Mese a királylányról, aki fiú szeretett volna lenni

Évszám
2009

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Országa földje termékeny, hegyei kincsekben gazdagok, alattvalói jólétben éltek.
A király is boldogan élhetett volna feleségével és három gyermekével, de ő folyton elégedetlenkedett. Semmi nem volt elég jó neki. Különösen azért haragudott, hogy mind a három gyermeke kislány volt, nem született fia. Leánykái hiába próbálták felvidítani mogorva édesapjukat, soha nem jártak eredménnyel. Arról pedig, hogy önfeledten együtt játsszanak, még álmodozniuk sem volt szabad.

Felesége nagyon sokat szomorkodott a gyermekei boldogtalansága miatt. Megpróbált mindenben a férje kedvében járni, de erőfeszítését nem sok siker koronázta. Hogy gyermekei ne szenvedjenek olyan sokat, igyekezett anyjuk és apjuk is lenni egy személyben. De a sok fájdalom és aggódás lassan aláásta az egészségét. Mire a legkisebbik királyleány betöltötte a tizenkettedik évét, rájött, hogy nem tudja tovább védelmezni a gyermekeit, mert elfogyott az ereje. A király mindebből csak annyit vett észre, hogy kívánságai egyre lassabban teljesülnek.

A legnagyobb királylány, akit Rozikának hívtak ekkor tizenhét éves volt. Rozika mindig igyekezett kedvében járni édesapjának, aki amikor még reménykedett abban, hogy lesz fiú gyermeke is, egy igazi apához méltóan játszott vele, néha még a térdére is ültette. Rozika kis korától kezdve azon igyekezett, hogy mindenben helyettesítse édesapja számára a soha meg nem született fiú utódot. Miután felfogta a szavak értelmét, igyekezett külsőleg is fiússá válni. Nem hordott kislányos ruhákat, helyette az apródok számára készült öltözéket viselte. Testvéreivel is csak ritkán játszott, akkor érezte jól magát, ha János lovász vele egyidős Palkó fiával lehetett. Palkó édesapja nem volt mindig lovász. Jó néhány évvel ezelőtt még a király seregeinek egyik vitéze volt, de egyszer egy súlyos ütközetben olyan maradandó sérüléseket szenvedett, hogy többé már nem szállhatott hadba. Hanem a kisfiát megtanította a vitézi élet minden csínjára-bínjára. Rozika eleinte csak messziről leskelődött, amikor ők ketten hol játszva, hol komolyabban a fegyverforgatást gyakorolták, s kicsi szíve mély fájdalommal telt meg, amikor azt látta, hogy János lovász, ha a munkája engedte, bizony szívesen játszott is a kisfiával.

Azt gondolta, ha fiú lehetne, akkor talán királyapja is úgy szeretné őt, s talán még a húgait is, mint Palkót az apukája. Addig, s addig tépelődött, gondolkodott, míg egyszer csak összeszedte a bátorságát, s elébe állt a lovásznak:
- János bácsi, kérem! Tanítson meg engem is a vitézségre! Szeretnék mindent tudni, amit a fiúk! - így kérlelte.
- Drága királykisasszonyka, hogy gondol ilyeneket! A maga gyenge kicsi kezei el sem bírnák a fegyvereket, s nem vagyok én olyan mestere a vitézségnek, hogy alkalmas legyek egy királyi vérből való gyermek tanítójának! Menjen szépen vissza a palotába, s játsszon a kishúgaival!

De Rozika olyan szomorúan nézett rá a könnybe lábadt szemeivel, hogy megesett a szíve rajta, s megígérte, hogy arra a kevésre, amit még tud, megtanítja Rozikát is, ha a királykisasszony ennyire komolyan gondolta.

Rozika repesett örömében. Ezután amikor csak szerét ejthette, leosont az istállóhoz, s Palkóval együtt gyakoroltak úgy, ahogy János lovász tanította őket.

Nem nagyon törődött vele senki, hogy időről időre elkóborolt, szinte észre sem vették. Édesanyja egyre betegebb lett, a húgai eleinte kérték, hogy vigye őket is magával, akárhova megy, de mikor mindig nemet mondott, nem abajgatták többet. Eljátszogattak egymással. A királyt pedig végképpen nem érdekelte a kislányok sorsa. Felesége betegségét sem vette komolyan, azt gondolta, hogy csak amolyan asszonyi butaság, majd helyrejön, ha nem törődnek vele! Pedig valamikor nagyon szerette asszonyát, s amíg a fiú utáni sóvárgás el nem homályosította a tisztán látását, addig ő volt számára a legfontosabb a világon.Rozika közben hajadonná serdült, s olyan jól forgatta a kardot, ülte meg a lovat, s lőtt az íjjal, hogy bármelyik férfinak becsületére vált volna. A királyné magához szólította leánykáit, s így szólt hozzájuk:

- Drága gyermekeim! Szánom szomorú sorsotokat, de az erőm elfogyott. Szeressétek nagyon a ti édesapátokat, mert én hiszem, hogy egyszer eloszlik a szívéről a homály, s felismeri, hogy milyen kincseket veszít el, ha titeket eltaszít magától! Rozikám! Te vagy a legidősebb, s a legerősebb. Tudom, hogy megpróbáltál mindent, hogy kedvében járj királyapátoknak! Nem tehetsz róla, ha ő ezt nem értékeli! Vigyázz a húgaidra, ha én már nem leszek! Légy a támaszuk, segíts nekik felnőni! Női mivoltotokat pedig sose szégyelljétek, hisz nem nagyobb érdem férfinak lenni, mint nőnek. Egyedül EMBERNEK lenni, s ehhez méltóan élni a lényeg!

Ezután magához ölelte síró leánykáit, majd elbúcsúzott tőlük, s üzent a királyért. Az uralkodó nagyon megharagudott, amiért őt borús gondolatai közepette zavarni merészelték, s bősz haragjában nem teljesítette felesége kérését. Még mindig nem vette komolyan a királyné állapotát. Egy hosszú óra múlva, amikor úgy gondolta, hogy már eléggé megvárakoztatta a makacs asszonyt, indult csak el hozzá. Mikor belépett a szobájába, egy szorítást érzett a mellében. Hirtelen, mintha a homályba, ami a lelkét teljesen beborította egy fénysugár hasított volna utat. De csak egy villanásra. Olyan volt az egész, mintha hatalmas jóság áradt volna felé. Megszaporázta a lépteit, s odaért a haldokló ágya mellé. Az kinyújtotta felé a kezét, s egy utolsó sóhajjal visszaadta lelkét teremtőjének. A király lerogyott az ágyra holt asszonya mellé. Beléhasított az elmúlt évek minden kegyetlensége, amivel „elhalmozta” szeretett hitvesét, s a gyermekeit. S mint akibe villám vágott, lehanyatlott az ágyra. Így találtak rájuk az udvari emberek. Egy holtra, s egy élő halottra.

Rozikát nagyon megdöbbentette édesapja állapota, s egyre jobban elkeseredett. Nem akarta elhinni, hogy édesanyjuk után ilyen hirtelen az édesapjuktól is meg kell válniuk! Hiszen bármennyire mostohán is bánt velük az elmúlt években, azért a lányai mind a hárman nagyon szerették. Azt hallotta, hogy a közeli hegyek egyik barlangjában lakik egy öreg remete, aki nagyon bölcs, és olyan öreg, hogy már sehova sem jár. Sokan megfordultak nála tanácsot keresve, s a legtöbb embernek segített a baján. Elhatározta hát, hogy azonnal felkeresi. Elmesélte a tervét Palkónak, aki rögtön felajánlotta a segítségét. Rozika egyedül szeretett volna menni, de belátta, hogy Palkó sokkal jobban ismeri a városon túli vidéket, mint ő, így hamar beleegyezett, hogy együtt keljenek útra. Tervükbe csak az öreg lovászt avatták be. Rozika a húgainak és az udvari tanácsnak azt mondta, hogy néhány napi magányra vágyik, s ne keresse, ne zavarja senki. Ezután felöltözött férfiúi ruhájába, oldalára kardot kötött, s Palkóval együtt lóháton feltűnés nélkül elhagyták a palotát.

Egész nap lovagoltak, csupán annyi időre álltak meg, amíg a lovakat megitatták, azután újra nyeregbe szálltak. Estére kelve elérkeztek a hegyek lábához. A remete barlangjához csak egy keskeny ösvény vezetett, ezért tábort vertek, s bár Rozika szeretett volna tovább menni, belátta, hogy jobb lesz, ha erőt gyűjtenek, s egy kicsit pihennek. Egész éjjel nyugtalan álmai voltak. Egyszer pedig arra riadt fel, hogy egy ősz öregember szólítja, mondván, hogy keljen fel és induljon azonnal, mert a remete a halálán van, már csak őt várja, hogy útba igazítsa. Rozika nem is szólt Palkónak, hanem óvatosan elindult a kanyargó ösvényen. A Hold, mintha csak segíteni szeretett volna, úgy megvilágította az utat, hogy bátran haladhatott. Amikor már úgy érezte, hogy elfogyott az ereje, megpillantott egy sötéten tátongó nyílást a hegy oldalában. Célhoz ért. Hirtelen összerezzent, mert valaki megszólalt éppen mellette:

- Szervusz, gyermekem! Örülök, hogy még időben érkeztél! Ha reggel folytattad volna az utadat, már nem találtál volna segítségre!

Rozika most már észrevette a barlang bejárata mellett azt a kis ágakból font fekvőalkalmatosságot, amelyen az öreg pihent. Közelebb lépett hozzá és tisztelettudóan köszöntötte:

- Jó estét kívánok, öregapám! Talán azt is tudod, hogy mi járatban vagyok?
- Persze, hogy tudom, kiskirálylány! Édesapádon szeretnél segíteni, hogy meggyógyuljon, s olyan legyen, mint nagyon régen volt!
- Mondd, kedves remete, van mód a gyógyulásra?
- Van, gyermekem, de nem tudom, hogy lesz-e elég erőd és kitartásod véghezvinni!
- Egész életemben arra vártam, hogy az édesapám újra olyan legyen, mint amikor még kicsi voltam! Ha már elvesztettem az édesanyámat, legalább őt hadd kapjam vissza! Hiszen a húgaim nem is emlékeznek arra, hogy milyen jóságos és gyöngéd is tud lenni! Csak mondd, hogy mit kell tennem, a többit azután bízd reám!
- Látom, az elszántság megvan benned, reméljük, hogy meg tudsz birkózni a rád váró nehézségekkel! Jól jegyezd hát meg, amit most elmondok, mert nincs időm még egyszer elismételni! Reggel, amikor a táborhelyet elhagyjátok, a lovad farka beleakad egy vadrózsa bokorba. Szállj le a lovadról, vágd le azt az ágat, amelyikre ráakadt egy szál szőr a ló farkából, s jól tedd el! Még szükséged lesz rá! Azután menjetek tovább észak felé. Amikor a Nap delelőre hág az útján, rátaláltok egy kis patakra. Szállj le a lovadról, csapd ki legelni, te pedig egyedül indulj el a folyás irányával szembe, és keresd meg a forrást, ahol előtör a föld mélyéből.
Töltsd meg a kulacsodat a tiszta, friss vízzel, s igyál te is belőle. Jól vigyázz erre a vízre, nehogy a célod előtt elfogyjon! Mikor visszaérsz a kísérődhöz, szálljatok lóra, s igyekezzetek napnyugat felé, hogy még az Esthajnalcsillag feljövetele előtt elérjetek a mocsárvidék szélére! Itt azt a nádszálat, amelyiknek a levele először vágja meg a karodat, törd le, de úgy, hogy egyik végén a bütyök is rajta maradjon, majd tedd a vadrózsa ága mellé! A mocsáron átalmenni lovakkal nem tudtok, ezért bízd az állatokat a gyermekkori pajtásodra, s kösd a lelkére, hogy bármit lát, vagy hall, ne induljon utánad, mert akkor kárba vész minden, amit addig elértél, csak várjon ott addig, amíg a nap első sugara meg nem jelenik az égen! De akkor aztán egy percig se tétovázzon, hanem nyergelje fel a lovakat, s amint kilépsz a szárazra, induljatok, ahogy csak a lovak bírják! Majd elfelejtettem! Fegyvertelenül kell elindulnod, csak a rózsavesszőt, a nádszálat, s a kulacsodat viheted magaddal! Az ingovány közepén találsz rá az orvosságra, ami meggyógyítja majd az édesapádat. De jól vigyázz, ha bármikor csak egy pillanatra is elveszíted a bátorságod, az egész fáradságod kárba vész, s te magad is fogságba esel! – azzal az öreg remete behunyta a szemét, s elaludt örökre. Rozika nem tudta, hogy most mit kellene tennie, nem akarta temetetlenül hagyni, de ekkor kilépett két ember a barlangból, s a holttestet magukkal vitték a hegy gyomrába. Rozika ezek után óvatosan leereszkedett a már ismerős ösvényen, s mivel még a hajnalnak hírnöke sem látszott, újra elaludt. Hogy mit álmodott, arra reggel már nem emlékezett.

Reggel elmesélte az éjszakai kalandját Palkónak, aki szörnyen mérges lett magára, amiért nem vette észre Rozika eltűnését, hiszen rosszul is végződhetett volna a kiruccanás! Ezután megetették a lovakat, s maguk is táplálkoztak egy keveset, majd elindultak a remete által kijelölt irányba. Rozika lova túl közel haladt el egy vadrózsa bokorhoz, s a farkából néhány szál szőre kiszakadt. A királylány nem volt rest, leugrott a hátáról, s letörte a ragaszkodó ágat, amelyre rátekeredve még ott volt egy szál szőr is. Mentek tovább rendületlenül. A Nap egyre erősebben szórta rájuk perzselő sugarait, s ami vizük volt, azon megosztoztak, s adtak egy keveset a lovaknak is, hogy ki ne dőljenek az úton. Végre valahára, amikor a napkorong a fejük fölé ért, megpillantották a kis patakot. A lovak már korábban megérezték a víz illatát, s erejüket megfeszítve szaporázták a tempót.

Rozika Palkó gondjaira bízta a lovát, s elindult a remete útmutatása nyomán a patak eredése felé. Útközben óvatosan kerülgette az akadályokat, s figyelmesen a lába alá nézett, nehogy kárt tegyen valamiben.  Sikerült is szerencsésen eljutnia a forrásig. Megtöltötte a kulacsát a jéghideg forrásvízzel. De nem csak a magáét, hanem a Palkóét is magával vitte, hogy ő is a legtisztább, legfrissebb vízből ihasson. Ezután a szomját is oltotta, s elindult visszafelé. Mielőtt azonban a pihenő helyükhöz ért volna, halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Megállt, de mivel nem ismétlődött a zaj, gyorsan tovább indult, hiszen igyekezniük kellett a következő állomás felé. Már majdnem elért a lovakhoz, amikor újra meghallotta a panaszos hangot. Most már nem tétovázott, hanem elindult az irányába. Akármilyen sietős is az útja, ha valaki vagy valami bajban van, akkor ha tud, segítenie kell rajta. Hamarosan megpillantott egy kis nyulat  csapdában vergődni. Szegény párának már fogytán volt az ereje. Esdekelve emelte rá a tekintetét. Rozikát sem kellett noszogatni, gyorsan odalépett, s megpróbálta szétfeszíteni a csapda fogait. Nem volt könnyű dolga, de végül néhány horzsolás árán sikerült neki, s a nyulacska kiszabadult a kelepcéből. Hálásan ránézett, majd füleit hátracsapva elszaladt. Rozika pedig boldogan sietett vissza társához, hogy végre elindulhassanak.

A mocsár széléig, bár folyton csapdától tartottak, akadály nélkül eljutottak. Itt Rozika lova megijedt egy vízisiklótól, s belefarolt lovasával a nádasba. Egy szál nád olyan erősen megvágta a királylány karját, hogy be kellett kötözni. Nem felejtette le a remete szavait, s a nád szárát levágta, majd gondosan eltette. Ezután ellátták az állatokat, egy kicsit pihentek, s Rozika indulásra készen állt. A legnehezebb feladatnak Palkó meggyőzése bizonyult, aki nem akarta egyedül és fegyvertelenül beengedni éjszaka az ingovány mélyére. A királylány végül erős esküvel fogadtatta meg vele, hogy akármi történik, hajnalig nem követi. Nagyon nehezére esett ezt Palkónak megígérni! Hiszen Rozika akár észrevette, akár nem, de az elmúlt évek során felcseperedett pajtása erős érzelmekkel kötődött hozzá. De éppen ezért ígérte meg végül, hogy nem cselekszik a királylány szava ellenére.

Rozika nyakába akasztotta a kulacsot, övébe tűzte a rózsaágat és a nádszálat, majd felnézett az égre, s meglátta felragyogni az Esthajnalcsillagot. Szembeállt vele, s rálépett a vizenyős talajon felsejlő csalóka ösvényre. Ahogy mélyült a sötétség, úgy erősödött a szívét környékező félelem. De összeszorította a fogát, s haladt tovább. Minden egyes lépésért keményen meg kellet küzdenie, s időnként csaknem térdig elmerült az alattomos ingoványban. Körülötte mindenhol pislákoló lángnyelveket látott, de rendületlenül taposta a sarat. Hirtelen felhő takarta el a Holdat, s vele együtt az iránymutató csillagot is. Ekkor egy szárazabb kiemelkedésen pihent egy keveset, s ivott pár korty forrásvizet. Mióta rálépett a mocsár földjére, kínzó szomjúság gyötörte. Úgy érezte, egyszerre meg tudná inni az egész kulacs tartalmát, de tudta. Miután a szél szétszaggatta a felhőt, újra elindult. Nem messze egy sötét foltot látott kiemelkedni a zsombékok között. A csillagok állása szerint éjfél felé járhatott az idő, amikor elérkezett egy kis kunyhóhoz. Bekopogott, de mivel nem válaszolt senki, benyitott az ajtón.

Eközben Palkó egyre többször hallani vélte, hogy Rozika a segítségét kéri, s alig tudott helyben maradni, indult volna utána. Csigalassúsággal haladt az idő. Éjféltájt azonban más hangokra lett figyelmes. A lovak is felébredtek, s fújtattak, jelezve, hogy valaki vagy valami közeledik. Nagy csodálkozására Palkónak egy hintó gördült a táborhelyükre. Akkor álmélkodott még csak el igazán, amikor odalépett hozzá egy csodaszép leány és megszólította:

- Ifjú vitéz! Rablók támadtak meg az úton, s kísérőim mind odavesztek! A kocsisom vaktában hajtotta a fogatot, egészen addig, amíg a tábortüzed fényét meg nem pillantotta. Megengeded, hogy éjszakára csatlakozzunk hozzád?
- Természetesen, kisasszony! Hogyan is tagadhatnám meg egy bajbajutott embertársam kérését? – válaszolta a fiú, akire hirtelen valamilyen furcsa kábulat vetült. Mintha teljesen elfeledkezett volna arról, hogy ki ő, és mi célból várakozik azon a helyen. Az ifjú hölgy pedig utasította a kocsisát, hogy adjon nekik vacsorát, utána pedig lássa el a lovakat. Közben pedig olyan pillantásokkal illette Palkót, mintha minden percben az élete megmentéséért mondana köszönetet. Már csaknem hajnalodott, amikor egy elalvás előtti pohár borral akarta megkínálni a fiút. Palkó nyúlt is érte, amikor egy kis nyúl átugorva a kezeik között, kiborította az italt a földre, s ahogy a pohár nagyot csendülve nekicsapódott a hintó vasának, elillant a bűvölet, Palkó rádöbbent, hogy neki dolga van ott, felnyergelt lovakkal várni a Nap felkeltét! Hirtelen eltűnt a hintó is kisasszonyostól, lovastól.

Rozika ezalatt beljebb lépett a kunyhóba. Talált az ajtó mellett egy lámpást, s meggyújtotta a kanócot. A fal mellett egy ágyban öreg anyóka feküdt. Köszöntötte illendően, s elnézést kért a zavarásért.
- Már vártalak, gyermekem. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Mindjárt elválik, hogy megérte-e megtenned ezt a nagy utat! Miért akarod, hogy az apád meggyógyuljon, amikor ő olyan cudarul bánt veletek?
- Azért, hogy olyan jó legyen, mint amikor még szerette édesanyámat és engem is.
- Lépj közelebb! Van itt mellettem egy másik ajtó. E mögött van a te szerencséd vagy a veszedelmed. Rajtad áll, hogy mire jutsz!
Rozika közelebb lépett, s meglátott egy írást a másik ajtón:

Vadrózsának koszorúja,
tövisein rubin csillan.
Ez nyitja hozzá a zárat,
Ha nem tudod, itt kint várhatsz!
Friss forrásvíz olthat szomjat,
de hazáig elhervadhat.
Nem viheted kőben, fémben,
Üvegben vagy bőrtömlőben,
Csak természet adta csőben,
teletöltve vízzel bőven!

Rozika elgondolkodott, s elővette a remete által felsorolt tárgyakat. Rózsakoszorút készíthet, de honnét vegyen minden tövisére rubinkövet? Súlyos bánat szállt a szívére. Elkezdte a koszorút fonni, s a tövisek össze-vissza szurkálták az ujjait. Le akarta törölni a vércseppeket, s ekkor látta meg, hogy minden csepp vére apró rubintként díszítette a töviseket! Ráakasztotta a kész koszorút az ajtóra, s az egyszeriben feltárult. A mögötte lévő kis szobában csak egy kis asztal árválkodott, arra vetült egy lámpa fénye. Az asztalon egy vázában zavaros vízben hervadozott egy csokor furcsa virág. Rozika odament, s kicserélte a zavaros vizet a kulacsában őrzött forrásvízből. A virág rögtön felfrissült, s sugárzó fénybe vonta a helyiséget. A királylány ekkor a maradék vízzel megtöltötte a nádszálat, s belehelyezett egy szál virágot. Azután kilépett az ajtón. Az öreganyó ekkor már az ajtóban várta, de ő sem az a gyenge vénasszony volt, hanem egy fenséges tündér.

- Látom, helyén van az eszed és a szíved is! Jól döntöttél! Most igyekezz haza, mert ez a virág csak 48 óráig bírja ki még ezzel a forrásvízzel is! Addig oda kell érned vele édesapádhoz. Ha a megbánás könnyei érik, akkor gyökeret hajt, s gyógyulására lesz mindazoknak, akik illatát érzik! Vigyázz rá, s áldásom kísérjen utadon!

Azzal a tündér egyet intett, s Rozika a mocsár szélén találta magát. Éppen akkor csillant meg a Nap első sugara a fűszálakon. Palkó felnyergelt lovakkal várta. Ahogy csak a hátasaik bírták, vágtattak hazafelé. Csak annyit pihenve, míg az állatok felfrissültek. A második nap éjszakáján érték el a palota küszöbét. Az őrség nem akarta felébreszteni a királyt, de Rozika végül győzött. Odalépett édesapja ágyához, s fejéhez tartotta az ezüstösen sugárzó virágot. A király ránézett a virágra, s hirtelen öntudatára ébredt. Eszébe jutott minden rossz cselekedete, amit a családja ellen elkövetett, s a megbánás könnyei csorogni kezdtek az arcán. Rá egyenesen a virágra, amely ettől felfrissült, s gyökereket eresztett. Rozika gyorsan elültette, miközben a király a lányait szólította. A felragyogó Nap egymás karjaiban találta a családot, arcukon immár a boldogság könnyeivel. Rozika sem akart mostmár fiú lenni, hiszen édesapja lányként is nagyon szerette! Palkóval hamarosan összeházasodtak, s máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.