Valahol a világ végén, vagy még annál is messzebb, élt egyszer egy király. Az országa nem volt más, mint a Nap és Hold országa. Jóságos király volt, szomorú szívvel és hosszú, nagy szakállal. Mikor beköszöntött az este, simított egyet a szakállán, és felfénylettek a csillagok. Akkor aztán a csillagok fényeinél fogta óriási nagy kulccsomóját, kiválasztotta a zárba illő kulcsot, és kivette szekrényéből a Holdat. Két kezébe fogta óvatosan, s feltette az égre, hogy uralkodjék a csillagokon. Mikor aztán letelt az éjszaka ideje, a király belesöpörte az égről vissza a szakállába a csillagokat, s leemelte onnan a Holdat is. Óvatosan beletette a szekrényébe újra, ráfordította a kulcsot a zárra, s ment a Napért. A Nap minden reggel kicsit vonakodott, de azért engedelmesen felgurult az égre a király kedvéért, aki a szakállából a Napnak puha felhőket rázott az égre, hogy legyen hol megpihennie, mikor elfárad.
Így telt a király élete, s legalább annyira magányos volt, mint éjjel a Hold, nappal a Nap. Sosem unatkozott, volt dolga elég, de ez mégsem tette őt igazán boldoggá. Gyakran gondolkozott magában azon, hogy mi is az a boldogság, de sosem talált feleletet a sok szó között, ami ilyenkor a lelkét kitöltötte. Egyszer aztán elhatározta, hogy az este beköszöntekor, mikor a Holdat előveszi a szekrényből, megkérdezi tőle, hogy mi a boldogság.
Úgy is tett. A Hold töprengett egy kicsit, de nem tudott válaszolni, ezért azt mondta hát a királynak, hogy aznap éjjel majd gondolkodik rajta, s mikor az ideje lejár fönn az égen, megmondja a királynak a választ.
Olyan szép éjszaka terült akkor a király magánya fölé, amilyet eddig még sohasem látott. Megérezte benne a Hold ellágyulásait, és a csillagok, mint apró varázsok sütöttek le a földre. Először volt az, hogy a király nem érezte az egyedüllétet a szívében. Tudta, egészen bizonyosan tudta, hogy a Hold rá is gondol odafenn a mélykék éjszaka közepén.
Mikor letelt a Hold ideje, a király óvatosan két karjába fogta, és várakozva tekintett rá. És a Hold mesélni kezdett neki a boldogságról, ami odalenn lakott a tótükör felszínén, és olyan kerek és sárga volt, mint ő maga. Azt mondta a Hold, hogy sehol máshol nincs a boldogság, mint odalenn a földön egy alvó tótükörben.
Megszomorodott ekkor a király, mert megértette, hogy ez a Hold boldogsága. Ment akkor a Napért, hogy az égre feltegye, s akkor két mozdulat között fél úton megkérdezte a Napot, mi a boldogság. A Nap töprengett egy darabig a király kezében, de azután azt mondta, későre jár, s az ősz reá vár, hogy páráit oszlassa még kicsit, s végre elmosolyodjanak az emberek odalenn. A király akkor feltette a Napot az égre, bánatosan megrázta a szakállát, és csak egészen picike felhőpamacsok gomolyogtak elő onnan. A Nap ezegyszer nem bánta, s vidám sugarakat szórva a királyra megígérte, hogy gondolkozni fog a dolgon.
Telt múlt a nap, a király sétálgatott, rendbe szedte a szakállát, tenyerén ringatott egy falevelet, ki hullni készült, s várta az időt, hogy múljon. Reménykedett. Ez az érzés apró kis szikrákat gyújtott a szívében, és olyan jó melegeket csinált benne, amilyenekre még nem emlékezett. Mikor eljött az idő, ment a Napért, s levette az égről. A Nap már fáradt volt, komolyan nézett a király szemébe. Azt mondta, a boldogság az, amikor a pocsolyák fagyott tetejét addig cirógatom, míg a szél újra nem borzolja őket. Meg az, amikor meleget varázsolok a hideg szívekbe, és nem várok érte cserébe semmit. A boldogság a tiszta szeretet sugárzása.
Akkor a király sóhajtott egyet, s megértette azt, hogy ez a Nap boldogsága. Felnézett az üres égre, s tudta már, hogy odafönn a Holdat várja minden. Megrázta hát a szakállát, és életében először észrevette, hogy milyen sokféle színben égnek a csillagok. Csudálkozott ezen. Aztán kételkedve a szeméhez nyúlt, és kitörölte onnan az első könnycseppeket.
Akkor értette meg, hogy a boldogság mindenkinek másmilyen. Senki sem tudhatja pontosan, kié milyen ízű, s az ember csak a sajátját keresheti, azt kóstolgathatja óráról-órára, napról-napra, míg világ a világ.