A királylány szavát megtartva megcsókolta az undorító békát- s ekkor lássatok csodát- a béka egy délceg, daliás, igéző tekintetű ifjúvá vált.
A lánynak elakadt a szava a csodálkozástól, s a szemét nem tudta levenni a fiúról. Az ifjúnak is tetszett a szőke, nádszáltermetű leányzó. Nyolclovas hintón hazatértek a királyfi országába, másnap össze is házasodtak, boldogan éltek. S az idő múlásával sorban születtek a szőke fürtös, angyalarcú gyerekek.
A királyfi a feleségében lelte boldogságát, s a királyasszony mindig férje csókjára szomjazott.
A gyerekek nőttek, a gazdagság gyarapodott. Egy nap aztán szomorú dolog történt, meghalt Hűséges Henrik, a királyfi legkedvesebb szolgája.
Felesége vigasztalta, bánatában gondját viselte. Ekkor az asszonynak az jutott eszébe, amikor gyerek volt, a dajkája mennyi csuda történetet mesélt neki, s ő hogy szerette azokat, mosolyt csalt az arcára. Esténként ezeket a régi történeteket mondta a férjének az asszony, ameddig a szeme le nem csukódott. S közben mindig azt leste, hogy az ura arcán felderül-e egy halvány mosoly. De a királyfi egykor igéző szeme kifejezéstelennek, üresnek mutatkozott, s bánata egyre erősödött, olyannyira, hogy még az udvari orvost is el kellett hívatni, megvizsgálta a beteget, mindent rendben talált, de a király állapota nem változott. Más országbeli orvosokat is hozattak, de hiába. Így múlt el a tavasz, nyár ősz és tél.Mire megint tavasz lett a király új erőre kapott, hatalmas lendülettel látott neki birodalma kormányzásához, hirtelen rengeteg dolga akadt más királyok országában is.
Ha a király elment tavasszal, sokszor csak nyár közepén került elő.
A királyasszony jobban szerette volna, ha királyi párja családja körében tölti mulandó élete boldog napjait.
Ahogy a gyerekek növekedtek, egyre többet kérdezték:- Édesanyám, királyapánk hol van?
- Dolgozik. Értetek, gyermekeim.
Aztán, amikor már legkisebbik gyermek is egyre többször az édesapját hiányolta esténként, a királyasszony homlokán megjelentek az első maradandó ráncok.
A király felesége szelíd szóval kérte számon férjét, a túl sok távol töltött időért.
Az uralkodó mindig tengersok teendőjére hivatkozott, ami a hatalommal együtt jár.
Az asszony hitte is, meg nem is férje szavát, de a férj olyan kedvesen mosolygott a feleségére, hogy annak hirtelen tovaszállt a bánata, de bizony egyre többször volt üres egy szék a vacsoraasztalnál.
A királyi feleség szőke fürtjei megkoptak, dereka megvastagodott, csillogó szemét gyakran könny áztatta.
Különösen akkor keseredett el a királynő, amikor látta, hogy férjére nem hat a kérlelő szó, a férfi számára többet jelent a munka, az idegen birodalmakban eltöltött idő az angyalarcú gyermekei mosolyánál.
A feleség gondját viselte gyermekeinek, ellátta a királynői teendőket. Lánykori pajtásai észrevették, hogy régi szépsége megkopott, tekintete szomorúvá vált.
Egy csillagos, nyári estén a király felesége éppen egy jótékonysági bálról kocsizott hazafelé, amikor azt hitte, hogy káprázik a szeme: Mintha férjurát látta volna hirtelen békává változni, ugrálni az utálatos varangyok között.
Elhessegette magától a gondolatot, azt hitte, a fáradtság miatt képzelődik, de azon az éjjelen rosszul aludt, álmában egy varangy brekegett az ajtaja előtt, s így beszélt:
„ Kis királylány
nyiss ajtót hát!
Elfeledted,
mit ígértél,
tegnap kinn a kút vizénél?
Kiss királylány,
nyiss ajtót,
Én vagyok itt nem hallod?”
S valóban a királynő nem álmodott, ebben a pillanatban változott újra a béka királlyá, s ott toporgott az ajtaja előtt éjnek idején.
A feleség sokáig nem tudta ébren van-e vagy álmodik: Amikor kidörzsölte az álmot a szeméből, s pontosan látta, mi történt, más nem is kérdezett, csak ennyit: - Miért vágyódsz a békák közé, édes uram?
A király elmesélte, hogy Hűséges Henrik halála után a gonosz boszorkány ismét hatalmába kerítette, s amikor meggyengül az akarata, akkor a gonosz banya ismét békává varázsolja.
- Kedves uram, nem jobb neked köztünk, a családod körében?
A király édes csókkal nyugtatta meg, hogy számára semmi sem ragyog szebben, mint a felesége éjszínű szeme és semmi sincs fontosabb gyermekei mosolyánál. S fogadkozott égre-földre, hogy soha többé nem tudja legyőzni akaratát gonosz boszorkány varázslata.
Hálás szemmel nézett az urára a feleség, s altatóul egy dajkájától hallott régi történetet mesélt arról, hogy a régiek milyen erős akarattal győzték le a rossz szellemeket, elnyerve ezzel lelkük békéjét.
A következő este ismét hazafelé tartott a királynő, amikor a kocsisok hirtelen megállították a lovakat, megijedtek, mert a királyukat látták a poros úton, de az hirtelen eltűnt. Kiabáltak, azt hitték, hogy a kocsi kereke alá került.
Ekkor a feleség pontosan látta, hogyan dobja el férje a királyi palástját, s válik hirtelen rút varanggyá. ..
Egész éjszaka egy rossz álom járt a fejében, egy hang ismételgette: „Hogyan lehetne társam, ha egyszer odalenn kuruttyol a vízben?”
Másnap reggel a királyasszony nem tudott felkelni a szokott időben, gyengeség miatt egy egész hétre ágynak dőlt.
Hívatták az udvari orvosokat, hosszú pihenést javasoltak, egyikük sem tudott írt a királynő bajára.
Elmúlt egy hét, aztán kettő, a királynő megerősödött. Egy nap a gyerekkori dajkája látogatta meg. Az egykori királyi gyermek sírt örömében, amikor meglátta a drága jó asszony jóságos, kedves arcát. Nem kellett semmit sem szólnia, a bölcs asszony látta, hogy nagy a baj. Egy egész napot beszélgettek, hallgattak, aztán megint beszélgettek, s ismét hallgattak.
,A csöndet nagy sokára az öreg dajka törte meg, s így szólt:
- Gyermekem, el kell fogadnod a megváltoztathatatlant! Engedd, férjedet oda menni, ahová vágyik. Egyet ne feledj! Egy jó királynő csak térdet hajt a férje előtt, a gerince soha sem hajlik meg. Szeress, és tégy, amit akarsz!
Ennyit mondott a jó asszony, s halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A királynő még sokáig gondolkodott dajkája szavain, de aztán az éjszaka pihentető álmot hozott a szemére.
Másnap már hajnalban felébredt, újult erővel látott neki aznapi teendőinek, még arra is maradt ereje, hogy gyermekeivel fogócskázzon a réten.
Ahogy a gyermekei felserdültek, a királyasszony tartása kiegyenesedett, szeme a régi fényében ragyogott. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mosolyognak rá az emberek. Először zavarban volt, nem értette, miért történhet ez meg vele, de később rájött, önnön mosolyát látja az emberek arcán.
Apja hagyatékából egy külön birodalmat épített magának, jó kapcsolatot tartott fenn a szomszédos királyságokkal, rendszeresen jótékonysági bálokat szervezett, és segített azon, akin lehetett.Tudós mesterembereivel a kocsiutak alá lyukat fúratott, hogy a békák akadálytalanul tudjanak ugrálni.
Az egykori délceg király még sokáig ugrándozott a varangyok között, ám a békák megelégelték, hogy brekegő társuk számukra ismeretlen emberi hangon szólal meg, és sokszor napokra, hetekre magukra hagyja őket. Azt gondolták, hogyan is lehetne pajtásuk, ha fenn beszélget az emberekkel.
Ahogy telt-múlt az idő, a király idő előtt megöregedett, akkor is hívatta az udvari orvosait, amikor semmi baja sem volt. Minden gyógyfüvet és port kipróbált, de a baján egyik sem segített.
Hosszú éveket élt meg szomorú öregségben, szemén csak akkor látszott egy kis öröm, ha gyermekei látogatták meg, de ezek a látogatások sem tartottak túl soká, mert a királyt hamar elfárasztották a gyerekei beszámolói boldogságukról.
A királynő békében, szeretetben élt sokáig, s amikor már az ereje már nem engedte meg a rengeteg munkát, azzal töltötte a napjait, hogy tanácsokkal segítette az erőtleneket, a szomorúakat. Ha valakinek különösen nagy bánata volt, annak az egykori dajkája ősi meséit mondta el. Az erőtlenek, az elkeseredettek erőt merítettek a szavaiból, hálával gondoltak rá.
Nagyon hosszú ideig élt a királyasszony, egészségben, derűben, de élete során egyetlen békát sem csókolt meg soha többé.