Évszám
2010
Jómúltkorában, sajnos ismét kórházi ügyeleten kötöttünk ki az anyósommal. Nem szeretem egyébként ezt a szót, mert szeretem a férjem édesanyját és valahogy az anyós szóról nekem mindig a vetélkedés és a féltékenykedés jut eszembe. Én nem vetélkedem, nem féltékenykedem.
Nem volt ez mindig így. Laktunk mi együtt is. Szépen, négyesben a szülők és a fiatal pár. Működhetett volna, de nem működött. Már tudom azóta miért nem, mert más az életritmus, a felfogás, az elvárás, az energia. Külön korosztály, külön élet. Én fiatalon az igazság harcosa voltam, ha úgy éreztem jogtalanul bántanak, kinyitottam a szám és be sem csuktam, amíg bele nem fáradtak mások. Forrófejű, makacs és lázongó. Ez voltam én. Időközben szültem két gyermeket, akik sokkal bölcsebbek, mint én, és megtanítottak az önfegyelemre, az önzetlenségre, a kompromisszumokra, a fáradhatatlanságra, de legfőképpen arra, hogy a világ nem fekete-fehér, hanem rengeteg színű, minden szögből és időpontból más árnyalattal. Így másképpen láttam már mindent, többek között az anyósommal való kapcsolatomat is.
Megszerettem őt, és most nagyon sajnáltam, mert fáradt volt és zavart. Mi meg rettenetesen megijedtünk. Ő 62 éves, de nem volt eddig még komolyabb baja. Ősszel kezdődött. Egy elég szép, meleg, vénasszonyos napon.
Apósomat vitte a férjem a tüdőszanatóriumba, három hetes kezelésre. Tudtuk, vártuk, nem féltünk. Nyugodtan indultak reggel a dolgok a szülői házban. Persze szépen bekészítve minden, hogy reggel tényleg csak a cipőbe kelljen bújni, meginni a frissen főtt zamatos feketét és megenni egy ropogós kiflit még kettecskén, mielőtt a két idős elválna egymástól pár hétre.
A helyzethez képest kellemesen indultak el a kicsit hosszú és kanyargós útra. Aztán egyszer csak rosszul lett. Nem szólt először, és ez volt a furcsa. A máskor csacsogó asszony az autó padlójára meresztette a szemeit és nem szólt. Mikor a férjemnek is feltűnt a szokatlan csend, már kezdett felkúszni a félelem a torkában. - Anyu, jól vagy? - kérdezte, de a válasz alig hallható suttogás volt. - Fáj a fejem és hányingerem van.-A következő lehetőségnél aztán élesen sikítottak a kerekek, anyósom kipattant és szabadjára engedte a reggelijét.
Utána már nagyon siettek. Mert anyósom nem beteg, sosem beteg. Ő erős és kemény és mindenkit ápol. Most meg megrettentünk. Én is, mert telefonon folyamatosan tájékoztatva voltam. Emlékszem főztem közben, de hogy hogyan készült el az étel, fogalmam sincs. Két percenként hívtuk egymást, hátha változott a helyzet, történt közbe valami. Semmi változás nem volt persze, de a szavainknak muszáj volt egymásba kapcsolódva értőt adniuk.
Úgy alakult, hogy a kórházban végül nem az apósommal, hanem a feleségével foglalkoztak először. Magas volt kicsit a vérnyomása, de nem jelentősen, így kapott a nyelve alá gyógyszert és a lelkére kötötték, hogy menjen el otthon a háziorvoshoz. Ebben a kórházban nem tudták fogadni, hiszen ők kifejezetten tüdőszanatórium. A férjem így aztán gondoskodott az édesapjáról, nagyon serényen elhelyezte és elindult haza, az aggodalomtól lázasan, gyorsan vezetve.
Szegény apósom ott maradt egyedül. Bizonytalanságban és az idősebb emberekre és gyermekekre jellemző gyámoltalanságban. Nem tudott örülni már az annyira látni vágyott hatalmas gesztenyefáknak, és a hegyoldal merengő látványának. Semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy a felesége még sosem volt ilyen beteg.
Útközben az asszony, megint rosszul lett, így mire hazaértek, már a kapuban fogadtam őket, ellentmondást nem tűrően, irány a ceglédi kórház. Összeszedtünk mindent. Emlékszem, milyen furcsán éreztem magam, amikor az anyósom fehérneműjét kellett bepakolnom. Az alsónemű annyira intim dolog. A ruhaszárítót is eldugja az ember, hogy más ne lássa. Nem azért mert szégyentelen lenne, de az már annyira magánügy, hogy kellemetlen, ha mégis egy másik ember ilyenféle ruhaneműjét kell megfogni. Ez már a kiszolgáltatottság félelmet keltő szele.
Igen, kiszolgáltatott lett egy ember, akiről nem gondoltam volna még. Összetört, összeesett, zavart volt és beteg. Pár óra alatt...
Elmentek a kórházba és én ott maradtam, egy üresen kongó házban, az ő ruháik és edényeik között, a reggel még oly illatos kávé beszáradt maradványai között... Ez így nem jó... Sírnom kellett... Mert én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy én legyek itt, én a betolakodó. Ez nem az én helyem, ez az övéké...
Kínlódtam. Mindenkit felhívtam, aki csak erőt adhatott... Aztán ténferegtem egy elhagyott lakás, elhagyott árnyaként... Szörnyű volt.. komolyan... Kisvártatva jött a hír.
Stroke. Agyi infarktus. Nem voltam eszemnél. Kétségbe estem. Folytattam végeláthatatlan vándorlásomat az ő és a mi házunk között, hátha valahol meglelem, amit elhagytam, a nyugalmat. Azt mondják, amíg nem hiányzik valami, nem tudjuk igazán, mennyire fontos. Ez így van. Eddig fel sem tűnt, hogy az egykor rivalizált anyósomat hogy megszerettem. Hogy az az ember, az apósom, aki miatt elköltöztünk egykor, most egyedül retteg egy másik kórházban, a szívem szakadt érte.
A kutyával maradtunk kettesben. Nem tudta mi ez a csend. Viszont érezte, azt érezte, hogy nincs rendben semmi. Nincs motoszkálás, nincsenek a konyhából kiszűrődő edényhangok, amikből finomfalat jut a táljába. Nincsen ajtónyitódás éjjel, amikor álmatlanságból gyötört férfi keze indul el a hátán, és pihen meg a füle tövét cirógatva órákon át. Csak feszültség van és mi ketten... Reszketve néztünk egymásra...
Aztán bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami hang. A kezem szépen, magától elindult, és összeszedte a szétdobált holmikat, ami a nagy kapkodásban szétszóródott. Ágyat húztam, porszívóztam, felmostam, elmosogattam, lemostam, kimostam, mindent csináltam, csak segíthessek legalább így, hogy ne legyek ennyire tehetetlen. Csirkéket etettem, itattam, raktam rendbe, hetekig. Mindennapom egy nagy hajsza volt, de nem bántam, mert tehettem valamit, nem csak bambán néztem a fejemből és vártam a híreket. Persze látogattam is őket és hívtam is őket, amikor lehetett.
Szerencsére pár nap alatt kiderült, hogy az értágító gyógyszer, amit a vérnyomása miatt kapott, megmentette a nagyobb bajtól. Így egy infúziókúrán esett át, ami az ereit kimosta és kitágította.
Apósom közben megpróbált a saját betegségének a javításán dolgozni, amennyire lehet egy olyan embernek, aki ennyire távol van otthonról, nem segíthet az élete párjának, nem láthatja, nem foghatja a jól ismert kezét. Alig aludt valamit hetekig.
Végül hazajöttek és lassan minden visszarázódott. De egy valami megváltozott. A tűz az anyósom szemében. Kialudt. Azóta tompa. A szeme, a keze, már nem a régi. Gyógyszereket szed, amit sosem kellett. Orvostól-orvosig járunk, ami összetöri a lelkét. Minden betegséget elkap, vírusból-baktériumba, aztán megint vírusba esik. Megy össze és mi félünk. Így kerültünk megint az ügyeletre.
Szúrt és fájt a mellkasa. Én ültem vele a mentőben. Fehérneműben volt megint, amitől olyan kiszolgáltatott volt. Legszívesebben egy hatalmas plédbe csavartam volna, csak nehogy meglássa valaki a vállait. Nem tehettem, infúziót kapott. Fogtam a kezét, sírt...
Akkor már tudtam. Ő valahol az én anyám is lett. Kinőtte magát anyává. Már féltem és óvom és szeretem. Elfogadtam, elfogadott. titkokat tudunk egymásnak mondani és bizalmas tanácsokat kérni. Anyám lett, és féltem. A kórházban is órákat vártam egyedül a folyosón.
Közben figyeltem a többi embert és megakadt a szemem egy 70 év körüli házaspáron. Az asszony jött-ment, a nők magabiztosságával intézkedett. Betegszállító autóra vártak. A férfi édesanyja feküdt egy hordágyon. Kiszolgáltatott. Anya. Gyenge. Csak nyögni tud és vonaglani. Valószínűleg valami agyi probléma miatt, de beszélni egyáltalán nem tudott a néni.
Néztem és csak homályosult a szemem. Olyan 90 évesnek gondoltam. Gondosan felhúzott zokniba bugyolált lábán a fáradt, görbe ujjacskák a fájdalomtól szinte belekapaszkodtak a hordágyba. A talpával lassan, erőtlenül próbált csúszkálva kapaszkodni, erőt gyűjteni valahogy, a fájdalomtól menekülő lábmozgásokkal. Az öreg lábakon sötétkék nadrág volt, amin látszott, hogy tiszta és nagyon kényelmes, gondos kezek válogatták. A felsőtestén a takaró nyugodt maradt, ott nem tudott mozogni úgy.
A férfi végig mellette toporgott. Csak kérdezgette szüntelen: - Édesanya, fáj? Édesanya, mit csináljak, fordítsam oldalra? Édeske fázik?- szívembe markoltak a mondatok, a kérdések, melyekre csak az elhaló nyögések voltak a válaszok.
Aki hallotta már nagyon beteg ember elhaló jajnyögéseit, tudja, miről beszélek. Már csak pislákol, de annyira erős mégis, hogy a fülünkbe ég örökre. A férfi fogta a kezet és megadóan csókolgatta. A kéz bölcsőt fogott egykor. Pelenkázott és lázat mért. Számolni tanított és almát pucolt. Kapát markolt és néha meglegyintett. De most erőtlen és gacsos a félelmetesen fehér ujjak végén az átlátszó körmök karmolása jelzik csak, nagyon fáj.
A férfi csak csókol és takargat és fordítgat. Aztán rájövök mi az, ami ennyire letaglózóan meghat. Az alázat. Az anya iránti végtelen alázat és tisztelet. Még így, betegen is, az anya az, aki a fia felett áll. Bár tehetetlen és hófehér haja csak egy kis gubancban hever, kopottan a feje tetején, de a fiának a létező legszebb nő. A férfi szinte nyüszít, a fájdalomtól, hogy másképp nem tud segíteni.
Megértem őt, és ekkor már könnyes a szemem. Elkapjuk egymás pillantását. - Fáj neki?- kérdem bután -Fáj-mondja a férfi elhaló hangon és csókolgat tovább... A felesége közben, az asszony visszatörtet, intézkedik.
Megtöri a figyelmet. Most befelé figyelek. Igen, így fogom én is kísérni az édesanyámat és az új anyámat, az anyósomat is, mert ez jár nekik. Ez jár az anyának. Ennyit ér anyának lenni. Végigélni egy életet, szeretve szeretet adni és a végső órákban nem egyedül maradni. Ez az anyaság. Nem egyedül haldokolni...
Nem volt ez mindig így. Laktunk mi együtt is. Szépen, négyesben a szülők és a fiatal pár. Működhetett volna, de nem működött. Már tudom azóta miért nem, mert más az életritmus, a felfogás, az elvárás, az energia. Külön korosztály, külön élet. Én fiatalon az igazság harcosa voltam, ha úgy éreztem jogtalanul bántanak, kinyitottam a szám és be sem csuktam, amíg bele nem fáradtak mások. Forrófejű, makacs és lázongó. Ez voltam én. Időközben szültem két gyermeket, akik sokkal bölcsebbek, mint én, és megtanítottak az önfegyelemre, az önzetlenségre, a kompromisszumokra, a fáradhatatlanságra, de legfőképpen arra, hogy a világ nem fekete-fehér, hanem rengeteg színű, minden szögből és időpontból más árnyalattal. Így másképpen láttam már mindent, többek között az anyósommal való kapcsolatomat is.
Megszerettem őt, és most nagyon sajnáltam, mert fáradt volt és zavart. Mi meg rettenetesen megijedtünk. Ő 62 éves, de nem volt eddig még komolyabb baja. Ősszel kezdődött. Egy elég szép, meleg, vénasszonyos napon.
Apósomat vitte a férjem a tüdőszanatóriumba, három hetes kezelésre. Tudtuk, vártuk, nem féltünk. Nyugodtan indultak reggel a dolgok a szülői házban. Persze szépen bekészítve minden, hogy reggel tényleg csak a cipőbe kelljen bújni, meginni a frissen főtt zamatos feketét és megenni egy ropogós kiflit még kettecskén, mielőtt a két idős elválna egymástól pár hétre.
A helyzethez képest kellemesen indultak el a kicsit hosszú és kanyargós útra. Aztán egyszer csak rosszul lett. Nem szólt először, és ez volt a furcsa. A máskor csacsogó asszony az autó padlójára meresztette a szemeit és nem szólt. Mikor a férjemnek is feltűnt a szokatlan csend, már kezdett felkúszni a félelem a torkában. - Anyu, jól vagy? - kérdezte, de a válasz alig hallható suttogás volt. - Fáj a fejem és hányingerem van.-A következő lehetőségnél aztán élesen sikítottak a kerekek, anyósom kipattant és szabadjára engedte a reggelijét.
Utána már nagyon siettek. Mert anyósom nem beteg, sosem beteg. Ő erős és kemény és mindenkit ápol. Most meg megrettentünk. Én is, mert telefonon folyamatosan tájékoztatva voltam. Emlékszem főztem közben, de hogy hogyan készült el az étel, fogalmam sincs. Két percenként hívtuk egymást, hátha változott a helyzet, történt közbe valami. Semmi változás nem volt persze, de a szavainknak muszáj volt egymásba kapcsolódva értőt adniuk.
Úgy alakult, hogy a kórházban végül nem az apósommal, hanem a feleségével foglalkoztak először. Magas volt kicsit a vérnyomása, de nem jelentősen, így kapott a nyelve alá gyógyszert és a lelkére kötötték, hogy menjen el otthon a háziorvoshoz. Ebben a kórházban nem tudták fogadni, hiszen ők kifejezetten tüdőszanatórium. A férjem így aztán gondoskodott az édesapjáról, nagyon serényen elhelyezte és elindult haza, az aggodalomtól lázasan, gyorsan vezetve.
Szegény apósom ott maradt egyedül. Bizonytalanságban és az idősebb emberekre és gyermekekre jellemző gyámoltalanságban. Nem tudott örülni már az annyira látni vágyott hatalmas gesztenyefáknak, és a hegyoldal merengő látványának. Semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy a felesége még sosem volt ilyen beteg.
Útközben az asszony, megint rosszul lett, így mire hazaértek, már a kapuban fogadtam őket, ellentmondást nem tűrően, irány a ceglédi kórház. Összeszedtünk mindent. Emlékszem, milyen furcsán éreztem magam, amikor az anyósom fehérneműjét kellett bepakolnom. Az alsónemű annyira intim dolog. A ruhaszárítót is eldugja az ember, hogy más ne lássa. Nem azért mert szégyentelen lenne, de az már annyira magánügy, hogy kellemetlen, ha mégis egy másik ember ilyenféle ruhaneműjét kell megfogni. Ez már a kiszolgáltatottság félelmet keltő szele.
Igen, kiszolgáltatott lett egy ember, akiről nem gondoltam volna még. Összetört, összeesett, zavart volt és beteg. Pár óra alatt...
Elmentek a kórházba és én ott maradtam, egy üresen kongó házban, az ő ruháik és edényeik között, a reggel még oly illatos kávé beszáradt maradványai között... Ez így nem jó... Sírnom kellett... Mert én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy én legyek itt, én a betolakodó. Ez nem az én helyem, ez az övéké...
Kínlódtam. Mindenkit felhívtam, aki csak erőt adhatott... Aztán ténferegtem egy elhagyott lakás, elhagyott árnyaként... Szörnyű volt.. komolyan... Kisvártatva jött a hír.
Stroke. Agyi infarktus. Nem voltam eszemnél. Kétségbe estem. Folytattam végeláthatatlan vándorlásomat az ő és a mi házunk között, hátha valahol meglelem, amit elhagytam, a nyugalmat. Azt mondják, amíg nem hiányzik valami, nem tudjuk igazán, mennyire fontos. Ez így van. Eddig fel sem tűnt, hogy az egykor rivalizált anyósomat hogy megszerettem. Hogy az az ember, az apósom, aki miatt elköltöztünk egykor, most egyedül retteg egy másik kórházban, a szívem szakadt érte.
A kutyával maradtunk kettesben. Nem tudta mi ez a csend. Viszont érezte, azt érezte, hogy nincs rendben semmi. Nincs motoszkálás, nincsenek a konyhából kiszűrődő edényhangok, amikből finomfalat jut a táljába. Nincsen ajtónyitódás éjjel, amikor álmatlanságból gyötört férfi keze indul el a hátán, és pihen meg a füle tövét cirógatva órákon át. Csak feszültség van és mi ketten... Reszketve néztünk egymásra...
Aztán bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami hang. A kezem szépen, magától elindult, és összeszedte a szétdobált holmikat, ami a nagy kapkodásban szétszóródott. Ágyat húztam, porszívóztam, felmostam, elmosogattam, lemostam, kimostam, mindent csináltam, csak segíthessek legalább így, hogy ne legyek ennyire tehetetlen. Csirkéket etettem, itattam, raktam rendbe, hetekig. Mindennapom egy nagy hajsza volt, de nem bántam, mert tehettem valamit, nem csak bambán néztem a fejemből és vártam a híreket. Persze látogattam is őket és hívtam is őket, amikor lehetett.
Szerencsére pár nap alatt kiderült, hogy az értágító gyógyszer, amit a vérnyomása miatt kapott, megmentette a nagyobb bajtól. Így egy infúziókúrán esett át, ami az ereit kimosta és kitágította.
Apósom közben megpróbált a saját betegségének a javításán dolgozni, amennyire lehet egy olyan embernek, aki ennyire távol van otthonról, nem segíthet az élete párjának, nem láthatja, nem foghatja a jól ismert kezét. Alig aludt valamit hetekig.
Végül hazajöttek és lassan minden visszarázódott. De egy valami megváltozott. A tűz az anyósom szemében. Kialudt. Azóta tompa. A szeme, a keze, már nem a régi. Gyógyszereket szed, amit sosem kellett. Orvostól-orvosig járunk, ami összetöri a lelkét. Minden betegséget elkap, vírusból-baktériumba, aztán megint vírusba esik. Megy össze és mi félünk. Így kerültünk megint az ügyeletre.
Szúrt és fájt a mellkasa. Én ültem vele a mentőben. Fehérneműben volt megint, amitől olyan kiszolgáltatott volt. Legszívesebben egy hatalmas plédbe csavartam volna, csak nehogy meglássa valaki a vállait. Nem tehettem, infúziót kapott. Fogtam a kezét, sírt...
Akkor már tudtam. Ő valahol az én anyám is lett. Kinőtte magát anyává. Már féltem és óvom és szeretem. Elfogadtam, elfogadott. titkokat tudunk egymásnak mondani és bizalmas tanácsokat kérni. Anyám lett, és féltem. A kórházban is órákat vártam egyedül a folyosón.
Közben figyeltem a többi embert és megakadt a szemem egy 70 év körüli házaspáron. Az asszony jött-ment, a nők magabiztosságával intézkedett. Betegszállító autóra vártak. A férfi édesanyja feküdt egy hordágyon. Kiszolgáltatott. Anya. Gyenge. Csak nyögni tud és vonaglani. Valószínűleg valami agyi probléma miatt, de beszélni egyáltalán nem tudott a néni.
Néztem és csak homályosult a szemem. Olyan 90 évesnek gondoltam. Gondosan felhúzott zokniba bugyolált lábán a fáradt, görbe ujjacskák a fájdalomtól szinte belekapaszkodtak a hordágyba. A talpával lassan, erőtlenül próbált csúszkálva kapaszkodni, erőt gyűjteni valahogy, a fájdalomtól menekülő lábmozgásokkal. Az öreg lábakon sötétkék nadrág volt, amin látszott, hogy tiszta és nagyon kényelmes, gondos kezek válogatták. A felsőtestén a takaró nyugodt maradt, ott nem tudott mozogni úgy.
A férfi végig mellette toporgott. Csak kérdezgette szüntelen: - Édesanya, fáj? Édesanya, mit csináljak, fordítsam oldalra? Édeske fázik?- szívembe markoltak a mondatok, a kérdések, melyekre csak az elhaló nyögések voltak a válaszok.
Aki hallotta már nagyon beteg ember elhaló jajnyögéseit, tudja, miről beszélek. Már csak pislákol, de annyira erős mégis, hogy a fülünkbe ég örökre. A férfi fogta a kezet és megadóan csókolgatta. A kéz bölcsőt fogott egykor. Pelenkázott és lázat mért. Számolni tanított és almát pucolt. Kapát markolt és néha meglegyintett. De most erőtlen és gacsos a félelmetesen fehér ujjak végén az átlátszó körmök karmolása jelzik csak, nagyon fáj.
A férfi csak csókol és takargat és fordítgat. Aztán rájövök mi az, ami ennyire letaglózóan meghat. Az alázat. Az anya iránti végtelen alázat és tisztelet. Még így, betegen is, az anya az, aki a fia felett áll. Bár tehetetlen és hófehér haja csak egy kis gubancban hever, kopottan a feje tetején, de a fiának a létező legszebb nő. A férfi szinte nyüszít, a fájdalomtól, hogy másképp nem tud segíteni.
Megértem őt, és ekkor már könnyes a szemem. Elkapjuk egymás pillantását. - Fáj neki?- kérdem bután -Fáj-mondja a férfi elhaló hangon és csókolgat tovább... A felesége közben, az asszony visszatörtet, intézkedik.
Megtöri a figyelmet. Most befelé figyelek. Igen, így fogom én is kísérni az édesanyámat és az új anyámat, az anyósomat is, mert ez jár nekik. Ez jár az anyának. Ennyit ér anyának lenni. Végigélni egy életet, szeretve szeretet adni és a végső órákban nem egyedül maradni. Ez az anyaság. Nem egyedül haldokolni...