Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meglehetősen apró falucska, melyet aprósága ellenére is sokan ismertek, hisz egészen közel, még az Óperencián innen helyezkedett el. A közeli falvak népes csoportjából pedig kiemeli az a tény, hogy a most következő csudamese főhőse éppen ebben a (némelyek szerint Cegléd környéki) kis faluban látta meg a napvilágot.Hogy ne topogjunk soká egy helyben, meg is kezdem az események sorának elbeszélését, nem mással, mint, hogy egy holdvilágos éjjelen egyszerre bővült egy-egy lélekkel az égi és a földi tábor.
Múlandó világunk meggazdagodott egy későbbi juhászbojtárral, édesanyja azonban ugyanebben a pillanatban búcsút vett tőle, hogy magasabbról figyelhesse sorsának további alakulását. A Jószerencse úgy hozta, hogy a lelkek ilyetén vándorlása épp egy szendergő juhnyáj mellett esett, kik közül az ébredezőbbje nem hagyta megfagyni az árván maradt csecsemőt.
A juhoknak pedig nem sokára segítségükre sietett a felkelő Nap melegén túl a felkelő juhász jóindulata is. Magához vette a gyermeket (mármint a juhász, nem a felkelő Nap), hogy a csöppség mellette biztonságban felcseperedhessék. Legelőször is a vén juhász, mert szó se róla, meglehetősen vén volt; de nem azért, mert eljárt felette az idő, hanem vén juhásznak született. Hogy úgy mondjam, ez volt a rendeltetése. Nos, a vén juhász elnevezte a gyermeket Mózsinak. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy a sok-sok lehetőség közül mért éppen erre a névre esett a választása.
A magyarázat igen rövid, de annál különb. A faluban mindenki tudta, hogy a derék édesanya, megboldogult atyja után, a György nevet szánta a kis születendőnek. A juhász tiszteletben is tartotta ezt a szándékot, elannyira, hogy a György név hangzott el a lelkész szájából, mikor a csecsemőt megöntözte keresztvízzel. Hogy mégis Mózsivá lett a gyermek, annak köszönhető, hogy a juhász őszinte szívvel hitte, hogy a György beceneve Mózsi. Igen furcsán járhatott az esze, ez vitán felül áll, de mit tegyünk? Már a maga nevével is meggyűlt a baja, hiszen, bár Fricinek ismerték faluszerte, igazság szerint Péter volt, az Istenadta. Talán zűrzavaros elneveztetése is oka lehetett ama csuda dolgoknak, melyek Mózsival történtek. A kezdet kezdetén még minden rendben folydogált, vagyis Mózsi az elvárásoknak megfelelően cseperedésnek indult. Nőtt-nődögélt a bárányok társaságában, végül egészen hasonlatossá vált hozzájuk. Haja éppen úgy göndörödött, mint a báránybunda, csak épp a színe volt olyan fekete, hogy jobban se kell. Lelkére nézve is elbárányosodott és, ha gyáva nem is, de kedvelője volt a békességnek, kerülője minden bajnak-civódásnak. Nem viaskodott ő senki fiával, inkább faragott magának egy furulyát a kertjükben lévő szomorúfűz egyik ágából és naphosszat muzsikaszóval szórakoztatta a bárányságot.
Ebben a nyugalmas furulyás-legeltetésben hamarjában el is repült úgy tizennyolc-húsz év. Az Égi Hatalom, azonban, megunta Mózsi ábrándos semmittevését és úgy döntött, tettekre sarkallja. Hogy véletlen volt-e vagy sem, én meg nem mondhatom, mert nem tisztem a döntéshozatal; a lényeg az, hogy egy verőfényes délutánon - az igazat megvallva a fény nem is annyira verő, mint inkább lemenő félben volt – Mózsit úgy elnyomta a buzgóság, hogy arra sem ébredt föl, hogy az erdő minden farkasa az ő nyájából rendezett kiadós lakomát. Méghozzá olyan kiadósat, hogy egyetlen bárány sem maradt ki a felfalatás alól. Így aztán, mikor Mózsi mégiscsak felébredt, nem talált egyebet néhány fehér pamacson kívül a tengersík mezőségen. Fútta-fútta rendületlenül fűzfurulyáját, még a füle töve is élénken piroslott a nagy erőlködéstől, mindhiába. A bárányoknak se híre, se hamva.Hanem amint fölpillantott a kéklő ég boltozatára, látja ám, hogy a teljes nyáj ott ropja a báránytáncot a furulyaszó hallatára.- No, ezek se jönnek le többé – búsongott Mózsi és ebben nem tévedett. Abban viszont igen, hogy a vén juhász az ő két szép kék szeme kedvéért megbékél a rossz hírrel. Mert az bizony úgy kipenderítette őt a házából, hogy majd olyan magasan szállt az országút felé, mint megboldogult nyája.Elkeseredésében a mi Mózsink el is határozta, hogy bujdosásra adja az ő göndör fejét. Elhatározását hamar vándorútra módosította, mert minek bujdosson az, akit senki sem keres?
Alighogy elindult, máris tennivalója akadt, mivel megpillantott egy felettébb cifra hintót, felettébb furcsa helyzetben. Röviden szólva a kocsis már kora hajnalban nekilátott az ivászatnak, hogy délutánra olyan Isten igazából részeg lehessen. Nem gondolt viszont a nagy igazságra, miszerint egy részeg kocsis hintaja nagyobb eséllyel borul árokba, mint egy szín józané. Bár valamiféle megmagyarázhatatlan csoda folytán senkinek sem esett baja, még a hintónak sem, a kocsis jó ideje törte bódult fejét, hogyan húzza ki ezt a súlyos szállító alkalmatosságot az árok mélyéről. És a bajt csak tetézte, hogy a hintó utasa nem más volt, mint a helybéli király tündérszép leánykája. E szépség láttán Mózsiban úgy szárba szökkent a tetterő, hogy puszta kézzel, egy rántással kihúzta a hintót az árokból. Maga sem sejtett ilyes erőket jámbor testében és bevallom, én sem. A tündérleányka meg pláne nem, és meglepetésében tüstént adott Mózsinak egy szívből jövő csókot. Ettől a pillanattól kezdve már nem volt visszaút. Kerülném én a túlzott érzelmeskedést, de minden szórul szóra így történt. E két szív menthetetlenül egymásra talált. Mit volt mit tenni? Mózsi eldöntötte, hogy megkéri Ilonka kezét, mert így hívták a leányt. De mint tudjuk, hasonló kérésekben a legkevésbé sem a leány a legfőbb illetékes, hanem bizony maga a király. Mózsit ez egy cseppet sem kedvetlenítette el, sőt, elkísérte szíve választottját annak dicső atyjához és így szólt:
- Felséges királyom..., kend – tette hozzá biztos, ami biztos.
– Ha nekem adja fele királyságát, hajlandó vagyok elvenni szépségesen szép leányát. – Mózsi nem sok tapasztalattal rendelkezett királyokkal való illendő diskurzus terén, de úgy vélte, ezzel a javaslattal elejét veheti a dolgoknak.
A király egyetlen szó nem sok, annyit se szólt, viszont a szolgahad Mózsi hátán zenélő különböző fatárgyai félreérthetetlen választ adtak.Ha jól meggondoljuk, nincsen abban semmi furcsa, hogy egy király nem egy nyáját vesztett juhászbojtárt kíván magának vőül. És mit tesz Isten? Mózsi is pontosan így gondolkodott. A nagy gondolkodásnak aztán az lett a vége, hogy elhatározta, dicső lovaggá lesz és vagyont s hírnevet szerez magának. A tündérarcú-tündérszívű Ilonka is helyeselte Mózsi szándékát, és búcsúzóul könnyes kézzel (könnyes szemei megkönnyesítették a kezét is, amikor megtörölte őket) átnyújtott leendő lovagjának arany hajzatából egy tincset. Így váltak el egymástól. Hogy szerencséjét próbára tegye, Mózsi vándorútnak indult. Ment-mendegélt, hol egyenesen előre, hol napkeletnek, hol napnyugatnak, mígnem elért az Óperenciás-tenger partjához.
Szerencséje úgy hozta, hogy megpillantott egy parton vergődő aranyhalat.
- No, te aranyhal, lásd, kivel van dolgod! Kívánhatsz valamit. – Mózsi szavaira az aranyhal olyannyira meglepődött, hogy még tátogni is elfelejtett, csupán két nagyot pislantott. De hamar észbe kapott és azt kívánta a jóságos ifjútól, viseltessen iránta jó szándékkal és dobja vissza az Óperenciába. Örült a kívánságnak a Mózsi, mert valljuk be, egyebet nem tudott volna teljesíteni.- Megmentettél engem. Most tartsuk magunkat a szokáshoz és kívánj te valamit.- Lovaggá szeretnék lenni, hogy méltó lehessek szívem szerelméhez.Alig mondta ki e szókat, Mózsi máris egy inkább kerek, mint négyszögletes rengeteg erdőben találta magát. Ennek közepén lakott egy förtelmesen rút banya, aki már sokakat készített föl csatára-viadalra.
Mondják, hogy még az ősidőkben az amazonok némelyike is nála tanulta a kardnak helyes forgatását. Jött is a banya nagy dérrel-dúrral és rákiáltott Mózsira:
- Mi járatban, édes fiam?- Szerencséd, hogy édes fiamnak szólítottál, különben még rútabbá tettelek volna ütlegeimmel, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Látom, tisztelettudó, illedelmes legény vagy, édes fiam.
- Csak pallérozom a lelkem a jövőben vívandó csatákra – felelte Mózsi némiképp meghunyászkodva.
Azonnal megértette a banya, miről van szó, mert korához képest felettébb gyorsan járt az esze. Adott is Mózsinak harci felszerelést, és alig telt bele hét év, olyan lovagot faragott belőle, hogy aki azt állítja, látott különbet, más rosszaságra is képes. Óvakodjatok az ilyen embertől!
Hogy teljes legyen a Mózsiról alkotott lovagi kép, egészítsük ki egy hófehér paripával, mely túlzás nélkül birtokolhatta a táltos jelzőt. Hatalmasabb szárnyakkal büszkélkedett, mint az albatrosz, és olyan sebesen repült velük, hogy az égi juhok is alig győzték követni. Mert bármerre járt Mózsi, juhai vele szálltak, mint valami égi áldás. S a nagyvilág akkoriban telis-tele volt dicső lovaggal, de amint összetalálkoztak a Mózsi pengéjével, tudományuk mit sem ért.
Szertefutott a hír Mózsi dicsőségéről, bátorságáról, harci kedvéről és nem különben jóságáról, mert bárányos neveltetése mindig mások megsegítésére ösztönözte. Most már késznek érezte magát ahhoz, hogy ismét szerencsét próbáljon a királynál. Lelki erejét növelendő, kivette az aranytincset páncélinge alól, a szíve fölül. De, jaj, mit látott? Az bizony már nem volt arany, de még csak sárga sem, hanem fehér, mint az égbe szökött bárányok bundája.Azonnal felnyergelte a banyától kapott táltos paripáját, megsarkantyúzta és repült haza szélsebességgel. A király udvarában aztán megtudta, hogy Ilonkának szíve szakadt meg a hosszú várakozásban, reményét vesztette, mert egyesek Mózsi vesztét rebesgették; így nem sokára maga a Halál jött el érte és felküldte az égbe. Felgyorsult a Föld forgása Mózsi lába alatt a hír hallatára és talán el is esett volna, ha a gyászoló király meg nem ragadja. És mivel ilyen szépen talpon maradt, ahogy jött, úgy szállt el belőle az ájulhatnék, hisz a legkevésbé sem jött még el a heverészés ideje. Az elhatározásoké viszont annál inkább. Mózsi nem maradt adós egy nagy elhatározással, méghozzá azzal, hogy megküzd ő a Halállal, ha addig él is. Valljuk be, volt is rá esély, hogy csak addig él.
- A hétévnyi csatavívás elvette az eszét? – kérdezhetné történetem aggódó, ámde kishitű hallgatója. Én amondó vagyok, hogy nagyon is tudta a mi Mózsink, mibe vágja az ő fejszéjének élesebbik felét.Elindult, hát, halállesőbe. Nem tudta, merre tartson, így jutott el újfent az Óperenciás-tenger partjára. Innen ered a híres mondás, hogy „minden út az Óperenciához vezet”. A régi aranyhal már úgy fogadta, mintha hazajött volna. Épp a part mentén lubickolt, amikor meglátta a közeledő Mózsit, aki nem sokat kérette magát, hanem azonnal elmondta, mi járatban van.
- Ha a Halált keresed, igen nagy levegőre lesz szükséged – mondta az aranyhal, miközben víz után kapkodott, mert a levegő nem volt kedvére való.
– Az, ugyanis, az Alvilágban él, az Óperenciás-tenger alatt. De figyelmeztetlek, nem javaslom, hogy kiállj ellene, mert felettébb szívós ellenfél egy mégoly deli lovagnak is, mint, amilyen te vagy.Hiábavalónak bizonyult az aranyhal mindenfajta óvása-intése. Mózsit még az sem tántorította el, hogy a Halálnak eleddig nem akadt legyőzője.
– Minden kezdet nehéz – gondolta Mózsi. – Akad majd még több is, ha én elindítom a folyamatot.Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan jusson le olyan mélyre, mert akkora levegő a világon nincsen. Azért mégiscsak vett egy jókorát és ki is fújta, bele a furulyájába. Erre aztán a táncos lábú bárányhad megjelent az égen, fölkapták Mózsit a hátukra és egy szempillantás alatt lerepítették az Alvilág kapujához. E kapu tornácán ott állott egy hatalmas, pepita mintás, hétfejű sárkány, körötte mindenfelé emberi csontok s egyéb maradványok. A sárkányság eme különleges példánya az évszázadok során egészen elképesztő módját fejlesztette ki a fejgazdaságnak. Hogy megvilágítsam a dolog lényegét, a derék pepita a hét minden napján más-más fejét működtette, ezalatt a többi hat mélyen aludt. Olyan elven folyt a fejek váltakozása, mint valami vetésforgó. Így sosem fáradt el.A csontok, cafatok látványa bizonyára sokaknak kedvét szegték volna, nem így a bátor szívű Mózsinak. Odalépett a sárkány elé - biztos, ami biztos, toppantott egyet a lábával - és a következőt idézte az egyetlen éber fejhez:
- Bemennék! - Nosza! – mondta udvariasan a jámbor pepita és barátságosan megcsóválta a farkát. Szokatlanul érintette a tény, hogy szóltak hozzá. Ugyanis a lovagok többsége nem alkalmazta a társalgásnak eme póri módját sárkányok esetében. Hadd szóljon inkább a kard! Egy becsületes sárkány pedig - pepita ide, pepita oda - csak sárkányhoz illően felelhet a kard szavára: kis tűzokádás, kis marcangolás, miegymás. Alapjában véve, azonban, igen békés természettel áldotta vagy verte meg a sors, sárkány létére.
És az igazat megvallva, Mózsi határozott fellépése sem kecsegtette túl sok széppel. Ezért aztán éber fejében úgy határozott, hogy ő bizony nem kíván semmi jónak elrontója lenni, kockáztassa csak a Halál az életét, ha ugyan akarja. Mózsi tehát bebocsáttatott a Halál lakába. Nem is kellett sokáig keresgélnie a házigazdát, azonnal szembetalálkozott vele. A Halál egykedvűen vette tudomásul, hogy sárkánya ez egyszer ilyen-olyan módon, de legyőzőre talált, és így szólt a lovaghoz:
- Dicső lovag vagy, Mózsi, de ellenem nem győzhetsz. Ezért kapsz tőlem egy utolsó esélyt, hogy mentsd a bőröd és hazatérj.
- Hova haza, egyetlen szerelmem nélkül? – felelte Mózsi és még épp időben rántott kardot ahhoz, hogy kivédje a Halál első csapását. És mind hevesebben és hevesebben rontottak egymásnak, hogy csak úgy szikráztak kezükben a pengék! De Mózsi nem adta ám olcsón a bőrét. A hét év alatt olyan kardforgatóvá vált, hogy maga a Halál is megcsodálta volna, ha nem a küzdelemmel van elfoglalva.
Csakhogy a földi dolgok múlandóak. Így volt ez Mózsival, meg az erejével is. Jaj, Mózsi! Mért is álltál ki az örök Halál ellen? Hogy hihetted, hogy a tagjaid nem válnak rövid idő alatt mázsás súlyokká? Hiszen már a kardod is darabokban! Mózsit még ez sem tántorította el; puszta kézzel folytatta a viadalt, pedig nemcsak ereje, de vére is fogytán volt. És a Halál egyre hatalmasabb csapásokkal törtetett felé, megállíthatatlanul. Már lendült kezében a pallos, hogy utószor sújtson, amikor Mózsi megfútta régi jó furulyáját. Azonnal odasereglett a bárányhad.
Nem érzett már Mózsi semmi fájdalmat, csak repült föl az égbe kedves bárányai hátán, egyre magasabbra az övéihez, hogy ne maradjon egyedül ezen a világon.
Évszám
2009