A mosolygó napocska

      A kórház folyosóján várakozom. Nagy a sürgés-forgás a baleseti sebészeten. Türelmetlen vagyok és ideges. Próbálom az időt múlatni olvasással. De nem megy. Menni nem tudok, az ülés is fárasztó. A szék már nyomja minden testrészem, kényelmetlen. Szemem becsukom, végiggondolom a mai napom, de ettől még inkább elvesztem türelmem. Némán bámulok ki az ablakon, szeretném látni a kinti természetet, de a nagy, poros ablakok nehezen engedik át a fényt. Egy repülő csíkot húz, szememmel követem.

Jé! – egy légy üdvözöl. Ezen a fagyos délelőttön hogy kerül ide? Nézem, amint szárnyaival repdes ide-oda. Torz mosolyt érzek arcomon. Könnyedén száll, én pedig itt ülök tehetetlenül, törött lábam gipszre vár.

        Az egyik kórteremből, ahol gyerekek feküdtek, hangos sírás hallatszik, hisztivel keveredve. A nővér próbálta megnyugtatni a kis beteget.

   - Mi baj Pistike? – és megsimogatta göndör fejecskéjét.
   - Semmi! De akkor is haza akarok menni! – és hogy nyomatékot adjon hangjának,      a párnát, a paplant és amit az éjjeli szekrényén talált, szanaszét dobálta. Zsófi, egy szőke, aranyhajú kislány ebben a pillanatban ébredt fel. Szomjas volt, inni szeretett volna, de véletlenül magára öntötte a teát, a bögre is eltörött. Hatalmas ordítással jelezte a bajt. Peti ezt nem tűrte, és bekötött kezével ütni kezdte a kislányt. Állt a „bál” a kórteremben.

   A látogatás kezdetével szülők érkeztek, de a kórterem talán még hangosabb lett. A gyerekek valós, vagy vélt sérelmeiket egymás szavába vágva mesélték, természetesen úgy, hogy mindig más volt a hibás.      Kata, egy apró termetű, gyönyörű kék szemű kislány babáját ölelve kifutott a kórteremből. Meglátott, és odajött hozzám.

   - Itt elbújok nálad! – és máris a felpóckolt lábamra ült.Na, még ez is! Nem elég bajom van nekem, még ezt a visító hadsereget is elkell viselnem! – gondoltam, de amint belenéztem Kata csodálatosan csillogó ártatlan szemébe, elszégyelltem magam.
   - Mit iszol? – kérdezte Kata.

   - Tündér teát.

   - És az jó? – érdeklődött.
  - Igen, nagyon finom, és aki iszik belőle, az jó kislány és jó kisfiú lesz – válaszoltam egy                   ötlettől   vezérelve.
   -  Hozom a poharam, és kérek teát! – hallatszott

     Kata, amint aprócska lábai bírták, futott a kórterembe. Fogta poharát, hozta a teának, de az egyik kis beteg  a mankóját kitartotta elé, és elesett. A pohár is összetört, Kata pedig éktelen sírásba kezdett.Unalmamban a nálam lévő papírból hajtogattam egy poharat, Kata jelét rárajzoltam. A sírás alábbhagyott, és én a résnyire nyitva hagyott ajtón intettem Katának, aki pillanatokon belül ott termett.

   - Nézd csak, milyen poharat készítettem neked!      
   - Hű, de szép! Teát is kapok? Zsófinak is lesz ilyen pohara?  Az övé eltörött!

    Választ nem várva futott kis barátnőjéhez, és együtt kortyolgatták a Tündér teát.
Pistinek nem adunk! – jelentették ki határozottan.
Tudjátok, kigondoltam egy tervet. Fogjunk össze, és hárman készítsünk Pistinek is poharat. Igy ő is tud inni Tündér teát, és jó kisfiú lesz – győzködtem a lányokat.

   Pillanatokon belül az egész kórterem apraja ott szorgoskodott körülöttem. Az elkészült poharakból mindenki boldogan megitta a finom Tündér teát.Megkedveltem a gyerekeket, és megígértem nekik, hogy a vizit után mesélek.

   - Pisti bőg, mikor az injekciót kapja!
   - Kata sikítozik!
   - Zsófi rugdos!
   - Peti pedig rángatja az orvos köpenyét!

   - Gábor bepisil! – és kórusban kiabálták, ki hogyan viselkedik.
 
      Igen? Nos, akkor én most elárulok nektek egy titkot. De ugye titok marad?
   - Igen! – válaszolták. Nyissátok ki a kezeteket. Most belerajzolok nektek egy nevető napocskát. Így, ni!- most csukjátok össze, nehogy kiröppenjen! Amikor a doktor bácsi beadja az injekciót, a többiek gyorsan nyissák ki tenyerüket, és ha nem sírtok, akkor a napocska mindenkire rámosolyog! Ha nagyon ügyesek lesztek, mindenkinek készítek ajándékot. A lányoknak táncoló babát, a fiúknak pedig ugráló békát.

De most gyorsan a szobába! Legyetek bátrak!
A vizit csendben zajlott. Figyeltem a neszekre, de nem hallottam semmit, közben kezem szorgalmasan hajtogatta a babát, békát.

Az orvos széttárt karjával kérdezte a nővért, mi történt? – nincs sírás, nincs rúgkapálás.     

   - Ügyes voltam!     
   - Nem sírtam!     
   - A napocska mosolygott!      
   - Nem árultuk el a titkot! – ezeket az üzeneteket kiabálták a gyerekek, amint az orvos elhagyta a kórtermet.

Mosolyogtam. A mai napon először. Sikerült a tervem. A gyerekek körém ültek, és én elkezdtem: Hol volt, hol nem volt …

   A sors úgy hozta, a lábamat műteni kellett, így továbbra is a kórház vendége maradtam. Mielőtt elfoglaltam az ágyam, a nővértől kértem papírszalvétát és Tündér-rózsát hajtogattam a „gyerekeimnek”. Miután mindenki megitta a vacsora mellé a Tündér teát, kapott egy Tündér rózsát, hogy amíg nem leszek velük, szép álmuk legyen. Az esti elalvással nem is volt semmi baj.

   A reggeli ébredés után elmondtam nekik, hogy ma fogják műteni a lábam, és bizony félek egy kicsit, de ha a mosolygó napocskát kölcsönadják, akkor erős leszek, és az esti mesét elmondom.     
   - A tenyeredbe rajzoljuk?- kérdezték.

    Az épp belépő nővér bólintott, és a gyerekek egymás után rajzolták a mosolygó napocskát.
Az altatás után elég kábán ébredtem, de azt érzékeltem, hogy a gyerekek a szobám ajtajában állnak. Intettem szememmel, erre az egész gyereksereg beviharzott.
   - Fájt?
   - Erős voltál?
   - Segített a napocska?

Ezernyi kérdés, melyre csak bólogattam.
   - És ti? Senki sem sírt a szuri miatt?- kérdeztem.
   - Hozok Tündér teát! – szólt Gábor, egy csendes szavú, bogárfekete szemű kócos hajú kisfiú.    Gábor hozta is a Tündér teát, de amint nyúltam érte még kábult, esetlen mozdulattal, hopp! A teás bögre leesett, és eltörött. Hirtelen egy pillanatra megszeppentek a gyerekek, de ekkor felmutattam az összerajzolt kezem. Hatalmas nevetés! Kis öklüket kitárván ott mosolygott a napocska mindenki tenyerében. Az együttérzés, összetartozás jele.  
Az esti mese ideje lassan eljött. Sajnos, még nem tudtam a szobájukba elmenni, így a nővér engedélyével ők jöttek át mesét hallgatni.

Katától kaptam egy fél pár zoknit, mert a törött lábára nem tudja felhúzni. Zsófi a kedvenc csatját ajándékozta nekem. Pistike a kis autóját sokáig szorongatta kezében, mire megszólalt: Én nem adom neked a kis autómat, de megengedem, hogy játssz vele! Gábortól kaptam egy rajzot a kedvenc kutyájáról, de a többi gyerek is hozott valamit. 

Nagyon örültem mindenik ajándéknak, és bizony felnőtt létemre a gombóc ott szorongott torkomban. Ennyi odafigyelést, ennyi önzetlen szeretet rég kaptam. A gyerekek együtt érző készsége maga volt a csoda. 

Ezen az estén később feküdtek le a gyerekek, mert én csak meséltem, meséltem nekik: tavaszról, virágról,  Jó Tündérről, Angyalokról, meseautókról, állatokról.

Így lettem meseíró. 
A gyerekekkel azóta is tartom a kapcsolatot. E-mailon keresztül nekik küldöm el először a meséimet a mosolygó napocska kíséretében, melynek emléke nemcsak a tenyerekben, hanem a szívekben is ottmaradt.