Mese, az Ember teremtéséről...

Évszám
2009

- „…Amikor Isten megteremtette a világot, ott nem volt senki, csak Ő, meg a világ.
Ő pedig annyira szerette volna megmutatni valakinek azt, amit csinált. Mivelhogy sokat dolgozott meg vesződött vele, annyira szerette volna, ha megdicséri érte valaki.
De nem dicsérte meg senki. Mivelhogy nem volt senki, akinek megmutathatta volna, és pláne nem, aki megdicsérhette érte.
Annyira szerette volna, ha azt mondja neki valaki, hogy:
- Lám, lám, milyen ügyes vagy, milyen ügyes, ki gondolta volna?…-

Vagy legalább szól hozzá valaki egy jó szót, egy jó szót! Annyira vágyódott rá!
De nem volt ott senki, és valójában sehol sem volt senki, mert Isten csak egyedül volt az egész világon.
Senki sem volt, aki teremthetett volna neki valakit, hogy ne legyen annyira egyedül. Rokonai sem voltak, meg családja sem. Lehet, hogy már rég meghaltak mind, mert nem volt még akkor örökélet, Isten elfelejtette azt megteremteni. Így aztán, csak egymaga volt, szegény, egyedül. Nem volt ez jó. Nem.
Senki sem dicsérte meg, és senki sem volt, aki szeresse. Nem volt ez jó, nem.
Mert a szeretet is fontos, a nélkül nem lehet élni, meg nem is érdemes. Őt meg nem szerette senki. Egyáltalán.

Szomorú volt. Folyton csak szomorkodott szegény éjjel-nappal, még akkor is, amikor a gyönyörű Paradicsomkertben sétált, amit Ő teremtett, - és elég jól sikerült.
Legfőképpen azért volt szomorú, mert olyan jó lett volna, ha örül valaki a Paradicsomkertnek. Ha örül, mert így aztán, hiába vesződött vele. Ő sem örült. Mert egyedül még örülni sem lehet, egyedül még az öröm is szomorúsággá változik.
Így aztán csak tengett-lengett szomorúan, a gyönyörű Paradicsomkertben, - ami elég jól sikerült. Nem volt boldog, nem.

Egyedül volt, senki sem volt, aki beszélgessen vele, vagy aki csak egy szót is szólt volna hozzá. Egy jó szót. Pedig fontos lett volna. A jó szó is fontos.
Nem volt kedves hozzá senki.
Amikor reggelenként felébredt, senki sem köszöntötte őt, és senki sem mondta neki, hogy:

- „Szép jó reggelt álomszuszék,…hát hogy aludtál? Mit álmodtál?…”-
Nem. Senki sem volt kíváncsi rá, senkit sem érdekelt, hogy ő mit álmodott. Senki sem szólt hozzá egy árva szót sem, mintha a világon se lenne. Nem. Nem volt ez jó.
Nappal meg, amikor a Paradicsomkertben mászkált, és ott volt az a sok gyönyörűség, amit mindet ő csinált, - és elég jól sikerült - akkor, különösképpen árvának érezte magát, mert nem volt senkije.
Pedig mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt.

Szülei sem voltak már, mert azok rég meghaltak, és ő tulajdonképpen, régóta árva volt. Szomorú volt hát. Szomorú.
Hiába dolgozott olyan sokat, éjt-nappallá téve, a nappalt meg éjjellé, minden hiába volt, mert annak, amit ő nagy keservesen összehozott, annak nem örült senki. Az volt a baj. Az. Még ő se örült.
Mert kinek kellett ez? Ez a rengeteg munka, meg minden. Neki nem, az, biztos. Ő eddig is megvolt nélküle, ezután is meg lett volna. Paradicsomkert? Kinek hiányzott? Neki nem, az, biztos.
Szép, szép, igen, lehet mondani, - elég jól sikerült - és sokkal jobb volt, meg még szebb is, mint a Nagy Semmi, ami előtte volt. Sokkal jobb. De hiába, nem tudott örülni neki.
Nagy baj volt ez.

Mert, hogy lehet így élni? Hogyan? Meg minek? Öröm nélkül, dicséret nélkül, jó szó nélkül, kedvesség nélkül, legfőképpen pedig szeretet nélkül? Miféle élet ez, minden nélkül, csak így árván és egyedül?
Kellene valaki. Kellene.
Aki vele örül, meg vele szomorkodik, legfőképpen azonban olyan valaki, aki szól hozzá és megdicséri. Aki kedves, aki szereti őt. Igen. Mert az, fontos. Sőt, a legfontosabb.
Mert aki szereti Őt és kedves hozzá, annak akármikor csinál bármit, akár egy másik világot is, - amilyent csak akar, hogy válogathasson köztük, amikor csak akar. Sőt, még akár a csillagokat meg a holdat is a kezébe teszi, és megajándékozza vele, - hadd örüljön. Hadd.
Kellene valaki, aki nincs. Kellene valaki, akinek a kedvéért érdemes volt megcsinálni a Paradicsomkertet, meg az egész világot. Akiért érdemes volt vesződni vele. Akiért úgy érezhetné, nem bánja ezt a nagy fáradtságot. Kellene valaki, aki megérdemli, - mert szereti őt, és szereti ezt a gyönyörű világot.
Kellene, akivel sétálgathatna benne, kart-karba öltve, szép téli délutánonként a nyakig érő hóban, vagy éppen a hajnali harmatos fűben, ha úgy tartja kedvük. Kellene, de nincs. Hát ezért volt szomorú.

A nagy szomorúságában leült hát a borzasztó nagy fekete szederfa alá a Paradicsomkertben, - ami pont a legfinomabb bécsi szeder volt, és csak szomorúan kitartotta a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, amit jóízűen elszopogatott, mert az, jó szeder volt. Igen, nem olyan, mint a mostani. Meg még jó szaftos is, csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy le ne egye a szép ruháját, mert a szederfolt nem megy ki belőle, akárhogyan is dörgölik. Neki meg még az se volt, aki dörgölje, mert neki egyáltalán nem volt senkije.
És miközben szedrezett és szomorkodott, nagy hirtelen kigyúlt a fejében a fény. Később ezt úgy hívták, hogy isteni szikra. Csak úgy kipattant a fejéből. A szederfa tövében. Egyszerűen.

Gyorsan akart hát cselekedni. Gyorsan, addig, amíg el nem felejti.
Kell valaki, kell. Aki majd szépen ellakik itt, és jól érzi magát a Paradicsomkertben.
Kell valaki, kell. Aki majd megdicséri Őt, meg Ő is őt, - ha okot ad rá, de az nem lesz könnyű.
Sőt, még szeretni is fogja Őt, meg Ő is őt, - ha méltó lesz rá.
Kedves lesz hozzá, megszólítja Őt, beszélgetni fog vele, amikor csak akarja, vagy amikor mondjuk, Neki is kedve lesz hozzá. Amikor meg nem, akkor nem.
Akár még nevet is ad neki, és akár a nevén fogja szólítani. Mert az, fontos, nagyon fontos, hogy mindenkit a nevén szólítsanak.

Ő pedig gyönyörködni fog benne, mármint hogy akkor, ha jól sikerül. Ezt, ugye pontosan nem lehet tudni, mert most még csak tervezgeti. Hát, majd meglátjuk. Meglátjuk.
Aztán, elindult sétálni egy kicsit, hátha támad még valami jó gondolata. Egyszer csak, séta közben arra lett figyelmes, hogy valami folyton-folyvást követi őt, és állandóan kihallatszik a pisszegése a bozótból, de Isten nem tudta mi az. Nézett jobbra, nézett balra, nem látta. A lába előtt az úton, nem volt semmi, ami pisszeghetett volna.
Így hát, nyugodtan sétált tovább. Egyébként is, eszébe jutott, hogy nem csinált ő semmit, ami pisszeghetett volna. Ballagott hát tovább.

Amint így ballagott, ballagott, egyszer csak mit látott? Majdnem bele botlott. Hát egy nagy agyagos gödröt, pont olyan volt benne az agyag színe, mint a városlődi pipaföld. És ez majdnem olyan szép volt, meg majdnem olyan jó, mint a Terra Sigillata, a pecsételt föld. Csakhogy az akkor, sajnos nem volt még, mert azt csak később teremtette meg. De nem baj, mert nagyon jó volt a városlődihez hasonló pipaföld.
- Nna ez az, pont ezt kerestem, pont,…- gondolta

Legugult hát, és jól beletapicskált a gödörbe. Tett hozzá egy kis vizet, meg ezt azt, amit talált a keze ügyében, aztán elkezdte gyúrni, gyúrogatni, formálgatni, mert olyan jól esett a gyúrogatás meg a tapicskálás. Majd meglátjuk mi lesz belőle, - gondolta - és tapicskált tovább.

Hát meglátta, mert végül lett is belőle valami, meg nem is. Sajnálta visszadobni az egészet az agyagos gödörbe, ezért inkább először ráfújt, utána meg rászólt:
- Na, eredj innen te szerencsétlen, ne is lássalak. Nem tudok gyönyörködni benned, mert igaz, ami igaz, nagyon ronda vagy. Nem ilyet akartam én. De mindegy, ennivaló van a kertben, fa is van elég, elférsz rajtuk, megélsz. Becsüld meg magad, akkor megleszünk valahogy. Hanem azt előre megmondom, a szederfám közelébe ne menj, mert az, tilos…-
Aztán, csinált még egyet hamarjában, hátha az. jobban sikerül, de az sem lett jobb, így arra is ráfújt és azt is elengedte. Az is makogott.
- Ajjaj, az agyaggal lehet itt a gond…- jutott eszébe hirtelen, - ez így tisztára vörös meg barna, és nem beszél, hanem makog. Azt se értem, hogy mit. Nem ilyet akartam, nem,…-
Hát aztán, ebből lett később a majom. Olyan, amilyen, de majom, Istennek azonban nem tetszett. Nem ilyet akart, nem.

Nem fogadtak szót, - se, szó se beszéd, felmentek a szederfájára, ami tilos. Látni se akarta őket. A makogásukat pedig nem bírta elviselni. 
Ráadásul teljesen elszemtelenedtek. Fel-le ugráltak az ő saját szederfáján, aztán meg le-fel, ami alatt Ő ejtőzni szokott.
- Hess, - mondta olyankor mérgében - hess innen, ..hess, - tűnés, mert meglátjátok, mérgemben egyszer visszacsinállak benneteket...-
Pár napig aztán csak törte a fejét, hogy most mi legyen? És hogyan csinálja?
Aztán, megint éppen a szederfa alatt, ejtőzés közben jutott eszébe valami. Meg kellene próbálni, másféle agyagból, mert az alapanyag, fontos. Másféléből, talán jobb lenne. Keverve az egyik agyag a másikkal. De azt is jól meg kell gondolni, és nagyon oda kell figyelni a gyúrásra, nehogy pepita legyen az, amit csinál, vagy az, akit csinál.

Bócorgott Paradicsomkertben, csak keresgélt, csak keresgélt türelmesen, és egyszer csak meg találta, amit akart. Szerzett kétféle agyagot, és elcipelte olyan helyre, ahol víz is van a közelben. Merthogy víz nélkül nem lehet, csakúgy a porból megcsinálni valamit Az nem igaz, hogy porból is lehet, akárki mondja, - mert az, nem áll össze.
Végül is rengeteg vesződséggel megcsinálta. Sajnos, nem lett jó. Hiába.
Számtalan próbálkozás után, mielőtt makogni kezdenének, gyorsan összegyúrta és visszadobta őket az agyagos gödörbe. Nem sikerült.

Közben, a kedve is elment az egésztől.
Pár napi ejtőzés után azonban újra nekiállt, és akkor, mégiscsak összejött valami. Amint azonban ránézett, azonnal megbánta, hogy megcsinálta. Csúf volt, ormótlan, rossz volt a tartása, legfőképpen a majomra hasonlított, és hasonlóan makogott. Beszélni pedig nem tudott. Megijedt, amikor meglátta. Nna, ez volt az előember. Ez.
Végül nem gyúrta össze, mert már ahhoz se volt kedve. Csak nézte, csak nézte.
- Mi a fene lehet ez?…- Kukucskálta minden oldalról  -…Mi a fene? Én nem ilyent akartam, az, biztos, az aztán biztos.
Majd, jól ráfújt, és azt mondta:
- Nnna mindegy, menj előlem, te szerencsétlen. Csinálj, amit akarsz, lehetőleg ne kerülj a szemem elé, ne is lássalak, mert rosszul leszek, ha rád nézek. A szederfámra fel ne menj, alája meg pláne, mert az, tilos…-

Az előember szót fogadott. Most még.
Esetlen ugrabugrálásokkal tűnt el, és a majmokhoz csatlakozott. Majdnem teljesen egyformák voltak.
Isten, nem volt magával elégedett, sőt, nagyot csalódott magában.
- Nna, basztikuli, ezt jól elcsesztem,…- gondolta - mindaz, amit eddig csináltam, az rossz, az selejt. Az basztikuli fajta. Nem ilyent akartam…-

Ezt követően teljesen elment a kedve az egésztől, és sokáig nem csinált semmit, csak ejtőzött. Legalábbis olyankor, amikor a majmokat, meg a majmokat hajkurászó előembert, sikerült az eperfa közeléből elzavarni.
A magány azonban gyötörte. Hiányzott a jó szó, a kedvesség, meg a szeretet az életéből.
- Muszáj csinálnom valamit, - gondolta, - muszáj, akárhogyan is. Mi lenne, ha én lennék a minta? Mi lenne, ha magamat venném alapul? Magamat, nem mást. Mondjuk, ha egy kisebbfajta istent csinálnék, egy olyat, amilyen én vagyok, és akkor azt elnevezném embernek, mondjuk. Mert kisisten mégse lehet, ugye? Az nem lenne helyénvaló…-

- Lenne egy ember, - morfondírozott - olyan forma, mint én. Vagy kettő. Az elég. Több nem kell. Minek?…-
- Ha lenne egy-két ember körülöttem, akkor már rögtön jobban érezném magamat, és az életem más lenne azonnal. Más lenne, mert, a magamra formált emberem szeretne engem, - nem pedig egy majom, vagy az előember, aki a majmokat hajkurássza, és leginkább azokra hasonlít, nem rám…-
- Igen. Mi lenne, ha az ember rám hasonlítana? Mi lenne?
Sokáig elálmodozott rajta.
Aztán elment a szederfa tövébe, elhajkurászta a majmokat, meg a basztikuli fajta előembert, és ejtőzött, meg szedrezett egy kicsit.
Jó lenne, igen. - döntötte el végül - ha meg tudnám csinálni, az jó lenne. Kaolinból leginkább, abból lenne a legjobb, meg a legszebb…-
Aludt rá egypárat a szederfa tövében, aztán egy reggel, amikor nagyon formában volt, jókedvében azonnal megcsinálta. Egyszerűen csak nekiesett, se látott, se hallott - és elsőre megcsinálta.
És látá Isten, hogy az, jó. Látá! Sőt még szép is, nem csak jó.
Megcsinálta! Meg.

Nagyrészt kaolinból, mert az a legfinomabb agyag és a legszebb színe van. Ráadásul a legjobb minőségű, és ez meg is látszott az alkotásán.
Gondok azért voltak vele, mert nem tudott beszélni, sőt mozogni sem. Csak feküdt hanyatt, bámult a vakvilágba és nem csinált semmit. A teremtmény, nem is tudta, hogy kellene, vagy lehetne valamit csinálni, és azt se tudta, hogy ő az ember. Semmit nem tudott.
- Nem baj, - gondolta Isten, - csinálok másikat, ezzel meg majd meglátjuk, mi lesz…-
Vigyázva félretette. Kicsit kuka, de nem baj. Még nem volt befejezve.
Másnap aztán azonnal nekiveselkedett, csinált egy másikat is, könnyen és gyorsan, de nagy-nagy műgonddal. Most már tudta, hogyan kell, és miből. Gyakorlata volt benne.

Sajnos azonban nem volt elég a kaolinja, visszamenni pedig nem akart már a másik gödörhöz. Ezért lecsípett a tegnapi teremtményéből egy darabot, kissé elvékonyította annak az oldalát, hogy be tudja fejezni az újat, - ami végre, lehet mondani - nagyon jól sikerült. Jobban, mint az első.
Szebb is lett, meg jobb is. Tetszett neki. Pont ilyet szeretett volna, pont ilyet. Szeretettel nézett rá.
Az első, olyan amilyen, mindegy. Hanem a második, a második, az egy csúcs!
Nézte őket, és elgyönyörködött bennük egy darabig.
Egymás mellett feküdtek a földön és bámultak a nagy semmibe. Odébb ment egy kicsit, hogy jobb legyen a rálátása, ha hibát látott, visszalépett és kijavította. Aztán csak ezt csinálta, javítgatott, szépítgetett.
Alakult az ember, szépen alakult, mind a kettő. Formálgatta őket Isten, és egyre szebbek lettek, bár igaz, ami igaz, nem voltak teljesen egyformák. Valójában, csak az egyik volt szép, a másik bizony nem volt az.

- Nem baj, - gondolta - nem fontos, nem kell két egyforma, minek?
Azt a kis hibát, ami volt, alig lehet észrevenni. Nem fontos, nem muszáj kiegészíteni.
- Ha nem nézek oda - gondolta - akkor, nem is látom!
Ezért, nem nézett oda, - direkt.
Aztán, mert a pocsolya mellett nagyon meleg volt, fogta magát és elballagott a szederfához, szundikálni.
Nem lehet mondani, hogy békésen, nyugodtan szundikálhatott volna, mert az előembertől meg a majmoktól, akik egymást hajkurászták, nem lehetett. Hiába mondta nekik, hogy „hess innen, mert visszacsinállak”…- azok bizony nem fogadtak szót.
- Csak nehogy így járjon majd az Emberrel is, - gondolta - csak nehogy, nehogy ám,…-
Eltöprengett ezen egy darabig..

Közben megint, pisszegett meg sziszegett valaki, vagy valami közvetlenül a közelében. Sokszor hallotta máskor is, és igazából kíváncsi volt, hogy ki a fene lehet az, vagy mi a fene? Végül, megkérdezte:
- Hát te meg ki vagy, és hogy kerültél ide?
De csak sziszegő nevetés volt a válasz.
- Gyere elő, mutasd magad, - mondta - gyere elő, megparancsolom neked…-
- Nekem te nem parancsolhatsssz, de megmutatom magamat, hogy lásssd, én isss létezem, nem csak te,…-
Aztán, Isten legnagyobb meglepetésére, a háta mögötti bokorból előóvakodott egy fertelmes csúszómászó. Feltartotta a fejét, és őrá öltögette a nyelvét.

Isten, sohasem látott még ilyet, ha a szederfa nem tartotta volna meg, biztos, hogy hanyatt esik a meglepetéstől.
Az az akármi, a földön csúszott, pedig voltak lábai.
- Nézzz meg jól, - mondta sziszegve -…nézzz meg, én iss Te vagyok, én iss…én iss. Én vagyok mindaz, ami benned nincs. Én vagyok a haragod, a mérged, a türelmetlenssséged, a lázongásssod, az útálatod a gyűlöleted, ésss mindaz, ami nem akarsssz lenni. Mindaz ami benned nincs, az bennem van. Minden rosssz. Te vagy a jó. És én vagyok a Gonosssz. Nekem, ugyanakkora hatalmam van, mint teneked, hát jól vigyázz magadra, meg a francosss kertedre, mert ott török borsssot az orrod alá, ahol csak lehet. Így assztán nem unatkozunk, majd meglátod. Te majd  teremtessz, és javítassz, én pedig rombolok. Mindent elrontok, amit csinálsssz, nehogy örömöt találj benne. Éss meglessszünk valahogy. Meglátod, nem unatkozunk. Nem…-
Isten, elhűlve hallgatta. Aztán rápillantott, és akkor azonnal eszébe jutott, hogy hol látta már ezt a teremtményt. A vízben. Akkor, amikor teremtette. Elmosolyodott, és azt mondta:

- Te nem a Gonosz vagy, Gonosz nincs is, egyáltalán nincs. A Gonosz, nem létezik. Én egy tökéletes világot teremtettem, nem lehet benne gonosz, te pedig a hal vagy, amit a vízbe teremtettem, hogy ott éljen. Te meg, te engedetlen mihaszna, kimásztál, és lábakat növesztettél magadnak a tudtom nélkül,…-
- Sssz,….asszt  te csak hiszed,  asszt te csak hiszed…-
- Nem vagy te Gonosz,…nem, te csak egy hal vagy…-
- Assszt te csak hiszed, asszt te csak hiszed. Te kígyókat teremtettél apró lábakkal, én pedig megparancsoltam nekik, hogy azonnal vesszítsék el a lábaikat ésss tűnjenek el a sszemem elől. Menjenek a vízbe, hogy többé ne is lásssam őket. Ésss lőn,….- abban a pillanatban elvessztették a lábaikat, és bemenének a vízbe, ésss ott is maradának. Sssz,…sssz… sssz…Nekem nem kellenek, én nem unatkozom egyedül, sssz,… ssz. Én hatalmasss vagyok egyedül. Ésss el is megyek mosstan, ne is tartóztasssál, kavarok egy kicsit. Sssz…sssz  sssz…aztán, majd megnézheted magadat…-
Isten, mire magához tért, egyet se pillantott, a kígyó, már ott se volt. Nem tudta, hogy hová megy, vagy mit akar csinálni, de nem is érdekelte.

Pedig, ha tudta volna! Ha tudta volna. Ha tudta volna!…- akkor, rohanvást megy az emberekhez, mielőtt a hatalmat átveszi felettük a Gonosz.
Isten, nem gyanakodott. Ült a szederfája alatt és gondolkodott. Meg, ejtőzött még egy kicsit.
Nem volt jókedve, nem. A majmok meg az előember, sajnos, a kígyó hatása alá kerültek, és kinevették őt.
Bánatában, elindult az új teremtményeihez, akikkel elégedett volt. Gondolta, gyönyörködik bennük egy kicsit. Sejtelme sem volt szegénynek arról, hogy mire ő odaért, azok már szintén a Gonosz hatása alá kerültek. A Gonosz, elültette fejükben a rosszat és a bűnt, hogy megerősítse ezzel a saját hatalmát, Istennel szemben, örökre.

Így aztán, szegény Isten, gyanútlanul megsimogatta a teremtményei fejét, mert nem tudta mi van benne. Ezek pedig a simogatásától egyre szebbek lettek, és a szépségük teljesen eltakarta a gonoszságot. Gyönyörködött hát Isten bennük. És örült is, mert azt hitte róluk, hogy kedvesek lesznek majd hozzá, hogy megédesítik az életét, hogy bearanyozzák a napjait, és vele maradnak mindétig, még az öreg napjaiban is.
Kedvesek lesznek hozzá, és szeretni fogják őt, - hiszen azért vannak - mint ahogy ők is kedvesek az ő szívének, és ahogy ő is szereti őket, örökkön - örökké.
Azt hitte, hogy sok öröme telik majd bennük. Azt hitte, hogy csupa öröm és boldogság lesz majd az élet a Paradicsomkertben ezen túl, mert az emberrel, majd az örök boldogság is beköltözik a Paradicsomba.
De nem így lett.

Isten kigyönyörködte magát az emberekben, és elégedett volt.
- Igen, ezek szépek és jók, - gondolta, - nem olyanok, mint a basztikuli fajta, amit elvétettem. Igen, ezek szépek és jók, ezek tökéletesek. Pont ilyet szerettem volna, pont ilyet. Megérdemlik, hogy a szívemet-lelkemet adjam nekik. Meg…-
Talpra állította hát a nagyobbikat, talpra állította és megölelte szeretettel. Azt mondta neki:
- Az enyém vagy, szívemnek-lelkemnek öröme és gyönyörűsége vagy, boldog vagyok, ha rád nézek. Hozzám tartozol, én teremtettelek téged,…én vagyok a te Atyád, és te az én Fiam vagy. Szeretlek téged. Neked adom, a szívemet-lelkemet, mindenemet. Örülök neked és gyönyörködöm benned. Nevet adok neked, és neveden foglak szólítani. Megajándékozlak téged mindennel, amim csak van. Neked adom az egész Paradicsomkertet, élj benne boldogul, és szeress engem. Nem kívánok mást, csak azt, hogy szeress engem…-
Az ember azonban, sajnos, nem volt képes felfogni az Isten hozzávaló jóságát és mérhetetlen szeretetét, - hiszen a fejében, már benne lakott a Gonosz, és az uralkodott.
Ezért, amikor Isten nagy-nagy szeretettel megölelte, és szívét lelkét beleadta az ölelésbe, majd lelket lehelt bele, elevenné tette és életet adott neki, - az ember csak a szívébe tudta befogadni őt, a fejébe nem.
A szívébe, ami még érintetlen és tiszta volt, és Isten szándéka szerint, mindörökre az is marad majd, bármennyire is munkálkodik fejében a gonosz. Az ember szíve felett, a Gonosznak nincs, és nem lesz hatalma.

Isten, elégedetten gyönyörködött a szívből és boldogan mosolygó emberben, aki már állva maradt mellette, aztán lehajolt a másikhoz, felemelte, magához ölelte azt is, és elmondta neki ugyanazt, amit az első embernek elmondott.
Elmondta ugyanazt, csak neki azt mondta:
- Te vagy az én Lányom, az én gyönyörűségesen szép, egyetlen Leányom. Örömem telik benned, ha csak rád nézek, akkor is. Neked adom a Paradicsomkerten kívül, még az egész világot is, Te pedig uralkodni fogsz rajta, és örömöd telik majd benne…-
Sajnos, a gyönyörű lány se értette jobban Őt,…- csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott. Mást még nem.
Isten megölelte őt ugyanúgy, mint a fiát, és szívét-lelkét adta neki, a lelket lehelt bele, életet adott neki.
Azt azonban nem tudhatta, hogy a Gonosz megelőzte, és elültette magát, minden rosszal az emberek fejében. A Gonosz hatalma, már bennük volt, mire Isten, lelket lehelt beléjük. Ez volt az Eredendő bűn, és ettől lett az ember olyan, amilyen. Kettős életű, aki hol a szívére hallgatott, a tiszta szívére, amiben az Isten lelke lakott, hol pedig a fejére, amelyben a Gonosz vert tanyát, örökre.

Az embernek, Isten szabad akaratot adott, és hallgathatott akár a szívére, akár a fejére. Tőle függött hát minden, ő döntött, - az ember.
Az emberek azonban, - akkor is meg később is - azt csinálták, amit a fejük diktált, nem pedig azt, amit a tiszta szívük és a romlatlan lelkük súgott. Így van ez a mai napig.
Isten pedig, aki az Atyánk, mindig, újra és újra megbocsát. Mindennap újra és újra, - sőt naponta többször is.
Csak ül szomorúan, - árván és egyedül - a kedvenc szederfája alatt, kinyújtja a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, és miközben szomorúan szedrezik,…-  reménykedik. Reménykedik…- Hiszen, a remény hal meg utoljára, -…benne is.

Mivelhogy a saját fajtája volt, és a saját képére teremtette őket, fel-fellángolt benne irántuk a szeretet, hol jobban, hol meg kevésbé.
Folyton örömet akart szerezni nekik, - hátha akkor, majd szeretik őt. De hiába, nem sikerült, mert a gonosz, mindig megakadályozta, hogy az emberek képesek legyenek örülni, és azt is, hogy az emberek képesek legyenek szeretni, az őket határtalanul szerető, mindent megbocsátó Istent.
Isten pedig, csak tovább erőlködött. Erőlködött.
Gondolta, - amikor egyszer, hirtelen megint kigyúlt fejében a fény, amit isteni szikrának is hívnak - csinál nekik egy jó nagy meglepetést. Csinál nekik egy paszitát, és meg is csinálta, nagy hirtelen. Akkor adott nevet mindegyiknek, - merthogy nevükön akarta szólítani őket. Hadd örüljenek. Hadd.
Volt nevük, - a nagyobbik Ádám lett, a kisebbik meg Éva.De az emberek nem tudtak örülni ennek sem, meg annak sem, hogy Isten a nevükön szólította őket.

Az Ádám, csak állt, és hallgatott szemlesütve, az Éva meg csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott.
Örülni azonban, egyik sem tudott.
Nem, az emberek, semminek sem tudtak örülni, ez volt velük a legnagyobb baj. Az emberek sosem tudtak örülni annak, amit kaptak, annak, ami van, mindig azt gondolták, hogy annak tudnának örülni, ha meglenne az, ami nincs. Aztán, amikor megkapták Istentől azt is, annak sem örültek. Akkor, megint úgy gondolták, hogy valami másnak, ami nincs, tudnának örülni, -  amikor azonban megkapták, annak sem örültek.
Hiába erőlködött Isten, az ember, képtelen volt az örömre.
Ahogy aztán telt az idő, az emberek lassan, teljesen a gonosz hatalmába kerültek, engedetlenek lettek, nem fogadtak szót, sőt elszakadtak tőle, és bujkálni kezdtek előle.
Isten most is egyedül volt, most is szomorú volt, és az is maradt, örökkön örökké.
Csak ült a szederfa alatt magányosan. Szedrezett, és szomorkodott, szedrezett, és szomorkodott.
Azóta pedig, sokszor megbánta már, hogy embert teremtett, -…mert nem lett tőle boldogabb. Sőt.
Sokszor eszébe jutott az is, hogy meg kellett volna maradnia, a basztikuli fajtánál. Kevesebb gondja lett volna akkor, - és legfőképpen, kevesebb szomorúsága…”-