Csendes, tiszta márciusi éjszaka volt, a városban csak enyhe szellő fújdogált. A felkelő telihold most valószínűtlenül közelinek tűnt. Vörösesen izzott az égen, csak néha úszott be elé egy-egy kósza felhőpamacs. Az éjszakai égbolt látványa mindig a Teremtőt juttatta Kófic eszébe. Egészen kicsi kora óta hitt Istenben, tudta, hogy létezik, de mostanában egyre gyakrabban érezte úgy, hogy nem érti, mit akar tőle.
Az egyik sarkon egy lány valamilyen szórólapokat osztogatott. Mivel keresztezte az útját, a fiú is rezignáltan elvett egy cédulát, de azzal a mozdulattal be is gyűrte a farzsebébe. A lány utána szólt:
- Áldjon meg az Úr!
Kófic ettől csak még dacosabb lett.
- Állítólag Te senkit nem teszel próbára erején felül. Hát jó lenne, ha tudnád, hogy ez már sok. Ez rohadtul fáj! - suttogta maga elé fogcsikorgatva. Pedig ő minden nap azért imádkozott, hogy működjön a dolog. Hiába. Most dühös volt mindenre és mindenkire, és legfőképpen utálta saját magát. Úgy érezte vesztett, elbukott.
Az egyik sötét kapualjból egy szakadt alak lépett elé.
- Tesó! Dobjál már meg egy kis lóvéval! - mondta a férfi a vártnál határozottabb hangon.
- Nincs pénzem. - válaszolt rutinból a fiú félszegen, majd gyorsan kikerülte. Máskor mindig mindenre odafigyelt maga körül, most azonban semmi sem érdekelte. Emiatt a kéregető társára sem lett figyelmes, aki egy parkoló teherautó árnyékából lépett elő, miután ő elutasította a másik kérését. Kófic hirtelen taglózó erejű ütést érzett a tarkóján, majd minden elsötétült.
Eszméletvesztése nem tarthatott sokáig, mert látszólag egy másodperc múlva már újra magánál volt. De valami mégsem stimmelt: A két csavargó már nem volt sehol. Helyettük egy férfi hajolt fölé vöröskeresztes kabátban, Kófic ez alapján mentőorvosnak gondolta. Úgy tűnt, viszont, hogy az orvos mindenféle segítség és eszköz nélkül érkezett.
- Nagyon fáj? - kérdezte. A hangjából végtelen nyugalom sugárzott.
A fiú csak most tudta igazán szemügyre venni. Nem úgy nézett ki, mint egy tipikus orvos, vállig érő hullámos, barna haja volt és szakálla. Hirtelen nagyon ismerős lett neki.
- Nem. Az igazat megvallva nem is érzek semmiféle fájdalmat, még a fejem sem fáj. - válaszolt.
- Tudom. Én arra gondoltam, hogy idebent fáj-e? - bökött a fiú mellkasára.
Kóficnak most már tényleg gyanús lett a dolog.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. Ez lenne most a legfontosabb feladatod. - válaszolt a férfi.
- Mi történt velem?
- Azt hiszem, ti traumának szeretitek hívni. - mondta mosolyogva. - Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet? - Azzal egy határozott mozdulattal már fel is segítette az addig a földön fekvő Kóficot. A belváros felé indultak. A fiúnak feltűnt, hogy egyáltalán nem érzi a lábát gyaloglás közben.
A főútra kiérve szembetalálkoztak néhány gyalogossal. Úgy tűnt, hogy egyikük sem méltatja őket még arra sem, hogy egy szokásos kósza pillantást vessen rájuk. Az egyik egyenesen nekiment Kóficnak, aki későn vette észre, hogy közeledik felé. Az ütközés azonban elmaradt. A gyalogos egyszerűen átsétált a testén.
- Atyaég! Én most tényleg Veled beszélgetek igaz? De úgy tudom, hogy már nagyon régóta nem beszélhetnek Veled így az emberek. Most mégis úgy tűnik, hogy Veled sétálok és beszélgetek.
A férfi elmosolyodott:
- Úgy, ahogy te gondolod, nem vagyok itt. Valójában azért nézek így ki, mert te ilyennek képzelsz. De még nem válaszoltál a kérdésemre, hogy nagyon fáj-e.
Kóficnak valójában a leütése óta most először jutottak eszébe a nap korábbi történései.
- Miért érdekel? Hiszen Te úgyis tudod, hogy mennyire fáj.
- Azért érdekel, mert az az állapot, amiben most vagy, lehetőséget nyújt arra, hogy megtaláld a válaszokat, amikre most a legnagyobb szükséged van. Minden információt, amit valójában keresel, már egyszer hallottál vagy olvastál. Benne vannak a Könyvben is. Ott minden élethelyzetre találsz megoldást, ha keresel. A korábbi kérdésedre válaszolva tehát, Én csak segítek neked összerendezni a fejedben ezeket a dolgokat. Most ugyanis képes vagy arra, hogy csak a lényegre figyelj, semmi külső tényező nem hat rád, mint azt már tapasztaltad az előző gyalogossal való találkozásodnál. Tedd fel hát a kérdéseidet!
- Valójában csak egy kérdésem van. - szólt a fiú. - Miért?
- Ha az igazságot keresed, sokkal jobb kérdéseket kell feltenned ennél. De most nagyon haragszol az én Atyámra igaz? Úgy érzed, hogy elhagyott téged.
- Igen, haragszom, mert egyfolytában szórakozik velem. Amikor azt hiszem, hogy végre minden rendben lesz, akkor mindig beüt valami, ami után kezdhetem újra a keresgélést. Vagy tényleg elhagyott, vagy egyáltalán nem is törődött soha velem. - bukott ki Kóficból a panasz.
- Tudod egyszer én is így éreztem, és számon is kértem rajta. - mondta a férfi. - Nem volt igazam, annak kellett történnie, ami történt. Csak így volt értelme. Ha nem úgy lett volna, most nem lenne miről beszélnünk. Az ember olyan, hogy mindig mást okol a saját gyengeségéért. Azért kérdeztem, hogy fáj-e, mert a változás, az igazi fejlődés mindig fájdalommal jár. Szerinted te miért vagy boldogtalan?
- Azért, mert a gondok, amik egyfolytában a nyakamra telepszenek, nem hagyják, hogy végre, csak egyszer az életemben tényleg boldog legyek.
- Megmondanád nekem, hogy mi az, hogy gond? Tegyük föl, hogy én még nem hallottam soha ezt a szót.
- Hát - gondolkodott el Kófic. - talán egy probléma vagy valami olyasmi, amit meg kell oldanunk annak érdekében, hogy az életünk a normális kerékvágásba kerüljön.
- Egész jól megmagyaráztad. A gond valójában egy jelzés az életünkben, hogy valamit nem jól teszünk, valamin változtatnunk kell. Ez persze mindig nehéz. Az emberek nagy része ezért nem is néz szembe ezekkel, hanem inkább elmenekül előlük.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy azt az időt, amit a gondok orvoslására fordíthatna, olyan pótcselekvésekre pazarolja, ami időlegesen eltereli a figyelmét arról, hogy gondjai vannak.
- Arra gondolsz, hogy drogoznak, isznak, hajszolják az élvezeteket meg ilyesmi?
- Vagy éppen egy szerelmi kapcsolatban a másiktól várják, hogy tegye boldoggá őket, terelje el a figyelmüket a gondjaikról.
- Huhh! Ez fájt. - szisszent fel Kófic. - Erre még sosem gondoltam így.
- Bizony. Pedig az életünk itt a Földön ajándék, aminek egy percét sem érdemes elpazarolni, hiszen a Teremtő azért ajándékozta nekünk, hogy használjuk ki, fejlődjünk emberileg, hogy valóban élvezni tudjuk a csodáit.
- De akkor miért fáj a változás?
- Valójában nem a változás maga fáj, hanem az újtól, az ismeretlentől való félelem, amikor az embernek ki kell lépni a saját komfortzónájából. De gondolj csak bele: Mikor elégedetlen az ember? Ha az élete egyhangú, és ha nem tesz semmit annak érdekében, hogy változtasson rajta. Szerinted, miért van olyan sok ember, akinek látszólag mindene megvan és mégsem boldog? Történt már veled olyan, hogy valamit nagyon el akartál érni és úgy gondoltad, hogy ha eléred, boldogabb leszel?
- Persze.
- És elérted?
- Igen
- Boldogabb lettél tőle?
- Hát egy darabig úgy éreztem, hogy úgy lesz...
- Ezek szerint mégsem lett úgy. Igaz?
- Valóban nem.
- Nem furcsa, hogy az emberek hosszú évekig, évtizedekig hajszolnak valamit boldogtalanul, amiről úgy gondolják, hogy ha megszerzik, boldogok lesznek? Aztán rájönnek, hogy az életüket elpazarolták valamire, aminek semmi hasznát nem veszik? Ne érts félre, nem a célok ellen beszélek. Célokra szükség van. A lényeg inkább az, hogy a cél elérése sem tehet téged boldoggá. Valójában akkor vagy a legboldogabb, amikor dolgozol egy cél érdekében.
- Na jó, ezt értem, de mi van akkor, ha nem éred el a célodat? - kérdezte a fiú.
- Az gond. - mosolyodott el a szakállas. - Emlékszel? Jelzés arra, hogy valamit nem jól csinálsz, valamiben fejlődnöd kell. De amíg dolgozol érte, addig boldog vagy, mert elhiszed, hogy sikerülhet. Persze itt is könnyű átesni a ló túlsó oldalára. Ha valamit görcsösen akarsz és minden más elé helyezel az életedben, azt te is tapasztalhattad, hogy garantáltan nem kapod meg. Sokan úgy gondolják, hogy ha valami nem sikerül, akkor ők vesztesek, gyengék, vagy egyenesen Isten verésének tekintik az esetet. Valójában többet fejlődnek általa, mintha sikerült volna nekik. Hiszen ha valami sikerül, akkor annak már nincs jelentősége, csak addig, amíg az elismeréseket begyűjtik érte.
Kófic a beszélgetés közben szinte észre sem vette, hogy milyen hosszú utat tettek meg. Most hirtelen felülről látta az egész kivilágított várost.
- Látod? - mondta az útitársa. - Fény és árnyék együtt van benne. Mindkettő csak a másik ismeretében magyarázható meg. Az embernek önálló akarata van. Isten nem veheti el tőle az élet árnyoldalát, mert azzal a döntés lehetőségétől fosztaná meg. Ha butaságot teszel, meg kell tapasztalnod annak következményét. Egyben viszont biztos lehetsz: Semmi sem történik veled ok nélkül. A Teremtő az életed eseményei által formál téged, az történik veled, amire éppen szükséged van.
- Tehát azt állítod, hogy a gondok által fejlődünk és formálódunk?
- Pontosan! De csak akkor, ha kesergés és főleg önsajnálat nélkül szembenézünk velük. Mert csak így élhet az ember teljes életet, így lehet itt és most boldog az életében. Ez az egyetlen módja annak, hogy ne vesztegessük el az időnket. És itt van egy kapcsolat az üdvözséggel is. Ahogy az üdvözülés, úgy a földi élet is ajándék, de személyes döntés kérdése, hogy elfogadod-e, képes vagy-e rá igent mondani.
Kófic furcsa dologra lett figyelmes:
- Kezd zsibbadni a lábam. - mondta.
- Akkor nemsokára menned kell.
- Várj! Még mindig nem érzem, hogy kész lennék rá. Még nem kaptam választ mindenre.
- Sosem fogsz mindenre választ kapni. - szólt a piros kabátos. - De nincs is rá szükséged.
- Mester! Én el akarom fogadni az élet ajándékát!
- Akkor győztél Kófic. Most már csak rajtad múlik.
A fiú hirtelen úgy érezte, mintha zuhanni kezdene. Szeme előtt jelenetek elevenedtek meg addigi életéből. Mire az eseménysor visszaért egész kicsi korához, újra elsötétült minden.
A Baleseti Klinika 27-es kórtermében nagy volt a sürgésforgás. Teliholdas éjszakákon mindig drasztikusan megszaporodott a közlekedési balesetek és az erőszakos bűncselekmények száma a városban, a kórház személyzete számára ilyenkor egész éjjel nem volt megállás.
Kófic szeme lassan felnyílt, de jó néhány másodpercbe beletelt mire látott is valamit. A mellette álló nővér éppen azzal volt elfoglalva, hogy infúziót kössön be a fiú bal karjába.
- Csakhogy magához tért! Üdv az élők sorában! - mondta mosolyogva.
- Kófic megpróbálta viszonozni a mosolyt, de mindössze egy fura grimaszra tellett az erejéből. Ekkor észrevette, hogy édesanyja siet be kétségbeesett arccal a kórterembe.
- Kisfiam! Mi történt veled? - kérdezte elcsukló hangon, miközben finoman átölelte. A fiúnak csak homályosan rémlett valami, segítségkérőn nézett a nővérre.
- Leütötték egy kapualjban, és úgy tűnik, ki is rabolták. - mondta a nővér. - Elég sokáig volt eszméletlen. Egy éppen arra járó lakó riasztotta a mentős kollégákat.
Kóficnak most hirtelen eszébe jutott valami:
- Hogy hívják a mentőorvost, aki behozott? - kérdezte a nővértől.
- Azt hiszem, hogy Rudolf doktor hozta be. - válaszolt az elgondolkodva. - Miért kérdezi?
- Csak érdekel...De hosszú barna haja van és szakálla igaz?
A nővér furcsán nézett rá, majd válaszolt:
- Nem. Rudolf doktor kopasz és szemüveges.
Kóficnak most eszébe jutott valami. Nagy nehezen az oldalára fordult az ágyban, és szabad kezével benyúlt a farzsebébe. Kivette belőle a gyűrött papírt és kisimította. A papíron ez állt:
„A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal."
A fiú elmosolyodott, majd a vigyor gyengécske nevetésbe váltott át. Édesanyja értetlenül nézte, korábban egyáltalán nem volt az ilyesmi jellemző rá, amikor valami megrázkódtatás érte.
- Nővérke! Nem lehet, hogy sok neki a fájdalomcsillapító? - kérdezte.
- Ez csak erősítő infúzió asszonyom. - válaszolt a nővér. - A fia nem kapott semmiféle fájdalomcsillapítót.
Kófic befejezte a nevetést, a papírt összehajtva visszatette a zsebébe, majd mosolyogva édesanyjára nézett.
- Minden rendben van anya. MINDEN RENDBEN!