Mese, a világ legszebb, de legszegényebb királylányáról

Évszám
2010

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki egy szép nyári reggelen, elbúcsúzott szerető feleségétől valamint fiától és díszes kíséretével együtt, vadászatra indult a közeli erdőbe.
Délig sok vadat elejtettek, így hát egy tisztáson tábort verve, mialatt a szakácsok a lakoma elkészítésével foglalatoskodtak, a király fel-alá sétálgatott a földre fektetett zsákmány előtt, szemügyre véve azokat. Amint ott nézelődött, honnan-honnan nem, mintha a földből bújt volna elő, előtte termett egy öregasszony.

- Mit akarsz tőlem öreganyám? Alamizsnát nem tudok adni, mert nincs nálam az erszényem, de ha akarod, magaddal viheted azt a vadat, amelyiket akarod. - Nem kell nekem sem a pénzed, sem a vadad. Most én akarok adni neked olyan valamit, ami neked nincs. Elfogadod, királyom?

- El én! - felelte nevetve a király. Aztán mit tudnál te adni nekem, mikor mindenem megvan?

- Hi-hi-hi ! -nevetett az öregasszony. Van egy fiad. Nem igaz?

- De van ám! - húzta ki magát büszkén a király.

- Na, akkor helyben vagyunk. Fiad van, de menyed az még nincs. Hát adok én neked azt is! Tulajdon lányomat adom neked, vidd haza és add nőül a fiadhoz.

Az öregasszony egyet füttyentett, mire a közeli bokorból előmászott egy olyan förtelmesen csúnya és koszos lány, amilyent még soha senki nem látott.

- Ez lenne a te lányod? - kérdezte a király.

- Ez bizony! - vihogott az öregasszony és nagyot lökött az ostobán vigyorgó lányon.

- Lódulj, a király már elfogadott. Látod szépségem, megígértem neked, hogy királynét csinálok belőled és szavamnak is álltam.

- Nem, öreganyám, nem! - tiltakozott a király. Nem fogadhatom el, hiszen te, magad is jól tudod, hogy ez a lány csúnyább a legocsmányabb ördögnél is. Hogy kényszeríthetném bele egyetlen fiamat ebbe a házasságba? - Visszautasítod?- rikácsolta az öregasszony. Megbánod még ezt te büszke király! Ha nem fogadod el a lányomat, csúnyán megjárod, mert úgy tudd meg, hogy én egy nagyon- nagyon gonosz boszorkány vagyok. Három nap gondolkozási időt adok neked. Három nap múlva, pontosan éjfélkor eljövök a válaszért, bárhol is leszel, én megkereslek és rád találok. Ha egy regiment katonával őrizteted kastélyodat, én akkor is bejutok hozzád.

Mire a király bármit is szólhatott volna, úgy eltűnt a boszorkány csúnya lányával együtt, mintha ott sem lettek volna.

Hazaérve a király összehívta családját és udvara népét, hogy elmesélje mi történt az erdei tisztáson.

- Nem tudom mi fog történni, lehet nem lesz lehetőségem arra, hogy szükség esetén védelmezzelek benneteket, ezért azt tanácsolom nektek, hűséges szolgáim, hogy akinek van hová mennie, hagyjon itt bennünket és meneküljön, ha kedves az élete!- mondta a király.

- Nem megyünk! Maradunk! - felelték a szolgák.

És eljött a harmadik nap is. Már éjfél előtt, zsúfolásig telt a trónterem, ott volt a királyi család valamint a hűséges szolgák, akik egymás kezét fogva, néma csendben várakoztak.

Pontosan éjfélkor, hideg szél süvített végig a termen, a falak recsegtek- ropogtak, aztán előtermett a boszorkány, maga előtt taszigálva rémséges lányát.

- A válaszodért jöttem, - rikácsolta.

- A válaszom az, hogy: nem! - felelte a király.

- Nem! - visszhangozták a szolgák is.

- Ha nem, hát nem. Legyen úgy, ahogy akarjátok! - visította a boszorkány - Te királyom azt mondtad, hogy az én lányom csúnyább a legocsmányabb ördögnél is. Legyetek hát ti is csúnyák! Feleségestől, fiastól, szőrösbőrű patáslábú ördögökké változtatlak, és így is maradtok mindaddig, amíg a világ legszebb, de legszegényebb királylánya el nem készíti nektek azt az ételt, amit megízlelve visszaváltozhattok. De, tudnotok kell, hogy csak háromszázharminchárom nap áll a rendelkezésetekre. Ha ezen idő alatt nem nyeritek vissza emberi alakotokat, a háromszázharmincnegyedik nap, pontosan ilyenkor, újra eljövök, hogy porrá égessek minden és mindenkit. A szolgákat most nem bántom, maradjanak továbbra is emberek és szolgálják förtelmes uraikat, az ördögöket! Seprűjével a királyi család felé suhintott, akik abban a pillanatban, förtelmesen csúnya ördögökké változtak, ő pedig seprűstől, lányostól úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Volt nagy szomorúság a kastélyban, mindenki sírt zokogott, hát még a szegény királyi család...

Így teltek- múltak a napok, minden reggel új reményt hozott, egyre csak várták megmentőjüket, a királylányt, de hasztalan, mert senki nem járt arra, még a madarak is messze elkerülték azt a környéket.

Egyszer aztán, így szólt a királyfi:

- Sürget az idő, tennem kell valamit. Elindulok, megkeresem és elhozom a világ legszebb, de legszegényebb királylányát.

- Ne menj, édes fiam! - kérlelte a királyné - Így nem mehetsz az emberek közé, mindenki csak iszonyodva fordulna el tőled, megaláznának.

- Próba, szerencse - mondta a király - Én is féltelek, fiam, de hiszek abban, hogy erős akarattal minden akadályt leküzdhetsz, elérheted célodat. Indulj hát, járj szerencsével.

És a királyfi elindult megkeresni a királylányt. Útja során mindenhol kicsúfolták, megdobálták, de ő, konok elszántsággal csak ment és ment, minden palotába bezörgetett, sajnos a királylányok egytől egyig gazdagok voltak és még csak szóba sem álltak vele.

Már azon volt, hogy szégyenszemre, feladja és visszatér szüleihez mikor egy hegytetőn megpihenve, lepillantott a völgybe és ott, egy kidőlt - bedőlt oldalú, romos palotán akadt meg a szeme.

- Megnézem közelebbről is- gondolta- és egy ösvényen leereszkedve megközelítette a palotát.

A kertben, sűrű bozótok között, egy gyönyörű, színpompás virágágyás közepén, három furcsa alakra lett figyelmes. A virágokat két nő gyomlálta, egyikük idősebb volt, másikuk meg nagyon fiatal, a harmadik pedig-egy férfi- kapával lazítgatta a földet. Mindhárman foltos, kopott ruhát viseltek, de fejükön királyi korona csillogott. - Hát ezek meg kik lehetnek? - töprengett a királyfi - Meg kell néznem közelebbről is őket!

Óvatosan megközelítette őket és egy bozót mögé rejtőzködve így szólt hozzájuk:

- Üdvözöllek benneteket! Innen a bozótból beszélek, nem akarom, hogy lássatok, mert rettenetesen csúnya vagyok, de nem kell félnetek tőlem. Mielőtt bármit gondolnátok, kérdeznétek vagy mondanátok, kérlek, hallgassatok meg engem.

A királyfi szóról-szóra elmesélte családja szomorú történetét, aztán lassan előlépett rejtekhelyéről.

- Hű, a nemjóját! - tolta előbbre koronáját a kapás férfi - Téged aztán valóban jól elintézett az a boszorkány! Mondtad, hogy csúnya vagy, de hogy ennyire, - azt nem gondoltam volna! Na, fel a fejjel, ne csüggedj, mert itt jó helyen jársz. Mi vagyunk a világ legszegényebb királyi családja. Nincsenek szolgáink, mi magunk termesztjük ezeket a virágokat, melyeket a lányom a piacon elad, így teremtjük elő a mindennapit. Pedig valamikor, dúsgazdag király voltam, sok olyan király és herceg megfordult kastélyomban, akiket igaz barátomnak hittem, de ők összefogtak ellenem, kiforgattak a vagyonomból, aztán többé felém sem néztek. Egyetlen kincsünk maradt, a világ legszebb, de legszegényebb királylánya, a mi gyerekünk. Szeretnék segíteni rajtatok, de lásd be, erőszakkal nem küldhetem hozzátok a lányomat. Ám, ha ő menni akar, nem tartom vissza. - Elmegyek, édesapám! - lépett elő a királylány - Elmegyek és minden konyhai tudományomat arra fogom fordítani, hogy megszabadítsam ezeket a szerencsétleneket az átok alól.

A királylány olyan szép volt, hogy az ördöggé változtatott király-fi, csak lopva, szeme sarkából, mert ránézni.

- Hamarosan visszatérek-búcsúzódott a királylány. Ne féltsetek, nem lesz semmi bántódásom.

Volt nagy öröm, mikor hazatért a királyfi és bemutatta szüleinek a világ legszebb, de legszegényebb királylányát, aki miután új ruhába öltözött, már szaladt is a konyhába, ebédet főzni. Kukták, szakácsok, cukrászok sürgölődtek körülötte, minden fazékban, lábasban főtt, sült, rotyogott valami. Az ebédlőben ott szorongott az udvar apraja - nagyja, látni akarták, hogy törik meg az átok. Felszolgálták az ebédet, a királyi család mindenből evett egy-egy falatot, de nem történt semmi változás.

Másnap kezdődött minden elölről és folytatódott napokon, heteken, hónapokon át, az idő fogytával pedig egyre nyugtalanabb lett mindenki.

Eljött a rettegve várt háromszázharmincnegyedik nap is, a királyi család már csak ímmel-ámmal piszkálgatta a reggelit, ebedet, vacsorát.

Vacsora után a királyné így szólt a királylányhoz:

- Ne szomorkodj, drága gyermekem. Te mindent megtettél értünk, de most már igyekezned kell, éjfél előtt hagyd el a kastélyt, mert ha a boszorkány valóra váltja ígéretét, a pusztító tűz téged is elemészt.

Még bőven volt idő éjfélig, de a hűséges szolgák már gyülekezni kezdtek a trónteremben, senki nem akart elmenni, mindannyian vállalták a tűzhalált. Szép csendben búcsúzkodni kezdtek egymástól, miközben a király magához ölelve szeretteit, néma csendben várta a végzetet.

A királylány egyedül maradt a konyhában.

- Hogy hagyjam cserben azokat, akik segítségemet kérték, akik számítottak rám? Mikor otthonról eljöttem, azt ígértem szüleimnek, hogy hamarosan visszatérek, nem lesz bántódásom. Most mit tegyek? Menjek vagy maradjak? Még egyszer, utoljára körbejárta a konyhát, céltalanul tett-vett és akkor megpillantotta az asztalra készített tejet, amit meglangyosítva, mézzel édesítve, lefekvéskor szoktak a királyi családnak felszolgálni. Gyorsan megmelegítette, bögrékbe töltötte, de mikor a mézet kezdte belevegyíteni, olyan fájdalom öntötte el a szívét, hogy keserű sírásra fakadt és könnyei belehullottak a tejes bögrékbe.

Már csak pár perc volt hátra éjfélig, sietnie kellett. Mikor benyitott a trónterembe, a királyné azt sem tudta, sírjon vagy nevessen.

- Édes lányom, mondtam, hogy menekülj! Azt hittem, hogy már hegyen- völgyön túl jársz, erre megjelensz a langyos tejjel, amit már nem kellett volna felszolgálnod.

- Felséges királyném, ennek az elkészítése még az én feladatom volt, teljesítenem kellett. - felelte remegő hangon a királylány.

A királyi család, látva a lány határtalan szeretetét, ragaszkodását, figyelmességét, bár már nem kívánták, hozzáláttak a tej elfogyasztásához.

És csodák- csodája!! Alig, hogy lenyelték az első korty tejet, megtört az átok! A királyról, királynéról és a királyfiról eltűnt az ördögbőr, ott álltak újra olyan szépen, délcegen, mosolygósan, mint amilyenek voltak ezelőtt.

A királylány megbabonázva nézte a szép királyfit és úgy érezte, szíve olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik helyéről.

Lett nagy öröm a trónteremben, mindenki táncolt, nevetett, a király pedig így szólt a királylányhoz:

- Elárulnád nekünk, mit főztél bele a tejbe? Háromszázharminc- háromszor ittunk belőle, nem történt semmi. Miben különbözött ez, a többitől? - Ebbe a tejbe, véletlenül belehulltak a könnyeim - suttogta szégyenlősen, köténykéje sarkát morzsolgatva, a királylány.

- Édes lányom, hála és köszönet neked. Mit kívánsz szolgálatodért, mert bármit is kérhetsz, mi megadjuk neked.

- Nem fizetségért tettem, felséges királyom. Teljes szívemből örülök, hogy segíthettem.

- Lenne egy kérdésem, királylány - lépett előbbre a királyfi. Ha arra kérnélek, hogy maradj nálunk és légy a feleségem, megtennéd?

Ha eddig piros volt a királylány arca, most még pirosabb lett.

- Szívest-örömest, de nekem mennem kell, mert a szüleim biztosan nagyon aggódnak értem.

- Ha csak ennyi a baj, pillanatok alatt segítünk rajta! - mondta a király. Én, magam megyek el a szüleid után, van itt hely bőven számukra is.

Hintóba fogatott és meg sem állt a világ legszegényebb királyának romos kastélyáig. Hej, de nagyon megörültek a királylány szülei, mert bizony már- már kezdtek lemondani arról, hogy valaha is viszontláthatják egyetlen gyermeküket. A viszontlátás öröme után, nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vígan voltak és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak az óta.

A boszorkány pedig, soha többé nem mutatkozott, örökre eltűnt rusnya lányával együtt.