Évszám
2010
A nevem Molly, 13 éves leszek és egy aprócska eldugott faluban élek, Bogárháton. Csöndes, visszahúzódó, félszeg lánynak ismernek. Osztálytársaim sokat csúfolnak, mert szeplős, vörös hajú, szemüveges vagyok, hosszú copfjaimat a fiúk mindig megrángatják. A legjobb barátnőm Márta, aki mindig megért.
Régebben az osztály legnépszerűbb lány csoport tagja volt, de miután engem megismert, a csapat kényszeríttette, hogy válasszon.
Engem választott, azért mert már unta a kényes, beképzelt, öntelt, magukat nagyra tartó hercegnőket. Írok egy naplót, mikor otthon egyedül vagyok. Megalkotom a saját mesevilágomat.
Az osztály tagjai szerepelnek benne. Kezdjük Amália királynővel, az osztályfőnökömmel. A nevéből is ered hogy királyi vérből származik. Mindig ezt állította, de mi nem hittünk neki. Remek uralkodó, a népét mindig jó kézben tartja, s azok megbecsülik.
Márta úrnő, férjével él Samuval, akit ilyen szóval illettünk meg néha: az isten meghallgatottja. Az anyukája kiskorában eldobta magától, és az árvaház előtt hagyta. Most már remek szülei vannak. Az ő legjobb barátja Peti egy hadvezér, szikla szilárd egyéniség, aki mindig kiáll a véleménye mellett.
Rókust sem szereti túl sok ember. Ahogy a nevéből származik, kiabál, ordít, üvölt, hisztizik. Ezért neki egy házsártos manó szerepét adtam. Anna nem barátnőm de nem is ellenségem, ő egy bájos, kegyelmes, kecses, kedves herceg kisasszony.
Az ő ikertestvére Flóra. Annyira nem hasonlítanak egymásra.
Flóra olyan, mint egy virág, ha napsütés van kinyílik és ha eső akkor meg egymagában áll. Ezt úgy értem, ha elkényeztetet barátnőivel, van akkor nagyon nagy képűnek adja magát és rosszul bán másokkal, de ha már nincsen velük akkor meg keresheti a társaságot. A királyi udvarnak a hisztis kisasszonyai: Gréta aki olyan, mint egy gyöngy, okos és ügyes, Zsófi aki kitűnik bölcsességével a többiek közül és az elkényeztetett, magát szépnek találó Sára. Igaz most pozitív dolgot írtam Grétáról és Zsófiról de mindketten nagyon beképzeltek.
Legvégül az én hercegem Béni. Szőke hajú, kék szemű, akire minden lány csak álmodozhat. A mesében az én királyfim, de az életben Sáráé. Nem érdemli meg ezt a kedves fiút!
Történt egyszer a mesevilágomban hogy Rókus a házsártos manó,
az erdőben gombát szedett. Igen ám csakhogy meglátott egy mókust. Elhatározta, hogy megszerzi. Ahogy mászott a tömzsi, magas fára, véletlenül megütötte a térdét. Soha sincs jó kedve, ezért ezt sem vette jó néven, az erdő madarai még ki is nevették.
Úgy gondolta, hogy az aznap szedett gombát majd ott megeszi az erdőben. Fát gyűjtött, tüzet rakott, elővette a kis tálját, abba tette bele a gombát. Készen is lett a gomba, megette majd hazafelé indult. Ajaj, a tüzet nem oltotta el. Egyre csak terjed a tűz, a kis állatok futottak, ahogy csak a gyenge lábuk bírta. Közben az erdőben virágot szedett Sára, aki észre se vette a tüzet, mert az még nagyon elöl járt. Mire észbe kapott körül vette a tűz, nem tudott menekülni. Én éppen arra sétáltam, Sára vékony hangját hallottam. A réti sas hátára ugortam.
Megláttam az erdő közepén, ahogy ott sír.
A sas lement érte és felhozta. Az állatok vízért mentek. Az egyikük nagy harangvirágban hordta a vizet, a mások óriás lapu levelekből készítettek tölcsért. Az elefántok, mint a tűzoltók úgy szorgoskodtak. A sok munkának meg lett az eredménye. A tűz szép lassan elaludt. Szerencsére minden állat megmenekült.
-Jaj mi lesz most velünk! – mondta Anna
-A fél erdő leégett! –gyenge hangon szólalt meg Flóra
-Éhen halunk! – ordibálta Peti
-Elég legyen! Miről beszéltek! –üvöltött Zsófi
-Kérjük meg Amáliát! –kiáltotta Márti
Amália, ahogy meghallotta mi történt rögtön cselekedett.
Nem kellett neki kétszer mondani.
Elővette a varázspálcáját és elmondta a varázsigét:
-Arra kérlek varázspálca,
Segíts nekem most!
Mag ki nöljön,
Fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot,
Pillangók szárnyat
Bontsanak!
Kérlek téged erdő,
Legyél újra tündöklő!
Ebben a pillanatban az erdő varázsütésre zöldellni kezd.
Mindenkinek tátva marad a szája.
-Köszönjük Amália! –mondta egyszerre mindenki.
-Molly! Iskola! Lekésed a buszt! –kiáltott anya
-Köszi szépen! Vége a jó hangulatomnak! –mondtam
Mikor belépek az osztályterembe Sára és a barátnői letámadnak.
-Néztél már ma tükörbe? –kérdezett Gréta
-Hagyjatok már békén! –rikkantottam rajuk
Körbe néztem. A fiúk épp akkor láttak meg egy árva pókot az ablakon mászni.
-Csapd le! –üvöltötte Rókus, közben nevetett kárörvendően
-Ne bántsátok! –hangzott Bénitől
-Pfúj valaki üsse le! Nagyon undorító! –sikítva mondta Sára
Elkezdődött a nyelvtan óra, a hátam mögött az elkényeztetett lányok ültek.
Susmust hallottam. Kis idővel később már kuncogást.
Éreztem hogy valami mászik a fejemen.
-Hé Vöröske, ott egy pók a fejeden! –mondták egyszerre.
A teremben eddig csönd volt, amit én megzavartam sikítással.
-Vegyétek le! –könyörögve mondtam
Oda szaladt hozzám Béni és kivette a hajamból.
-Köszönöm! –suttogtam
-Nincs semmi bajod? –rám kérdezett Béni
-Nincs! –egymásra mosolyogtunk
Sára arca hitelen nagyon vörös lett, a füle szinte már lángolt!
A szája úgy állt, mintha mondani akarna nekem valamit, csak hát a tanárnő jelenlétében nincs hozzá mersze.
Szünetben elkezdek piszkálni, hogy szerelmes vagyok Bénibe.
Márta megkérdezte tőlem:
-Átmehetek ma hozzátok?
-Persze, örömmel látlak!
-Oké.
-Azelőtt elmegyünk fagyizni Molly?
-Elmehetünk.
Vége az utolsó órának, úgyhogy el is mentünk.
Miközben Márti vette a fagyit, egyszer csak előttem támad egy tündér.
-Álmodok? –bámulva kérdeztem
-Nem álmodsz! -válaszolt
Egy kis babaarcú, hosszú szőke hajú, kék szemű, tüll ruhás tündérlány.
Oda jön hozzám Márti, én meg gyorsan megkérdezem:
-Te is látod a tündérlányt?
-Tündérlányt? Látom hosszú volt a nap. –mondta nevetve
-Ne viccelődj már! Itt áll a vállamon! –suttogtam
-Molly, szerintem menj haza és aludd ki magad.
Nem hitt nem. Itt támadt a fagylaltozónál a 3 lány.
Gondolom, kihallgattak minket, hogy hova fogunk menni. Jellemző.
Sára letámadott, azzal hogy meg ijedtem a pók miatt, ami a fejemen volt. Észrevettem hogy a tündérlány már nincs a vállamon.
Megláttam Sára fején, egy rágógumival a kezében.
-Hahó ezt kapd ki, örülj, hogy nem pókot teszek a hajadba! - vékony hangon nevetett
Belegyúrta a hajába. Zsófi oda szólt neki:
-Van valami a fejeden!
-Micsoda?
-Ne ijedj meg, de szerintünk rágógumi! –mondták
-Jaj menjünk el innen! –könyörgött Sára
Egyszer csak észrevettük Mártival, hogy össze van csomózva egymáshoz a cipőfűzőjük.
Hangosan elkezdtünk nevetni, mikor sorra dőltek el, mint a dominó!
Az osztályból a fiúk éppen hazafelé tartottak, mikor meglátták a három dívát. Nem tudták kihagyni, hogy ne nevessenek.
Következő nap az iskolában azt osztályfőnök bejelentette órán, hogy holnap megyünk természet óra helyett a közeli kis erdőbe kirándulni.
Az órák után hazamentem, elmondtam anyáéknak, hogy hova megyünk holnap és rögtön bepakoltam a fontos kellékeket.
Reggel arra ébredtem, hogy a tündérlány, akit Fátának nevezek, a lábamat csiklandozza.
-Kellj fel te lustaság! –morgós hangon szólt hozzám.
-Mii? De még csak hajnali 3 van, hagyj aludni anya! –majd visszaaludtam.
Hirtelen valami nagyon hideget éreztem magamon, úgy kezdem el reszketni, mint a Nyárfa levél.
Aztán vettem csak észre, hogy a szobám is jó sok vízben úszik.
-Hátha nem megy szép szóval! –kuncogta
-Honnan szereztél ennyi vizet?! –boci szemekkel néztem rá
-Na de kérlek, én mégis csak egy tündér vagyok, nem gondolod? –szólalt meg büszkén.
Gyorsan felöltöztem, fürödni természetesen már nem kellett.
-Reggeli! –anya felordított
-Inkább csomagold el uzsonnára légy szíves!
-Oké. Jött a buszod, ne késsd le!
Felszálltam a buszra, elsőnek Bénit szúrtam ki.
-Szia Béni! –nyájasan szóltam.
-Szia Molly, mellém ülsz? –félénken kérdezte.
-Én? –meglepődtem, a szívem majd ki ugrott a helyéről.
Mikor le akartam ülni, Sára gyorsan helyet foglalt Béni mellett.
Dünnyögtem magamban pár szót, aztán leültem Márti mellé.
Az út közben kihajoltam az ablakon hogy csodáljam a tájat.
Béni csak engem nézett, illetve megemlítette a „barátnőjének” hogy milyen ügyes vagyok. Kicsit féltékeny lett, ezért megpróbált utánozni, hogy Béni is így vélekedjen róla.
Miközben kihajolt, a drága francia csillogós szemüvegét lefújta róla, a szél. Elkezdett sikítgatni, hogy álljunk meg, de hiába álltunk volna is meg, a hátunk mögött lévő kamion összetörte.
Ráadásul még mikor kihajolt a buszon, ahogy kitette a kezét, hogy kapaszkodjon, beletenyerelt egy madár ürülékébe.
-Sára! Látom, nem jól kezdődik a napod! –nevettem
Mikor oda értünk, letettük a csomagjainkat. Csak mi voltunk.
Anna elment virágot szedni, Flóra lepkét kergetett, Zsófi leült a földre és elkezdett olvasni, Samu, Béni, Peti és Rókus fociztak, Gréta és Sára megigazították a sminkjüket, Márti, pedig felhívta az anyukáját, hogy biztonságban ide értünk. Én meg közben Fátával vitatkoztam.
-Mond meg neki, hogy szerelmes vagy belé! –tanácsolta
-Dehogy mondom! Kifog, nevetni!
-Ha nem mondod meg neki, akkor nem lesz több esélyed az életben! –nyaggatott
-Jaj szállj már le rólam!
-Szájjak le rólad? Oké. Leszállok. Nem is fogsz többet hallani rólam. Na pá. –sértődötten ment el.
-Oké! Így lesz jó mindenkinek, tudd meg! –ordítottam utána.
A többi szem mind rám szegeződött. Azt hitték, megőrültem. Nem tudták hogy kihez beszélek. Ezt a problémát így oldottam meg:
-Ő… gyakorolok, mert meghallgatás lesz majd a suliban, a Rómeó és Júlia darabra! –a végén egy bájos mosolyt is hozzá tettem, ahogy azt kell.
Rókus utálta hogy itt kell lennie, ezért elment az erdőbe, azt remélve, hogy talál majd egy kis gombát. A kedvenc étele volt.
Na meg persze azt is szerette, hogy állatokat ijesztgethet. Mielőtt elment volna az erdőbe, elcsent egy kis gyufát és fazekat. Sosem szeretett osztozkodni. Így hát elindult.
Mikor már talált elég gombát, az erdőben gyújtott egy kis tüzet
és feltette melegedni a kedvenc étkét. Készen lett. Megette.
Közben a fán látott egy mókust, ahogy falatozik. Megakarta ijeszteni. Felpróbált mászni a fára, de véretlen megütötte a térdét. Nem vette jó néven, sőt a mókus még a fejére is ejtette a mogyorót. Feldühödött és elszaladt.
Oh ne!
A tüzet égve hagyta! Egyre csak terjed a tűz!
Sára közben bement az erdőbe azért, hogy keressen egy madárfiókát, hogy jó színben tűnjön fel Béni előtt. Közben magában beszélt.
-Próbálja elcsavarni az én Bénim fejét, mi jön ezután? Ő lesz a bálkirálynő helyettem? Na nem. Ezeket nem hagyhatom. Béni az enyém! Enyém is marad! Van egy ötletem! Majd elesek, és azt mondom, hogy ő lökött el.
Eközben a tűz egyre jobban terjedt, körbevette Sárát. Észrevettem hogy tűz van. Szóltam a többieknek. Senki, sem mert bemenni az erdőbe. Még Amália néni sem!
-Majd én bemegyek! –döntésem után sóhajtottam egyet.
-Biztos ezt szeretnéd Molly? –Amália néni rám kérdezett. Én döntésemet egy fejbólintással végeztem el. Ez eddig rendes dolog volt tőlem, csak azt nem tudtam, hogy fogok bejutni Sárához, akinek a sikító hangját távolról is lehetett hallani. Messze járt tőle még a tűz nem azért sikított, hanem azért mert félt, hogy nem tud kijutni innen, és hogy senki sem tudja, hogy hol lehet. Eszembe jutott Fáta. Mindenhol kerestem, de sehol sem találtam. Elkezdtem könyörögni neki, hogy jöjjön ide. Egyszer csak elébem tűnt, varázs port szórt maga köré, olyan volt a sötétben, mint egy álom. Meg próbáltam vele kibékülni, nem miattam, Sára miatt.
-Fáta! Bocsáss meg hogy ordibáltam veled. Nem jöttem rá idáig hogy milyen jó barátnőm vagy. Meg tudnál nekem bocsátani? –a válasz igen volt.
-Segíts nekem! Sára bent van az erdő közepén!
-Tudom, hoztam a felmentő sereget. –ekkor állatok tömkelege lett előttem.
Felugrottam a szarvas hátára, szélsebesen vitt be Sárához. A szarva olyan volt, mint egy védőpajzs. Megláttuk Sárát. Ő is felugrott a szarvas hátára. Míg kifele mentünk megkérdeztem, hogy jól van-e. Igennel válaszolt. Megnyugodtam. Végre kiértünk az erdőből. De ez így nem volt jó. Hisz az állatok lakhelyével mi lesz? Mindenki a közeli tóból hozta a vizet. Szerencsére nem volt akkora terület. Egy idő múlva szép lassan elaludt a tűz. Leültünk a földre, annyira elfáradtunk.
-Amália mi lesz így az állatokkal? –könnyezett Flóra.
-Nincs már lakhelyük! –kijelentette Peti.
-Ez mind az én hibám, bocsáss meg erdő! -Rókus a mondata után elhallgatott.
Csönd lett. Fáta mondta nekem, hogy kezdjenek el énekelni azt, amit ő mond és
akkor talán tud segíteni, hogy megmentsék az erdőt és az élőlényeit.
-Arra kérlek erdő, segíts nekem most!
Mag ki nöljön, fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot, pillangók szárnyat bontsanak!
Kérlek téged erdő, legyél újra s legyél újra tündöklő!
Hirtelen csönd lett. Tudom, honnan van ez a dal, hisz az én a mesevilágomban is ez volt, várjunk csak, a mesevilágomban is felgyulladt az erdő! Én az állatokkal mentettem ki Sárát! Nem gondolkoztam többet. Tudtam hogy ez valamiféle csoda. Nem jött be. Nem történt semmi sem az erdővel. Ugyanolyan kopár és leégett maradt.
Oda jött hozzám Gréta:
-Komolyan azt hitted, hogy vannak még csodák? Hány éves vagy, de őszintén!
Zsófi is mondta a magáét nekem: -Ezért erőltettem meg a torkomat? Cöh..
Mindenki hirtelen elkezdett velem ordibálni és veszekedni, nem értettem semmit sem. Ekkor történt meg az, amit még most sem hiszek el. Sára kiállt mellettem.
-Hagyjátok békén! Ő mentett ki engem! Az fel sem tűnik? Igaz sosem voltam Molly-val jóban, sőt bevallom, hogy szerettem, ha direkt piszkálom. De most a szememet felnyitottam. Ő egy nagyon kedves és nagyon aranyos lány. Gondolom senkinek sem lett, volna ahhoz bátorsága, hogy bejöjjön utánam. Ha majd ilyen szép cselekedetet tesztek, akkor majd járhat a szátok. Jó-jó az erdőt nem tudtuk megmenteni, de megpróbáltuk. Mást nem tehetünk. Ez az erdő már réges-rég óta itt van, senki sem látogatta. Hát ennyit akartam mondani. –a végén rámosolygott.
-Azt mondtad, hogy senki sem járt már rég itt? Akkor én tudom mi a baja az erdőnek! Ezt a betegséget úgy hívják, hogy szeretet hiány. Már máskor is hallottam, arról hogy a növények jobban fejlődnek, ha beszélünk hozzájuk. Csak egyszer próbáljuk meg! Kérlek osztálytársaim, barátaim! Szeretetből mondjuk azt a versikét. Ha nem jön be akkor nyugodtan leordíthatjátok a fejemet. Na?
-Bárki bármit is mond, mi kipróbáljuk. –szólalt meg a két ikertestvér
-Én is!
-Én is!
-Én is!
Hirtelen boldogság töltötte meg a kicsi szívemet. Ekkor éreztem meg igazán az osztály közösséget. Nem tudom, hogy fog sikerülni ez a nap, bejön-e a mi kis mondókánk, akár sikerül akár nem, innentől már biztos lesz osztály közösség egy ideig.
Fátára nézek, s ő rám néz.
-Ha szívből csináljuk, ügye sikerülni fog?
-Ha szívből akkor igen.
Újra kezdtük a mondókát. De most már szívből. Megfogjuk egymás kezét és elmondjuk újra:
-Arra kérlek erdő, segíts nekem most!
Mag ki nöljön, fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot, pillangók szárnyat bontsanak!
Kérlek téged erdő, legyél, újra s legyél újra tündöklő!
Hirtelen egy villanás lett. Vakító fény. Behunytunk a szemünket. Mire kinyitottuk a szemünket egy varázslatos erdő tűnt fel előttünk. Nem hittük el azt, amit láttunk. Mintha egy álomba csöppentünk volna bele. Olyan volt mintha a naplómat nyitottam volna ki.
Amikor még nyitva volt a szemünk, sötét volt minden és kopár, mikor meg kinyitottuk, ragyogott minden. Az ég kék, egy felhő sincs, a fű szép zöld, az erdő tömött nagylombú fákkal, a madarak csiripelnek, a méhecskék zümmögnek, a lepkék színpompásak.
-Ez egy csoda? Megőrültem volna? –értelmetlenül, mégis boldogan kérdezte Amália néni. Rá sem ismertek volna most az iskolában dolgozó tanárok. A haja kócos, a sminkje elkenődött, a ruhája szakadt és piszkos, a cipőfűzője végén, pedig sárcsimbókok lógnak.
A többiek a réten játszanak. Forognak, ugrálnak és nevetnek. Nem ismerek rájuk. Ezt mind jó értelemben értem.
Mindig olyan komolyak, sértegetősek és még egyszer sem láttam őket nevetni, úgy igazán, mikor az ember már úgy érzi, hogy nem tudja abbahagyni.
Észreveszem, hogy mellettem repül el Fáta, az ég fölé. Rá szólok, hogy jöjjön le, mert beszélni szeretnék vele és megköszönni, hogy segített. Lejön és mondom neki:
-Jaj Fáta köszönöm hogy… -félbe szakított
-Örülök, hogy megismertelek Molly.
-Mi? Ezt hogy érted? El fogsz menni? Ügye nem? Fáta! Ügye nem! Nem mehetsz el!
-Molly, tudod vár rám több gyerek is a földön, akinek rá kell jönnie, mit is jelent, az hogy csoda és hogy bízzon magában.
-Ha nem vettelek volna észre, hogy elmész, akkor szó nélkül leléptél volna? Ügye?
-Molly kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. Nem akartam hogy sírj, mert elmegyek.
-Nem sírtam volna! Most hagyj békén! –elsuhantam
Nem olyan messze volt egy kis tó, oda mentem. Közel hajoltam a vízhez, hogy megmossam a pirosra sírt arcomat. A cipőm véretlen megcsúszott és beleestem a vízbe.
Nem tudtam mibe kapaszkodni, nem volt egy kő, vagy nád sem.
-Fáta! Segíts! Valaki! Nem tudok úszni!
Fáta meghallotta a hangomat és repült utánam. A folyó vitt engem ameddig csak tudott. Meg fordultam, és akkor vettem észre, hogy a folyó vége egy kis vízesés.
Fáta odaért, pont jókor. Épp zuhantam volna le, de valami varázslatot olvasott rám az én saját kis tündérlányom, mert hirtelen a levegőben megálltam.
A víz ment tovább, én meg csak ott lebegtem. Valami mást is rám olvasott, mert hirtelen tudtam repülni. Kirepültem a mezőre. Fáta bocsánatot kért tőlem. Én is tőle.
-Most már biztos el tudom fogadni, hogy elmész! –szemle hunyva néztem
-Molly! Ha szeretsz engem és ha van még nálatok egy gyufás doboznyi hely, hogy ott lakjak, akkor én szívesen lennék a tündérkéd.
Hirtelen felragyogott az arcom, amit sok mosoly és kuncogás követett.
Odajött Béni hozzám. Most már tudom kezelni a helyzetet, hogyha oda jön hozzám.
-Hú ez hosszú nap volt nemde bár? Ilyen szép időben nem lenne kedved, sétálni?
-Hát elég hosszú nap volt. Ha ilyen szépen kérnek, miért nem lenne kedvem sétálni.
Miközben nyugodtan sétáltunk, egy nyüszítő, gyámoltalan hangot hallottunk a bokor felöl. Széthúztuk a faágakat és a sűrű lombot, hogy kiderítsük mi sír ennyire.
Mikor megláttuk a hang kiadóját, ledöbbentünk. Nem azért, mert szörnyű volt a látvány, hanem azért mert hogy ilyen édes kis jószágot még sosem láttunk. Egy aprócska Bernáthegyi, gombszemű, nyáladzó, barátságos és kb. 5 hetes kiskutya volt.
Gyorsan megmutattuk a többieknek, akik hirtelen nyájas hangon beszéltek a kutyushoz.
Gondolkoztunk, hogy milyen nevet adjunk neki. Előfordult a Beethoven, Brunó, Manó név is. De legvégül egy hozzá hasonló nevet találtunk. A hivatalos neve ezen túl, Maszat. Amália tanárnő eldöntötte, hogy most már igazán mennünk kéne. Telefon nem volt nála, ezért láb busszal kellett mennünk. Maszat póráza egy inda lett. Miközben törtük magunk előtt az utat, ezt énekeltük vígan:
„Kidobtam a félelmet és elindultam tovább.
Akartam az életemmel tenni egy nagy csodát”.
Ezt közben úgy énekeltük, mint a katonák, visszhangzósan. Mikor a városba értünk, kicsit furcsán néztek ránk az emberek. Tanárnő mondta, hogy mindjárt mehetünk haza, csak még mond nekünk valamit. Mindenki kíváncsian nézett. Elkezdtünk sugdolózni, hogy vajon mit is akar.
-„Én nem kívánom senkitől, hogy csudás dolgot tegyen, de joggal kívánom mindenkitől, hogy mindig ember legyen.” –ismerős idézet?
-Igen! Mikor Ady Endrét tanultuk, a könyvben ott volt ez a kis idézet. –hozzátette Zsófi
-Igen. Most nyári szünet lesz igaz, utoljára csak az évzárón látjuk majd egymást, meg persze bárhol összefuthatunk, de szeretnék elmondani egy titkot nektek, ez a hosszú nap után.
Minden tekintet rá szegeződött. Senki sem bírta ki hogy ne kérdezősködjön.
-Tudjátok, mikor kislány voltam, találkoztam egy tündérlánnyal. Fátának neveztem el. Mivel hogy visszahúzódó csendes kislány voltam, senki sem akart velem barátkozni. Akkor jött ő. Teljesen felfordította az életemet. Miután segített, hogy ne legyek ilyen, elment. Egy ideig sírtam utána de aztán felnőttem és azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem. Lehet, hogy most kifogtok nevetni, de bármit megtennék hogy újra lássam.
-Tanárnő! Ő az én Fátám, akiről tetszik beszélni! Most is itt ül a vállamon! -habogtam
-Fáta? Hallasz? Látsz engem? –pislogott a vállamra nagyokat
Hirtelen Fáta, olyan varázsigét tett magára, hogy mindenki tudta látni.
-Amália? Te vagy az?
-Régebben csak egy zöld szemű, szőke kislány voltál. –kuncogott Fáta.
Mindenki mosolygott. Fáta néha nálam, néha Amália néninél lakott. A szüleim hősnek tartottak. Továbbra is írtam a naplómat. Béni és én jártunk. A lányok jó barátságba jöttek a fiúkkal, így volt ez viszont is.
Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék mondani egy idézetet, ami nagyon is igaz:
„Nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segíthetne.”
Remélem tetszett a történetem.
Boldogan, barátságban éltünk tovább!
Itt a vége fuss el véle, a kerek erdő közepébe!
Régebben az osztály legnépszerűbb lány csoport tagja volt, de miután engem megismert, a csapat kényszeríttette, hogy válasszon.
Engem választott, azért mert már unta a kényes, beképzelt, öntelt, magukat nagyra tartó hercegnőket. Írok egy naplót, mikor otthon egyedül vagyok. Megalkotom a saját mesevilágomat.
Az osztály tagjai szerepelnek benne. Kezdjük Amália királynővel, az osztályfőnökömmel. A nevéből is ered hogy királyi vérből származik. Mindig ezt állította, de mi nem hittünk neki. Remek uralkodó, a népét mindig jó kézben tartja, s azok megbecsülik.
Márta úrnő, férjével él Samuval, akit ilyen szóval illettünk meg néha: az isten meghallgatottja. Az anyukája kiskorában eldobta magától, és az árvaház előtt hagyta. Most már remek szülei vannak. Az ő legjobb barátja Peti egy hadvezér, szikla szilárd egyéniség, aki mindig kiáll a véleménye mellett.
Rókust sem szereti túl sok ember. Ahogy a nevéből származik, kiabál, ordít, üvölt, hisztizik. Ezért neki egy házsártos manó szerepét adtam. Anna nem barátnőm de nem is ellenségem, ő egy bájos, kegyelmes, kecses, kedves herceg kisasszony.
Az ő ikertestvére Flóra. Annyira nem hasonlítanak egymásra.
Flóra olyan, mint egy virág, ha napsütés van kinyílik és ha eső akkor meg egymagában áll. Ezt úgy értem, ha elkényeztetet barátnőivel, van akkor nagyon nagy képűnek adja magát és rosszul bán másokkal, de ha már nincsen velük akkor meg keresheti a társaságot. A királyi udvarnak a hisztis kisasszonyai: Gréta aki olyan, mint egy gyöngy, okos és ügyes, Zsófi aki kitűnik bölcsességével a többiek közül és az elkényeztetett, magát szépnek találó Sára. Igaz most pozitív dolgot írtam Grétáról és Zsófiról de mindketten nagyon beképzeltek.
Legvégül az én hercegem Béni. Szőke hajú, kék szemű, akire minden lány csak álmodozhat. A mesében az én királyfim, de az életben Sáráé. Nem érdemli meg ezt a kedves fiút!
Történt egyszer a mesevilágomban hogy Rókus a házsártos manó,
az erdőben gombát szedett. Igen ám csakhogy meglátott egy mókust. Elhatározta, hogy megszerzi. Ahogy mászott a tömzsi, magas fára, véletlenül megütötte a térdét. Soha sincs jó kedve, ezért ezt sem vette jó néven, az erdő madarai még ki is nevették.
Úgy gondolta, hogy az aznap szedett gombát majd ott megeszi az erdőben. Fát gyűjtött, tüzet rakott, elővette a kis tálját, abba tette bele a gombát. Készen is lett a gomba, megette majd hazafelé indult. Ajaj, a tüzet nem oltotta el. Egyre csak terjed a tűz, a kis állatok futottak, ahogy csak a gyenge lábuk bírta. Közben az erdőben virágot szedett Sára, aki észre se vette a tüzet, mert az még nagyon elöl járt. Mire észbe kapott körül vette a tűz, nem tudott menekülni. Én éppen arra sétáltam, Sára vékony hangját hallottam. A réti sas hátára ugortam.
Megláttam az erdő közepén, ahogy ott sír.
A sas lement érte és felhozta. Az állatok vízért mentek. Az egyikük nagy harangvirágban hordta a vizet, a mások óriás lapu levelekből készítettek tölcsért. Az elefántok, mint a tűzoltók úgy szorgoskodtak. A sok munkának meg lett az eredménye. A tűz szép lassan elaludt. Szerencsére minden állat megmenekült.
-Jaj mi lesz most velünk! – mondta Anna
-A fél erdő leégett! –gyenge hangon szólalt meg Flóra
-Éhen halunk! – ordibálta Peti
-Elég legyen! Miről beszéltek! –üvöltött Zsófi
-Kérjük meg Amáliát! –kiáltotta Márti
Amália, ahogy meghallotta mi történt rögtön cselekedett.
Nem kellett neki kétszer mondani.
Elővette a varázspálcáját és elmondta a varázsigét:
-Arra kérlek varázspálca,
Segíts nekem most!
Mag ki nöljön,
Fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot,
Pillangók szárnyat
Bontsanak!
Kérlek téged erdő,
Legyél újra tündöklő!
Ebben a pillanatban az erdő varázsütésre zöldellni kezd.
Mindenkinek tátva marad a szája.
-Köszönjük Amália! –mondta egyszerre mindenki.
-Molly! Iskola! Lekésed a buszt! –kiáltott anya
-Köszi szépen! Vége a jó hangulatomnak! –mondtam
Mikor belépek az osztályterembe Sára és a barátnői letámadnak.
-Néztél már ma tükörbe? –kérdezett Gréta
-Hagyjatok már békén! –rikkantottam rajuk
Körbe néztem. A fiúk épp akkor láttak meg egy árva pókot az ablakon mászni.
-Csapd le! –üvöltötte Rókus, közben nevetett kárörvendően
-Ne bántsátok! –hangzott Bénitől
-Pfúj valaki üsse le! Nagyon undorító! –sikítva mondta Sára
Elkezdődött a nyelvtan óra, a hátam mögött az elkényeztetett lányok ültek.
Susmust hallottam. Kis idővel később már kuncogást.
Éreztem hogy valami mászik a fejemen.
-Hé Vöröske, ott egy pók a fejeden! –mondták egyszerre.
A teremben eddig csönd volt, amit én megzavartam sikítással.
-Vegyétek le! –könyörögve mondtam
Oda szaladt hozzám Béni és kivette a hajamból.
-Köszönöm! –suttogtam
-Nincs semmi bajod? –rám kérdezett Béni
-Nincs! –egymásra mosolyogtunk
Sára arca hitelen nagyon vörös lett, a füle szinte már lángolt!
A szája úgy állt, mintha mondani akarna nekem valamit, csak hát a tanárnő jelenlétében nincs hozzá mersze.
Szünetben elkezdek piszkálni, hogy szerelmes vagyok Bénibe.
Márta megkérdezte tőlem:
-Átmehetek ma hozzátok?
-Persze, örömmel látlak!
-Oké.
-Azelőtt elmegyünk fagyizni Molly?
-Elmehetünk.
Vége az utolsó órának, úgyhogy el is mentünk.
Miközben Márti vette a fagyit, egyszer csak előttem támad egy tündér.
-Álmodok? –bámulva kérdeztem
-Nem álmodsz! -válaszolt
Egy kis babaarcú, hosszú szőke hajú, kék szemű, tüll ruhás tündérlány.
Oda jön hozzám Márti, én meg gyorsan megkérdezem:
-Te is látod a tündérlányt?
-Tündérlányt? Látom hosszú volt a nap. –mondta nevetve
-Ne viccelődj már! Itt áll a vállamon! –suttogtam
-Molly, szerintem menj haza és aludd ki magad.
Nem hitt nem. Itt támadt a fagylaltozónál a 3 lány.
Gondolom, kihallgattak minket, hogy hova fogunk menni. Jellemző.
Sára letámadott, azzal hogy meg ijedtem a pók miatt, ami a fejemen volt. Észrevettem hogy a tündérlány már nincs a vállamon.
Megláttam Sára fején, egy rágógumival a kezében.
-Hahó ezt kapd ki, örülj, hogy nem pókot teszek a hajadba! - vékony hangon nevetett
Belegyúrta a hajába. Zsófi oda szólt neki:
-Van valami a fejeden!
-Micsoda?
-Ne ijedj meg, de szerintünk rágógumi! –mondták
-Jaj menjünk el innen! –könyörgött Sára
Egyszer csak észrevettük Mártival, hogy össze van csomózva egymáshoz a cipőfűzőjük.
Hangosan elkezdtünk nevetni, mikor sorra dőltek el, mint a dominó!
Az osztályból a fiúk éppen hazafelé tartottak, mikor meglátták a három dívát. Nem tudták kihagyni, hogy ne nevessenek.
Következő nap az iskolában azt osztályfőnök bejelentette órán, hogy holnap megyünk természet óra helyett a közeli kis erdőbe kirándulni.
Az órák után hazamentem, elmondtam anyáéknak, hogy hova megyünk holnap és rögtön bepakoltam a fontos kellékeket.
Reggel arra ébredtem, hogy a tündérlány, akit Fátának nevezek, a lábamat csiklandozza.
-Kellj fel te lustaság! –morgós hangon szólt hozzám.
-Mii? De még csak hajnali 3 van, hagyj aludni anya! –majd visszaaludtam.
Hirtelen valami nagyon hideget éreztem magamon, úgy kezdem el reszketni, mint a Nyárfa levél.
Aztán vettem csak észre, hogy a szobám is jó sok vízben úszik.
-Hátha nem megy szép szóval! –kuncogta
-Honnan szereztél ennyi vizet?! –boci szemekkel néztem rá
-Na de kérlek, én mégis csak egy tündér vagyok, nem gondolod? –szólalt meg büszkén.
Gyorsan felöltöztem, fürödni természetesen már nem kellett.
-Reggeli! –anya felordított
-Inkább csomagold el uzsonnára légy szíves!
-Oké. Jött a buszod, ne késsd le!
Felszálltam a buszra, elsőnek Bénit szúrtam ki.
-Szia Béni! –nyájasan szóltam.
-Szia Molly, mellém ülsz? –félénken kérdezte.
-Én? –meglepődtem, a szívem majd ki ugrott a helyéről.
Mikor le akartam ülni, Sára gyorsan helyet foglalt Béni mellett.
Dünnyögtem magamban pár szót, aztán leültem Márti mellé.
Az út közben kihajoltam az ablakon hogy csodáljam a tájat.
Béni csak engem nézett, illetve megemlítette a „barátnőjének” hogy milyen ügyes vagyok. Kicsit féltékeny lett, ezért megpróbált utánozni, hogy Béni is így vélekedjen róla.
Miközben kihajolt, a drága francia csillogós szemüvegét lefújta róla, a szél. Elkezdett sikítgatni, hogy álljunk meg, de hiába álltunk volna is meg, a hátunk mögött lévő kamion összetörte.
Ráadásul még mikor kihajolt a buszon, ahogy kitette a kezét, hogy kapaszkodjon, beletenyerelt egy madár ürülékébe.
-Sára! Látom, nem jól kezdődik a napod! –nevettem
Mikor oda értünk, letettük a csomagjainkat. Csak mi voltunk.
Anna elment virágot szedni, Flóra lepkét kergetett, Zsófi leült a földre és elkezdett olvasni, Samu, Béni, Peti és Rókus fociztak, Gréta és Sára megigazították a sminkjüket, Márti, pedig felhívta az anyukáját, hogy biztonságban ide értünk. Én meg közben Fátával vitatkoztam.
-Mond meg neki, hogy szerelmes vagy belé! –tanácsolta
-Dehogy mondom! Kifog, nevetni!
-Ha nem mondod meg neki, akkor nem lesz több esélyed az életben! –nyaggatott
-Jaj szállj már le rólam!
-Szájjak le rólad? Oké. Leszállok. Nem is fogsz többet hallani rólam. Na pá. –sértődötten ment el.
-Oké! Így lesz jó mindenkinek, tudd meg! –ordítottam utána.
A többi szem mind rám szegeződött. Azt hitték, megőrültem. Nem tudták hogy kihez beszélek. Ezt a problémát így oldottam meg:
-Ő… gyakorolok, mert meghallgatás lesz majd a suliban, a Rómeó és Júlia darabra! –a végén egy bájos mosolyt is hozzá tettem, ahogy azt kell.
Rókus utálta hogy itt kell lennie, ezért elment az erdőbe, azt remélve, hogy talál majd egy kis gombát. A kedvenc étele volt.
Na meg persze azt is szerette, hogy állatokat ijesztgethet. Mielőtt elment volna az erdőbe, elcsent egy kis gyufát és fazekat. Sosem szeretett osztozkodni. Így hát elindult.
Mikor már talált elég gombát, az erdőben gyújtott egy kis tüzet
és feltette melegedni a kedvenc étkét. Készen lett. Megette.
Közben a fán látott egy mókust, ahogy falatozik. Megakarta ijeszteni. Felpróbált mászni a fára, de véretlen megütötte a térdét. Nem vette jó néven, sőt a mókus még a fejére is ejtette a mogyorót. Feldühödött és elszaladt.
Oh ne!
A tüzet égve hagyta! Egyre csak terjed a tűz!
Sára közben bement az erdőbe azért, hogy keressen egy madárfiókát, hogy jó színben tűnjön fel Béni előtt. Közben magában beszélt.
-Próbálja elcsavarni az én Bénim fejét, mi jön ezután? Ő lesz a bálkirálynő helyettem? Na nem. Ezeket nem hagyhatom. Béni az enyém! Enyém is marad! Van egy ötletem! Majd elesek, és azt mondom, hogy ő lökött el.
Eközben a tűz egyre jobban terjedt, körbevette Sárát. Észrevettem hogy tűz van. Szóltam a többieknek. Senki, sem mert bemenni az erdőbe. Még Amália néni sem!
-Majd én bemegyek! –döntésem után sóhajtottam egyet.
-Biztos ezt szeretnéd Molly? –Amália néni rám kérdezett. Én döntésemet egy fejbólintással végeztem el. Ez eddig rendes dolog volt tőlem, csak azt nem tudtam, hogy fogok bejutni Sárához, akinek a sikító hangját távolról is lehetett hallani. Messze járt tőle még a tűz nem azért sikított, hanem azért mert félt, hogy nem tud kijutni innen, és hogy senki sem tudja, hogy hol lehet. Eszembe jutott Fáta. Mindenhol kerestem, de sehol sem találtam. Elkezdtem könyörögni neki, hogy jöjjön ide. Egyszer csak elébem tűnt, varázs port szórt maga köré, olyan volt a sötétben, mint egy álom. Meg próbáltam vele kibékülni, nem miattam, Sára miatt.
-Fáta! Bocsáss meg hogy ordibáltam veled. Nem jöttem rá idáig hogy milyen jó barátnőm vagy. Meg tudnál nekem bocsátani? –a válasz igen volt.
-Segíts nekem! Sára bent van az erdő közepén!
-Tudom, hoztam a felmentő sereget. –ekkor állatok tömkelege lett előttem.
Felugrottam a szarvas hátára, szélsebesen vitt be Sárához. A szarva olyan volt, mint egy védőpajzs. Megláttuk Sárát. Ő is felugrott a szarvas hátára. Míg kifele mentünk megkérdeztem, hogy jól van-e. Igennel válaszolt. Megnyugodtam. Végre kiértünk az erdőből. De ez így nem volt jó. Hisz az állatok lakhelyével mi lesz? Mindenki a közeli tóból hozta a vizet. Szerencsére nem volt akkora terület. Egy idő múlva szép lassan elaludt a tűz. Leültünk a földre, annyira elfáradtunk.
-Amália mi lesz így az állatokkal? –könnyezett Flóra.
-Nincs már lakhelyük! –kijelentette Peti.
-Ez mind az én hibám, bocsáss meg erdő! -Rókus a mondata után elhallgatott.
Csönd lett. Fáta mondta nekem, hogy kezdjenek el énekelni azt, amit ő mond és
akkor talán tud segíteni, hogy megmentsék az erdőt és az élőlényeit.
-Arra kérlek erdő, segíts nekem most!
Mag ki nöljön, fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot, pillangók szárnyat bontsanak!
Kérlek téged erdő, legyél újra s legyél újra tündöklő!
Hirtelen csönd lett. Tudom, honnan van ez a dal, hisz az én a mesevilágomban is ez volt, várjunk csak, a mesevilágomban is felgyulladt az erdő! Én az állatokkal mentettem ki Sárát! Nem gondolkoztam többet. Tudtam hogy ez valamiféle csoda. Nem jött be. Nem történt semmi sem az erdővel. Ugyanolyan kopár és leégett maradt.
Oda jött hozzám Gréta:
-Komolyan azt hitted, hogy vannak még csodák? Hány éves vagy, de őszintén!
Zsófi is mondta a magáét nekem: -Ezért erőltettem meg a torkomat? Cöh..
Mindenki hirtelen elkezdett velem ordibálni és veszekedni, nem értettem semmit sem. Ekkor történt meg az, amit még most sem hiszek el. Sára kiállt mellettem.
-Hagyjátok békén! Ő mentett ki engem! Az fel sem tűnik? Igaz sosem voltam Molly-val jóban, sőt bevallom, hogy szerettem, ha direkt piszkálom. De most a szememet felnyitottam. Ő egy nagyon kedves és nagyon aranyos lány. Gondolom senkinek sem lett, volna ahhoz bátorsága, hogy bejöjjön utánam. Ha majd ilyen szép cselekedetet tesztek, akkor majd járhat a szátok. Jó-jó az erdőt nem tudtuk megmenteni, de megpróbáltuk. Mást nem tehetünk. Ez az erdő már réges-rég óta itt van, senki sem látogatta. Hát ennyit akartam mondani. –a végén rámosolygott.
-Azt mondtad, hogy senki sem járt már rég itt? Akkor én tudom mi a baja az erdőnek! Ezt a betegséget úgy hívják, hogy szeretet hiány. Már máskor is hallottam, arról hogy a növények jobban fejlődnek, ha beszélünk hozzájuk. Csak egyszer próbáljuk meg! Kérlek osztálytársaim, barátaim! Szeretetből mondjuk azt a versikét. Ha nem jön be akkor nyugodtan leordíthatjátok a fejemet. Na?
-Bárki bármit is mond, mi kipróbáljuk. –szólalt meg a két ikertestvér
-Én is!
-Én is!
-Én is!
Hirtelen boldogság töltötte meg a kicsi szívemet. Ekkor éreztem meg igazán az osztály közösséget. Nem tudom, hogy fog sikerülni ez a nap, bejön-e a mi kis mondókánk, akár sikerül akár nem, innentől már biztos lesz osztály közösség egy ideig.
Fátára nézek, s ő rám néz.
-Ha szívből csináljuk, ügye sikerülni fog?
-Ha szívből akkor igen.
Újra kezdtük a mondókát. De most már szívből. Megfogjuk egymás kezét és elmondjuk újra:
-Arra kérlek erdő, segíts nekem most!
Mag ki nöljön, fű zöldeljön,
Madár csiripeljen!
Virágok szirmot, pillangók szárnyat bontsanak!
Kérlek téged erdő, legyél, újra s legyél újra tündöklő!
Hirtelen egy villanás lett. Vakító fény. Behunytunk a szemünket. Mire kinyitottuk a szemünket egy varázslatos erdő tűnt fel előttünk. Nem hittük el azt, amit láttunk. Mintha egy álomba csöppentünk volna bele. Olyan volt mintha a naplómat nyitottam volna ki.
Amikor még nyitva volt a szemünk, sötét volt minden és kopár, mikor meg kinyitottuk, ragyogott minden. Az ég kék, egy felhő sincs, a fű szép zöld, az erdő tömött nagylombú fákkal, a madarak csiripelnek, a méhecskék zümmögnek, a lepkék színpompásak.
-Ez egy csoda? Megőrültem volna? –értelmetlenül, mégis boldogan kérdezte Amália néni. Rá sem ismertek volna most az iskolában dolgozó tanárok. A haja kócos, a sminkje elkenődött, a ruhája szakadt és piszkos, a cipőfűzője végén, pedig sárcsimbókok lógnak.
A többiek a réten játszanak. Forognak, ugrálnak és nevetnek. Nem ismerek rájuk. Ezt mind jó értelemben értem.
Mindig olyan komolyak, sértegetősek és még egyszer sem láttam őket nevetni, úgy igazán, mikor az ember már úgy érzi, hogy nem tudja abbahagyni.
Észreveszem, hogy mellettem repül el Fáta, az ég fölé. Rá szólok, hogy jöjjön le, mert beszélni szeretnék vele és megköszönni, hogy segített. Lejön és mondom neki:
-Jaj Fáta köszönöm hogy… -félbe szakított
-Örülök, hogy megismertelek Molly.
-Mi? Ezt hogy érted? El fogsz menni? Ügye nem? Fáta! Ügye nem! Nem mehetsz el!
-Molly, tudod vár rám több gyerek is a földön, akinek rá kell jönnie, mit is jelent, az hogy csoda és hogy bízzon magában.
-Ha nem vettelek volna észre, hogy elmész, akkor szó nélkül leléptél volna? Ügye?
-Molly kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. Nem akartam hogy sírj, mert elmegyek.
-Nem sírtam volna! Most hagyj békén! –elsuhantam
Nem olyan messze volt egy kis tó, oda mentem. Közel hajoltam a vízhez, hogy megmossam a pirosra sírt arcomat. A cipőm véretlen megcsúszott és beleestem a vízbe.
Nem tudtam mibe kapaszkodni, nem volt egy kő, vagy nád sem.
-Fáta! Segíts! Valaki! Nem tudok úszni!
Fáta meghallotta a hangomat és repült utánam. A folyó vitt engem ameddig csak tudott. Meg fordultam, és akkor vettem észre, hogy a folyó vége egy kis vízesés.
Fáta odaért, pont jókor. Épp zuhantam volna le, de valami varázslatot olvasott rám az én saját kis tündérlányom, mert hirtelen a levegőben megálltam.
A víz ment tovább, én meg csak ott lebegtem. Valami mást is rám olvasott, mert hirtelen tudtam repülni. Kirepültem a mezőre. Fáta bocsánatot kért tőlem. Én is tőle.
-Most már biztos el tudom fogadni, hogy elmész! –szemle hunyva néztem
-Molly! Ha szeretsz engem és ha van még nálatok egy gyufás doboznyi hely, hogy ott lakjak, akkor én szívesen lennék a tündérkéd.
Hirtelen felragyogott az arcom, amit sok mosoly és kuncogás követett.
Odajött Béni hozzám. Most már tudom kezelni a helyzetet, hogyha oda jön hozzám.
-Hú ez hosszú nap volt nemde bár? Ilyen szép időben nem lenne kedved, sétálni?
-Hát elég hosszú nap volt. Ha ilyen szépen kérnek, miért nem lenne kedvem sétálni.
Miközben nyugodtan sétáltunk, egy nyüszítő, gyámoltalan hangot hallottunk a bokor felöl. Széthúztuk a faágakat és a sűrű lombot, hogy kiderítsük mi sír ennyire.
Mikor megláttuk a hang kiadóját, ledöbbentünk. Nem azért, mert szörnyű volt a látvány, hanem azért mert hogy ilyen édes kis jószágot még sosem láttunk. Egy aprócska Bernáthegyi, gombszemű, nyáladzó, barátságos és kb. 5 hetes kiskutya volt.
Gyorsan megmutattuk a többieknek, akik hirtelen nyájas hangon beszéltek a kutyushoz.
Gondolkoztunk, hogy milyen nevet adjunk neki. Előfordult a Beethoven, Brunó, Manó név is. De legvégül egy hozzá hasonló nevet találtunk. A hivatalos neve ezen túl, Maszat. Amália tanárnő eldöntötte, hogy most már igazán mennünk kéne. Telefon nem volt nála, ezért láb busszal kellett mennünk. Maszat póráza egy inda lett. Miközben törtük magunk előtt az utat, ezt énekeltük vígan:
„Kidobtam a félelmet és elindultam tovább.
Akartam az életemmel tenni egy nagy csodát”.
Ezt közben úgy énekeltük, mint a katonák, visszhangzósan. Mikor a városba értünk, kicsit furcsán néztek ránk az emberek. Tanárnő mondta, hogy mindjárt mehetünk haza, csak még mond nekünk valamit. Mindenki kíváncsian nézett. Elkezdtünk sugdolózni, hogy vajon mit is akar.
-„Én nem kívánom senkitől, hogy csudás dolgot tegyen, de joggal kívánom mindenkitől, hogy mindig ember legyen.” –ismerős idézet?
-Igen! Mikor Ady Endrét tanultuk, a könyvben ott volt ez a kis idézet. –hozzátette Zsófi
-Igen. Most nyári szünet lesz igaz, utoljára csak az évzárón látjuk majd egymást, meg persze bárhol összefuthatunk, de szeretnék elmondani egy titkot nektek, ez a hosszú nap után.
Minden tekintet rá szegeződött. Senki sem bírta ki hogy ne kérdezősködjön.
-Tudjátok, mikor kislány voltam, találkoztam egy tündérlánnyal. Fátának neveztem el. Mivel hogy visszahúzódó csendes kislány voltam, senki sem akart velem barátkozni. Akkor jött ő. Teljesen felfordította az életemet. Miután segített, hogy ne legyek ilyen, elment. Egy ideig sírtam utána de aztán felnőttem és azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem. Lehet, hogy most kifogtok nevetni, de bármit megtennék hogy újra lássam.
-Tanárnő! Ő az én Fátám, akiről tetszik beszélni! Most is itt ül a vállamon! -habogtam
-Fáta? Hallasz? Látsz engem? –pislogott a vállamra nagyokat
Hirtelen Fáta, olyan varázsigét tett magára, hogy mindenki tudta látni.
-Amália? Te vagy az?
-Régebben csak egy zöld szemű, szőke kislány voltál. –kuncogott Fáta.
Mindenki mosolygott. Fáta néha nálam, néha Amália néninél lakott. A szüleim hősnek tartottak. Továbbra is írtam a naplómat. Béni és én jártunk. A lányok jó barátságba jöttek a fiúkkal, így volt ez viszont is.
Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék mondani egy idézetet, ami nagyon is igaz:
„Nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segíthetne.”
Remélem tetszett a történetem.
Boldogan, barátságban éltünk tovább!
Itt a vége fuss el véle, a kerek erdő közepébe!