Nem mondhatnám azt, hogy más volt, mint a többi korabeli fiatalasszony. Persze vannak szőkék, barnák, feketék, vörösek; kék, zöld, barna szeműek; alacsonyak és magasak. Hát, ő is egy volt ezek ötvözetéből. Barna hullámos haja volt, és mély, gesztenyebarna szeme. Magassága középszerű. Mindig nagyon egyszerűen, de kellemesen öltözött. Úgy értem, hogy kellemesen, hogy jó érzés volt ránézni. Nem volt szürke, tömegben elmosódó, de rikítóan feltűnő sem.
Persze a történet nem lenne történet, ha egy átlagos nő átlagos életét akarnám leírni. Így hát mégiscsak volt valami, amiben különlegesnek kellett lennie ahhoz, hogy idekerüljön, erre a fehér papírlapra. Mégpedig az, hogy volt egy hóbortja. Igen, így nevezték ezt az emberek, hóbortnak. A magam részéről csak életformának mondanám. Valami olyannak, ami valahol az ember belsejében, egy még ismeretlen zugban kel életre és aztán cselekedetekké formálódik, végül - ahogy már említettem - életformává.
Nos, ennek az átlagos nőnek a különleges életformája úgy mutatkozott meg, hogy egyfajta elképesztő irgalmasságot gyakorolt. Érthetetlen. Meg persze az emberek szavaival élve: nevetséges... őrület. Én inkább maradok az elképesztő irgalomnál. Mert hát meglepik az embert az ilyen tettek. Hogy milyenek? Ha érdekli a kedves olvasót, elmondok párat.
Egyik alkalommal az asszonyka, tudniillik Mirella, hazafelé tartott munkahelyéről, ahol reggel hattól délután kettőig dolgozott. Amikor hazafelé ment a város központjában már kisebb intenzitással dúlt az élet, mint a reggeli órákban. Reggel nagy a nyüzsgés. Gyerekek az iskolába, fiatalok az egyetemre, idősebbek a piacra és munkahelyekre, hivatalnokok a kávézókba, idősek a templomba, ki-ki a maga útjára szalad. Fel sem tűnik senkinek ez a színes, egymásba kapcsolt cikázás, amely szünet nélkül tart a kora délutáni órákig, csakis akkor, ha valaki kívülről nézi, és nem kapcsolódik bele. (Mondjuk a városközpontban magasodó egyik épület harmadik emeleti lakásának balkonján iszogatja reggeli kávéját, és onnan felülről ráérősen néz le a zűrzavaros népre.) Ebben a forgatagban vannak olyanok is, akiknek az a dolguk, hogy nincsen dolguk. Ezzel a semmittevéssel sajnáltatják aztán magukat azok között, akik dolgaik után futkosnak napról napra. Igen, ezek a léha unatkozók a koldusok, akik kihasználják és már-már tálentumnak tekintik nyomorult állapotukat. Aki hosszú ideje él a városban, annak már fel sem tűnik egy ilyen magát sajnáltató haszonleső, aki más jóindulatából akar megélni... Mirella is hosszú ideje élt a városban, mégis ebben a kora délutáni órában, ahogyan elhaladt a könyvesbolt előtt, észrevette azt a heges testét mutogató férfit, aki fájdalmat erőltetett arcára, hogy hiteles előadásával pénzt csaljon ki az arra haladók zsebéből. Mirella odaállt a férfi elé, akinek bűzös lehelete megcsapta, amikor megpróbálta őt elkápráztatni a siralombeszéddel. A férfi már várta, hogy dobjanak valami aprót a műanyagpohárba, de hiába várt. Nem történt semmi, s ettől kicsit meg is zavarodott. Akkor Mirella odalépett hozzá, teljesen közel, és nagyon finoman hozzáért a férfi sósavmarta mellkasához és végigsimította. Lágy ujjai összesúrlódtak a göröngyös-fényes sebekkel. A férfi tekintete csodálkozva követte ezt a mozdulatot. Ezután Mirella mélyen a férfi szemébe nézett, majd átölelte. Így álltak aztán hosszú percekig.
Ennek a fiatalasszonynak egy másik esete a sokból, amikor éjjel sógornőjétől tartott hazafelé, akinél gyermekfelügyeletet vállalt aznapra, míg a család többi tagja üzleti tárgyalásra ment. Fáradt volt már, így jól esett neki az éjszaka friss levegője, a levelek halkan sistergő susogása, az utcalámpák törött fénye, amelyek nem éles, de kellő megvilágítást adtak az utaknak. Úgy fél órája tarthatott már hazafelé. Épp a városvégi szórakozóhelyek előtt haladt el, ami igazán félelmetesnek tűnik éjszaka, és néha nappal is. De ez csak az én meglátásom. Az egyik szórakozóhely előtt néhány lány állt. Volt köztük egy széparcú, a többi kissé kopott kinézetű volt. A széparcú nem lehetett több 17 évesnél, de az erős smink legalább 5 évet öregített rajta. Vékony volt, selymes bőrű, vállig érő szőke haját pár centi magasságba fújta néha a nyáresti szél. Fehér rövid szoknya volt rajta, amit egy jó ízlésű ember első pillanatban talán vastagított övnek nézne. Ehhez a világos, igencsak rövidre sikeredett szoknyához jól illett a melltartószabású felsőrész, fehér flitterdíszítéssel, amelyben mellei nagyon kereknek és feszesnek tűntek. Ennek az öltözetnek jó kiegészítője volt egy fehér műbőr western-csizma. Persze a férfiakat egy cseppet sem érdekelte, hogy mennyire van összhangban a lány öltözete. Őket egészen más érdekelte, amihez a smink és a ruha, csak eszközök voltak...
Mirella fejéből eltűnt a fáradtság, ahogy a lányra nézett. Határozott, de könnyed léptekkel szlalomozott el a három idősebb prostituált között, s a széparcúhoz érve kézen fogta azt, és elindultak ketten az éjszakában, mintha csak anya és lánya sétálna ki egy déli vasárnap a templomból. Mirella nem tartotta különösnek, hogy a lány nem tiltakozik ez ellen a váratlan történés ellen. És a lány sem tartotta furcsának, hogy kézen fogták és viszik. Rövidesen már Mirella lakásán voltak.
A lányka feszengve ült a kanapén. Érdeklődve nézett a fiatalasszonyra, aki szótlanul végezte azt a feladatot, amit célul tűzött ki maga elé. Nézte, ahogy Mirella bemegy a tágas fürdőszobába, megengedi a kádat vízzel. Ahogy csobogott a víz, Mirella néhány kellemes illatú folyadékot töltött a kádba, amitől aztán nagy habfelhők keletkeztek a vízen, és a lakást elborította a vanília, narancs és liliom illatkeveréke. Amikor megtelt fürdővízzel a kád, akkor odalépett a riadt lánykához, és bevezette őt a fürdőszobába. Óvatosan kihámozta a ruhákból, és segített neki beszállni a kádba. A gőz barátságos légkört vont fejük fölé, és egyikőjük sem érezte azt, hogy itt valami rendellenes vagy szégyenteljes dolog folyik. Mirella belenyúlt a vízbe, abban kezeit összetéve tálkát formált, úgy emelte és csorgatta a lány teste fölé a meleg vizet... Egy óra telt el odabenn. Ez az egy óra tele volt szerető figyelemmel, szótlan törődéssel, és a halk gondoskodás olyan formájával, amit én jómagam még nem tapasztaltam. Végül aztán előlépett egy szőke kislány a fürdőszobából, akinek arcán könnyek vagy páracseppek csillogtak. Nem tudom.
Mirella egy szerda délután ellátogatott a szomszéd utcába, a kórházkerti kápolnába. Kicsi kápolna volt, amit a városbeli hívek adakozásából építettek fel a betegek és a hozzátartozók részére. (Mert hát az ember már csak ilyen! Akkor érdekli az Isten, ha nagy baj van, addig jól elvan nélküle is...) Belépett a kápolnába, ahol kellemes hűvös levegő vette rögtön körül. Valahányszor a kicsi kegyhelyen járt, mindig fokozottan telepedett rá a fájdalom. A bánat, a tubarózsa és liliomillat, a tömjénfüstjárta falak szagának különös keveréke gondolatban olyan helyre repítette, hogy nem is tudta már, mélység ez vagy magasság. Leült a padba, az első sorban. Üres gondolatai és éhes lelke egyaránt zokogtak, mégis arcán csak rezzenéstelen sápadtság ült. Előre nézett és várt. Maga sem tudta megfogalmazni, hogy mire. Fáradt, csüggedt és kiábrándult volt. Az járt a fejében, hogy volt-e valami értelme annak, hogy az elmúlt években ennyi „hóbortos őrültséget" követett el másokkal felebaráti szeretetből. Mindent summázott és arra jutott, hogy az összes szeretetből kiinduló tette hasztalan volt, melyre a múlt szürke takarója telepedett. Imádkozni szeretett volna, de túl nehéznek érzett minden lélegzetvételt is. A keresztre nézett, majd magába, megint a keresztre, és akkor úgy döntött, hogy hazamegy, mielőtt az önvád falai teljesen ráomlanának. Felállt az első sorból és elindult kifelé. Akkor vette észre, hogy még sincs teljesen egyedül a kápolnában. A hátsó padsorban több embert is megpillantott. Ők is a keresztet nézték, amely felett a következő sor állt: „Az Isten szeretet. /I.János 4:16/". Nézték a sorokat könnyes szemmel, tépázott szívvel és reményteljes jövővel. És akkor Mirella észrevette, hogy ismeri ezeket az arcokat: a sebes testű koldus arcát, az éjszakában didergő szőke kislány arcát és még sok-sok más nyomorult, Istenre szomjazó ember arcát, akik végre célt értek...