Miénk a választás!?

ACUL2000, 2015, május 13 - 17:54

    Mostanában már nem divat az illem, elavult a face-to-face társalgás, „ciki”, ha nem játszol legalább két internetes játékkal, és „gáz”, ha kimondod a véleményedet. Ellenben a külsőségekre egyre többet áldoznak az emberek, a szükségesnél jóval többet. Mindezt miért is? Kényszer, megfelelés vágy, puszta kedvtelés, olyan mindegy. A hangsúly azon van, hogy megtesszük. Vagyonokat költünk ruhákra, trendi mobilra, cipőre, de mindeközben elfeledkezünk a belső értékeinkről. Rengetegszer megfordul a fejemben, hogy fel kellene nyitni mindenki szemét, ez rossz! De nincs hozzá bátorságom. Meg hát egyedül mit is tudnék tenni? Ki hallgatna rám?

   15 éves vagyok, és rossz leírni is, de ilyen téren az én korosztályom van a legjobban „elkorcsosulva”. Persze mióta világ a világ mindig is voltak, akik kilógtak a sorból, de az, hogy mi egy új oszlopot hoztunk létre az eredetileg nekünk szánt mellett, na, ez az, ami felháborít. Mert ugye a legtöbbünk most ugyanolyan módon tér el a normálistól, vannak kis tucatok, ezekbe vannak felosztva a személyek. Vannak a „művészek”, akik azt gondolják, hogy ha két sor vége rímel egymással, akkor az már vers. Számukra ez a művészet. Aztán vannak itt valódi művészek is, mondhatni elvontak. Olvasnak, írnak, más a világnézetük, mint a legtöbb embernek, ők azok, akiket kinéznek. „Rockerek”, akik acélbetétes bakanccsal, és Bring Me The Horizon rajongással vannak megáldva. Ők a legtöbb hörgős metált vigyorogva hallgatják végig. Vannak még „szenvedőink” is, akiknek arcára van írva a világfájdalom. Végére hagytam a két legrosszabbat, a „divatguru”-kat, meg az „álszenteket”. A divatosakról mindössze annyit kell tudni, hogy semmi érzékük az egészhez, csupán megveszik azt a ruhadarabot, amit a legtöbb emberen látnak. Az egész lényege az, hogy minél drágább legyen a cipő, a táska, és minél nagyobb márkajelzéssel legyen ellátva, hogy mindenki tudja, ők most éppen például egy Nike cipőben feszítenek. Álszentet pedig szerény véleményem szerint mindenki környezetében találhatunk. Legalább egyet biztosan. Ő az, aki szemtől szemben sosem mondaná meg az őszinte véleményét, csak is akkor, ha elfordulunk. Abban a percben hirtelen a nagy baráti szeretetből gyűlölet lesz, méghozzá olyan fajta, ami nem marad meg az ember fejében, szívében. Ennek ki kell törnie, meg kell beszélni, még több hibát kell keresni azon, aki éppen nem figyel. Miért ilyen a haja? Hogy öltözött fel már megint? Annyi változat van. Ezeket az embereket nehéz kiszűrni, és ha kiderül egy korábban jó barátnak hitt illetőről, hogy ő is az álszentek csapatába tartozik, az azért eléggé szíven üthet. Igazából én egyik csoportba sem vagyok besorolható, csak tengek-lengek a világban. Talán leginkább Svájchoz lehetne hasonlítani, függetlenség meg hasonlók, de ez nem is zavar igazán, mert egyik felsorolt lehetőség sem szimpatikus. Így legalább nyugodtan elmélkedhetek valami világmegváltó ötleten, hátha előbb-utóbb majd jutok valamire, valami olyanra, amivel majd minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Azt nem remélhetem, hogy a mostani állapotokat meg nem történtté tudom tenni, mert az bizony lehetetlen. Pedig milyen szép is lenne!

 Ha bármelyik korombelivel megosztanám a gondolataimat társadalmunkról, vagy az emberekről, két lehetséges reakcióra tippelnék. Az első az, hogy menne elmondani a barátainak, hogy én milyen ostobaságokon töröm a fejem, meg hogy lenézem őket, aztán ezt követően majd közösen utálhatnának. A második pedig, hogy a beszélgető partnerem ott múlna ki mellettem szűnni nem akaró röhögő görcse miatt. Mivelhogy ezek közül egyiket sem szeretném megkockáztatni, úgy döntöttem, hogy inkább írásban tombolom ki magam. Micsoda lázadás, nemde? Most, hogy már ismerik végtelen megrökönyödésem okát kortársaim iránt, szeretném megosztani mindenkivel további eszméimet. Csak remélni tudom, hogy soraimat olvasva senkit nem kap el a nevetés, gondolván „mit tudhat a világról ez a taknyos?”.  A legtöbb idősebb mostanság így csinálja ugyanis, általánosít minden kamaszt. „Ó, szóval 14 éves vagy? Remek, megint egy ilyen tiszteletlen, rossz világnézetűvel hozott össze a sors!”  Vélekednek magukban, azonban kívül mi csak a lenéző mosolyt látjuk, azon kívül pedig vagy éppen érzékeljük, vagy olvassuk, hogy mennyire egyformának néznek minket néhányan. Pedig szerény véleményem szerint nincsen két ugyanolyan ember, márpedig attól, hogy 13-14-15 évesek vagyunk, mi is emberek vagyunk, tehát különbözőek. Az az igazság, hogy megértem, miért vesznek minket sokan egy kalap alá. Mindannyian hasonlítani akarunk valakire, és közben elfelejtjük azt a valakit felszínre hozni, akik valójában vagyunk.

   Én változtatni akarok ezen. Változni szeretnék! Milyen kár, hogy ide a puszta akarat már kevés! Pedig elég lehetne, ha nem csak egyedül én rendelkeznék ilyesfajta akaraterővel. Bár lehet, hogy másokat nagyon nem is foglalkoztat ez a téma, vagy ha mégis, akkor úgy vannak vele, hogy majd valaki más biztos cselekszik helyettük. Volt, hogy én megpróbáltam tenni valamit. Nem nevettem a fergeteges poénokon, amelyeken mások majd’ megfulladtak, iskolai szünetekben legtöbbször csak olvastam Kertész Imre remekművét, vagy éppen Radnótit. Nem szóltam bele a társalgásba, amikor éppen valaki olyan volt a téma, aki nem tartózkodott a teremben, ha pedig mégis kérték a véleményemet, akkor odavágtam egy „aha” -t vagy „nem tudom, nem hiszem” –et. Ezzel nem őket akartam jobbá tenni, hanem magamat, a lelkemet. Ez most kissé Teréz anyus szövegnek tűnhet, de töredelmesen bevallom, hogy én is sokat hibázok, hibáztam, és sokat fogok hibázni. Mindennek ellenére engem szinte az őrületbe kerget, ha olyat teszek, amit Ők szoktak. Ha valakiről rosszat mondok, akkor marcangol a lelkiismeret, ha füllentek, vagy rossz jegyet kapok szintén. Ezt a kis magánakciót éppen ezért csináltam, hogy változzak, de mindössze annyit értem el vele, hogy szinte kiutáltak. Az álszentek hálójába kerültem, azonban még így is azt mondom, megérte. Inkább ülök egymagamban, minthogy színeljem az érdeklődést, ahogyan azt sokan teszik. Mássá váltam, mint ők, és most már, még ha néha ki is ütközik rajtam a „csordaszellem”, nem veszik figyelembe. Használnak, mert azt hiszik, aki nem olyan, mint ők, az csak rosszabb lehet. Engem is rosszabbnak tartanak, különcködőnek, bolondnak, és még ki tudja, miféle más jelzőkkel illetnek a hátam mögött. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj, vagy nem érdekel. Nagyon is érdekel, de próbálom elnyomni magamban a feltörő negatív érzelmeket, hiszen magammal jót tettem. Remélem, ha majd idősebb leszek látni, fogom a pozitívumait is ennek a hirtelen bekövetkező fordulatnak. Néha, amikor egyedül ülök, és rám mosolyog egy-egy lány/fiú, aki amúgy előszeretettel keresi rajtam a problémát, elgondolkodok, hogy vajon minden ember ilyen? Vagy csak én vagyok a rossz, ők meg a normálisak. Vagy fordítva, ki tudja. Nem az összesük ilyen, de ha azt mondom, hogy a fele társaság, akkor még keveset mondok. Felmerülhet a kérdés, hogy egy ilyen szituációban kinek kéne cselekednie? Merthogy valakinek meg kellene tennie az első lépést afelé, hogy minden megváltozhasson, hogy mindenkinek jó legyen, hiszen az elsőt mindig követi ezer másik.

   Igazából, ha újra mássá válnék, akkor megint ugyanoda jutnék vissza, ahonnan indultam és ez az, ami a legkevésbé lenne helyes döntés. Még magam előtt is szégyellem bevallani, de régebben olyan voltam, aki mindenkin csak a hibát látta. Belekötöttem fűbe-fába, mindezt azért, mert jólesett tudni, hogy más sem tökéletes, csak úgy, mint ahogyan én sem. Nem tudom, hogy ez miért okozott akkoriban elégtételt, de így volt. viszont a többieket a legkevésbé sem vonzza a változás gondolata. Fogalmam sincs, ilyen szituációkban mi lenne a helyes cselekedet, és hiába kezdenék magasröptű filozofikus gondolatokat az olvasóim elé tárni félő, hogy a nagy szavak mögött szimpla levegőbebeszélést vélnének felfedezni.

   Néha olyan jó lenne belelátni a többi ember fejébe, hogy tudjam mit is gondolnak valójában. Hogy vajon csak azért mondja azt, amit mond, mert az illem megkívánja, vagy, mert komolyan úgy gondolja? Hogy tényleg érdekli-e az, amit hall? Így olyan könnyű másnak mutatni magunkat, mint amilyenek igazán vagyunk. Lehet, hogy akkor nem lenne ennyi nagy, életre szóló barátság, de ennyi hazudozás sem. Kénytelenek lennénk őszinték lenni egymással. Szívesen kipróbálnám, akár csak egy napra is. Bár, nem véletlen lettünk így teremtve, ahogy vagyunk. Más fejével látni a világot.. az valamiféle természetfeletti élmény lenne. Csodálatos. Tudnánk, hogy mi rejlik beszélgetőpartnerünk együtt érző mosolya mögött. A bolti kiszolgálók illedelmes kérdései mögött. A barátaink minden szava mögött felsejlene a valóság. Az igazság persze sokszor fáj, és szinte beleőrülünk már a puszta tudatba, hogy nem is úgy van minden, ahogyan azt mi előtte gondoltuk. Az igazsággal néha véget érnek korszakok, megszakadnak kapcsolatok, de inkább történjen úgy, minthogy hazugságra alapozzuk az életünket.

   „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” Mindössze két mondat, mégis olyan mélyen szántó gondolatokat közöl, amelyek mintha csak nekem szólnának. Vagy nekünk. A minap Budapesten jártam, az aluljáróban egy idős asszony ült, előtte tábla: „cukorbeteg vagyok, kérem, segítsenek!” Rettenetesen hideg volt, a nő pedig rekedt hangon könyörgött a mellette elhaladóknak, akik rá se néztek. Senki nem állt meg, pedig fogadni mernék, hogy legalább minden második embernek megfordult a fejében. Tudták mi lenne a helyes, de amikor elérkezett az idő ugyanúgy cselekedtek, mint a többi járókelő. Azt hiszem, senki nem akart kilógni, vagy leégetni magát társai előtt. Én sem mentem volna, minek is tettem volna? Hiszen nem volt mit adnom. De ha lett volna, akkor kaptam volna az alkalmon, hogy jót tehetek valakivel. Mint fentebb írtam, nagyon szeretnék valami világmegváltót cselekedni, és ez egy kiváló alkalom lett volna. Milyen kár, hogy nem volt lehetőségem! Amúgy ez az eset is bemutatja, hogy mindnyájunkban ott lakik a csordaszellem, mi pedig vagy hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk, vagy pedig mi válunk irányítóvá. Rajtunk áll. Szerintem van, aki a csapatba született azért, hogy mindennel együttműködjön, és van, aki ellene. Ő azért, hogy új ötleteket adjon, és vállalja önmagát. Nem tudom, hogy én hova, de remélem, most már hamarosan kiderül. Kíváncsian várom.

   Annyiszor gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha mindenki hasonló lenne hozzám, ha hasonlítanánk egymáshoz. Azonban, ha jobban belegondolok, rá kell jönnöm, hogy anyának igaza van, és tényleg nincsen két egyforma ember ezen a világon. Minek is lenne? Akkor nem tudnánk ilyen izgalmas, fordulatos életet élni. Azt hiszem, minden rendben van így, ahogy van. Persze ez nem jelenti, hogy az emberek jók, és a cselekedeteik sosem hagynak kivetnivalót maguk után, de senki nem várhatja el a tökéletest mástól mindaddig, amíg ő maga nem válik azzá, ami teljességgel lehetetlen. A változás egészen apró dolgokban is megmutatkozhat, és nem kell, hogy más életére is hasson. Elég, ha a sajátodon formálsz, pont annyit, hogy számodra optimális legyen. Én már elkezdtem az átalakítást. Te mire vársz? J

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

ki másé lenne?

Érdekes esszé, amolyan "young adult" társadalomkritika, amiből nem hiányzik az önkritika sem. Másrészt több gondolatkísérlet is megfogalmazódik (ha hallanánk egymás gondolatait, ha mind egyformák lennénk), amelyek aztán ki is oltódnak, mert rájövünk, hogy működésképtelenek. Az utolsó két bekezdés jól mutatja, hogy igazából az lenne a cél, hogy megtaláljuk a saját személyes utunkat, és ennek előfeltétele, hogy merjünk különbözni, változni, kilépni a csordából. Gratulálok!

:)

Köszönöm, jó, hogy más is így látja! Mosolygás

Nagyon igaz

Nagyon igaz, amit ezzel a korosztállyal kapcsolatban leírtál, maximálisan át tudom érezni a helyzetet, mert én is tizenhat éves vagyok.

Reálisan és érdekesen fogtad meg a klikkesedés témáját, a félelmet, a bizonytalanságot, és az állandóan jellemző csordaszellemet. Végül pedig az egészen apró szemléletváltoztatás hatása is nagyon jól érzékelhető, a szöveg hangulata végig megfogott.

Gratulálok az írásodhoz, és csak így tovább!

Köszönöm szépen a

Köszönöm szépen a pozitív véleményt! Mosolygás

Őszintén szólva ez az új gondolatmenet, amit leírtál szintén elgondolkodtatott. Ha lehetne,akkor beleírnám a pályaműbe, mert szerintem helytálló lenne!

Mindig miénk a választás.

"..senki nem várhatja el a tökéletest mástól mindaddig, amíg ő maga nem válik azzá, ami teljességgel lehetetlen. A változás egészen apró dolgokban is megmutatkozhat, és nem kell, hogy más életére is hasson..."

A változás akkor és ott kezdődik, amikor a "lehetetlen" fogalmát felcseréled a "lehetséges" jelzőre.

Mindig hatással vagyunk mások életére, ha kell, ha nem.

...de hogy mihez kezdünk ezzel az információval, az már más kérdés..

egyébként jó írás, tetszett és elgondolkodtatott.

Z.