Minden út kómába vezet…

doomcsiii, 2010, március 14 - 00:39

A zene monoton üteme átjárta az egész testemet, a fejem búbjától a lábujjaim végéig éreztem az ütemes lüktetést. Alkoholtól mámorosan vonaglottam a körülöttem lévő ismeretlen ismerősökkel együtt. Szemeimet becsuktam, mivel az élesen villódzó lézerfények szinte megvakítottak. Hirtelen egy izmos kar fonódott derekam köré. Kinyitottam szemem. Eltartott pár másodpercig, míg hozzászoktam a fényhez, pupilláim összeszűkültek. Nagy örömömre a kar gazdája Karó volt. Ránéztem. Smaragdzöld szeme és a vidám kis gödröcske az állán teljesen megbabonázott. Egy pillanatra azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Mikor kezdtem feleszmélni, ő kábán lehajolt hozzám, magához vont, és gyengéden szájon csókolt.  Érzéki ajkai ismét teljes bűvöletbe ejtettek, ám nyálának erős cigaretta íze visszarántott a valóságba. Mindketten nyolcadik óta láncdohányosok voltunk. Már majd' három éve együtt jártunk. Szerettük egymást... legalábbis azt hittük. Rámosolyogtam, mire ő a derekamat el nem engedve a bárpulthoz kísért. Fülembe súgta, hogy meglepetése van számomra. Nóri-cicának szólított, mint mindig. Az arcára kiülő hamiskás mosoly, izgatottságáról árulkodott. Hisztérikusan nevetgéltem, ezzel próbáltam leplezni a bennem elhatalmasodó feszültséget. Addigra már bőven elég volt az alkoholból, főleg azért, mert kocsival jöttem, tehát még haza is kellett furikáznom, így a szokásos koktélra egyáltalán nem vágytam. Karó leültetett egy magas bárszékre, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a zene elhalkult. Ekkorra már a többiek is abbahagyták a táncot, és mind engem néztek. Szívem a torkomban dobogott. Sejtettem, mi következik...

Hajnali négyig a születésnapomat ünnepeltük. A tizennyolcadikat, nagykorúságom küszöbét, amit annyira vártam, ám most különös módon, abszolút nem örültem neki. Tudtam, hogy a lelkem mélyén még mindig copfos kislány vagyok, és nem akartam felnőni. Soha. De a többiek remekül érezték magukat. Hangosan nevetgéltek, beszélgettek, flörtöltek egymással. Mindenki ott volt, aki számít. A jelenlévő lányok (a barátnőim?) kisebb csoportokba verődve tipegtek oda hozzám szűk tűsarkú cipőikben, rengeteg gratulációt és közhelyes jókívánságot zúdítva a nyakamba (megjegyzem, hogy az imént említett testrészemen már minden egyes szőrszál az ég felé meredezett). A hímnemű személyek bárgyú vigyorral a képükön bókoltak, és minden második megjegyezte, hogy most végre magamnak vehetek alkoholt és cigit. Számukra ez a felnőtté válás legnagyobb előnye.

Hirtelen ezt az egész felhajtást igen furcsának találtam. Valahogy személytelennek éreztem: mintha az összes ittlévő csak megjátszaná magát, önmagamat pedig teljesen kívülállónak érzetem. De aztán elvetettem ezt a buta gondolatot, és el is szégyelltem magam, hogy egyáltalán ilyen eszembe jutott. Hiszen ők a barátaim! Mi vagyunk a suli „krém"-je, akiknek rengeteg ismerőse van, és folyton bulizni járnak. A többi diák, akik nem ilyen közkedveltek, mint mi, mind közénk akar tartozni. Ezt mindenki tudja.

Jó néhány óra múlva, mikor már az összes vendég a bárszékeken pihegett egy-egy itallal a kezében, lopva az órámra sandítottam, (nehogy a barátaim meglássák, hogy unom a nekem szervezett bulit), és döbbenten állapítottam meg, hogy már hajnali három is elmúlt. A késői időpont jó ürügy volt távozásomra. Mindenkitől gyorsan elbúcsúztam, már csak Karótól akartam elköszönni, ám őt sehol se találtam. Kérdeztem többeket, nem látták-e valamerre, de semmivel nem lettem okosabb: utoljára éjfél körül látták, a fiú WC körül tántorogni. Kicsit aggódtam érte, mert tudtam, hogy megint kiütötte magát, és most biztosan egy sarokban szunyókál. Mindig ez van. Ilyenkor a buli után mindig valamelyik haverjánál alszik. Egy rövid SMS-ben közöltem vele, hogy hazamentem, és azt, hogy szeretem. Az üzenet írása közben viszonylag sok betűt félrepötyögtem, úgy gondoltam, a fáradtság miatt. (az eszembe se jutott, hogy esetleg még mindig van a szervezetemben némi alkohol...)

A hangos ricsajt magam után hagyva kiléptem a szabadba. A hó apró pelyhekben szállingózott, lassan már az egész tájat befedte. Végre halvány mosoly ült ki az arcomra, az este folyamán először. Magamról megfeledkezve szökdeltem piros Suzukim felé, szőke hajam csak úgy pattogott a vállamon. A hó halkan ropogott a lábam alatt, az éjszaka csendje körülölelt. Csend! Igen, ez az, amire füstös estém folyamán mindvégig vágytam. És ez a csend végre teljességgel megnyugtatott. Olyan érzés volt, mintha anya meleg karjaiban feküdnék, és a lágy szellő, amely arcomat fútta, anyu puha simogatásához hasonlított. Kicsit elábrándozhattam, mert mire el tudtam szakadni a természet varázsától, már az autóban ültem, és a főúton vezettem. Fél kézzel bekapcsoltam a kis magnómat, és együtt énekeltem a meghitt, karácsonyi dalokat a híres előadókkal. Már egészen hozzászoktam a vezetéshez, viszont most a fagy miatt igen csúszósak voltak a legutóbb reggel letakarított utak. Egy jármű sem jött velem szembe. Az egyik elágazásnál letértem egy mellékútra, gondolván, hogy így lerövidíthetem hazautamat. Szemem égett az álmosságtól, sőt, egy idő után azon kaptam magam, hogy tekintetem már nem is az úton, hanem a körülöttem elsuhanó havas tájon pihen. Visszakaptam szememet, de ekkor már túl késő volt: eszeveszetten forgattam a kormányt, hogy kikerüljem az előttem tornyosuló, gigantikus méretű fát, de mindez mit sem ért, mivel az autóm kereke megcsúszott a jégen. BUMMMM.

Utolsó emlékeim: a számban lévő vér vas íze, és az, hogy milyen forrón égetett, mikor lecsordult az államon...

 

Tü-düm. Tü-düm. Tü-düm. Mi ez a szabályos dobogás? Csak nem a szívem? Kat-kat-kat-kat... Talán az agyam is jár? Ha mindezen gondolkodni tudok, akkor mindkettő feltételezésnek igaznak kell lennie! Élek hát? De hisz ez hihetetlen! És ekkor már éreztem, ahogyan merev testemben fel-le, oda-vissza áramlik a vér, és tudtam, hogy valamiféle csodának köszönhetően életben maradtam. Teljesen biztos voltam benne, hogy több méter mélyen fekszem egy sötét koporsóban, így a tény, hogy mégis élek óriási eufóriával töltött el. Tompa hangfoszlányok jutottak el a tudatomig. Lassacskán a dugó, melyet a füleimben éreztem, eltűnt, és egyre tisztábban hallottam a körülöttem zajló beszélgetést. Ekkor Marci, a kisöcsém hangjára lettem figyelmes:

-Anya, ne sírj! Minden rendbe fog jönni, te magad mondtad! Biztosan hamar meggyógyul majd.- csacsogta vékony kis hangján.

Megijedtem. Miről maradtam le már megint? Ki akartam nyitni szemeimet, és meg akartam kérdezni, hogy ki beteg. Anyut is meg szerettem volna vigasztalni, most már tisztán hallottam el-elhaló zokogását. Sőt, nem csak hallottam, éreztem is, ahogyan sós könnyei a bőrömet csípik. Nyitottam volna a szemeimet, de nem ment. Mintha pillanatragasztóval rögzítették volna le őket. Csak sötét árnyak ugrándoztak előttem, fürge táncot lejtve. Kiabálni próbáltam, hogy rám is figyeljenek végre, de egy hang sem jött ki a számon. Nem csak, hogy nem jött ki rajta, tulajdonképpen ki sem tudtam nyitni a számat. Ugyanolyan merev és mozdulatlan maradt, mint a többi testrészem. Egyszerre rádöbbentem: én vagyok a beteg, aki miatt sír az édesanyám. Én, aki itt fekszik ezen a kemény ágymatracon, ami egyáltalán nem hasonlított a sajátomra. Teljesen tehetetlen voltam. Képtelen voltam megmozdulni, megszólalni vagy felemelni szemhéjaimat. Az iskoláját! Így nem tudom kicserélni magam alatt ezt az átkozott matracot, és meg se tudok kérni mást, hogy tegye meg helyettem. Na, ez így már kicsit sem humoros. Anya egyre csak sírt. Néha-néha megnyugodott, ilyenkor apa nyugtató szavait lehetett hallani a háttérben, de aztán megint rákezdett a bőgésre. Nem bírtam, és nem is akartam tovább hallgatni. Egy idegen hangot is hallottam:

-Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Ha ilyen ricsajt csap, felébreszti az összes betegünket, Önt, pedig kénytelenek leszünk kikísérni az épületből.- szólt egy férfi, mély orgánummal.

-Elnézést, bocsánatot kérek- hüppögött anyám.- Ígérem, csöndben leszek. Csak tudja, doktor úr, milyen nehéz egy anyának ez a helyzet.

-Én ezt teljességgel megértem, hölgyem. De higgye el, a helyzet nem is biztos, hogy olyan vészes, mint amilyennek látszik.

- Mégis hogy érti azt, hogy: „Nem is olyan vészes"? Nem komoly a dolog akkor, ha a lányom kómában fekszik immár tizennégy napja, borda- és medencetöréssel, valamint igen súlyos agyrázkódással?- ripakodott rá apa.

-Nyugodjon meg kérem. Nem tudhatjuk egyelőre, hogy a lány agya milyen mértékben károsult, de minden tőlünk telhetőt megteszünk a gyógyulása érdekében. Ha viszont itt veszekszünk állandóan, semmin nem segít. Bár tudom, hogy egy ilyen helyzetben ez nehéz kérés, de próbáljuk megőrizni a hidegvérünket.- dörmögte az orvos, ellentmondást nem tűrő hangon.

Kóma. Tizennégy napja. Bordatörés. Medencetörés. Ezek a szavak villámcsapásként hatottak rám, és sajnos nem volt nálam villámhárító... Ám hála a villámoknak, minden világossá vált. Túléltem az ütközést, de kómába estem, és ki tudja meddig, abban is maradok. Ezek az emberek, akik körülvesznek, egyáltalán nem tudják, hogy én most hallom őket. Azt hiszik, teljes az öntudatlanságom. Olvastam már ilyenről korábban. Az ember kómában fekszik a kórházban, mindent hall, ami mellette történik, de nem tud visszajelezni. Azt hiszem, az a neve, hogy éberkóma. Sose hittem volna, hogy ez valaha velem is megtörténhet. A könyvben, amit olvastam, a fiú éveken keresztül éberkómában hevert, és már majdnem lekapcsolták a lélegeztető gépről, mikor ismét magához tért. Uramisten! Mi történik, ha velem is ez lesz? Már most unatkozom így, mozdulatlanul, mi lenne velem egy év múlva. Lélegeztető gép. Vajon engem is az tart életben? Csipogást hallottam a fejem fölül, azt is éreztem, hogy csövek vannak hozzám kötve. Szóval a válasz: igen. Engem is egy gép tart életben. Nem tudtam, mit is tehetnék most. A regényben a fiú a kisujját mozdította meg először, jelezve a külvilágnak, hogy életben van. Nos, nekem jelenleg még ez sem sikerült. Hogyan ütközhettem neki annak a fránya fának? Hogy lehettem ilyen szerencsétlen? Soha többé nem vezetek.

Halk neszelés, majd a családom és az orvos távolodó léptei hallatszódtak. Az ajtó nyitásakor morajlás szűrődött be a nyüzsgő folyosóról. Magamra maradtam. Teljesen egyedül, egy kórházi szobában. Vagy? Lehetséges, hogy akadnak szobatársaim is? De sajnos eszembe jutott, hogy mivel nem tudok beszélni és mozogni se, ezért nem sok mindent tudnék kezdeni velük. Szomorú voltam. Sírni akartam, de arra sem voltam képes. Különös érzés, hogy az ember se sírni nem tud, se nevetni. Sőt, igazából semmit se tud csinálni. Tulajdonképpen egy tárgy is lehetnék.

Ekkor egy ismerős dal halk hangjai szólaltak meg a fejemben. Hamar ráismertem, hogy ez az „I wanna dance with somebody" című dal Whitney Houstontól. Szerettem ezt a számot. Karóval mindig sokat bohóckodtunk, mikor ez ment a magnóban. Karó. Mi lehet vele most? De a Karó témát mellőztem most az agyamban. Fontosabb kérdés foglalkoztatott: nem tudtam megállapítani, honnan szól a dal, és ki énekli. Azt biztosra tudtam, hogy nem az eredeti előadásban, Whitneytől hallom. Az is kizárt, hogy én dúdolom magamban, mert egy férfi, mély, bariton hangja szólt. Teljesen tanácstalan voltam. Kezdtem meggyőződni arról, hogy az agyam oly mértékben károsodott, hogy megőrültem. A dal egyre hangosabban szólt. Néha becsúszott egy-két hamiskás hang, de egyébként bámulatosan énekelt ez a valaki. Muszáj volt rájönnöm, hol a hang forrása. Próbáltam beszélni, de csak gondolatban tudtam megszólalni:

-Ki énekel? Ki énekel? Ki énekel? - ismételgettem.

Ekkor a zene abbamaradt. Elállt a lélegzetem (majd a gép kényszerített újra levegőt venni). Ez meg hogy lehet?

-Ki van ott?- szólalt meg egy bizonytalan hang a fejemben.

Na, jó. Megőrültem- ez mostanra már egy biztos ténymegállapítás volt.

-Ki vagy te? Ki van ott?- képzelődtem ismét. A furcsa az volt, hogy még mindig egy fiú hangja volt. Megkíséreltem egy segélykérést:

-Doktor úr! Ápolók! Valaki kérem, segítsen! Azt hiszem, megőrültem!- rimánkodtam, de mindhiába, mivel a szám meg se mozdult. Ekkor halk kacaj csendült fel koponyámban. Egy öblös és férfias, de mégis kisfiús kacaj. Tetszett ez a nevetés. Lehet, hogy skizofrén lettem, de kezdett szimpatikussá válni ez a másik ember a fejemben. 

-Hahó! Van ott valaki? Mármint a fejemben... vagy én nem is tudom, hogy hol.

-Hát én itt vagyok, de, hogy nem a fejedben, az biztos.

-De hát hol? És ki vagy te?

-Én is ugyanezeket a kérdéseket tehetném fel neked. Nyugodtan pihengetek itt, a kórházi ágyamon, dúdolok magamban, mivel ebben az átkozott állapotban mással nemigen tudom elfoglalni magam, mikor egyszer csak belépsz a gondolataimba, és megzavarsz.

-Hogy mi?- értetlenül pislogtam... azaz pislogtam volna, ha tudtam volna mozgatni a szemeim...-Én ezt nem értem. Ki vagy te? És hogy-hogy tudok veled beszélni, úgy, hogy ki sem nyitom közben a számat?

-Hát ezt én se nagyon értem. De úgy tűnik, hogy mi most gondolatban beszélgetünk, mivel én se tudom mozgatni az ajkaimat, ezeket a mondatokat is csak a saját fejemben mondom ki. Mással nem is tudok beszélni, csak veled.

- De hogy lehet ez? És ki vagy te tulajdonképp? Ez valami rossz vicc?

-Hm... Rémlik valami olyasmi, hogy pár évvel ezelőtt egy tudós azt feltételezte, hogy a kómában lévő emberek képesek gondolatban kommunikálni egymással. De természetesen mindenki meg volt róla győződve, hogy ez egy fikció, mivel az említett tudósnak semmi bizonyítéka nem volt az elméletére. Azóta a tudós eltűnt a színről.

-Hát én ezt nem hiszem el. Az egyszer tuti, hogy én most kómában vagyok. Erre nem rég jöttem rá. De ez a kitalált történet már azért több a sok(k)nál.

-Miért, te talán tudsz jobbat? Hidd el, én sem értem, mi ez az egész, de nincs jobb ötletem. Most már illene bemutatkoznom: Ábel vagyok.

...

Az elkövetkezendő pár hétben rengeteget beszélgettem Ábellel. Mi sem fogtuk fel teljesen, hogyan, de bámulatos módon továbbra is tudtunk egymással gondolatban kommunikálni. Rengeteget megtudtam róla. Ugyanabba a gimibe járunk, látásból ismertük is egymást korábbról, csak akadt egy kis különbség: ő nem tartozott a „krém"-be. Alig voltak barátai, ő nem volt népszerű... nem úgy, mint én. Folyton cikizték őt, Karó és haverjai, mert fiú létére társas táncolt és énekelt. Szabadidejében nem zsúfolt diszkókba járt, mint mi, hanem szorgalmasan gyakorolt. Korábban én magam levegőnek néztem, létezése hidegen hagyott. Akkoriban elítéltem az efféle diákokat, akiket mi, köreinkben csak „kreténeknek" neveztünk. Most viszont kellemes meglepetés ért. Ábel rendes volt és humoros. Mindenről tudtam vele gondtalanul csevegni. Az a tény, hogy egy kórházi ágyon fekszem, kómában, eszembe se jutott, míg vele beszélgettem. Bámulatos volt, hogy mindenről ugyanaz volt a véleményünk. Előtte nem kellett arra figyelnem, hogy nehogy valami olyasmit ejtsek ki a számon, ami „gáz". Mindent kimondhattam, amit gondolok, nem úgy, mint a „krém"-mel való beszélgetés folyamán. Ábel megértő volt. Elmeséltem neki, hogy érzek Karó iránt: hogy mennyire rajongok érte, de ugyanakkor mindig arra kell figyelnem, mikor vele vagyok, hogy megfeleljek neki. Beszámoltam neki a bulikról, amiken mostanában voltam, de viszont arról is, hogy eközben miféle idegen érzések jelentek meg bennem mostanában. Mint megtudtam, őt ez a világ nem érdekli. Nem foglalkozik az általa „felszínes, komolytalan népség"-nek titulált társaságommal. Sokat beszélgettünk komoly dolgokról is. Mesélte, hogy a szülei elváltak, és hogy milyen mélyen érintette őt a dolog. Sajnáltam, és tudtam, én is így éreznék a helyében. Mint megtudtam, balesete egy táncfellépésen történt. A színpad tetejéről ráesett egy nagy méretű lámpa, ami pont fejen találta. Elájult. Kómába esett. Ábel személyében igaz barátra leltem.

A szüleim minden nap jöttek látogatni engem. Édesanyám sokat beszélt hozzám, reménykedett benne, hogy hallom. Majd meghaltam a vágytól, hogy válaszolhassak neki, hogy megnyugtassam, jól vagyok (legalábbis szellemileg), és, hogy minden rendbe jön. Sokat sírt. A barátnőim az első pár héten hébe-hóba benéztek hozzám, viszont a felhőtlen kacajaik, a sablonos beszélgetéseik inkább felidegesítettek, mint sem, hogy örültem volna, hogy eljöttek hozzám. Sokat nevettek Ábelen is, mert szerintük igen viccesen festett úgy, ahogy van, tehetetlenül heverve. Szerencsére ezek a látogatások egy idő után elmaradtak. Abszolút nem bántam. Karó 3 hónap alatt kétszer jött be. Először egyedül. Egy szót sem szólt, de arcomon éreztem a pillantását. Fél órán keresztül nézett, majd megcsörrent a telefonja, és kivonult. Másodszorra egy esős, viharos napon (ha jól tudom, szerdán) érkezett. De már nem egyedül. Egy lánnyal. A lány hangja vinnyogó, magas frekvenciájú, és minden egyes szó, mit kiejtett, tőrdöfésként hatott rám. Majd mikor egy cuppanó hang után egy halk „szeretlek Karó" mondat következett, az nyíl, melyet szívem felé lőttek, célba talált, s a szívemben lévő könnycsatornák gátjai áttörtek. Karóék elmentek, és onnantól kezdve mély letargiába süllyedtem. Rajongtam érte, imádtam. Számomra ő volt a tökéletes férfi. Szívem darabokra tört.

Az elkövetkezendő néhány napban nem beszéltem Ábellel. Gondolataim csak Karó körül forogtak, s belőlük Ábelt teljességgel kizártam. Kapcsolatunk minden egyes pillanatát újraéltem képzeletben. Az együtt eltöltött órák, napok, évek mind-mind tűszúrásként sértették amúgy is vérző szívem... szétestem. Azt kívántam, bárcsak sose ébrednék fel a kómából, és meghalnék. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Legszívesebben széttéptem volna a belőlem kilógó csöveket, hogy velük együtt az életem madzagát is elszakítsam. Kizártam a külvilágot. Borzasztó érzés volt, hogy nem tudtam sírni. Régebben ilyenkor napokon át bőgtem, és egy idő után csillapodott bánatom. De így, hogy nem jöttek könnyek a szememből, csak még jobban szenvedtem.

Kómában is alszik az ember. Valahogy muszáj, hogy a tudat a nap egyik szakaszában nyugovóra térjen. Ugyanúgy, mint mindenki más, az éber kómában fekvő betegek is alszanak éjszaka. Ilyenkor szörnyű rémálmok gyötörtek, s ha tudtam volna mozogni, hánykolódtam volna, sőt, ha sírni is tudtam volna, zokogásomra ébredtem volna. De így, egy éjszaka, hangos sírásom helyett egy szólongatásra keltem fel. Ábel lassan, de hangosan a nevemet ismételte. Először próbáltam nem foglalkozni vele, de egy idő után képtelen voltam tudomást sem venni a mély hangról. Így hát idegesen kérdőre vontam szobatársam:

-Mit akarsz már? Minek ismétled el a nevemet már századszorra?- kérdeztem, cseppet sem kedves hangnemben.

-Na végre! Ne haragudj, Nóri, hogy felébresztettelek, de muszáj lenne beszélnem veled.- És a hangja megnyugtatott. Furcsa volt, de most, hogy hallottam lágy basszusát, újra embernek éreztem magam. És ekkor kezdetét vette egy egész éjszakán át tartó lelkizés. Tudta, mi történt, és együtt érzett velem. Vigasztalt, és nagyon sokat segített. Mesélt egy lányról is, akibe szerelmes volt, de a lány ezt nem viszonozta. Számára ez óriási csalódás volt. Azóta nem volt szerelmes. Ábelnek köszönhetően kilábaltam a depressziómból, sőt reggelre egy vicce már egy képzeletbeli mosolyt is kifacsart belőlem. Ábel ráébresztett arra, hogy ez csak egy rajongás volt, egy óriási lelkesedés, és nem szerelem. Arra, hogy Karó nem szeretett engem annyira, mint én őt. Egy hét múlva már egészen túltettem magam az eseten, sokkal kevesebbet gondoltam rá. És Karó nem jött többet. Ábellel újra naphosszat beszélgettünk, viccelődtünk, és én újra önmagam voltam. Rájöttem, hogy az utolsó egy évben, már én sem szerettem annyira Karót, mint az elején, és arra, hogy nincs értelme emiatt bánkódni. Sokkal jobban örültem, hogy egy ilyen barátra tettem szert, mint Ábel. Úgy, mint vele, még soha senkivel nem éreztem magam. Mikor vele beszéltem, semmi másra nem koncentráltam. Egyre jobban azt éreztem, hogy kötődök hozzá. Annyira megszoktam, hogy mindig velem van, hogy úgy éreztem, ez nem is lehet másképp.

Talán a barátságunknak, talán az eltelt időnek (már hat hónapja kómában feküdtem) köszönhetően, egyre erősebbnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy képes lennék talpra szökkenni, és hangos kiabálások közepette szaladni pár kört a kórházban. Újra futni akartam. Sportolni, vagy egyszerűen csak sétálni... Ábellel. Neki is hiányzott a tánc, és az ének is. Alig várta, hogy újra a kopogós cipőibe bújhasson. Ábel biztos volt benne, hogy felépülünk, hogy egyszer újra olyan életet fogunk élni, mint azelőtt. Hála neki, most már én is így gondoltam ezt. Eddig csak reménykedtem, de a reménynek csak halvány lángja táncolt sejtelmesen előttem, de most már a szikra egész nagy lángra lobbant. Pirosan, narancssárgán villódzott előttem. Éreztem, hogy nem sokára eljön az idő, és felébredek. Úgy éreztem, hogy a kóma alatt sok mindenre rájöttem. Hogy mi az érték, és mi nem. Hogy ki a jó, s ki nem. Hogy mi a fontos, és mi jelentéktelen. Furcsának hangzik, de ezt a betegséget én egy utazásnak fogtam föl. Rengeteg mindenben változott az álláspontom, a korábbi gondolkodásomhoz képest. Most már tudtam, hogy nem a külsőségek fontosak: nem az, hogy ki hogyan öltözködik, kik a barátai, hova jár szórakozni. Ábel volt a példa arra, hogy azok az emberek, akik nem vágnak föl, nincsenek mindig a középpontban, néha sokkal többek. Úgy éreztem, hogy ez alatt a fél év alatt szellemileg sokkal érettebb lettem, és ebben Ábel játszott közre. Bölcsebbnek és tapasztaltabbnak éreztem magamat. Így, fél évvel a tizennyolcadik születésnapom után, azt hiszem, tényleg elindultam a felnőtté válás útján.

Két hét múlva felébredtem a kómából. Pont akkor, mikor nagyanyám az ágyam mellett imádkozott. Azt hiszem, már az ima elején magamhoz tértem, de a szememet gyorsan visszacsuktam, s megvártam, míg nagymamám kimondja az utolsó szót. Ekkor nyitottam ki a szememet. Ránéztem, és azt suttogtam: „Itt vagyok."

...

Azóta egy év telt el. Immár a jogi egyetem hallgatójaként élem kis életem. A kómából való felébredés után rengeteg riporter és újságíró keresett fel. Mindannyian a varázslatos történetemet akarták hallani, hogyan éltem át az éberkómát, mit éreztem, s mit nem, és azt, hogy ébresztett fel nagymamám fohásza. Ám mindegyik felkérést visszautasítottam. Úgy éreztem, ezt a történetet megtartom magamnak... és persze Ábelnek, aki utánam egy hónappal szintén magához tért, és a kezdeti nehézségek után, most újra táncol. Az egyetem mellett a színházban, néhány musicalben és balettben szerepel. Minden előadásán ott vagyok. Együtt vagyunk. Imádjuk egymást. És ez, egy sírig tartó szerelem. (Vagy még tovább?)    

 

 

Az írás hossza kb. 19 ezer karakter

Nagyon tetszik

Nagyon tetszik, hogy az író a kóma után írja le a történetet, és már a sztori elejét az "új" szemüvegen keresztül látja, láttatja. Vagyis nincs olyan baki, hogy pl. az elején tényleg élvezi a bulit, a végén meg savanyú szájízzel gondol vissza rá - ugyanakkor visszagondolva is törekszik az őszinteségre (gondolok itt arra, ahogy megörül Karónak).

Nagyon sokat sejtető a cím: elgondolkodtam, hogy a "minden út kómába vezet", mint "in vino veritas", azt jelképezi, hogy az ember ébren képes az önámításra, de előbb-utóbb kénytelen szembenézni az igazsággal? - vagyis előbb-utóbb elvesztjük a kontrollt, amely a "hamis igazságok" érvényességét hivatott igazolni?

Nagyon tetszik az, ahogy a mesélő következetesen megmarad 19 évesnek, pontosan emiatt nem kifogásolható az, hogy "örök"-nek jósolja Ábellel való szerelmét (?), és hogy az egyik értékrendszerből egy másikba való átlépést a hamis értékrendszerből való felébredésként aposztrofálja.

Eszméletlenül jól megkomponált történet! Gratulálok! B.M.

ui.: kíváncsi lennék (lettem volna), mi történik, ha Ábel valójában ronda mint a veszedelem, és a mesélő kiábrándul belőle, és így nem egyszerűen csak "lecseréli" előző életét, hanem valóban fel kell építenie egy újat - ez persze egy másik sztori, de még egyszer: kíváncsi lennék rá, hogyan alakul a főhős sorsa ezután.

A zsűri értékelése: Minden út kómába vezet...

Kedves Dominika!

  • A buli megjelenítése plasztikus, életszagú, a zsigereiben érzi mindenki a hangulatát. Az olvasók egy része talán már le is tenné a történetet, amikor a szerző egy jól időzített váltással a főszereplő tudatában lezajló folyamatokra irányítja a figyelmet, és rávilágít a lány mélyről feltörő, valódibb énjére.
  • A menet közben elejtett félmondatok izgalmassá, érdekfeszítővé teszik a történetet, pl. „Szerettük egymást... legalábbis azt hittük.", mert drámai változásokat vetítenek elő.
  • Bár a történet meglehetősen lineáris, a nézőponti váltások mégis több dimenzióssá teszik. Az írásmunka így nemcsak közvetlen, mesterkéletlen hangneme miatt válik átütő hatásúvá, hanem azért is, mert egy – a cím sokat sejtető jelentése szerint elkerülhetetlen – sorsfordulót, tragikus balesetet arra használ fel, hogy főszereplő súlytalan, tiszta pillantást vessen a saját személyiségére, kapcsolataira. Ez az állapot ráébreszti a kontrasztra aközött, amit gondolt és amit tapasztal, és saját viszonyulásaival is szembesíti. Mindez az olvasó tudatát is felrázza, feszegeti a határokat, szinte lehetetlen kívülállóként maradni. Hiába mondanánk első reakcióként, hogy semmi különös nincs ebben a történetben, mégis olyan szuggesztív, hogy olvastatja magát!
  • Szerencsére nem találni benne semmi túlragozottságot, pl. nagyon jó az a rész, amikor a lány ébredezik, és nézi, hogy ki fekszik ott... az író abszolút nem siette el, de nem is írta túl. A szöveg jól folyik, a fölösleges részek nem kaptak szerepet, de az előzmények megfelelő kiemelése miatt, minden részlet a helyére kerül.
  • Hálásak voltunk értékeléskor azért, hogy a szerző végig a lelki tisztulás folyamatát ábrázolta, finom arányérzékkel kapcsolt össze okot és okozatot, és nem jelenik meg a műben a fájdalom hosszas taglalása, ami megterhelné, megkötné a tudatot. Az évek során tapasztaltuk, hogy nagyon nehéz kórházi témát úgy megírni, hogy ne rekedjen meg a történet a szenvedésnél. Ez az írás azonban nem esett bele ebbe a hibába, szemernyit sem nyomasztó a közeg - mert a szerző az egészet szabad és derűs lélekkel ecseteli -, ezért az olvasó fel tudja venni ezt a különleges, elgondolkodtató és roppant ébresztő látásmódot.
  • Annyira kézzelfogható a bulihangulat, a kórházszag, a szereplők jelleme, hogy hajlamosak lehetünk figyelmen kívül hagyni az írástechnikában jócskán előforduló hiányosságokat. A fogalmazásban rengeteg a hivataloskodó vagy éppen magyartalan kifejezés (folyamán, füleimben, szemeimet, oly mértékben). Hibául róható fel az is, hogy a szerző sok helyütt beszélt nyelven ír, pl. „immár a jogi egyetem hallgatójaként élem kis életem", javasoljuk, hogy írásban ennél szebb, helyesebb megfogalmazásokkal éljen. Néhány párbeszéd pedig kissé didaktikusra sikerült, sokkal élőbben is meg lehetett volna őket megírni.
  • Sajnáltuk, hogy a kómából való felébredés és a jogi egyetem közötti fázis egyáltalán nincs megírva, még átvezetés formájában sem. Ez egy hiány, túl nagy az ugrás vagy a váltás, így a vonalvezetés egy kicsit megbicsaklik. Ennek ellenére a történet szép ívet ír le a buli öntudatlanságától a tudatos választásig.
  • Befejezés: önazonos és stílusos az utolsó, zárójeles mondatban összegződő lezárás, kimondva kimondatlan. A szerzőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy hatást keltsen az olvasóban, átadja az üzenetét, és ez egyáltalán nem könnyű feladat. Az írásstílus javításával, tanulással, szorgalommal, reményeink szerint ígéretes írásokat tud majd közkinccsé tenni.

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

 

Mindkét díjadhoz

Mindkét díjadhoz gratulálok, kiérdemelted ezzel a valóban tanulságos történettel. Leginkább az tetszett, hogy a főhős mevárta a nagyi imájának a végét. Szép gesztus!

:) Nagyon jól éreztem

:) Nagyon jól éreztem magam az eredményhirdetésen, köszönöm szépen a díjat, a kritikát és mindent. Írok sokat, gyakorlok, hogy következő évre fejlődjek még, és ismért nevezhessek :)

Üdvözlettel: Dominika

(a-mailben érkezett)

Hajrá doomcsiii!

Szia!

A szavazataid igencsak elhúztak a mezőnytől, de valakivel napok óta fej fej mellett haladtok! A közönségszavazást most szombaton, az eredményhirdetésen zárjuk le, ezért addig is: hajrá-hajrá!

Üdvözlettel: Héjja Edit (szerkesztő)

 

ez több élet

Kedves Doomcsi!

Nem semmi, amin átment a főhősöd. Egy teljes életnyi, vagy inkább több életnyit is megélt megértésben ez a fiatal lány. Hogy mi az érték, mi a jó, mi fontos? kérdések tényleg válaszhoz érjenek, ehhez kell egy ilyen belülről már ébredő lélek, és az, hogy minden igaz választ megerősítsen magában. Nagyon természetes és spontán az egész hangvétel, ezért még hitelesebb. A legvége talán egy kicsit túl „hepiendes”.

Kívánok még sok ébresztő alkotást!

:)

köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett a történetem

"bezárva" nyitottan

Nagyon izgultam a lányért! Kijózanító volt, hogy ez konkrétan így játszódhat le. Próbáltam elképzelni, milyen lehet így „bezárva” nyitottnak lenni, hitet megtartani, újra nekifogni. Lebilincselt, hogy egy ilyen kétségbeesetten belső, mégis elképesztően tág világ így átadható, leírható. Azt hiszem, a történetedet nem fogom egyhamar elfelejteni.

Szavazz csak nyugodtan!

Kedves Zolt!

Nem, a kettő nem befolyásolja egymást. Több évben is előfordult, hogy a zsűri véleményével egybeesett a közönség választása. Tavaly az egyik helyett vitte el a közönságdíjat is! Olyan is előfordulhat azonban, hogy olyan mű nyeri a legtöbb szavazatot, amely az adott évben nem kerül be a legjobb tíz-tizenkét írásmunka közé.

Meglátjuk! Kacsintás

Üdvözlettel: Héjja Edit (szerkesztő)

Kedves Héjja Edit!

Kedves Héjja Edit!

Volna egy nagy kérdésem. Ha szavazok egy történetre, (tehát a közönségszavazás nyerési esélyét növelem), akkor például az első három kiadott hely megnyerésének esélyét csökkentem?

Például, ha esetleg a közönségszavazást megnyeri a történet, akkor az azt is jelenti, hogy az első három díj egyikét már bizonyosan nem  nyerheti el? Mert ha igen, akkor nem tudom, hogy szavazzak-e...

 

Nagyon szép és megható

Nagyon szép és megható történet!

 

Szivárvány

Nagyon szép sztori lett, nem bántam meg, hogy elolvastam. :) Máté

Szavazás

Kedves Tündi!

Az oldalszerkezet kissé még szögletes
Minden rögtön nem lehet tökéletes
De kétségbe még véletlenül se ess
Megoldást néhány sorral lejjebb keress  

Szavazás

Sziia Domcsim! Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! Nagyon jó történet, de hogy tudnék rá szavazni?

Tündi

 

Köszönöm szépen

Köszönöm szépen mindenkinek az építő jellegű kritikát, a dícséretet és a szavazatot:)

Katt ide!

valaki ..!!

hogyan tudok szavazniiiii ????

:)

Szia!

 

tényleg jó tetszik nekem is nagyon jó tehetséges vagy tuttko 

 

üdvmod

Izgalmas

Tényleg nagyon jó történet, gratulálok! Izgatottan olvastam végig, mikor ébredsz fel. Nagyon élethűre sikerült a leírásod a kómáról. Vigyázz magadra!

WOW

Domcsi! Hogy őszinte legyek ehhez csak gratulálni tudok! Minden egyes szóval amit elolvastam egyre inkább érdekelt mi lesz a vége. Nagyon jóóóó! Mosolygás

Tisztára olyan, mint egy

Tisztára olyan, mint egy hallmarkos családi film forgatókönyve.

Grat a sztorihoz tényleg

Grat a sztorihoz tényleg flash*! Else hiszem h Roli is benne van xD

:-)

Már általánosban is megmutatkozott a költői éned, gratulálok Domcsi!

Zsófi

Ez tényleg tök jó Domcsi

Ez tényleg tök jó DomcsiKirály

***

Ez a "BUMMMM" sztem kihagyható. :-) Úgy látom máris megvan a közönségdíjasunk, gratulálok! :-)

Szuper! Úgy írsz, mint egy

Szuper! Úgy írsz, mint egy profi.

Nagyon széplett és télleg

CsókNagyon széplett és télleg tanulságos = )
Gratulálok

-

Szerintem ez egy nagyon jó és tanúságos sztori. Sose lehet a "barátokra" ilyen esetben számítani. Ittas állapotban nem ajánlatos vezetni, nagyon sok fiatal így veszti el az életét! Aki ezt olvassa gondolkodjon el ezeken egy kicsit. Szerintem jó lett :)

brácsa

csáhh!Brácsa vagyok