Mese Morgan úrról és a bocsánatkérésről

Évszám
2011
Beküldő
Plant
A faluban mindenki nagyon szerette Morgan urat, aki épp egy hete töltötte be a 65. életévét. Volt is miért szeretni őt segítőkész és megértő természetéért. Történt egyszer, hogy Jutta asszony, Morgan szomszédja, nem tudott fizetni a házmesternek, ő azon nyomban fizetett helyette. Nem sokan tették volna ezt meg a faluban Morgan úr helyében, figyelembe véve Jutta asszony meglehetősen szelektív emlékezőkészségét, de ő minden teketória nélkül segített neki.

Sőt mi több, nemcsak anyagilag támogatta, de még a kis lelkét is megnyugtatta ezekkel a szavakkal:

- Ugyan kérem, Jutta, ne csináljon ebből gondot, előfordul az ilyen mindenkivel. Majd ön is biztosan megsegít engem, ha esetleg rászorulnék.

- Így is lesz, felelte az asszony, amit valószínüleg már másnap elfelejtett.

Havonta egyszer-kétszer elment Morgan úr a helyi kocsmába, ahol kikapcsolódhatott és beszélgethetett régi cimboráival. Egyszer, mikor Lőrinc úr, az egyik közeli komája már nyolckor szedelőzködni kezdett, mondván, hogy elfogyott a pénze, Morgan marasztalni kezdte:

- Lőrinc, hát te meg hová készülődsz ilyen korán?

- Nincs egy vasam se már. Kifogytam, nem maradhatok tovább.

-Ugyan, drága barátom, ne butáskodj már. Bíztatta Morgan a barátját. Meghívlak én bármennyi italra, csak maradj.

- Tudod jól, hogy nem fogom tudni visszaadni neked.

- Hát és akkor mi van? Szegény maradok két sör előtt és után is, ezen már ne múljék.

- Rendben, meggyőztél, igyunk hát és mulassunk.

S ezzel tovább ivott a két cimbora. Morgan segítőkészségének pedig egyre nagyobb híre ment, s később mindenki hozzáfordult, ha pénzre vagy egyéb haszonra volt szüksége.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Morgan úr pénze fogyjon el, s ő maga szoruljon rá másnak a segítségére. Így is történt. De kihez is fordulhatott volna, barátai még nála is szegényebbek voltak, Lőrinc még azt is megmondta előre, hogy nem tudja visszaadni a kölcsönt.

Ekkor eszébe jutott Jutta asszony, aki körülbelül vele azonos anyagi helyzettel bírt, s akinek nem is oly rég adta azt a kölcsönt, azért hogy a házmester ne lakoltassa ki. A baj csak az volt, hogy habár Morgan szívesen segített másokon, ő nagyon kellemetlenül élte most meg a segítségkérést. Egésznap azon feszengett, hogy kérjen kölcsön az asszonytól, s ahogy másokat szokott nyugtatni, úgy nyugtatta most saját magát az alábbi szavakkal:

Mit is idegeskedem, hisz legutóbb én is adtam neki. De nem nyugodott meg saját szavaitól, tovább emésztette immár az a gondolat, hogy a szemére veti a nőnek a kölcsön adott pénzt.

Végül úgy döntött, egyszerűen átkopog Juttához és pénzt kér anélkül, hogy megemlítené az ő kölcsönét. Egyébként is, biztos fog rá emlékezni, hogy én adtam a múltkor. Ezzel a gondolattal, magabiztosan kopogott át egy órával később az asszonyhoz, aki rögtön ajtót is nyitott. Egy-két kellemes hétköznapi szóváltás után Morgan végül is rátért a lényegre, azaz hogy egy kis pénzt kérjen. Egy percig sem kételkedett abban, hogy a nő készséggel odaadja majd. Még azt is elképzelte magában, hogy majd biztosan ugyanúgy fogja őt nyugtatni, mint ő, amikor az asszony volt ilyen kellemesnek nem mondható helyzetben.

- Kedves drága Jutta, pokolian kellemetlen, de nem maradt pénzem és nagy szükségem lenne most rá. Adna nekem kölcsönbe?

A várva várt megnyugtató válasz azonban elmaradt. Ehelyett valami furcsa fintor jelent meg a nő arcán, miután elpárolgott a mosolya.

- Hát....Miért?

A kérdés végképp meglepte Morgan urat, erre aztán igazán nem számított.

- Azt hiszem elszámoltam magam kicsit ebben a hónapban. Válaszolta végül.

Várta, hogy reagáljon valamit erre az asszony, de ehelyett kínos csend következett és csak ott állt, azzal a furcsa fintorral az arcán.

- Természetesen amint tudom, visszaadom. Legkésőbb egy hét múlva. Törte meg a csöndet Morgan úr.

- Egy hét múlva? Biztos? Kérdezte Jutta.

- Olyan biztos, ahogy itt állok. Felelte kedvesen a férfi.

- Várjon, idehozom a naptáramat.

Morgan néhány pillanatig azon töprengett, miért is hozza most azt a naptárat, aztán rájött, hogy azon egyszerű okból, hogy felírja, mikor kell a kölcsönt visszakapnia.

- Augusztus 9-én átkopogok önhöz kedves Morgan úr, hogy visszaadja a pénzemet.

- Rendben van. Felelte. Augusztus 9-én visszaadom.

- Itt a pénz. Fogja. Monda Jutta nagylelkűen nem éppen mondhatóan.

- Köszönöm, ígérem, augusztus 9-én megadom. Hálálkodott Morgan.

- Helyes. Úgy legyen.

Ó, csak ezt ne mondta volna, gondolta Morgan. Csalódottan, pénzzel a kezében állt ott tovább, mozdulni sem tudott. Titkon még mindig várta azokat a megnyugtató szavakat, amiket ő szokott mondani ilyen helyzetben: ugyan már Morgan úr, ne csináljon ebből gondot, hát persze, hogy adok egy kis pénzt kölcsön, ne érezze magát rosszul, mindenkivel előfordul az ilyen. De ezek a szavak csak azért sem érkeztek meg. Legalább egy mosolyt megeresztene az asszony, már az is javítana valamit ezen a szörnyű helyzeten, de a mosoly is elmaradt. A fintor annál inkább ott csücsült még, kényelméből nem mozdult volna el semmi pénzért az a fránya grimasz. Néhány kellemetlen másodperc elteltével Jutta beszédre nyitotta a száját. Na, talán most mond valami jót, reménykedett Morgan.

- Kér egy csésze teát is? Kérdezte váratlanul az asszony. Ez a kérdés adta a végső döfést Morgannak. Legalább az is-t ne tette volna hozzá, és legalább ne ülne ott az arcán ez a kifejezés, hogy habár kifosztott minden vagyonomból, most már mindegy, vagyok olyan kegyes és még teával is megkínálom.

- Köszönöm, így sokat tett értem, nem akarok még ezzel is a terhére lenni.

- Ha már idefáradt, legalább jöjjön be egy csésze teára. Mondta a mártírok ábrázatával Jutta.

Morgan nem tudta ebben a pillanatban tisztán átgondolni a helyzetet, bement gyorsan a nőhöz és elfogadott egy csésze teát, ahogy azt az illem megköveteli. Szerencsére tea közben szóba jöttek más dolgok is a pénzen kívül, de ez már nem sokat változtatott Morganban a nőről kialakult véleményén.

Mire hazaért, szépen átgondolta ezt a történetet, és arra jutott, nem kellett volna elfogadnia a teát. Szörnyen csúnyán viselkedett az asszony és ezt a tudomására is fogja hozni augusztus 9-én.

Hamar el is szállt az egy hét, s a férfi mihamarabb elintézte fontos dolgait, hogy ő maga mehessen át Juttához a pénzt visszaadni, még ha a nő úgy is fogalmazott, majd ő átmegy érte.

Az asszony újra mosolyogva és kedvesen nyitotta az ajtót, nyomát sem lehetett látni annak a furcsa ábrázatnak az arcán. Morganban bennakadt a szó, már szinte várta azt a grimaszt, de ismét csalódást okozott neki a nő. Így hogy fogja megmondani neki a véleményét, ha közben ilyen barátságosan mosolyog?

- Tessék a pénze. Még egyszer köszönöm. Mondta végül.

- Ó, ugyan. Felelte az asszony.

Morgannak azonban eszébe jutott mit élt át múltkor, és nem érezte úgy, hogy egy mosollyal kiváltható lenne a nő legutóbbi bántó viselkedése.

- Maga persze nem sietett visszaadni nekem, amikor én adtam magának kölcsön. Mondta mosolyogva, a maga barátságos stílusában, mintha közben ezt mondaná: Nézze, Jutta, hibázott, csúnyán viselkedett velem, igazságtalanul, figyelmetlenül, de ne érezze magát kellemetlenül emiatt...sem.

- Maga meg miről beszél? Kérdezte felháborodottan a nő. És mit mosolyog közben?

- A múltkor, amikor a házmester ki akarta magát tenni, én kölcsönöztem magának és nem adta meg. De nem baj, nekem nem kell a pénze, szívesen adtam, ezért mosolygok. Ezt próbáltam érzékeltetni ezzel. Maga viszont nagyon kellemetlenül reagálta le a múltkor, hogy most az egyszer nálam nem volt pénz.

- Én erre nem emlékszem, hogy maga kölcsönzött volna nekem.

- Sejtettem, hogy nem fog emlékezni. Mondta Morgan egyre magabiztosabban.

Jutta memórikészségéről az egész falu tudott, maga a nő is tisztában volt ezzel, hogy időnként nem szentel kellő figyelmet bizonyos dolgokra. No, nem mintha valami baja lett volna az asszonynak, nem volt neki semmi gondja az eszével, egyszerűen szeretett arra emlékezni csak, amire Ő akart. Van ilyen.

- Én elhiszem, hogy maga kölcsönadott nekem, habár azt nehezen hinném, hogy a  házmester ki akart tenni. Na, mindenesetre én bocsánatot kérek öntől, ha kellemetlenül viselkedtem, ne haragudjon rám.

Morgan nem számított bocsánatkérésre. Nem akart ebből az ügyből ekkora dolgot csinálni, nem akart kellemetlenséget sem magának sem az asszonynak. Már-már nyitotta a száját, hogy leintse a nőt ezekkel a megnyugtató szavakkal: ugyan már nem történt semmi, mikor az asszony tovább folytatta a mondandóját:

- Viszont azt javaslom, hogy még egyszer ne törjön így rám, mert maga szerint valamiért figyelmetlen voltam. Én sem kopogok át mindenféle aprósággal, hogy a szemére olvassam valamely hibáját. Pedig lenne ám mit a szemére olvasnom. Volt velem ön is figyelmetlen, de én nem kopogok át magához, hogy ezzel zavarjam.

Morgan nem tudta mire vélni a nő viselkedését. Miféle apróságokról beszél? Gondolta magában. És mit veszekszik vele? Nyugodtságát megtartva, így felelt a nőnek:

- Bocsánatát nem fogadom el. Viszontlátásra asszonyom.

A történetnek, lévén szó faluról, gyorsan híre ment, s már tudott róla a nép apraja nagyja. Nem kellett sok idő, hogy a világ rendje felboruljon, azaz: Jutta asszony egy kedves bocsánatot kérő nő, Morgan pedig a megbocsátani képtelen ember képében álljon.

- Hát ilyen makacs vénembert már rég hordott a hátán a föld. Nyugtatgatták Juttát.

- Hát én nem is értem. Pedig már azóta többször is bocsánatot kértem tőle, legalább 5-ször, de mégsem akar megbocsátani az a makacs öregember. Pityeregte a nő.

- Pedig én úgy tudtam, Morgan úr vallásos családban nőtt fel. Fűzte hozzá Pázmán bácsi, a falu egyik lakója. Márpedig a Bibliában az áll, legyünk megbocsátóak. De ez még a Bibliában foglaltakat sem tartja be. Ez már mindennek a teteje. Átkopogok hozzá és beszélek vele. Ezzel dühösen átment a férfi Morganhoz.

- Szervusz, Morgan. Hogy érzed magad?

- Köszönöm szépen jól. Válaszolta az öregember mit sem sejtve.

- Na idefigyelj, rátérek a lényegre. Mondta Pázmán. Azért jöttem, hogy közöljem veled, borzalmas, amit művelsz ezzel a szegény asszonnyal. Nem kellene így viselkedned. Hát így viselkedik egy művelt, okos idős ember? Hogy vagy képes erre, hogy ne bocsáss meg, ha kérik tőled? Először el se akartam hinni, mikor meghallottam, hogy visszautasítottad a bocsánatkérését.

- Ne haragudj drága jó Pázmán, de neked mi közöd ehhez? És bárkinek is a faluban? Honnan tudjátok mi történt? És egyébként is. Miért csináltok bolhából elefántot?

Ne haragudj, de most dolgom van, majd máskor beszélünk. És azzal be is csukta az ajtót Morgan maga után.

Pázmán csak úgy duzzogott egész úton visszafelé menet, s elhatározta, majd ő móresre tanítja ezt a Morgan urat. Megtanítja őt megbocsátani, ahogy az minden ember keresztény kötelessége.

Összehívta Pázmán a falu népét és közölte vele tervét:

- Figyeljetek ide rám. Bizonyára mindannyian hallottatok Morgan úr makacsságáról. Menjünk át hozzá Jutta asszonnyal, aki bocsánatot fog tőle kérni megint. S ha előttünk se bocsát meg annak a szegény asszonynak, akkor kijelenthetjük, hogy Morgan a falu legérzéketlenebb, embertelenebb lakója.

- Menjünk. Válaszolták egybehangzóan.

Útközben megtanácskozták, mit mondjon pontosan Jutta, azaz, hogy mely szavakkal kérjen bocsánatot. Mikor a férfi házához értek, mindenki elbújt, hogy ne látszódjék senki se, csak az asszony. Morgan kinyitotta ajtót.

- Jó napot uram. Köszönt udvariasan a szomszédasszony.

- Jó napot Jutta. Miben lehetek a segítségére?

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná miért jöttem. Ne kérdezgesse ártatlanul miben lehet a segítségemre, mintha maga lenne a megtestesült szent. Tudja maga nagyon jól, hogy miért jöttem. Azért jöttem, hogy ne utasítsa el a bocsánatkérésemet, mert megbánja. Már az egész falu tud róla, hogy bánt velem.

- Megbánom? Hát válaszoljon már egy kérdésemre jó asszony: kérlelte dühösen a férfi. Most fenyegetni, vagy bocsánatot kérni jött ide hozzám? Döntse már el és ne  háborgasson.

Ahogy ezt kimondta Morgan, mindenki felháborodottan nézett egymásra, hogy mondhat valaki ilyet. Jutta asszony pedig csak állt ott ártatlan ábrázattal, rápillantva a falu lakóira: Látjátok? Milyen kegyetlen ez az ember...pedig én bocsánatot kértem.

Végül pityeregve távozott a nő, nyomában a falu lakóival, hogy megbeszéljék az esetet a kocsmában.

- Ez így nem mehet tovább. Mondta Pázmán. Hallottátok, hogy beszélt az a makacs öregember ezzel a szegény asszonnyal? Oda megy az ember bocsánatot kérni, és így fogadják? Hát tűrhetjük mi ezt??? Nézzétek, hogy sír. Mit képzel magáról ez a vénember?

- Nem értem én ezt. Szólalt meg az asszony. Meddig alázkodjak még meg, hogy végre megbocsásson. Vagy ennyire megbocsáthatatlan, amit tettem?

- Nem, nem az. Válaszolta Kende, a csapos. Ne hibáztassa magát Jutta asszony. Itt a baj azzal a vénemberrel van, aki nem tud önnek megbocsátani, pedig kérte, mindannyian hallottuk!

- Én azt javaslom, menjen oda hozzá megint, és kérjen tőle Bocsánatot.

Szólalt meg egy hang a kocsma sarkából. A hang birtokosát senki sem ismerte, csak reggel érkezett ide, senki sem tudta honnan jött, de nyugalma és bölcs külleme mindenkit ámulatba ejtett.

- De hát már ezerszer bocsánatot kért tőle. Mondták egyszerre többen az Idegennek.

- Ide tudna jönni hozzám asszonyom? Kérdezte az Idegen.

Jutta tátott szájjal állt csak ott, majd bizonytalan léptekkel elindult a férfi irányába.

- Nos, itt vagyok, mit akar?

- Szeretné, ha megbocsátana magának Morgan?

- Persze hogy szeretném. Válaszolta az asszony. Már vagy ezerszer kérleltem.

- Akkor megmondom, mit tegyen. S ezzel megsúgta a nő fülébe.

Az asszony ismét felkereste Morgan urat, habár tökéletesen biztos volt abban, hogy megint kegyetlenül elbánik vele majd az az átkozott öregember. A falu népe most is a ház oldalához simult, hogy Morgan ne lássa őket, Jutta pedig bekopogott a férfihoz.

- Jó napot szomszéd.

- Jó napot Jutta. Miben lehetek a szolgálatára? Kérdezte barátságosan Morgan úr.

- Arra szeretném kérni, hogy bocsásson meg nekem. Válaszolta az asszony.

S az öregember megbocsátott.