Sokszor láttam öt ulni a háza elötti apró padocskán.Hetvenes éveiben járhatott,arca széltöl cserzett,ruhája nem túl gondozott.Már húsz éve özvegyasszony.
-Hová mész fiam?-kérdi tölem.
Számára mindenki "fiam"volt,ha lány,ha fiú,hisz saját gyermeke nem volt.Nem szerették öt a falubeliek,hisz mindig,mindenbe beleutötte az orrát.Hívták Kossuth adónak,CIA-nak,leadónak,csak valódi nevén nem emlegették öt állandó kötözködése miatt.
-Megyek munkába Milka néni-mondom én.
-Mikor jösz?
-Estefelé-válaszoltam.
-Hát majd akkor még találkozunk-mondta.
De nem találkoztunk. Se aznap,se másnap nem ult kint.Mint megtudtam,komoly egészségugyi problémái lettek,mivel agyvérzést kapott és egyik fele megbénult.Gondoltam,meglátogatom,hisz tudtam,hogy nincs senkije.
Amint beléptem a házba,iszonyú rendetlenség fogad.Az ágyon szanaszét minden,az asztal,a szék berakva mindenféle kacattal.Az étel romlott szaga érzödött mindenhol.Csendesen pihent az ágyában.Mikor felébredt,bágyadtan rám nézett s elmosolyodott.
-Tudod-kezdi csendesen-nekem is lett volna gyermekem,csak anyósom úgy rendelkezett,hogy még hamar lenne.Így elvetettem.Huszonnégy éves voltam akkor,elsö éves házas.Többet nem érezhettem azt a csodás érzést,hogy anya legyek,mert hát a jó Isten úgy rendelte,hogy bunhödjek ez miatt..
Elhallgatott.Én közben lassan kezdtem rakodni ruháit,holmijait válogatni,picit rendet rakni míg szundított.Majd ismét elkezdte fájó emlékeit idézni.
-A férjem nagyon jó ember volt,csak az volt a baj vele,hogy az anyjának a szavára jobban hallgatott,mint az enyémre.Szegények voltunk,így rá voltunk kényszerítve,hogy nála lakjunk.Azt találtuk ki,hogy elmegyunk Csehországba szolgálni,így majd csak boldogulni fogunk valahogy.Három évig robotoltunk.Én a konyhán, mint szolgálólány,ö az uraságnál,mint traktorista.Szépen éldegéltunk,jól kerestunk.A pénz nagy részét hazakuldtuk,hogy tudjunk egy kissebbecske házat venni magunknak.De anyósom ismét másképp rendelkezett.Ha te tudnád,hogy milyen haragra gerjedtem,mikor hazaértunk,s anyósom széles mosollyal fogadott,boldogan újságolta,hogy sógorom,aki akkor még legény volt,autót vett,s persze a mi pénzunket is beleölte-persze kérdezés nélkul.Én csak annyit mondtam férjemnek:-Lacikám,ha jösz velem,ha nem,én hazamegyek édesanyámhoz.
Így kerultunk a mi kis falunkba "haza".
Turelmesen végighallgattam,majd elbúcsúztam.
Másnap a szomszédasszonyától uzent,hogy nem látogatnám-e meg ismét.
Én elmentem,s így kezdödött sok éves barátságunk.
Hét évig élt még.Minden napra volt valami új mondanivalója,története.Sokat tanultam töle.Úgy éreztem békét talált magányában,megbocsátott mindenkinek,aki valaha is bántotta.Ahhoz az kellett,hogy ne a falu zajában éljen,hanem házikója csendes zugában,mintegy"lelkét kiöntve"nekem.
2002.szeptember 12.-én hunyt el karjaim közt,épp Mária napon,mikor a fodrásznövel egyutt látogattam meg öt.Boldogan szenderult el,hisz az volt állandó félelme,hogy egyedul hal meg.
Nyugodj békében Milka néni!