Misó és Mirna

Évszám
2009

Nászajándék Mártinak és Álmosnak 

Meséltem már nektek Misó és Mirna történetét? A szerelmesekét, akiknek nagyon nehéz próbát kellett kiállniuk, hogy végül megtanulják, mi is az igazi hűség? Ha még nem, akkor most figyeljetek és tanuljatok!
Messze innen, hegyeken és erdőkön is túl, valahol a Szemolini tenger partján volt egy kis falucska. Itt született Misó és Mirna is. Misó édesapja volt a falusi pékmester, Mirna szüleinek pedig fogadójuk volt. A két család régóta ismerte, becsülte egymást, így hát már a két gyermek keresztelőjekor elhatározták, hogy ha egyszer majd felnőnek, összeházasodnak. Nem volt ez ellen semmi kifogása később Misónak sem, mivel Mirna gyönyörű fiatal lánnyá cseperedett. Éjfekete haja és sötét szeme láttán sok fiúnak megdobban a szíve, de tudták, a lány Misónak van ígérve, vele szemben pedig nekik esélyük sincs. Misó volt ugyanis a falu legnépszerűbb legénye. Napközben apja pékségében dolgozott, este pedig kilovagolt a tengerpartra, vagy vadászni ment a barátaival. Hetente háromszor betért a fogadóba is, rendelt egy korsó szemolini sört, megvárta, míg Mirna kiszolgálja az utolsó vendéget is, aztán engedélyt kért Mirna apjától, és elvitte a lányt sétálni. Általában a tengerhez mentek vagy a sziklafokhoz. A falusi fiatalok irigykedve figyelték őket, amint maguk mögött hagyták a falut. Misó hangosan hahotázva mesélt Mirnának vadászkalandjairól, a lány pedig csendesen hallgatta, majd szelíden kérdezgetett vagy vele nevetett. Egy ilyen séta alkalmával Misó hirtelen megállt, szembe fordult Mirnával, megragadta a kezét, és így szólt.
- mMirnám, én úgy szeretlek, annyira tele van a szívem büszkeséggel, hogy te az enyém lehetsz! Én vagyok a legszerencsésebb férfi kerek e világon! Néhány hónap múlva tizennyolc évesek leszünk, és akkor végre egybekelhetünk! Csak néha tudod…- és itt elkomorult a tekintete- arra gondolok, hogy mi lesz, ha egyszer megunod, hogy velem kell élned, és nem szeretsz már tovább, mi lesz, ha…
- mMisó! Hogy mondhatsz ilyet? Téged szeretlek, és foglak is szeretni örökké.
- Most ezt mondod, de tudod…
- Most és ötven év múlva is ezt mondom. Ne légy már ilyen kishitű, kedves!
Misó nagyot sóhajtott, és a lány szeretetet sugárzó szemei megnyugtatták. De csak egy darabig. Ahogy közeledett az esküvő időpontja Misó egyre nyugtalanabb lett. Honnan tudhatja biztosan, hogy a lány, akit életénél is jobban szeret, örökké kitart majd mellette?
Egy éjszaka, amikor tengerparti lovaglásából tartott visszafelé, lova más ösvényre tévedt. Sötét volt, Misó nem látott még az orra hegyéig sem. Eltévedt, és ahogy a visszafelé vezető utat kereste, lova nyugtalanul felhorkantott. Valami megmozdult előttük az úton. Misó először azt hitte, valami vadállat, de látva, hogy a kis sötét árnyék nem mozdul, idegesen szólt oda.
- Ki vagy? Mi vagy? Ne álld el az utunkat! - kiáltotta, de inkább csak azért, hogy félelmét elűzze.
- Janics vagyok, a törpeasszony, szolgálatára. – válaszolt egy rekedtes hang. Misó lova prüszkölni kezdett.
- Mit akarsz? – kérdezte a fiú.
- Segíteni.
- Segíteni? Kinek?
- Hát neked. Először is, eltévedtél, add kezembe a kantárszárat.- szólt, és Misó, szinte megbabonázva, átengedte neki a kantárt. – Visszavezetlek a hazafelé vezető útra, de közben jól figyelj! Tudom, hogy attól félsz, a lány, akit hamarosan elveszel, egyszer majd elveszíti szerelmét irántad.
- Honnan tudod?- kérdezte dühösen Misó.
- Nem kell úgy felháborodni, jó uram. Mi törpék nagyon sok mindent tudunk. Többek közt az örökké tartó szerelem titkát is. – itt kiértek az erdőből, és egy holdfényes tisztásra jutottak, ahonnan már látszott a falu. Misó jobban szemügyre vette a törpét: vén, ragyásképű, csúnya nő volt, és szeméből valami ravaszság sugárzott. Misó tétovázott.
- Mi az örökkétartó szerelem titka? – kérdezte meg végül alig hallhatóan.
- Ó, hát a távolság!- nevetett kajánul a törpe.
- A távolság? Hát ezt meg hogy érted?
- Nem kell elvenni a lányt, jó messzire el kell utazni tőle, és amit a szívedben őrzöl ez idő alatt, az a változhatatlan, időben megfagyasztott, örök szerelem.
- Ne bolondozz itt velem, erre nincs időm. Én egy hét múlva házasodom! Azt hittem, valóban van valami tanácsod, de látom már, csak az időmet fecséreltem veled! – kiáltotta Misó, és kikapta kezéből a kantárt.
- Álljon meg, jó uram. Látom, hogy magával csak komolyan lehet beszélni. Az igazi szerelem záloga itt van nálam! - hirtelen benyúlt a kontya alá és egy csillogó gyűrűt húzott elő - Ez a gyűrű varázsgyűrű. Attól a pillanattól kezdve, hogy ráhúzod szerelmesed ujjára, ő teljes szívével téged fog szeretni. Azonban jól vigyázz, ha lekerül az ujjáról, alig egy fertály óra múlva úgy tekint majd rád, mint egy idegenre, és sosem szeret majd többé! Kockázatos, de megéri. Biztos a szerelem mind a sírig. Na? - pislogott rá ártatlanul a törpe, és magasra emelte a gyűrűt. A fiú habozott egy darabig, majd megkérdezte:
- Mennyiért adod?
A törpe arcán furcsa vigyor ömlött szét.
- Amennyit ér magának, jó uram!
- De mégis, mennyi? – morogta most már türelmetlenül Misó.
- Szép a lova, jó uram. – mosolygott ravaszul a törpe. A fiú leugrott a lóról.
- Az ördög vigyen el! Ez volt a legjobb lovam!- odalökte hát a kantárt a törpének, és kikapta kezéből a gyűrűt.
-És ha átversz, hol talállak meg? - kiáltott még utána Misó.
- Túl az Égetőn, túl a Cuppogón, túl a Repdesőn, ott, ahol a háromlábú ló legel. - jött a válasz, és a törpe kacagva ügetett el Misó legjobb lován.
Egy hét múlva megvolt a lakodalom. Olyan hetedhét országra való vigadalom volt, hogy két faluval arrébb is hallották a zenét. Ezer ember ropta a táncot, közben ötven kappan sült a falu közepén nyársra húzva. Még a falu legszegényebb emberének is kolbásszal fonták be a kerítését. Az ünnepség fénypontja az volt, amikor Misó felhúzta asszonya ujjára a csillogó gyémántgyűrűt. A falusi lányok elsírták magukat az irigységtől, az örömszülők pedig örömkönnyeket ontottak.
A nagy esküvő utáni napon, a népes násznép szétszéledtével az ifjú pár végre egyedül maradt új otthonában, amit a szülőktől kaptak. Misó olyan fáradt volt, hogy ledőlt egy kicsit szunyókálni, mire Mirna elhatározta, hogy kitakarítja közös otthonukat. Sepregetett, törölgetett, mosogatott, aztán főzött egy adag finom levest, és azzal keltette urát. 
- Te vagy a legszebb asszony a világon! Drága, örökké szerető feleségem! - nyitotta ki szemét Misó, hanem amint ezt kimondta és kezébe fogta Mirna kezét, megállt egy pillanatra a szíve. Nem volt rajta a gyűrű.
- Hol a gyűrűd? - kiáltotta szinte eszét vesztve, és felugrott a pamlagról.
- Mosogattam, és nem akartam, hogy baja essék…
- Soha nem szabad levenned! Megértetted?!- Misó dühösen csapkodta az edényeket és a gyűrűt kereste mindenhol. Mirna ijedten nézett rá, még sosem látta ilyennek. Nem tudta elképzelni sem, miért lett neki olyan fontos az a gyűrű.
- Hol van?- kérdezte még egyszer, és most már Mirna is nekiállt keresni. Végigkutatták az egész lakást, minden zegzugot végignéztek, de nem lett meg a csillogó gyémántgyűrű.
- Semmi baj, majd ha kicsit jobban berendezkedünk, bizonyára megtaláljuk valahol. - nyugtatta férjét Mirna, és visszaült a kanapéra.
- Te ezt nem értheted. Az a gyűrű… Fontosabb, mint gondolnád. Az én hibám, mondanom kellett volna, hogy jobban vigyázz rá! Istenem, most mit tegyek? - temette arcát kezébe, és visszaemlékezett arra, amit a törpe mondott: egy fertály óra múlva olyan lesz hozzá a felesége, mint egy idegenhez. Ezt ő nem bírja ki. Nem szabad látnia! Vissza kell csinálni a dolgokat! De ehhez meg kell találnia a törpét.
Összecsomagolta hát néhány ruháját, meg egy pár napi élelmet, és elindult hogy megkeresse a törpét. Kétségbeesett feleségének csak ennyit szólt:
- Mirna, mindig is tudd, hogy jobban szeretlek bárminél, és szeretni is foglak. Örökké. Várj rám, amíg vissza nem jövök!
Merre is induljon? Csak a törpe rejtélyes utasításait követhette:„túl az Égetőn, túl a Cuppogón, túl a Repdesőn, ott, ahol a háromlábú ló legel”. Egy hónap gyaloglás után elérte a birodalom határát, egy év múlva már a Szemolini tengert is maga mögött tudta, tíz év gyaloglás után ért el az első jelhez: egy sivataghoz. Ahogy lábát rátette a tűző naptól áthevült homokra, egyből megértette, hogy az az „Égető”. Sokáig gyalogolt a sivatagban, gyakran napokig víz nélkül, kiszáradt szájjal, korgó gyomorral, míg végül egy csodás oázishoz érkezett. Elvonszolta magát a kútig, és mohón inni kezdett.
- Úgy látom szomjas, jó uram.- hallott Misó egy kellemes női hangot. Amint felnézett, elállt a lélegzete. Egy káprázatos keleti selymekbe bugyolált arab nő áll mellette. Kedvesen mosolygott rá, majd a sátrába hívta az elfáradt utazót. Ott szolgálólányai minden földi jóval megrakták az asztalt, és Misó végre, hosszú évek után, jóllakásig teleehette magát. Mikor végeztek az evéssel, a csodás arab hölgy tapsolt egyet, és a sátorban mindenütt gyertyákat gyújtottak és füstölőket égettek. Misó érezte, hogy elnehezül a feje. Lepihent hát az egyik párnára, és elaludt. Mikor felkelt, a szépséges hölgyet ott találta a lábánál.
- Szeretném, ha itt maradna, jó uram. Itt jó dolga lesz. Minden kívánságát lesni fogom, és ígérem, holtáig szeretni fogom.- pillogott csábítóan a hölgy, Misó ránézett, egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán megrázta álmos fejét, felpattant, szétrúgta a párnákat, és felkiáltott:
- Mi a manót csinálok én itt, amikor fontos dolgom van?! Meg kell találnom azt a törpét, és vissza kell térnem Mirnához! Dehogy maradok én itt tovább akár egy percig is! - azzal nekivágott újból a sivatagnak.
Nagyobb volt a sivatag, mint gondolta, tíz egész évig vándorolt benne, mire végül kievickélt valahogy. A sivatag után már könnyebb dolga volt, tudta, hogy a „Cuppogót” keresi, amit meg is talált, nem is olyan soká. A „Cuppogó” egy hatalmas mocsár volt. Életveszélyes volt átkelni rajta, mert egy óvatlan lépés, és az embert magába szippantja a bűzös iszap. Óvatosan, zsombékról zsombékra ugrált Misó, mikor egy éjszaka furcsa, lebegő fényekre lett figyelmes. Hallotta ő már más utazóktól, hogy a mocsarakat lidércek lakják, de nem akart hinni nekik. Egyikük már olyan közel merészkedett hozzá, hogy Misó egészen ki tudta venni az alakját. Egy varázslatos szépségű, karcsú lidérclány volt. Teste zöldes fényt árasztott, amint táncot járt a nádas felett. Misó meresztette a szemét. Sosem látott még ehhez fogható lényt. A lidérclány közelebb jött, és Misó feje felett kezdett el körözni. A férfi egészen elbódult a lidérctánctól.
- Gyere velem! Táncolj velem! Hív a mocsár!- suttogta a lidérc csábítóan, és kinyújtotta a kezét Misó felé. Misó felállt, és tett egy bizonytalan lépést a lidérclány felé, hanem a lába csúszni kezdett az iszapba. Gyorsan visszaugrott.
- Hej, azt a lidérc mindenedet! Most aztán majdnem pórul jártam! Ki ment volna aztán felkeresni a törpét? Kit várt volna vissza az én Mirnám?- kiáltotta, és újult erőre kapva nekivágott a nádasnak. Ki is evickélt onnan másnap.
Ahogy háta mögött hagyta a lápvidéket, lassan változott a táj. Nemsokára fák vették körül, egy erdőbe ért. Lepihent hát egy fa tövében. Azonban ahogy álomra akarta hajtani a fejét, éktelen csipogás ütötte meg a fülét, felállt, tett egy pár lépést az erdő belseje felé, majd hirtelen egy tisztáson találta magát. Innen jött ez a hatalmas zsivaj, mivel a tisztást körbevevő fák telis-tele voltak színes, vidáman csipogó madarakkal. Ilyen színes kavalkádot még sosem látott Misó. Ahogy a szárnyaikat vígan verdeső madarakat figyelte, eszébe jutott, hogy valószínűleg ez a „Repdeső”. Most már csak a háromlábú lovat kellett megtalálnia. De jött is az, nemsokára. Szürkületkor bevágtatott a tisztásra, fehér szőre csak úgy csillogott a napfényben. A madarak ijedten röppentek szét. Három patája tompán dübbent a zöld füvön. Misó tátott szájjal figyelte a szépséges állatot, és alig vette észre, hogy a vén törpeasszony ott terpeszkedik a gyönyörű paripa hátán.
-Hát megtaláltál? – kérdezte a törpe dölyfösen.
-Harminc évembe került, de megvagy. – szólt Misó.
-Miben segíthetek?
- A feleségem lehúzta az ujjáról a gyűrűt, amit adtál, és…
-És?
-És én azonnal utánad jöttem.
-Bolond. Menj haza.- szólt a törpe, és eltűnt Misó szeme elől. Misó nem tudta elhinni, hogy a törpe valóban kámforrá változott, ezért üvöltve kereste, kutatta a tisztás minden kövét felforgatva, minden bokrot lekaszabolva. A madarak csak távolról figyelték dühöngését. Misó három napig ült még a tisztáson remélve, hogy hátha előbukkan a törpe, de nem történt semmi. Ekkor elhatározta, hogy hazatér.
Az odafelé tartó út harminc évig tartott, vissza már csak húsz évre volt szüksége. Ismerte az utat, tudta, hogyan küzdjön meg az akadályokkal, és hajtotta a szíve, hogy végre újra lássa Mirnát. Már azt sem bánta, ha úgy viselkedik vele, mint egy idegennel, csak látni akarta azt, aki iránt egy cseppet sem változtak az érzelmei. Ötven év vándorlás után végre ott sétált roskadozva a faluhoz vezető úton. Amikor már a házak teteje is látszott, szembetalálkozott egy idősebb asszonnyal.
-Jónapot, Mi járatban errefelé?- köszöntötte az asszony.
-Jónapot. Én bizony itt éltem tizennyolc évig. Apám volt a pék. Valamikor régen.
-Misó? - nézett rá bizonytalanul az asszony.
-Igen, én vagyok.
-Jóságos ég! Hogy megöregedtél!- Misónak csak most jutott eszébe, hogy valóban, vénember vált belőle, mire hazaért. - Én még ott voltam az esküvőtökön, Mirnával…-itt a szájához kapta a kezét.
-Beszélj, kérlek. Mi van a feleségemmel? Él-e még? Beszélj!- Misó megragadta az asszony karját, de az alig bírt megszólalni, és csak nehezen tartotta vissza a sírást.
-Él, igen, de…megházasodott. Van három szép gyermeke meg tíz unokája… Jaj, Misó! Miért mentél el?!- de ezt már nem is hallotta az öregember, mert futásnak eredt. Magának sem akarta bevallani, de valami megtört a szívében. „Tudhattam volna, hogy Mirna nem vár meg. Hiszen a gyűrű nélkül csak annyit jelentek neki, mint egy idegen. Miért is ne érdemelne meg egy rendes családot Mirna is? Azért mégis látnom kell, csak hogy elmondjam, szeretem. Így is, anélkül is hogy ő viszontszeretne.” Gondolta Misó, és már ott is állt hajdani közös házuk ajtaja előtt. A vakolat már mállott, a cserepek repedeztek, a kertben burjánzott a gaz. Misó bekopogott az ajtón, s amikor kinyílt, egy megtört öregasszonyt látott maga előtt, aki nagyon kicsit hasonlított a hajdani Mirnára. Hollófekete fürtjei fehérré fakultak, sötét szemei tompa szürkévé váltak, reszketeg kezeivel a ruháját igazgatta. Egy hosszú percig nézte a férfit, de nem ismerte fel.
-Mirna, én vagyok. Hazajöttem. – szólt Misó, és próbált mosolyogni. Talán fel sem ismeri, talán már csak egy idegen számára. Mirna mozdulatlanul meredt rá egy pillanatig, majd zokogni kezdett. Misó lassan megölelte, és ő is sírni kezdett.
-Végre valahára. Tudtam, hogy visszatérsz. Mindenki azt mondta, hogy már sosem jössz vissza, de én hittem benne, hogy hazajössz. Ó, Misó! Tudtam, éreztem! Most már végre együtt tölthetjük el azt a kis időt, ami még hátra van…
-De kedvesem, mi van a családoddal?
- A szüleim már régen meghaltak.
- Nem… az új férjeddel, a gyermekekkel, az unokákkal?
- Miről beszélsz, Misó? Hisz egyedül vagyok, mint a kisujjam. Sosem kellett nekem másik férfi, csak te.
-Na hát akkor engem jól becsaptak.- nézett feleségére megkönnyebbülten Misó, és örömmel fogta meg a kezét.
- Drága kis feleségem!- hanem ahogy a kezére nézett, látta, hogy rajta van a gyűrű.
– Ezt meg hol találtad meg?- kérdezte csodálkozva.
-Még aznap este, amikor elmentél, megtaláltam az ágyunk alatt. Azóta viselem.
- Azzal aztán nem sokat ér.- motyogta egy érdes hang a közelükben. A törpe volt az.
-Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte Misó.
-Mindig ott vagyok, ahol segíthetek. Ezt már mondtam.- dünnyögte- Misó, Misó. Sok szenvedéstől megkímélhetted volna Mirnát és magadat, ha jobban hiszel feleséged szerelmében. A gyűrű, amit adtam, egyszerű kacat volt. Egy ócskástól szereztem réges-rég. Semmi varázsereje nem volt. Csak azért adtam, hogy megnyugodj. Sejtettem, hogy egyszer biztosan lekerül majd feleséged kezéről, de reméltem, hogy ha látod Mirna kitartó szerelmét irántad még úgy is, hogy nincs rajta a gyűrű, meg fog győzni érzelme valódiságáról. Te buta fejjel a gyávák útját választottad. Ötven évig jártad az utat, ahol- tudtodon kívül- kiálltad a hűség mindhárom próbáját. Találkoztál velem, mint arab nővel, emlékszel? „Szeretném, ha itt maradna, jó uram. Itt jó dolga lesz. Minden kívánságát lesni fogom, és ígérem, holtáig szeretni fogom”. Kiálltad a csábító kényelem próbáját. Aztán lidércként is meglátogattalak, de te nem jöttél velem. Kiálltad a halálos bűbáj próbáját. Végül falusi asszonyként botlottam beléd, és hazugságokat mondtam Mirnáról. Ez volt a legnehezebb próba. Az önzetlen szeretet próbája. De te kiálltad.
-Valóban így volt, Misó? De miket beszél ez a törpe itt a gyűrűről?- csodálkozott Mirna.
- Drága feleségem! Ezt a gyűrűt a törpétől kaptam, aki biztosított arról, hogy amíg hordod, örökké szeretsz, de ha leveszed, akkor egy jó óra múlva elhidegülsz tőlem. Ezért keltem útra akkor olyan hirtelen, és azért kerestem a törpét egész további életemben.- hajtotta le szomorúan a fejét Misó.
-De hát én mondtam, hogy szeretlek, tudhattad! Ó, Misó!- ölelte magához a vénembert Mirna.
-És most már nézz ránk! Két öregemberré váltunk. Nem lehetnek már gyermekeink, semmi nem maradt az életünkből, már csak a halálra várhatunk közösen.
- Ne beszélj butaságot, itt vagyunk egymásnak végre! Misó, én még életemben sosem voltam ilyen boldog, mint ma! Szeretlek!- kiáltotta Mirna. A törpe elmosolyogta magát, és csettintett egyet.
Misó és Mirna, a fiatal pár, mosolyogva lépett be új otthonuk kapuján. Az idő kereke megfordult, és a törpe ajándékaként újra kezdhették életüket onnan, hogy megházasodtak. Misó átölelte ifjú feleségét, és biztosan tudta, hogy Mirna örökké tartó szeretettel szereti. Sokáig éltek ezután a legnagyobb boldogságban, született három szép gyermekük, meg tíz unokájuk.
Hát így szólt Misó és Mirna, a leghűségesebb szerelmesek története. Ha nekem nem hisztek, kérdezzétek a törpét, aki ott lakik „túl az Égetőn, túl a Cuppogón, túl a Repdesőn, ott, ahol a háromlábú ló legel”! Remélem, van rá ötven évetek…