Mese a szeretet sárkányáról

Évszám
2010

Élt egyszer egy király és annak három fia egy káprázatos országban. Mikor a fiai már felcseperedtek, és lassacskán kezdték kitanulni az országlás mesterségét, váratlanul megszületett a legkisebb királyfi, ám az örömbe üröm keveredett, mert édesanyja, a nagy király szerelmetes párja nem állt fel többé a szülőágyból. Örvendezés és sírás-rívás váltogatták egymást a fényes palotában.

A király egyre inkább elfordult a nép, a birodalom nagy ügyeitől, naphosszat csak játszogatott a legeslegkisebb királyfival, míg a másik három egyre marakodott, civakodott, ki a hadsereget akarta vezetni, ki a kincstárat igazgatni, ki a ragyogó követekkel kívánt alkudozni. Az ország, ahogy a király is, lassú romlásnak estek. Eljött a nap, míg a királyi nagy tanács össze nem ült, és kihirdették, hogy az uralkodótól meg vonta az ég a kegyelmét, és elsorvad, ha pedig a király boldogtalan, a korona hívei, jószágai sem virágozhatnak többé. Volt a kietlen toronyban, annak is a legfelsőbb könyvtárszobájában egy réges-régi írás arról, hogy egyetlen szer létezik, ami gyógyírt adhat, ami nem más, mint a Miraculum elixírum. Csakhogy ezt a legenda szerint, egy ismeretlen vidéken, egy sosem látott sárkány őrzi, és aki az ő országába téved, az sosem térhet többé vissza a szeretteihez. Egyetlen bajnok, egyetlen zsoldos, de még a három nagyszerű királyfi egyike sem vállalkozott volna arra, hogy megkísértse a sorsát, és elinduljon az ismeretlen útra. Csak egy valaki akadt, akit annyira bántott apjaura, a király nagy bánata, hogy habozás nélkül indulni akart, a negyedik, a leges legkisebb királyfi volt az.

-        Szeretnék búcsút venni apámuramtól, megígérem néki, hogy a gyógyítószert én megtalálom, és elhozom, ha a világ végére kell is elmennem érte, vagy azon is túl!- kiabálta, ám az udvaroncok győzködték, hogy ez lehetetlen.

Ő azonban nem tágított. A fivérek, azután kárörvendezve összemosolyogtak a háta mögött, ha ugyan világgá akar menni, hát csak menjen, legalább kevesebb gondjuk, és nagyobb örökségük lesz. Másnap reggel korán ébresztették, mielőtt az udvar magához tért volna. Könnyek gyűltek a hercegecske apró szemeiben, mert ahogy vezették keresztül a palotán csupa kedves emlék tolult fel benne. Most nem értette, hogyan lehetséges, hogy ártatlan gyermekkorának ilyen hirtelen vége szakadjon. Jó bátyjai állították össze neki az útravalót, vaskenyeret, vasfurulyát és vasbotot találtak a könyvtár pókhálós sarkában, ezeket tették egy zsákba, meg egy aranyat, hogy éhen ne vesszen. A belső udvarra nyíló ablakokban három fivére könyökölt ki, és intett feléje. A lánc, amivel az óriási csapóajtót leeresztették, hogy kisétáljon rajta az ismeretlenbe, rettenetes csörgéssel szaladt a mélybe, a pallón az árok felett még soha ilyen nehéz gonddal a szívében nem járt ember fia. Csak egyetlen pillantással szeretett volna búcsúzni édesapjától, de hiába. A király a toronyba zárkózva magányosan búsult naphosszat.

A legkisebb királyfi pedig ment mendegélt, sose gondolta volna, hogy ilyen hatalmas a birodalmuk. Harmadnapra azonban már annyira elfáradt, hogy betért egy isten háta mögötti fogadóba, ahol azonban egyetlen egy árva vendég nem sok, annyi sem volt. Hanem volt a sötét, füstös teremben egy kövér fogadós. Vizet és egy darab kenyeret kért tőle, ahogy az útközben már több szegény embertől is. A fogadós azonban meg sem hallotta a kérését. Akkora a fiú bánatosan megfordult, hogy keres magának az istállóban egy meleg sarkot, és aluszik ott egy jókorát. Hanem az istállóban sem állat, sem szalma nem volt, de még egy árva egérnek sem látszott nyoma.

-        Miféle elátkozott egy fogadó ez- sóhajtotta szinte maga elé, mire nyomban ott termett a nagydarab gazda.

-        Hogy merészelted, Te, semmirekellő?- és felemelte a fiút, csakúgy fél kézzel, egészen magasra, hogy az arca előtt lengedezett az ijedt legényke.

-        Hát, megmondom én, ha letesz, kegyelmed!

-        Előbb a választ, aztán mehetsz!- hördült fel a férfi.

-        Nem bánom, ha így akarja! - kezdte a királyfi. - Csak aztán ne feledkezzen meg majdan a fizetségemről!

-        Abban nem lesz hiány, gondolhatod!- vigyorgott a fogadós.

-        A kéményből nem száll fel füst, mégis bűzt és koromszagot éreztem. Az ajtón pókhálók lógnak, rozsdásan csikorog, aligha lökdösik százával naponta. A konyhán néma csend, fehérnépeknek se híre, se hamva. Az udvaron se baromfi, se háziállat nem csatangol, a ruhaszárítón nem lobognak terítők, se kendők. Az istálló, a vályú üresek, ki tudja, mikor láttak utoljára lovat, kecskét, vagy tehenet! De, ami a legnagyobb baj, hogy kegyelmed csak magával van elfoglalva, nem köszönté illendőképp a vendéget.- Na erre, már visszaejtette a fiút a porba a gazda.

-        Miféle vendégről beszélsz, hallod-e? Ki a bánatos fene térne be hozzám, hiszen magad is mondtad, hogy el vagyok átkozva!

-        Hisz, én volnék egy vendég, ha meg nem sértem, kegyelmedet!

-        Te? Na, hiszen fizetővendégre várok én nem egy koldusra!

-        És miből gondolja, kegyelmed, hogy nem tudom megfizetni, amit elfogyasztok? - porolta le magát a legény.

-        Láttam én már magadfajta csavargót, nincs az ilyennek egy árva fillérje sem!

-        Lássuk csak!- mondta a legényke, és lekanyarította a hátáról a kis tarisznyáját, meg a zsákból készült köpenyét. Udvari ruháját már belepte a por, a gazda még mindig nem hitte, hogy a fiúcska nem közönséges koldus, vagy vándor. Ahogyan pedig a földre esett a tarisznya, kigurult belőle az egyetlen aranypénze. Nyomban térdre esett a gazda és négykézláb szaladt a guruló arany nyomában, hanem az sehogy sem akart megállni. Egyenesen a kiszáradt kúthoz gurult és beleesett. Szitkozódott erre a gazda, rettenetesen.

-        Varázsigének igen szépen hangzanak, amit gazduram mond, de attól nem jön elő az arany a kútból!

-        Megvendégellek, csak hozd föl nekem. Kaphatsz sonkát, fehér kenyeret, kalácsot, amit csak kívánsz!

-        Ezt már szívesen hallom. Hanem, nem kérdezte még meg, hogy mi járatban vagyok?

-        Hisz, enni kívántál, meg inni! Szobát is készítek, no, friss dunyhát húzok, melegítek mosdóvizet, gyógyfüves szappant is adok, csak igyekezzél már!

-        Hanem, nekem csak akkor segít, amit kegyelmedtől kapok, ha azt is megmondja hozzá, hogy merre menjek tovább, hogy az elixírum miraculumot megtaláljam! - nyelt egy óriásit a gazda, de csak szaporodtak homlokán az izzadságcseppek. Honnan is tudhatta volna, hogy merre található az elixír, amikor elátkozott fogadójába nem hoztak híreket, nem hallott meséket és a rablók sem nála itták el zsákmányukat.

-        Azt megmondani neked nem tudom, de lakik az erdő szélén, egy végtelenül öreg anyóka, ha még nem nőtték be ugyan az erdei növények. Őt kérdezzed, ha ő nem tudja a választ, akkor senki emberfia ezen a vidéken!

A legkisebb királyfi nem tétovázott, nyomban a kútba lemászott. Nem volt ez fele olyan mély sem, mint királyi váruk udvarán a kút, amelyikbe játékból gyakran elbújt. Hát mire a fogadós óriási zsebkendőjével letörölgette az arcáról a verejtéket, a királyfi ott állott előtte és vidáman nyújtotta az érmet feléje. Hanem most látta csak, hogy az éremnek két oldala van. Eddig csak királyi címerüket látta rajta. Most viszont édesapjának, a királynak arcképét ismerte fel a másik oldalán, és nyomban eleredtek a könnyei.

-        Hiszen még el sem búcsúzhattam tőle!- zokogott fel hirtelen, de a kapzsi fogadós azt hitte, hogy az aranyat siratja a fiú. Hogyis hihette volna, hogy a királyi arcmás ríkatja meg a kis vándorlót.

-        No, hiszen megegyeztünk! Ez már itten az enyém! Ülj csak be a kemence mellé, nyomban begyújtok, és olyan finomat ehetsz, ihatsz, amilyet még soha életedben!

A királyfi nem ellenkezett, bevackolta zsákjára magát az egyik sarokba, és várta, hogy ehessen végre. A fogadós szaladt a pincébe, szaladt a padlásra, zöldségekért messze a kertbe, és estére olyan vacsora illatozott az asztalon, hogy maga sem emlékezett már rá, hogy mikor volt utoljára ilyen. Hanem a fiút a melegben elnyomta az álom, nem evett egyetlen falatot sem, nem ivott egyetlen kortyot sem, amikor súlyos férfi léptek döngtek az úton, majd csikordult az ajtó, és lett nagy ricsaj odabent. A fogadósnak még a szája is tátva maradt, hát megtört máris az átok, éhes utazók ültek a terített asztalhoz, bort kértek és sok friss kenyeret. Ettek is, ittak is megállás nélkül, hogy nézni is belefáradt volna egy közönséges ember fia. Mire a fogadós mindenét felfalták, látta ám, hogy ezek bizony haramiák lehetnek. Az egyiknek fél szeme hiányzott, a másiknak kampós volt a keze, a harmadiknak falába volt, a negyediknek kopasz fején akkora lyuk, hogy egy aranypénz ki sem látszott volna belőle.

-        A legjobb szobádat készítsd nekünk, fogadós! Hosszú út áll még előttünk, lepihennénk!

-        Szolgálatjára az uraknak, rögvest készen lesz!- és azzal eltűnt a fogadó emeletén. Ágyat vetett, dunyhát húzott, felsepert és szellőztetett, csak úgy égett a keze alatt a munka. Épp idejében végzett, mert türelmetlen vendégei már nyújtózkodtak, ásítoztak és vezérük, a félszemű elindult a fogadós után.

-        Na, végre! Már azt hittem az ördög vitt magával!

-        A legjobbik szobám készen áll, négy hatalmas ágyikóval az uraknak!

-        Hanem, nem alhatunk ám mi őrség nélkül, hívj egy cselédet, akiben megbízol!

-        Jaj, kedves, jó uraim, nincsen nekem egy árva cselédem sem! Magam őrizem a házamat.

-        Akkor jól őrizzed, mert ha elaludnál, a fejed nélkül ébredsz reggel, azt megígérhetem!- dörgött a vezér hangja, a kampós kezű az asztalra csapott, a falábú a padlón dobbantott, a kopasz pedig a boros kupát csupasz fejéhez koccintotta, hogy a bor kiloccsant belőle. Egy cseppje úgy esett a sötét sarokba, hogy a zsák lyukain átszaladt egyenesen a királyfi száraz szájacskájára. Föl is ébredt nyomban, és talpra ugrott, hanem ugrottak ám nagyot a haramiák is, mert mindaddig azt hitték, hogy magukban vannak a fogadóssal.

-        No, hát akad itten szolgáló! Ide hallgass, te! A gazdád azt parancsolja, hogy nekünk őrt álljál az éjszakára! De jegyezzed meg, ha elalszol közben, akkor a levágott fejeddel a kezeid között ébredsz! - pislogott a legkisebb királyfi, ilyen beszédet még sosem hallott előtte.

Ennek a fele sem tréfa- gondolta a legény, de nem vártak tőle választ, nyomban feltápászkodtak és a szobájukba mentek.

A fogadós pedig a kijárat felé osont, nem törődött az se fizetséggel, se maradékkal, se mosatlan holmikkal, mentette az irháját, rettegett a zsiványoktól, hát, szó nélkül magára hagyta a kis vándort. A királyfi ült az asztalnál, alig érte föl a zsíros, boros, morzsás terítőt. Nagyon elgondolkodott azon, hogy a négy marcona férfi miféle szolgálatot várt tőle, és a fenyegetésen is. Már hogyis ébredhetne fel ő kezében a fejével- ekkora badarságot már régen hallott. Elővette kis tarisznyáját, és belőle a bátyjaitól útravalónak kapott vaskenyeret. Eljött az ideje, hogy a helyére igazi elemózsiát rakjon. Majd takarított, felsöpört, mosogatott, hogy elüsse valamivel az éjszakát. Végül a konyhában a langyos parázs mellett elbóbiskolt. Hanem felpattant rögvest, amint hallotta a haramiák lépteit döngeni a lépcsőkön. Hatalmas görbe pengéjű késsel rontott be a félszemű, de a királyfi oda se pillantott, csak mondta:

-        Már melegszik a kása, uraságotoknak!

-        Elaludtál-e te mihaszna?- förmedt rá a vezér. - De igazat mondj, mert felaprítalak!

-        Jaj, dehogy tudtam én aludni, akkora volt itten a forgalom!

-        Még hogy a forgalom? Nem hallottunk mi semmit!

-        Bizony az! Járt itt az ördög, az öreg ördög, meg annak az öreganyja!

-        No hiszen, el is higgyem ezt neked, te taknyos!

-        Nekem ugyan ne higgye el kegyelmed, de higgyen a fogadósnak!- körülnéztek erre mind a négyen, de semmi nyomát nem látták a gazdának.

-        Hiába keresik! Elvitte magával az ördög.

-        No, azt sem hisszük mi el- vigyorogtak a királyfira, és hahotázva leültek az asztalhoz. Hanem fönnakadt a szemük a vascipón, amit a legényke hagyott ott. Egyik is, másik is megfogta, megforgatta, de sohase láttak még csak hasonlót sem hozzá.

-        Azt pedig nekem adta az öreg ördög, hogy megvendégeltem őket.

-        Minek adta neked, te legény!

-        Hát jutalmul, mert az bizony egy varázskenyér. Aki hármat harap belőle, az életében soha többet nem kíván már enni, mégis olyan ereje lesz mindig, mintha három embernek való ételt fogyasztana!

-        Egy szavadat se hisszük!- kacagtak a haramiák, csakúgy zengett belé a fogadó.

-        Hát, kegyelmetek nem tudták, hogy ez egy elátkozott ház? Hét év óta várt itt a fogadós, hogy valaki beessen hozzá, és fizessen azért, amit kap. Hanem, amikor vége lesz az átoknak, akkor az ördög eljön azokért, akiket éjfélkor itt talál, és magával viszi őket a birodalmába!

-        Aztán, hogy nézett ki ez az ördög?

-        Fekete paták voltak a lábain, hosszú, gubancos farok himbálózott a hátulján, a kezei végén karmok voltak, a szakálla meg a padlót érte, olyan hosszú volt. A fülei hegyesek és vörösek voltak, de a szemei voltak a legborzalmasabbak, mert azokban tűz égett, olyan tűz, amit soha ki nem lehet oltani. Talán azért is bűzölgött annyira. A feje tetején meg a letörött szarvai látszottak. - Erre a pontos beszédre, aztán egymásra néztek a rettegett haramiák.

-        Az ördög csakugyan így néz ki, de hogyhogy minket nem vitt magával?

-        Mert megjött az öreg ördög, meg az öreganyja is.

-        És a fogadós?

-        Azt vihette csak magával az ördög, mert még fiatal volt, alig ezer éves. Még csak most tanulja az ördögséget, és az öreg ördög meg az öreganyja az ördögnek, siettek valami városba. Én pedig nem szóltam nekik, hogy négy zsivány aluszik a legjobbik szobában, azokat is elvihetné magával az ördög.

-        Azt már jól tetted! Jól őrködtél fölöttünk, hát nem vágjuk le a fejedet! De a vaskenyeret elvesszük, mert milyen haramiák lennénk, ha zsákmány nélkül fosztanánk ki egy fogadót! - nevettek, kacagtak örömükben a zsiványok, hogy nem vitte el őket az öreg ördög.

A legény akkor kihozta a kását, és megreggeliztette őket. Amíg ők csak egymásra vártak, hogy a többiek ne láthassák, amint beleharapnak a vaskenyérbe, addig a királyfi szaladt ki a fogadóból egyenesen a nagy, sűrű erdő felé, ahogy a fogadóstól hallotta, hogy megkeresse az öreg anyókát, aki az elixírhez elvezető utat ismerheti. A rablók pedig sorra megharapdálták a kenyeret, fogaik is törtek belé. Fogatlanul pedig az erejük napok alatt elillant, szégyenszemre eltakarodtak oda, ahonnan jöttek.

Nagy igyekezetében a királyfi kimerült hamarosan és mire kettőt gondolt volna, már ott találta magát egy se vége, se hossza erdő szélénél. Nézett balra, nézett jobbra, de kunyhónak, házikónak semmi nyomát nem látta. Leült akkor a zsákból készült köpenyére egy vénségesen vén fa árnyékában. Majd szomorúan támasztotta a fejét, azon búsongva, hogy immár nincsen semmi ötlete sem arra, hogyan találja meg az utat.

-        Hej, öreganyám, akár hol is legyen ebben az óriási erdőben, bizony nagy szükségem volna most a segítségére!- sóhajtott akkorát a királyfi, hogy még annak a hatalmas fának a legmagasabbra nőtt ága végén ülő levelek is mind meghallották. És a legényke éppen aludni készülve hanyatt is feküdt, amikor honnan, honnan nem ott termett mellette egy vénségesen vén öreg anyóka.

-        Szerencséd, hogy az én fámnál fohászkodtál te, legény! Mi járatban vagy errefelé?

Felpattant fektéből az ifjú királyfi, és elmondta, hogy a kapzsi fogadós küldte őt ide, mert az elixírhez vezető utat keresi.

-        Hej, te legény, az elixírt bizony sárkány őrzi, és emberfia még nem jött ki onnan élve! Minek neked az elixír?

-        Apámuram, a király igen nagy betegségben szenved, és testvérbátyáim engem bíztak meg azzal, hogy neki az elixírt felkutassam, és hozzá elvigyem. Ha nem járok szerencsével, bizony sose látom többet életében jó király apámat!- sóhajtott megint óriásit a legény.

-        Úgy, szóval te volnál a királyfi? És mondd csak, hogy engedett el a fogadós, mert az még senki emberfiát nem eresztette el, mióta elátkozott lett!

-        Megfizettem érte, odaadtam neki az aranyamat, amiért pedig megdolgoztam, aztán a vacsorámat a haramiák falták fel, de engem lenyakaztak volna, ha nem állok őrséget az éjszaka. Hát, dolgoztam is, virrasztottam is egy ideig, majd reggel túljártam az eszükön, és most itt vagyok.

-        Hanem a fogadós átkát megtörted, fizetséget mégsem kaptál érte?

-        Nem kell nékem más fizetség, minthogy idetaláltam az egyetlen emberhez, aki tudja az utat az elixírhez. Merre induljak hát tovább, öreganyám?

-        Tudd meg, hogy a fogadós meg a családja megszegte ígéretét, amikor hagyták kialudni a tüzet a szurkos kondér alatt. Ezért kapták az átkot. Hanem, hogy elindulhass, a kondér alatt újra tüzet kell gyújtani, és a szurokból ruhát kell váltanod, különben a sárkány azon pillanatban észrevesz, ahogy a birodalmába belépnél!

-        Akkor bizony gyújtsunk be a kondér alá, öreganyám!

-        Nem akármivel lehet ám begyújtani ez alá a kondér alá, vetkőzzél le teljesen!

-        Miért?

-        Erről a világról semmit sem vihetsz magaddal a sárkány földjére!

-        Márpedig mezítelenül mégse állhat egy királyfi a sárkány színe elé.

-        Ne is próbáljad meg, te legény, mert nyomban ízekre szaggat. Jegyezd meg jól, soha a szemeibe ne nézz, soha vele szembe ne szállj, mert semmilyen esélyed sincsen az ő hatalma ellen!

A királyfi levetkőzött közben, és kedves ruháival az anyóka begyújtott a kondér alatt, majd hamarosan érezni lehetett a fortyogó szurok rettenetes bűzét. Hanem a tűzből kilátszott a vasbot és a furulya, amit még bátyjaitól kapott. Azokat a parázsból kipiszkálta, majd megvárta, hogy az öreganyó jól megkeverje a szurkot.

-        Dobd bele azt a zsákdarabot a szurokba!- Mondta az anyóka, és ahogy belemerült ki is kapta az üstből a zsákot, ami egyenesen a királyfi vállára hullott.

A legény állta a forróságot, majd hirtelen sötétség támadt, és úgy érezte, hogy hosszú, iszonyatos zuhanás következik, amelynek sosem lesz vége.

Amikor mégiscsak föleszmélt, egy barlang mélyén találta magát, de oly fáradtnak és elgyötörtnek érezte tagjait, hogy úgy érezte, talán száz esztendeig is aludt. Négy különös árnyat különböztetett meg lassacskán a homályban, valahogy ismerősek, de félelmetesen idegenek is voltak a számára. Egyszerre örvény támadt, és bizony a rettenetes sárkány suhant át fölötte. Gyorsan a szurkos zsákja alá temetkezett, és úgy hallgatta végig, ahogy perlekedik a mihaszna zsiványokkal a sárkány. Mert bizony ők voltak azok, akiket rászedett mohóságukban a fogadóban.

-        Bizony mondom, hiába adtam nektek a négy elemet, hiába lettetek rettegett haramiák, az embereken megint nem fogtatok ki!

El sem merték árulni, hogy csupán egy apró legényke szedte őket rá. Amikor magukra hagyta őket a sárkány, nyomban veszekedni kezdtek, a legény nem soká állhatta, közéjük merészkedett. Na, volt nagy csudálkozás, álmélkodás, hanem az ifjú nem vesztegette az idejét.

-        Annak adom a varázsfurulyámat, amelyiktek segít!

-        Ugyan, hisz elvesszük azt magunk, - és csakugyan kicsavarta egyetlen mozdulattal a félszemű a legény kezéből. De hiába is fújták, hogy majd szétdurrant vöröslő fejük, egy hang nem sok, annyit sem bírtak kicsalogatni belőle.

-        Látjátok, nem akárkinek engedelmeskedik a hangszer!

-        Mi a titka?- kérdezte a fején igen mély sebet viselő.

-        Elárulom, ha sárkányotoktól szereztek egy cseppet a csodás elixírből!

-        Na, és mi lesz, ha megszólal a furulya?- kérdezte a falábú.

-        Minden földi lény, legyen az ember fia vagy állatnak, nyomban a szolgálatotokra siet.

-        Ez már beszéd!- csapott kampós kezével a földre a negyedik, és jó kedvükben csakúgy gurultak a röhögéstől.

-        Csupán annyit kell tenned az elixírért,- Hogy vezesd a városba a sárkányt,- És amikor meghatódik az emberek szeretetét látva, - A könnycseppjeiből fogj fel párat!- mondták fel négyen, mint a leckét.

-        Most halljuk a te titkodat!- fogta a kezébe a lyukas fejű a furulyát és már emelte a szájához.

Az ifjú herceg, akkor megmarkolta a furulyát, de a negyedik sárkányfi nem engedte, dulakodtak, mire a legény a vasbottal a hangszert megütötte, hogy zengett belé az egész barlang, de a hegy is, sőt a sárkány egész rettenetes birodalma. Mire felocsúdtak volna, ott termett megint maga a sárkány, hisz felismerte minden közül ezt az egy hangot. Mert meg volt írva, hogy eljön egyszer érte egy hang, amelyet nem fog összetéveszteni semmivel. A négy zsivány helyett így anyjuk a sárkány kapta el a vas furulyát, és nyomban le is nyelte. Hanem az ifjú nem bújhatott el, felnézni nem mert rá, hát a kövek között egy tócsában pillantotta meg magát a sárkányt. A rászedett zsiványok, mint az ördögfiókák veszekedni kezdtek, anyjuk azonban szárnyának egyetlen suhintásával rendet teremtett közöttük. A legényből zsákja alatt csak egy hitvány emberkét látott.

-        Megint megleckéztetted ezeket az ördögfiakat, ki vagy te, és mit akarsz?

Az ifjú először se köpni, se nyelni nem bírt, hanem várnia sem volt mire, válaszolnia kellett, ha egyszer már a sárkány megszólította.

-        Én vagyok, aki az emberekkel megszerettet! Látni akarom, ahogy alattvalóid imádnak és hódolnak előtted!

-        Ez már kedvemre való beszéd! Ez a négy itt hiába járja a te világodat immár emberemlékezet óta, nem volt képes erre. Tudod, hogyha sikerrel jársz, mi a jutalmad?

Az ifjú csak belepillantott a tócsába, a sárkány iszonyatos szája kéjesen, gúnyosan vigyorra húzódott, a négy fia reszketve bújtak össze, hisz már elárulták az imént a nagy titkot. A legény gyors észjárású volt mindig, hát most sem hagyta cserben az esze.

-        Ó, nem vágyom én más jutalomra, mint, hogy békességet lássak közötted és az emberek között!

-        Helyén a szíved, helyén az eszed is! Kapaszkodj a hátamra, hanem vigyázz, ha leesel, nem ment meg senki az örök zuhanástól!

Azzal a sárkány megfordult, az ifjú herceg remegve mászott, kapaszkodott fel pikkelyes, tollas, szőrös hátára, és ahogyan csak bírta, teljes erejéből megmarkolta a szárnyának tövében a csontot. A négy fióka, mint a tűzzel a fél szemében izzó, a falábával a vízben gázoló, a kampójával a földet markoló és az utolsó, a fején a lyukkal a levegőbe fújó, csak ámultak a csodán.

A repülés még a zuhanásnál is borzasztóbb volt, de a fiú minden testrészét átható céljával megkapaszkodott a sárkányban és mire kinyithatta volna a szemeit, már meg is érkeztek a királyi városba. A legény lehuppant a földre, remegett, sírt és nevetett egyszerre. Az emberek csak lassan mertek előbújni, de egyre többen és többen jöttek. A sárkány, mint valami szelíd háziállat csak állt és várt. Azt várta, hogy miként fogják őt az emberek szeretni. Hanem, ahogyan közelebb és közelebb jöttek, az emberek egyre a legényre, az ember fiára mutogattak, és egymást bíztatva, bátorítva kezdtek örvendezni. Végül megragadták, fölemelték, és ujjongva dobálták egyre, éljenezve, hogy íme itt van az új király, aki legyőzte a sárkányt, a fenevadat, legyen övé örök dicsőség. A fiú már majdnem elhitte, hogy tényleg övé a diadal, amikor a vasbot kicsúszott zsákruhájából, és látta, hogy róla a rozsda lepergett, aranyló betűk látszottak rajta. Gyorsan lemászott az ünneplők karjaiból, és elolvasta a szavakat. Mellette a tócsában látta újra a sárkányt, ahogy figyelmesen föléje hajol.

„ A dicsőség közös" kiáltotta el magát, és ujjongva átölelte a sárkány nyakát, majd egyre több és több embert húzott közel. Mind éljenezték, dicsérték a sárkányt, örömük, szeretetük nem ismert határokat. A rettenetes lény pedig ennyi öleléstől, mint gyönge bárány a földre ereszkedett, szemeit lehunyta, és boldogan adta át magát a halandók szolgálatának. A herceg odalépett a sárkány fejéhez, megsimogatva, könnyes szemeire búcsúcsókot lehelt.

A nagy felfordulásra egész küldöttség vonult elő a várból, nem is igen ismertek immár rá testvérükre a három hercegek, de apjaura, az öreg király, a keblére vonta, megölelte, megcsókolta. A király mindjárt kivirult öröknek hitt bánatából, mire a legeslegkisebb királyfi sorra fivéreihez lépett, megköszönte nekik segítségüket, hogy bizalmukkal és a három varázstárggyal megajándékozták. Azután az alattvalókkal és a kezes sárkánnyal együtt hetedhétországra szóló ünnepséget csaptak, és ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak!