Mese vagy nem mese? Ma már nem tudja senki.
Egyszer tehát, egy szép, gőzzel és füsttel teli reggelen, megállt egy ember, annyi járókellő közepén. Megállt és körülnézett. Nézte, amint a hömpölygő tömeg hol gyarapszik, hol ritkul.
Nézte, amint egy öltönyös férfi taxi után kiállt, amint egy bundakabátos hölgy kilép egy boltból, ahogy egy gyerekcsoport beözönlik az iskolába.
Nem messze tőle, megállt egy villamos. Ezzel szokott mindennap munkába menni. Ott leül és a többi munkással együtt, gépel és gépel. Valamikor nagyon szerette munkahelyét. Valamikor fiatalon. Most, 32 évesen azonban minden unalmas, fakult. Undorral nézte tehát a villamos sáros lépcsőit. Nem, ma nem megy be. Elfogyott a türelme a cikkíráshoz. Elfogyott már minden ötlet, az olvasok pedig újra és újra humoros kis csemegére várnak. Olyanra, ami megnevetteti őket, mégha pár percre is.
Régebb azt hitte, az ilyen örömteli pillanatok adnak erőt a továbblépésre. Létfontosságúnak tartotta munkáját és szívvel-lélekkel írta cikkeit. Ma már viszont tudja, az életbenmaradási vágy hajt csupán. Hogy miért? Nem tudta volna megmondani. Talán, mert félünk a haláltól, talán mert úgy érezzük, még nem lehet vége, nem így... Annyi mindent el kellene még végezni... Ki veszi ki a mosógépből a ruhákat? Ki megy a gyerekek után? És ott az az új fényképezőgép...még nem is próbáltuk ki... A fizetést meg holnapután kapjuk... Hát ilyen körülmények között, nem tud az ember meghalni.
Emberünket fanyar kanálisszag csapta meg, ami visszacibálta gondolataiból a valóságba. Pár lépést lépett, de újra megállt. Nem tudta merre induljon.
Közben a köd is oszolni kezdett. A Nap bekandikált a felhők mögül. Vajon Ő miért nem unja meg? Minden nap ugyan az. És újra és újra...
És emberünk csak állt tovább. A tömeg oszolni kezdett. Nemsokára már egyedül álldogállt. Néha még elszaladt mellette egy egy autó.
A csendet egy vékony kis hang törte meg.
- Psszt!
Lóránd újra feleszmélt. Körülnézett.
- Pszzt!
Ismét körülnézett. Az utcán senkit sem látott, ezért a házak ablaka felé kapta a fejét.
- Itt lent, hé.
-
Lent? - csodálkozott Lóránd, de
lenézett.
S mivel a földön semmi mást nem látott, csupán az árnyékát hevesen integetni, megbotránkozva emelte volna fel a fejét, amikor eszébe jutott, hogy az árnyékok nem integetnek csak úgy maguktól.
- Te jó Isten! - kiálltott fel megdöbbenten.
- Nem, nem. Csak az árnykod vagyok.
Lóránd még mindig elképedve bámult lefele.
- Jól van, na, ha tudtam volna, hogy ilyen reakciót váltok ki belöled, meg se szólaltam volna...de várjunk csak...igenis megszólaltam volna így is, úgy is. Nekem is szükségem van a társalgás csodájára. De úgye nem ez vett most rá, hogy megszólítsalak...
- Te jó Isten...
- Tedd már magad túl rajta. Beszélek, gondolkodom, egyedül is mozgom és kész. Kérdésekre sajnos nincs időnk, indulnunk kell Lórikám.
- Indulni...?
Tette fel Lóránd az utolsó kérdését. Még mindig nem hitt teljesen szemének, valami itt nem jó, ilyen nincs...ilyen nincs. De most van és menni kell, mert ha valaki egy árnyékot egyedül sétálni lát, annak nem lesz jó vége. Gyorsan Árnyék után szaladt.
És mentek, mendegéltek, túl a Tömbházhegyeken, túl mindenféle híres-neves hidakon, túl a Homokozó hatalmas és veszélyes sivatagán, amíg egyszer csak egy rengetek nagy erdőbe értek.
A tisztáson egy kedves kis kunyhocska állt. Fehér a fedele, fehérek a falai, takaros kis kert veszi körül, amely telides-tele (természetesen) fehér rózsákkal.
- Figyelj csak... - vette Lóránd a bátorságot megszólalni.
- Én aztán nem. Te figyelj csak. Kopogtass!
- Pimasz egy árnyék vagy te, hallod-e... - morgott Lóránd barátságtalanul.
Elcibálják a nagy semmi sűrű közepébe, azt se tudja, merre van vagy még életben van-e egyáltalán és erre az árnyéka, igen, az ember saját árnyéka goromba vele... Árnyék is sejtette, hogy túllőtt a határon.
- No, ne vágj már ilyen képet. Nem akartalak én megbántani. Nagyon szívesen kopogtattam volna én, de sajnos egy árnyék vagyok.
- Nem a kopogtatásról van itt szó! - tört ki Lórándból - Áruld már el végre mi folyik itt. Mit keresünk itt? Ki vagy te egyáltalán? - aztán kicsit megszepenve hozzáfüzte - ...meghaltam?
Nagyon úgy tűnt, hogy az Árnyék rászánta magát, végre válaszolni fog, mire kinyilt az ajtó kopogás nélkül is. Az ajtóban pedig egy csinos, takaros, de roppant kicsi lányka állt. Rájukmeredt. Végigmérte őket, majd bekiálltott:
- Anyu! Valaki megint az ajtónk előtt hagyta a gyerekét!
- Ne már megint. - hangzzott bentről egy morgás, majd egy szörös kobak fejkednővel dugta ki a fejét az ajtón. - Szervusz, kisfiam. - mondta egésszen barátságosan.
Lóránd nagyot nézett, majd sarkon fordult és utcú neki, nyirjad... szaladt a szélnél is sebesebben. Aztán hirtelen, mindha eszébe jutott volna valami, megállt és a földhöz vágta magát, többet meg se moccant.
- Lóri! Lórikám! - kiabálta szegény Árnyék, amint Lóránd után szaladt. Nem, nem bírt vele lépést tartani, ami nem volt tulajdonképpen csoda, mivel az ajtóban egy medve állt.
Lórika hangokat hallott, mozgást észlelt, újra hangokat hallott, végül meg azt érezte, hogy valaki felemeli. Mindezek ellenére, erősebben összeszorította a szemét.
„ Ha meghaltam nem esz meg....nem a hullákat nem szeretik...biztos nem szeretik...egy medve sem...ez sem...meghaltam....meghaltam...ne egyél meg kérlek, én annyira halott vagyok, hogy ennél jobban már nem is lehet..." vacogta gondolataiban a mesehős.
- Vajon él még? - kérdezte a parányi kislány.
- Mivel én még itt vagyok, neki is élni kell, mert én csak a halála óráján hagyhatom ott. - tanuskodott Árnyék - azonkivül szuszog... - kuncogta tovább.
Lóránd elszánta magát. Feladja. Lassan kinyitotta szemeit. Ovatosan megnézte az árnyékát. Majd a lánykát. Majd az ággyal szemben álló tükröt. De ebben a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy lehül a vére. A tükörből egy fiúcska bámult vissza rá.
- Végre fölébredtél, öcsimókus. Ne aggódj, nem leszel gyerek életed végéig, ez csak addig kötelező, míg Meseorszégban vagy. Ide mesebeli lények és gyerekek jöhetnek be csupán...és mivel mesebeli lény nem vagy, muszály volt a gyerek mellett dönteni. - vigyorgott az árnyék, már amennyire ő vigyorogni tudott. - És mivel láttom, hogy milyen kitűnő börben vagy, és remélem, hogy bemelegítőnek ennyi kaland elég is volt, elmondanám, hogy mit is csinálunk mi itt.
Árnyék lelkesen neki is kezdett a mesélésnek:
„ Nem is olyan régen, körülbelül pár százezer éve történt az a csoda, hogy megszületett Meseország. Igen, mi éppen Meseország küszöbén, vagy határán, vagy elején vagy -
- Szerintem megértette. - vágott a szavába a pöttöm kislány.
- Kmkm...- vette vissza a szót Árnyék - az a lényeg, hogy ennek a csodálatos helynek meg kell legyen a harmóniája, hogy harmóniát sugározzon külföldre, értem ezalatt a ti világotokat. A próbléma csak az, hogy elvesztődött az Igazság. És a Jóság, a Harmónia és a Barátság. Láttom nem érted, hadd próbáljam meg újra: ők csupán a Meseország királyának a gyerekei. Szerencsére jelentkeztél te, egy bátor vitéz, aki önfeláldózóan kész a életét is kockára tenni, hogy a gyerekek épségben visszakerüljenek édesapjukhoz, aki természetesen bőséges jutalmat ad majd. - vigyorgott egy nagyot Árnyék, befejezésül.
- Ez eddig mind szép és jó, kivéve azt a részt, amikor az életfeláldozásról beszéltél, meg az igazat megvalva én semmi ilyesmire nem jelentkeztem. - tartotta tüstént Lóránd a védőbeszédét.
- Jaj, már hogyne! Mi, itt Meseországban, előszeretettel olvassuk minden egyes cikked, ami abba a higyishívják újságba jelenik meg. Idézném is.
„ Február 23, Szerda.
Mesebeli menekvés
.....az élet tele van meglepetésekkel...mondta nekem ma valaki. Igen, talán... de nem a mindenkié. Mi, a csőcselék, a hétköznapi emberek, vágyakozva várunk valamit, valamit, ami talán sohasem fog eljönni. De mégis várjuk, nem adjuk fel és tudom, bármit megtennénk egy alapos kis kalandért. ........(itt szökünk egyet, mert nem olyan érdekes).... álmodoztam már sokszor arról, hogy megmentem a király lányát, hogy fontos döntést hoznok valamiről, ami majd rengeteg embert megmenthet, vagy megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Nem lenne néha jobb, ha egy mesében élnénk?...."
Lóránd csodálkozva vette át a cikket, amit valóban ő maga írt. Hát igen, nem csodálta, ez valóban megfelel egy kérvénynek, amelyben ő maga kérvényezte hősé való avatását. De ő ezt nem így értette. Vagyis abban a pillanatban nem. Gondolataiba merült pár percig. Azon gondolkozott, hogy az ember miért ilyen? Előtte van végre a vissza nem térő alkalom, amiről talán mindig álmodozott, és mégis el kell azon töprengjen, hogy vajon akarja- e ezt. Akarja, döntötte el.
- Hát akkor miért áldogálunk itt? - kérdezte széles mosollyal.
És nem is húzták az időt, felkészültek mindjárt az utra. Medvemama, akit nagyon megsértett a Lóránd ilyedsége, mert ő ugye a legyet se bántaná, (kivéve a szúnnyogokat, azokat nem szereti) végül csak megbékélt, mivel mégis csak Lóránd a főhős, és a főhősnek pogácsát sütni az utra, nem semmi. Ezért jól felpakolta őket, sőt még Pindurkát (a kicsiny kislányt) is elküldte velük, hogy kisérje őket a Meseország kapujáig, mert biztos akart lenni, hogy biztonságba odaérnek.
A fehér ház mögött pár lépésre állt egy óriási kapu, fehéren, patyolatfehéren. Pindurka itt megállt és elbúcsúzott tölük, majd sarkonfordult és visszament a házba.
Árnyék meg hősünk dudolászva indultak át a Meseország végtelennek tűnő erdeje felé.
A fák vékonyak voltak és mindha az éget surolták volna. Némelyik tele amlával, némelyik, makkal, mások cseresznyével, de állat egy sem. Alig mentek pár lépést, már annyira belekavarodtak az erdőbe, hogy azt se tudták merre van előre.
Hiretelen valami nagyot puffant mellettük. Amikor hátranéztek, egy jó nagydarab mókus feküdt ott. Zöld nadrágot viselt sárga felsővel. Kalapja is volt a mókusnak, de az esés közben messze repült tőle. A mókuska nyomban fel is pattant, mindha az égvilágon semmi sem történt volna és már vissza is mászott a fára. De abban a pillanatban zuhant is újra. Most sem adta fel. Lepalta magáról a port, megpöndörítette bajszocskáját és már fenn is volt a fán. Kis csend következett. Majd újra hallani lehetett a már jól ismert puff-ot.
Mókuska megint felállt, imbolygott egy kicsit, majd mérgesen körülnézett.
- Hol a sapkám, a teringettit?
Hőseink a sapka felé mutattak. Mókuska felvette, lepalta, majd mérgesen a földhöz vágta. Ezután végigmérte a vándorokat.
- Miért én? - kezdte rimánkodva - miért nem a gazdag szomszéd a tölgyfáról?
El is mesélte némi nógatás után a hadihelyzetet. Nemrégiben költöztek feleségével erre a derék kis fenyőfára...
- ...de az asszony megbolondult. Hogy miért? Azt nem tudom. De néha így rájön a hév. És így kidob a lakásból. Bezzeg a régi szép időkben a férfiak verték az asszonyembert, de ma már...hej, hej... - sohajtozott Mókus - amióta megvolt az a mancipácolás...
- Emancipáció, bátyus - szólalt meg Pindurka.
Arra a kérdésre pedig, hogy ő mit csinál itt csupán annyi a válasz, hogy a jelenet túl antifeministának sikerült. Ez azonban, hogy egy nő is (már amennyire Pindurka nőnek volt mondható) megjelent, a Mókus bátyót még mérgesebbé tette. Ripakodni kezdett tehát, de teljes szívéből. Pindurka is elvesztette lassan az önuralmát, fölkapott egy mogyoróvesszőt és paskolni kezdte a Mókust.
- Emberek. - szólt közbe Árnyék, de nagy hatást nem váltott ki, sőt még egy alapos suhíntást ő is kapni vélt azzal a bizonyos mogyoróvesszővel. Dühbe gurult tüstént és nekilátott a veszekedésnek.
Lórándka meg állt és bámult, nem tudva mihez kezdjen. Arra járt Medvemama. Amint a ricsajt meghallotta, odaszaladt ő is veszekedni.
- ... hát igen, ahol egy veszekedik, ott szivesen veszekedne több is. Mindegy ki kezdte, mindegy mi a téma. Sokszor csak veszekedünk olyanokkal, akik arra járnak, közbe nem is rájuk vagyunk dühösek. - sóhajtott fel végül Lóránd.
Amikor befejezte mondatát, észrevette, hogy egy szőke kislány ül mellette. Nagyon tetszhetett neki a mondtata, mivel biztatóan mosolygott. Nem mondott semmit, de mintha szemei arra késztették volna, hogy végre rendet teremtsen a mesehősők között. Felállt, hozzájuk ment és egy nagyot kiáltott.
- Elég legyen!
A díszes banda valóban elhallgatott és rámeredt.
- Ennek semmi jó vége nem lesz. Te - kezdte Lóri és Medvemama felé fordult - miért veszekedsz itt? Lemerném fogadni, hogy a süteményt már ki kellett volna venni a lerből. Hát mi fontosabb neked? Az, hogy agyonszídj egy szerencsétlen mókust vagy a sütemények? És te! - fordult Árnyékhoz - igen te, ne bújj a Pindurka háta mögé, akkor is tudom, hogy az én árnyékom vagy... ne háborodj úgy fel, amikor véletlenül valaki eltalál egy veszővel, mert le merem fogadni (és ezt a fogadást is megnyerném) hogy meg se érezted. Emlékeztetlek, mesénk folyamán legább negyedszer, hogy árnyék vagy, és adj hálát az Égnek, nem érzel fájdalmat. És te - volt a sor Pindurkán - hagyd békén szerencsétlent, szomorú a felesége miatt csupán. Nem hiszem, hogy meg akarta volna bántani a női nemet (na modjuk ebben nem fogadnék). És végső soron kedves Mókus úr. Minden tiszteletem, de egy nő miatt még nem rossz az egész, ezt elhiheti. Azon kívül, ha megbeszélné a dolgokat a feleségével, talán megtudná, hogy mi a baja és mik azok a női kitörések. És most, hogy mindent ilyen szépen tisztáztunk, menjünk tovább, mert tényleg kalandról állmodoztam, nem veszekedéspartiról meg magánterápia tartásról.
A társaság kissé elámult, meg bámult, de meg kellett adni, az embernek igaza volt.
Mielőtt azonban elindultak volna, Lóri gyorsan körülnézett, a kislányt kereste, aki nemrég mellette volt. Sehol se látta, úgyhogy elindultak nélküle. És hogy mi lelte a Mókust, nem tudni, de ő is elindult velük.
Nem sokáig mehettek, amíg egy dombra nem értek. Itt két malacot találtak. Mindkettő, természetesen, két hátsó lábán állva, veszekedtek. Hát Lóri ezen már tényleg nem csodálkozott. Beszélő malacok, s ha már beszélni tudnak, miért ne veszekedjenek? Azt is kapásból meg tudná mondani, mi a nevük. Elképzelhető, hogy Kismalacka 1 és Kismalacka 2. Itt mindenkit a neve után hívnak. Csodálkozott is, amikor a malackák bemutatkoznak és Piki és Puki, mint kiderült, becsületes nevük. Azt is nemsokára megtudta, miért veszekedtek. Volt a két malackának két icike picike tököcskéje. Mindkettő éppen egy maréknyi. Színük narancssárga, mint ahogy egy egészséges Halloween töknek lenni kell, kis alig látható zöld csíkokkal. Egyformának tűntek, mint két tojás. A malackák ezen veszekedtek. Nem tudták mégsem elosztani őket maguk között. Hőseink nézték egymást, nézték a tököket, nézték a malackákat, majd Árnyék megbökte Lórit.
- Menj, teremts igazságot.
Hát Lórándka elő is állt, megfogta az eggyik tököt, az eggyik malacka kezébe nyomta, a másikat pedig a másikéba. Ezt a kis jelenetet hatalmas csend követte. A csend végén a malackák újongani kezdtek és kalapkájukat, mert úgye minden tisztességes malacnak van kalapkája, a magasba repítették örömükben. Azt se tudták, hogy hálálkodjanak.
Taps hallatára hőseink megfordultak és egy fekete hajú fiúcskát pillantottak meg, aki mosolyogva tapsolt. Majd, szemük láttára eltünt.
- Ez az Igazság hercege volt. - állapította meg Pindurka.
- Akkor elképzelhető, hogy akit a veszekedés ideje alatt Lóránd látni vélt, nem volt más, mint a Harmónia hercegnője? - kárdezte Árnyék.
Mivel Mókus bácsi erre semmi hasznosat nem tudott mondani, javasolta, hogy menjenek tovább. Továbbmenetelükhöz a malackák is szívesen csatlakoztak. Így hatossával meg nem volt valami könnyű haladni.
Az erdő, amiben eddig bolyongtak, végre véget ért, mégis mindenki azt kívánta ne ért volna, mivel egy fehér homokos sivatag következett az út folyamán. Pindurkának nagyon tetszett a fehér homok, meg is töltötte zsákját vele. Jól áll majd a fehér udvarukon a fehér homok. A többiek cseppet sem voltak elragatattva. Zsémbeltek is eleget. Mókus bácsi a sivatag délibábos szemeivel a malacokat tevének vélte látni és igencsak szomorú volt, hogy ezek nem hajlandóak őt hátukon cipelni.
Mentek mendegéltek tehát, amíg egy kútig nem értek. Mellette egy kis török gyerek üldögélt és igencsak sírdogált. Meg is sajnálta őt nyomban mindenki és megkérdezték, mi bántja. Ahogy a kis török fiú szavaiból kiderült, és ahogy látni is lehetett, a fiúcska kopasz volt. Egy szál hajszál, annyi se diszítette feje búbját. Turbánja pedig, bepottyan a kútba. Az egyik malacka, nevezetesen Piki, be is leskelődött a kútba, hogy vajon nem elérhető az a turbán? De az bizony nem volt elérhető. Sőt, még az ő kalapját is elnyelte a sötét kút. Leült a török fiúcska mellé és segített neki bömbölni. Hőseink most is hamar megtalálták a megoldást. Mindeki, kivéve Puki. Kezdte is furcsán érezni magát, amikor a többiek mind őt bámulták. Nem is őt, inkább a kalapját. Gondolkodott, törte kis kobakját, hogy vajon mit csinálhatott már megint. Árnyék meg is szólította.
- Puki, a kalapod....
- Jaj, elnézést. - kapta le a malacka fejéről kalapját. - Részvétem. - modta illedelmesen. De a többiek még mindig őt nézték, most mindha kicsit szúrosabban, mint eddig.
Vére malacunk is rájött mi a dolga. Így szólt.
- Keves kis török gyerek. Igaz csak pár perce ismerjük egymást, de mivel én malac vagyok és a többség szerint nincs szükségem kalapkára, hát fogadd szeretettel, felajánlom neked az enyémet, hogy ne kelljen kopac kis fejednek szégynkeznie.
Midannyian megelégedve nézték, ahogyan Puki átadja kalapját a török fiúnak, majd megjelenik Jóság, kacsint egyet és megy is.
Úgy nézett ki, már csak Barátságot kell visszahozni és az élet Meseországban a régi lehet. Hőseink arra aztán nem gondoltak, hogy ez lesz a legnehezebb feladat.
- Na gyerekek. - kezdte az okoskodást Árnyék - ha jók voltunk, jött Jóság, a nem veszekedtünk itt termett Harmónia, Igazség meg akkor jelent meg, amikor igazségot szólgáltattunk. Hót akkor gyertek ide, kedves barátaim, hadd öleljelek keblemre, hogy Barátság is megkerüljön.
Midez egy igazán jó tervnek tünt, ezért hamar a csoport ölelkezni kezdtett. Ölelték egymást jobbra, balra, szorosan, gyöngéden, többször, többen, majd arra megoldásra jutottak, hogy egy nagy ölelést fognak megvalósítani. Meg is volt hát a nagy ölelés, összefonódott mindenki. Álltak és álltak....és még ma is álltak volna, ha Mókus bácsi meg nem kérdi :
- Mág meddig, fiam?
Ekkor belátták, hogy ennek sok haszna nem volt. Más barátságos megnyilvánuláson törték már fejüket, amikor leszállt eléjük egy hatalmas sárkány. A nevét sajnos nem tudnám megmondani, mivel túl félelmetes volt ahhoz, hogy bárki megkérdezze töle.
Sárkányunk barátságosan mosolyogva elmondta, hogy ő nagyon éhes és azért jött, hogy a vacsorára valót begyüjtse. Majd elragadta Pukit és Pindurkát és máris szárnyalt a hatalmas kastélya fele, hogy megegye őket.
Nem volt tehát veszíteni való idő. Gyorsan kellett cselekedni. Pikinek eszébe jutott a legmegfelelőbb és leggyorsabb közlekedési eszköz, ahogy a kastélyhoz juthatnak. Elövett egy picike sípot és teljes erejéből belefújt. Nagy földrengés kerekettével hamarosan előttük termett egy hatalmas szürke kendermagos tyúk. Felnyergelték és irány a kastély.
Vágtattak ákron, bokron keresztül és szerencsére időben érkeztek, sárkányasszony még nem vacsorázta meg barátaikat. Neki is szaladtak tüstént, ki mivel érte, azzal püfölte. Piki nekihajíotta tököcskéjét és visított közbe, mint malacok Karácsonykor, hogy hatásosabb legyen a jelenet. Mókus bácsi a még nemrégiben történt veszekedés után nálamaradt vesszővel szállt harcba, Lóránd elkapott egy serítőt az asztalról, Árnyék meg hevesen drukkolt, sok hasznát ugysem vehette árnyékkezeinek. A mentőakció mindhiába... a sárkány felbőszült, suhintott kettőt farkával és a hősők társasága messze, messze landolt tőle.
Utolsó harcbaszállás következett. Mind, ahogy minden mese végén, a főhős, nevezetesen Lóránd, eljött az idő, hogy egyedül küzdjön meg a fenevaddal. Felpattant a kendermagos tyúkra, megnyergelte, majd nekiszaladt a sárkánynak újra.
Ha hiszitek, ha nem, semmit sem ért el vele. Már nagyon úgy nézett ki, hogy a mese vége szomorú lesz, amikor bevágtatott egy fehér lóháton ülő lovag, csodálatos márványkarddal és elkiáltotta magát:
- Megmentlek hercegnőm!
Lekaszabolta a sárkányt, majd szomorúan körülnázett és rájött, hogy eltévesztette a palotát. Nagyot sóhajtott, megkérte hőseinket, hogy ezt a kis incidenset ne említsék meg senkinek, majd továbbsietett hercegnője megmentésére.
Lóránd és csapata fellélegzett és boldogan ölelkeztek össze. És ha valami szívünk mélyéről jön, azt a Barátság is meghallja. Meg is hallotta esetünkben és, megjelent és Lóránd azon vette észre magátm, hogy a járda közepén álldogáll. Nézte, nézte a hömpölygő tömeget, amely hol gyarapszik, hol ritkul.
Nézte, amint egy öltönyös férfi taxi után kiállt, amint egy bundakabátos hölgy kilép egy boltból, ahogy egy gyerekcsoport beözönlik az iskolába.
Nem messze tőle, megállt a villamos és neki a munkahelyére kellett mennie. Felszállt és a villamos elindult vele, mint minden nap.
Azon gondolkodott, vajon mi volt ez az ábránd? Öszintén megvalva tetszett neki a kis kaland, még az új barátokat is megszerette. De mesélni senkinek sem akart róla, félt, bolondnak tartják majd. Történetét azonban még aznap legépelte. Lefe a munkahelye lépcsőin, a földet bámulva, látni vélte, ahogy Árnyék búcsút int, mégis tudta, mindörökre vele marad. Visszaintett neki...
Aztán elindult hazafele és az élet ment tovább...