A zsúfolt kis szobában enyhe dohszag járta át a levegőt. A roskatag asztalkánál alig pislákolt már a gyertya lángja. Toll sercegésének és papír gyűrődésének hangjai váltották fel egymást, és néha az asztal felett görnyedő egyetemista lány gondterhelt sóhajtása. Karikás barna szemeit nagy erőfeszítéssel próbálta nyitva tartani, de a papíron elhelyezkedő számhalmazok egyre sűrűbben elmosódtak előtte. A sarokból ismételten a nevét hajtogatta aprócska húga. Ekkor idegesen az asztalra csapott nővére, ami reccsent egy nagyot. Remegő kezével hátratolta göndör vörös fürtjeit, és dacosan hátrafordult.
- Mondtam már Aggie, ha percenként félbe szakítasz, és idegesítesz azzal a hülye mesekönyveddel, akkor soha nem fogok végezni és nem Téged, hanem engem fognak kivágni az egyetemről. Utállak Aggie, csak a baj van veled egy ostoba kis pisis vagy!
Az alig öt éves kislány befordult a fal felé és összekuporodott pokróca alatt, majd alig hallhatóan, mint egy kisegér szipogni kezdett. Margaret ismételten felsóhajtott, aztán visszafordult és elkezdett gondolkodni a tételen, amit be kellett volna bizonyítania, de egyszerűen nem ment, túlságosan zaklatott idegállapotban volt ahhoz, hogy egyáltalán a tollat meg tudja tartani. Egyre jobban fokozódott idegessége, míg végül nem bírta tovább.
- Elég már Aggie! Hagyd abba a bőgést. Miért engem büntetsz azért, hogy az apánk lelépett egy lebujban dolgozó nőcskével? Miattad járok levelező szakra, pedig jobban menne, ha a nappalira járnék, de e helyett veled vagyok itthon egész nap, vigyázok rád. Hajnalban pedig takarítok, mi mást vársz még el tőlem? A rengeteg problémám közt majd pont téged foglak tutujgatni és bugyuta meséket olvasni, nőj fel végre és értsd meg, hogy se anyának se nekem nincs az ilyesmikre már energiánk. Elegem van belőled, bár ne lenne húgom! - ekkor egyre jobban zokogó húgára nézett, és kiságya szélére ült- Nem úgy értettem Aggie, ne sírj, kérlek, csak egyszerűen ki vagyok merülve.
- Miért... vagy ilyen... goromba... velem? - kérdezte pityergése közben.
- Ahh... hol van az a mesekönyv?
Margaret erőtlenül asztalához botorkált, kezébe vette a gyertyatartót, majd húga éjjeliszekrényére letette. Aggie egy darabig csak félénken nézte nővérét kerek türkizkék szemeivel, majd óvatosan benyúlt napocska mintás pokróca alá és elővette szakadtas antik mesekönyvét.
- Most a huszadik oldal jön. -mondta sértődötten és nővére kezébe nyomta.
- Ne haragudj, ha nem fogom túl nagy átéléssel mesélni. - jegyezte meg Margaret halkan.
Margaret odalapozott a huszadik oldalra és cinikusan nézte a mese címét. Még hogy „Mesés herceg", gondolta magában, de aztán erőt vett magán és rekedtes hangján belekezdett a mesébe. Húga nyugtalansága hamarosan abbamaradt és mosolyogva hallgatta, a számára oly csodás történtet. Néha édesen kacagott, olykor pedig orráig felhúzta lila hálóingjét és nagyon izgult a szereplőkért. Nővére értetlenkedve pillantgatott rá, mintha már elfelejtette volna gyermekkorát.
- ...és boldogan éltek, míg meg nem haltak. - fejezte be végül Margaret és unottan becsukta a könyvet.
- Bárcsak olyan meseszép helyen élnénk mi is, azzal a daliás herceggel.
- Igen, valóban nem lenne rossz egy olyan csodás herceg. De most már aludj, anya mérges lesz, ha még ébren talál.
Margaret betakarta húgát, majd megsimogatta sietve hullámos szőke haját. Kedvtelenül visszakuporodott asztalához és órákon keresztül agyalt a tételen, míg végül négy oldalon keresztül sikerült bebizonyítania. Nem sokkal miután rendet tett maga után édesanyja megérkezett. Csupán bólintott lánya felé, ágyához tántorgott és lefeküdt, betegesen sovány testét, hófehér haját és mély ráncait nézegetve Margaret szomorúan tekintett végig édesanyján. Ágyához sétált nehezen, átöltözött kombinéjába, végül lefeküdt. Már majdnem elaludt, amikor hirtelen ajtajuk nyikorgására felriadt, a gyertya már rég kialudt így koromsötét volt a szobában, az ajtóhoz közeledett lassan. Hirtelen erőteljesen kicsapódott az ajtó és csak annyit érzett, hogy egy férfi befogja a száját majd minden elsötétült körülötte.
Margaret hunyorogva kezdte kinyitni szemeit, de amikor teljesen kinyitotta kissé megijedt. Körülötte, csiripelő madarak, kis tavacska úszkáló teknősbékákkal, táncoló erdei lények, színpompás virágok és tündöklő napocska volt. Ekkor vette észre, hogy egy hintaágyon ül, de hirtelen felugrott rémületében.
- Kicsoda maga? És mégis mi ez az egész? - nézett számonkérően az idegenre Margaret.
- A válasz igen egyszerű Margaret. Meseországban vagyunk. -mosolyodott el az idegen, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna.
- Honnan tudja a nevemet? Hagyja abba ezt az ostoba tréfát, nem jó embert választott ki úgy gondolom, a legkritikusabb részét élem át életemnek, úgyhogy tegyük félre a tréfálkozást! -kiabált Margaret.
- De nem tréfálkozom Margaret, én az igazat mondtam. -mosolygott továbbra is a különös férfi, s közben egy madárpárt üdvözölt, akik kedvesen visszaköszöntek.
Margaret elkerekedett szemmel figyelte mindezt és lehuppant a fűbe, idegesen tépkedni kezdte, ahogy ezt mindig is tette, ha ideges volt, de még jobban megrémült, amikor kezében a füvek gumicukorrá változtak. Rémülten eldobta és rohanni kezdett miközben kiabált magával, hogy ébredjen fel, hisz ez az egész csak álom. A férfi utánarohant, megállította Margaretet, leültek és nyugtatóan átkarolta a zaklatott lányt. Margaret bár nem tudta ezt az egészet hova tenni, a racionális magyarázatokkal, de már előre sejtette, hogy mi fog következni, a férfi megpróbálja majd megcsókolni, mint ahogy mindenki tette volna vele abban az elfuserált városrészben ahol lakott. De egészen más történt.
- Mégis, hogy viselkedhetsz így a húgoddal Margaret? Szörnyű hallgatni azt, amiket egy olyan csöppségnek mondasz, mint a te húgod, aki egy csodálatos lány, teli fantáziával és érzésekkel. Kezd egyre jobban elkeseredni, és nem édesapátok miatt, hanem miattad. Kezd téged is elveszíteni Margaret, lelkileg kezdesz meghalni benne. Ő még csak öt éves, várná, hogy törődj vele, de nem ezt kapja, helyette bántó szavakat, és olyanokat mondasz neki, ami nem egy kislány fülének való, és neked se kéne ilyeneket venni a szádra. Édesanyátok nagyon szeret tieteket, őt is szomorúvá teszed azzal, ahogy a húgoddal és vele bánsz. Nem éltek gazdagságban, de ha kedves lennél velük, megpróbálnál hinni a mesékben jobbá tehetnéd életedet. Kezdenek mindketten napról napra szomorúbbak lenni, mert minden nap szembesíted őket sorsotokkal, ahelyett, hogy színt vinnél kishúgod és beteg édesanyád életébe.
- Én...- de Margaretnek semmi más nem jött ki a száján.
Szíve összeszorult, mintha valaki satuba szorította volna, és annyit sírt, mint eddig még soha. Olyan egyedül érezte magát, mintha az egész világon már csak ő maradt volna egyedül. Egyre erősebben sírt, zokogott. Átkarolta felhúzott lábait és csak rázkódott. Köré gyűltek kis nyuszik, madarak, egérkék, macik, rókakölykök, manók és még sokan, sajnálkozva néztek rá, és vigasztalni próbálták. De a gondterhelt férfi intett nekik, hogy menjenek el.
- Sokszor a magányért imádkozol otthon. Tudod hamarosan meg fogod kapni, de az egyedüllétnél nincs rosszabb dolog és minden nap azzal a ténnyel szembenézni, hogy kiknek törted össze a szívét és mekkora űrt hagytál bennük. Ne sajnáld magad, tudod, bár olyan könnyű lenne minden, hogy egy jó kiadós sírással minden megoldódna.
A nyúlánk férfi szánakozva nézett a zokogó lányra majd lassan eltűnt a láthatárról. Margaret megdörzsölte a szemét, aztán összegömbölyödve ült maga elé meredve. Körbenézett az idegen tájon, ahonnan mindenki eltűnt, csak ő maradt ott egyedül. Összerázkódott a hűvös szellőtől, mert csak egy szál kombiné volt rajta. Hangosan felsóhajtott és kezei közé temette arcát.
- Hogy voltam képes így viselkedni velük? Egy szörnyeteg vagyok! Bár feledtetni tudnám velük mindazt, amivel megbántottam őket. Miért van az, hogy bármilyen emberi kapcsolatra képtelen vagyok? Mindent elszúrok.
Oldalra feküdt és meredt az ismeretlen tájba, hiába látott egy vidám vidéket, lelke mélyén egyre szomorúbb lett, és kezdte magát nagyon magányosnak érezni. A dombok mögül szempárok meredtek rá, majd lassan a kedves kis lényeket is elnyelte a messzeség. Hirtelen ismerős arcok tűntek fel. Gyorsan felpattant és rohanni kezdett feléjük. Látta kishúgát amint labdázik édesanyjával. Örömmel megszólította őket, de észre sem vették. Egyre hangosabban szólt hozzájuk, majd meg akarta fogni húga kezét, de átnyúlt rajta, mintha szellemmé vált volna számukra. Még egy fájdalmas pillantást vetett édesanyjára és húgára, azután megfordult és elkezdett lassan támolyogni. Valóban egyedül maradt. Leverten nézte a bukfencező napocskát, aki már lemenőben volt. Már a félelem sem járta át, amikor szinte teljes koromsötétség nyelte el a nagy rétet, nem érdekelte már, hogy mi fog történni vele. Nem tudta visszatartani, de mint egy áradat ismételten kitört belőle a zokogás, remegve lépkedett tovább a nagy sötétségben. Majd váratlanul nagy csörömpölés hallatszott és valaki felkapta egy száguldó masinába. Egy darabig csak szótlanul ült, nem érdekelte, hogy mi fog vele történni, mert olyan dolgot veszített el, ami számára az egyetlen értelem volt az életében. Nem számított már neki sem az egyetem, sem a munkája, a karrierje, és a pénz sem. Rádöbbent, hogy előtte volt végig az életének legfontosabb és legszebb dolga, a családja, édesanyja és kishúga. Végig csak saját dolgai kötötték le, megfeledkezve arról, hogy szeretteivel kellene inkább foglalkoznia. Kínjában halkan felnevetett, még azt se tudta, hogy mi a kedvenc meséje húgának, vagy bármi, ami hozzá tartozott volna, nem ismerte a saját húgát. Hátrahajtotta fejét és ismét könnycseppek sokasága gördült le az arcáról. Azon gondolkodott, hogy bárcsak valahogy visszafordíthatna mindent, de úgy érezte már késő. Visszagondolt a délutánra, amikor látta amint húga és édesanyja számára megszűnt. Olyan vidámak voltak nélküle, olyan felhőtlenül játszottak, vajon ennyire elviselhetetlené vált számukra, hogy ilyen gondtalanok lettek amint elment. Soha olyan érzést még nem élt át, amit ott a réten érzékelt, a legfájdalmasabb az volt, amikor átnyúlt húga karján, még most is összerázkódott a robogó masinán. Lassan kezdett feleszmélni és hallotta a két idegen hangját, de azt már nem értette, hogy miről beszélnek, bizonyára azt gondolták, hogy alszik. Felnézett az égre és mosolyt erőltetett az arcára, a csillagok keringőztek az égen és egyik jobban csillogott, mint a másik. Vidáman pörögtek dudoláztak és vagy párban, vagy csak magukban táncoltak. Margaretnek hirtelen feltűnt, hogy nagy magasságban repülnek, egy városkát pillantott meg alattuk, de olyan magasan szálltak, hogy csak egy nagy fénycsomónak tűnt. Belekapaszkodott a bőrülésbe és rémülten nézett a két idegenre, akiket bár nem látott, de félni kezdett tőlük. Az egyik hirtelen köhintett egyet és fény járta át a masinát. Margaret felsikított, a látvány megrázóan érintette.
- Jaj! Mindig ez van Taknyos! -sopánkodott az egyik, majd hátrafordult- Démonok vagyunk és mindketten egy-egy olyan embernek tűnünk, akik a legnagyobb fájdalmat okozták életed során. -mosolyodott el negédesen.
- Mindig ez a magyarázkodás Göthös! - mondta a másik és unottan a lányra pillantott.
Margaret rémülten nézte a két férfit. Az egyik maga az édesapja volt, aki igazán nagy fájdalmakat okozott neki, többször is ütötte, és elhagyta őket, édesanyjára hagyva két éhes szájat. A magát Taknyosnak nevező démon pedig Frederick volt. Abban a városrészben élt ahol ők, és a férfi édesanyja főnöke volt, aki kegyetlenül bánt anyjával, néha nem adott neki fizetést, őt pedig folyton molesztálta. Idegesen nézett a mélységbe, fontolgatta, hogy vajon leugorjon e.
- Margaret, bár Meseországban vagyunk, de ha leugrassz ugyanúgy fog fájni, mintha való életedben tennéd. -figyelmeztette Göthös.
- Hova visznek? - kérdezte megvetéssel a hangjában Margaret.
- Inkább az a kérdés, hogy te hova szeretnél menni. - vigyorgott az elhájasodott Taknyos.
- Látom nem érted. Nem kell továbbra így ránk nézni, hiszen mi nem vagyunk azok a személyek valójában, akiknek látsz minket, ez csupán egy, hogy is mondják Taknyos?
- Káprázat...
- Igen, káprázat. Tudod, neked sok problémád van az életeddel, ezt mi is láttuk. Sokat kell tanulnod, dolgoznod. Van egy elviselhetetlen kishúgod és egy beteg anyád. Nem irigyelünk. Hallottuk ám, hogy inkább lennél egyedül, mint ezekkel a koloncokkal. Nos, csak egy szavadba kerül és elviszünk egy olyan helyre, ahol egyedül lehetsz, kikapcsolódhatsz, és csak magaddal foglalkozhatsz. Bármit megkaphatsz, amire valaha is vágytál. -vigyorgott a beesett arcú Göthös.
- Ha még egy undorító szót ejt ki a száján, megnézheti magát. Hogy merészel egy rossz szót is mondani a rokonaimra? Azonnal leszállnak és kitesznek a kocsiból! De most rögtön!- ragadta meg a két férfi zakóját hátulról Margaret.
- Ugyan már kicsikém, gondold csak át, amit Göthös mondott.
- Ne merészeljen még egyszer így hívni, és most leszállnak! Azt mondtam leszállnak undorító csúszómászók! -kiabált magából kikelve Margaret.
- Jól van, jól van! Ostoba kislány, eddig mindenki örült, hogy teljesítjük, amire igazán vágyik. -morogta az orra alatt Taknyos, közben a masinával megállt pár centire a föld fölött.
Margaret gyorsan kiugrott, és elítélően nézett az elszáguldó gépezet után. Messziről látta a kis városka fényeit, de túl kimerült volt és ideges, hogy egy lépést is tegyen. Lehuppant a fűbe, és csak húga és édesanyja jártak az eszében. Belegondolt, hogy milyen jó érzés is volt, amikor a kacagó, bohókás Aggie ugrándozott előtte, vagy amikor édesanyja fáradalmait félretéve hallgatta meg problémáit és tanácsokkal látta el. Hirtelen csak egy érzés kezdett elhatalmasodni benne, kibírhatatlanul hiányozni kezdett neki ez a két ember, akik annyi jót tettek vele, annak ellenére, hogy ő szinte semmit sem nyújtott. Egyre jobban kétségbeesés kezdett rajta eluralkodni, amikor arra gondolt, hogy talán már sosem fogja látni őket. Egyre szaporábban kezdett el levegőért kapkodni, a könnyek pedig ellepték az arcát, és csak húga és édesanyja után kiáltott. De síri csend lepte el a sötét mezőt, nem jött válasz. Margaret hirtelen léptekre lett figyelmes és egy lámpást tartó alakot vett észre a sötétségből kirajzolódva. Rezdüléstelenül ült tovább és a közeledő testet nézte. Egy pillanatra kellemes nyugodtság öntötte el a lelkét, amint az igéző zöld szempár mereven csak őt szemlélte.
- Tudod nem hittem volna Margaret, hogy itt leszel még, a démonok még sosem találkoztak ellenvetéssel. Pedig aztán rólad azt gondoltam, hogy csak egy kis önző nyafka lány vagy.
Margaret egy szót sem szólt, más estben felháborodott volna, hogy őt nem lehet így sértegetni, de látta hibáit nagyon jól és tudta, hogy régebben valóban ilyen volt, vagyis még pár órája is, de úgy érezte teljes változáson ment keresztül.
- Vigyél haza, kérlek! -tört ki Margaret.
Margaret zokogva esett a férfi karjaiba, és csak sírt. Az idegen ezúttal nem vetette meg, hogy sír, mert nemes dolog volt sírásának oka, s nem önzőségből magát siratta. Nyugtatólag simogatni kezdte göndör haját és csitítgatta. Füttyentett egyet az idegen, és mellettük termett azonnal gyönyörű szép paripája. Csillogott márványszínű sörénye, robosztus és tökéletes szép teremtmény topogott mellettük. Óvatosan felsegítette a férfi Margaretet a lóra, majd ő is felpattant mögé. Utasította lovát, hogy azonnal vigye őket a városba. A lány megdagadt szemeivel nézte a számára megnyugvást jelentő arcot, amely egyben gyengéd, de határozott is volt. Fürkészve nézte a hullámos fekete tincseket, amiket fújt a bele kapó szellő. Nem lehetett több harmincnál, gondolta magában Margaret. Majd ismételten feltört benne a vágy, hogy bár már otthon lenne. Ekkor megálltak, a férfi lesegítette a fiatal lányt, majd a városka felé fordultak. Margaret tátott szájjal figyelte a különös várost. Amint besétáltak nem bírta elég gyorsan kapkodni Margaret a fejét, annyi csodálatos dolgot látott. Voltak marcipán, csokoládé, eper, éneklő, táncoló, guruló és még alakváltoztató házikók is. Emberek manócskák, állatok, tündérek és törpék sokasága jelent meg, mindegyikük kedvesen üdvözölte őket. A főtéren egy kerek tavacska pihent, tele keringő tavirózsákkal utasokat szállítva körbe-körbe a tóban. És a tóba pedig folyamatosan rózsaszirmok estek, mintha esőcseppek lettek volna. A férfi megfogta Margaret kezét, a tóhoz húzta, majd az egyik üres tavirózsára ültette és maga is melléült.
- Olyan csodás ez a hely, valóban igazat mondtál, ez Meseország. -mosolyodott el Margaret.
- Boldog vagyok, hogy képes voltál változtatni saját magadon, tudod Margaret ez az egyik legnehezebb dolog. Másoknak könnyen mondjuk, hogy változzon meg, máshogy alakítsa az életét, de ha egyedül magunktól változtatunk életünkön vagy jellemünkön az egy igazi csoda. Büszke lehetsz magadra.
- Köszönöm, bár magamtól jöttem volna rá hibáimra! Köszönettel tartozok neked... hogy hívnak?
- Úgy érzem jobb ha nem tudod, de ha a sors úgy akarja, majd tudni fogod úgyis.
- Biztos igazad van, de úgy érzem jelenleg ezt még nem értem. Hercegnek foglak hívni. De ha jók a megérzéseim nem járok messze a valóságtól, igaz? -nevetgélt Margaret.
- Szeretnék valamit adni neked, egy emléket.
Herceg zsakettja zsebéből elővette ajándékát, és óvatosan Margaret ujjára húzta, egy gyönyörű bíbor gyémántgyűrűt. Margaret értetlenül nézett egy darabig, de aztán észrevett valamit a férfi szemében és nem tudta, hogy csak a város és a rózsaszirmok varázsa teszi e, de különös érzés járta át. Hercege gyengéden megcsókolta ajkát, majd ekkor hirtelen nagy sötétség vette körül Margaretet.
- Ébredj Margaret! Ébredj! -kiabálta húga.
- Aggie?
Margaret magához ölelte kishúgát és boldog volt, hogy érezheti kicsiny testét. Majd édesanyjához rohant és őt is átölelte.
- Annyira boldog vagyok, hogy itt vagytok nekem! Titeket szeretlek legjobban a világon!
- Mi is nagyon szeretünk! -válaszolták kórusban.
Margaret önfeledten mosolygott, majd egy kicsiny csalódottságot érzett. Akkor az egész csak álom volt, gondolta magában, a Herceg is, ám ekkor a kezére nézett és megdöbbenten vette észre a gyémántgyűrűt. Hirtelen csöngettek, kérdőn nézett édesanyja felé.
- Biztos csak a villanyszerelő, végre nem kell gyertyával világítanunk. -mondta vidáman édesanyja.
Margaret sietve az ajtóhoz ment és kinyitotta. Amint felemelte fejét nem akart hinni szemének, szíve egyre hevesebben vert, tenyere izzadni kezdett. A villanyszerelő sokat sejtően elmosolyodott, majd belépett a szobába. Margaret csak pihegett és pírba borult arca.
- A nevem Daniel, én vagyok a villanyszerelő.
- De hát, hogy? -suttogta Margaret.
- Nehéz megmondani, hogy hol kezdődik a valóság és hol végződik egy mese Margaret, olykor egybe olvadnak, ha elég nagy bennünk a hit. -válaszolta Daniel, majd gyengéden átkarolta Margaretet.
Margaret könnyes szemekkel nézett mesebeli hercegére, aki megtanította arra, hogy hittel és szeretettel bármit elérhet, még ha lehetetlennek is tűnik.