátot. Ekkor leült édesapja, s obszcén szavakkal teli mondatban megkérdezte fiát, hogy miért jelent ez neki problémát. Csak habogás jött, nem válasz.
Egyszer csak felállt a korosodóbb, felhúzta a nadrágját a térdéig, s rámutatott.
- Szerinted, ez micsoda? Ennek így kellene kinézni? Hónapok óta fáj, alig bírok rendesen menni, de mégis dolgozok. Hogy miért? Azért, hogy neked ilyenek, mint ez a kabát meglegyen. De nem nyavalygok, nem sírok, nem mutatok gyengeséget. Olykor berúgok igen, de ennyi. Anyáddal is miért vagy buta? Megérdemli, megérdemli szerinted? Bárki más megérdemli, de ő a legkevésbé. Minden reggel fél négykor kel, csak azért, hogy Neked legyen friss zsemléd, amiből szendvicset csinál „őnagyságának" az iskolába. Akármikor füttyentesz egyet, ő rögtön ugrik érted, bárhová, akárhogyan lebaszom ezért, nem érdekli. Ha drágább dolog kell, csak megemlíted Neki, és máris számol, hogyan kaphatnád meg. Szerinted rossz szülők vagyunk, mert kifizettük Neked azt a kabátot? Hát, fiam, akkor sajnálni tudlak. Sajnálni tudlak, hogy ilyen buta vagy. Éjjel-nappal dolgozunk Édesanyáddal, és nézd meg, mégis mink van? Gyakorlatilag semmink. Pedig nem költjük el semmire. Szerinted mikor vettünk Magunknak ruhát utoljára? Mikor voltunk utoljára valahol szórakozni? Persze, gondolom, nekünk csak a munka jár, és az ilyen beszéd, semmi tisztelettel Tőletek, a Nővéreddel. - s könnycsepp hagyta el szemét, akármilyen nagy volt, s erős.
Á. nem jutott szóhoz, nem jutott szóhoz, hogy látja Édesapját sírni, s tudja, hogy Édesanyja a konyhában folytatja ugyanezt. Legszívesebben megölte volna magát, azért, mert ilyen fájdalmat okozott azoknak, akiket a világon a legjobban szeret.
- Sajnálom. - csak ennyi hagyta el a száját, s neki is könnycseppek kezdtek hullni a szeméből.
- Fiam, egyet soha ne feledj, akkor lesz valaki felnőtt, ha már mind a két szülője meghalt. Akkor lesz valaki igazából felnőtt. - megtörölte a szemét, s fia szemébe nézett.
- Én akkor sosem akarok felnőtt lenni. - válaszolta rögtön.
Apja felhúzta szájának a két sarkát, még egy könnycsepp hagyta el a szemét, amit rögtön le is törölt, s így szólt:
- Most menj, és rögtön kérj Anyádtól bocsánatot. A világon mindennél jobban szeret.
- Tudom. Ne aggódj, magamtól is menni akartam, nagyon bánom már, hogy ilyen voltam.
Apja kisétált az ajtaján. Rövidesen Á. is követte, s rögtön ment Édesanyjához bocsánatot kérni. Egyet tudott már akkor is Á., a hibáink beismerése, s a bocsánatkérés az egyik legnemesibb emberi tulajdonságunk.
Amikor Édesanyja elé állt, adott egy csókot Neki, s csak annyit mondott:
- Szeretlek. Sajnálom, hogy buta voltam.
Megölelte azt a nőt, akit a világon a legjobban szeret, azért, hogy újra a szíve közelében legyen, s megköszönte a kabátot.