Mosolyogj minél többet!

Juliet Capulet, 2012, július 25 - 22:02

  „Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”

   A hatalmas kékség felé emeltem a kezem,tenyérrel felfelé,mintha meg akarnám mutatni az égboltnak a markom kusza vonalaiban állítólag megbúvó sorsomat.

-Tessék!Én nem félek attól,ami rám vár,abban hiszek,hogy mi alakítjuk a sorsunkat.

 -Ha-ha,ezt most úgy mondtad,mintha a világot akarnád megváltani.-kuncogott Szeti magában.A dombtetőn,ahol feküdtünk,langyosan fújdogált a nyári szellő,a fű csiklandozta a talpunkat,az átható csöndön kívül pedig csak a nyárfalevelek zúgását lehetett hallani-mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna.Megszűnt minden.Úgy éreztem,megszakadt körülöttünk a tér és az idő és magamban azt kívántam,bárcsak örökre így maradhatna minden,ebben a befagyaszthatatlan pillanatban.Örökkévalóságnak tűnt a múló idő...Az arcunkat melegítették a napsugarak,és a levelek közt játszó szél nyugtató hangjával végtelen béke és nyugalom költözött az én szívembe is.

 -Hallod,miről énekel a szél?-kérdeztem szórakozottan.

 -Nem is tudtam,hogy tud énekelni.-nevetett tovább Szeti,de aztán nagy komolyan azt mondta.-Meséld el nekem!

 Átnéztem tágra nyitott ujjaim között az égen úszó márványfelhőkre és mesélni kezdtem neki.

 Elmondtam,hogy valójában mindenki meghallhatná a természet hangjait,ha jobban odafigyelne rá.Ez pedig érvényes arra is,hogy egymással is jobban kellene törődnünk ,hogy ne nyíljon szakadék az emberek között,hanem összetartás és odafigyelés alakuljon ki.Tulajdonképpen az a bajunk,hogy rohanunk,kapkodunk,a saját életünket élni sincs időnk és mindezt el is hisszük.Az emberek könnyebben megbékélnek a kényelmes rosszal,minthogy erőfeszítéseket tennének a jóért.Részben ez érthető,nem ítélek el senkit emiatt,de amikor belegondolok,nem érzem elfogadhatónak.A fővárosban,ahol élek,szinte mindenki rohan,a másikat tapossa,rezzenéstelen faarccal lépnek át az utasok a buszokról a villamosra és fordítva.Nem állítom,hogy én annyira más tudok lenni,mint amennyire szeretnék,mégis,amikor eszembe jut...

 Eszembe jut,amikor a leveledben azt tanácsoltad:"Mosolyogj minél többet!"Olyankor azonnal észbe kapok és máris máshogy látok mindent.A mosolynak,a gesztusoknak,a legapróbb jóindulatnak is hatalmas ereje van másokra,még ha nem is gondolnánk.A kedvesség hihetetlenül jól tud esni egy vadidegentől is mondjuk egy nehéz nap után,amikor a buszon araszolva valaki bocsánatkérő mosollyal az arcán elnézést kér,mert egy hirtelen fékezéstől egyensúlyát vesztve rátaposott a lábadra.A mosoly varázsa pedig abban áll,hogy ha rámmosolyognak,önkéntelenül visszamosolygok és máris könnyebbnek érzek mindent.Mennyivel barátságosabb lenne a világ,ha legalább egy kicsivel jobban odafigyelnénk egymásra!Persze az ember belefásul a munkájába,ami monoton és fárasztó,belefárad a gondokba,a nyomorúságba és a nyomorba,hónapról hónapra él és nincs a szeme előtt egy szebb jövő,ami után vágyakozhatna,mert megeszik,rút módon bekebelezik az álmok gyönyörű miriádjait az egyhangú,hamuszürke hétköznapok.Mitől lenne erőnk harcolni azért,hogy mindez ne így legyen?!

-Mondd Eszter,Te mit gondolsz erről?-Szeti megszeppenve rámpislog és a következőt válaszolja lassan tagolva,megfontolva a szavakat.

-Szerintem mindez csak kifogás.-elnevetem magam.

-Szerintem is!

-Az ember kifogásokat keres,hogy önmaga előtt is palástolni tudja a hibáit és a végén abba a még nagyobb hibába esik,hogy beleragad a saját hazugságaiba.Nem kell mindig leásni a kút fenekére,nem kell mindig a filozófikus megközelítés ahhoz,hogy megkapd a választ.Elég,ha olykor egy kicsit elengeded magad és egyszerűen lazítasz.Nem görcsölsz te egy kicsit sokat?

-Na köszönöm szépen!-mosolygok tovább-Mindezt a hirtelen felindulásomban kerített csinos kis monológomból gondolod?Lehet,hogy én is csak mentségeket keresnék?Tudod,mindig igyekszem minden szemszögből megvizsgálni a dolgokat és mindenre próbálok valami jóindulatú magyarázatot találni,de magammal szemben szigorú vagyok.Sokszor már túlságosan is!

 Amikor látom,mi zajlik a világban,mindig elképedek.Azon agyalok,mit tudnék tenni,én,egyszerű földi halandó,egy arc a milliárdok közül,hogy valahogy jobb legyen,bármi,akármi ezen a földtekén.Átgondolom minazt az egyszerű és kézenfekvő hétköznapi rutint,ami mindenkor megtehető,de mindez olyan kevés.

-Azt hiszem nagyravágyó vagyok.

-Nagyravágyó miben?

-Kétségbe ejt,hogy igazán nem tudok a világért tenni semmit!És mivel azt érzem,hogy olyan kevés az idő,ezért rögtön hatalmas tetteket szeretnék.

-Mint megszüntetni az éhezést mondjuk Afrikában?

-Hát,talán ez valóban nagy feladat lenne nekem.Ám ez a fura,szűnni nem akaró késztetés már gyerekkorom óta bennem lüktet.Mindig arról álmodoztam,hogy majd egyszer megmentem a világot.Végetvetek a háborúknak és elmagyarázom az embereknek,mennyire nem jó ez így.Naív kölyök voltam,vagy talán inkább túl pici még.Ám mindig is lovag szerettem volna lenni!

-Hmm,lehet te lettél volna az első női lovag a világon.

-Azt kétlem.Minden a lehetőségektől függ,bár sajnos sokszor a körülmények is beleszólnak a dolgokba,de hiszem,hogy harcolni lehet ellenük.

-A harcolásról jut eszembe,az a Weöres Sándor idézet,amit a múltkor említettél.

-A démonaink legyőzéséről?

-Arról.

-Bizony nagy igazság!Mert amíg valamit csak legyőzünk,addig az nem szűnik meg,sőt még rosszabba fordulhat.A félelmeinket meg kell szelídíteni,hogy aztán megválthassuk őket.

-Ez szép.Tetszik.Szóval ide figyelj!Legelőször magadat tedd rendbe,igyekezz,hogy ne keress kifogásokat a hibáidra.Fogadd el őket és próbáld megjavítani őket!Ez az első lépés.Annyira elszomorít,mikor látom a szomorúságot a szemedben,vagy éppen kiolvasom a leved soraiból.Te nem arra születtél,hogy elnyeljenek a kétségbeesés és az üresség hétköznapjai.

-Senki sem születik erre.

-Igen,senki sem születik erre,de Te különösen nem.Had folytassam.

-Jó,folytasd.

-Ha nem figyelsz önmagdra és nem azzal kezded a világmegváltást,hogy te magad rendbe legyél,nem leszel képes magasztos dolgok végrehajtására.Én így gondolom.

-Én nem egészen.Ám van benne valami.

-Az embernek előbb önmagát kell megerősítenie.Azután jöhet a többi.

-Tény,hogy ha belül rendben vannak a dolgok,az ember ereje megsokszorozódik.

-Éppen erről beszélek!-csattant fel hirtelen nyugalmából Szeti.

-Jól van,jól.-mosolyogtam rá.Igyekezni fogok,megígérem és még megígérek valamit!Valamit,ami előbb-utóbb mindig feledésbe merül bennem.

 Mindig elfelejtek egy fontos dolgot magammal kapcsolatban.Elfelejtem magam becsülni,pedig minden egyes élet értékes és fontos.Mindenkinek becsülnie kellene önmagát és a másikat is,mert mindig van egy dolog,még ha csak egyetlen egy is,amire valaki más mindig jobban képes.Ha az ember nem becsüli magát,bátorságát veszti és örökké várhat arra,hogy megmentsék,ez pedig már kiszolgáltatottság,gyengeség,ami további romláshoz vezet.A saját életünk fölött mi magunk rendelkezünk,tőlünk függ,hogy milyen utakra lépünk életünk folyamán,hogy mit teszünk egy adott helyzetben.A felelősségtől sok ember fél és ez természetes érzés.Cselekedni annak tudatában,hogy ha rosszul döntünk,visszafordíthatatlanná válhatnak a következményei-ehhez nagy bátorság kell.A világ azonban megérett rá,hogy a magunkévá tegyük ezt a fajta felelősséget is!Mindazoknak,akik ezt látják,tenni kell valamit,ha csak egy apróságnak tűnő dolgot,akkor is.Mert a legapróbb tettek is hatással vannak a világ körforgására.Minden emberben megvan az erő ahhoz,hogy hozzátegyen valamit a Nagy Egészhez,mindannyiunkban megvan az erő arra,hogy jobbá és szebbé varázsoljuk az életet.Nem arra kell várni,hogy egyszer csak majd valaki elindul előttünk,hanem,hogy legjobb tudásunk szerint saját magunk tegyük meg az első lépést.

-Eszter,én ünnepélyesen megfogadom Neked,hogy minden erőmmel azon leszek,hogy ne vesszen el a körülöttünk lévő szépség és jóság.Mást nem is tehetnék.Hisz az én hitem,az emberben rejlik.Hiszek a lélekben lévő jóságban,hiszek a szívben rejlő őszinteségben és bátorságban,így az igazságosság sem fog elveszni soha.Ha elcsüggednék,tudom,hogy mindebben vigaszra lelek.Minden fontos,minden számít;az akarat,a gondolatok teremtő ereje,az,hogy mosolyogva lépsz-e ki az utcára,vagy,hogy másra rámosolyogsz-e.Hidd el nekem!

-Elhiszem.-mondta Szeti és mindketten csöndes tűnődésbe merültünk.Körülöttünk nem változott semmi.A nyárfalevelek továbbra is örvénylettek az őket kavaró szélben,fonákjuk fényesen ragyogott bele a világba,mintha aranyport szórnának.Vajon észreveszi ezt valaki?

 Egyedül a nap sütött erősebben a vakító,tiszta kékségben és lehunyt szemeim mögött örökre emlékké formáltam ezt a megfoghatatlan pillanatot.Mélyeket lélegeztem a üde levegőből és újra rádöbbente arra,mennyire hihetetlen az,amire képes a természet kézzel fogható valósága!Gyógyír a sebekre,elűzi a bánatot,gyönyörködtet,ámulatba ejt és elrejt.Nem tudom,hová lennék nélküle.

Egyszerre hangos és elnyújtott „hahózás” tört magának utat gondolataim közepébe.

-Vera!Eszter!Héé!Hahó!

A távoli kiáltások hangjának tulajdonosa lassan közeledett felénk,hatalmas karcsapásokkal jelezve,hogy ha esetleg nem hallanánk torokrengető baritonját,legalább a kalimpálását vegyük észre.Mire Péter odaért hozzánk,felocsúdtunk réveteg ábrándjainkból és nyugtázva,hogy vége a mélázásnak,összeszedelőzködtünk.

-Micsoda helyre kis pikniket csaptak a hölgyek itt a faluszélen.-Tette csípőre a kezét Petya és közben teli szájjal mosolygott.

-De micsodát,Petruska!-helyeseltem és közben én is elnevettem magam.-Csak nem azért jöttél,hogy szólj,mehetünk ebédelni?

-Te gondolatolvasó vagy!-hitetlenkedett játszásiból.Kezébe fogta a piknikes kosarat,mert ő már csak ilyen nagy gavallér,ahogy mondani szokta és útnak indultunk az apró házak felé.

Még utoljára-mielőtt elhagytuk volna- megálltam visszanézni a dombra,ami mindig olyan hívogató volt számomra,aztán jobbról Eszterbe,balról Péterbe karoltam és elengedtem minden  gondolatot,ami a lelkemet nyomta.Mert ezt így kell csinálni!

 Éva már megterített a kertben,mire odaértünk.Hatalmas fehér abrosszal takarta le az asztalt és kis vázában középre helyezte azt a mezei virágokból kötött kis csokrot,amit útközben neki szedtem.Rögtön összefutott a nyál a számban,amikor megláttam a gyönygyöző aranyszín húslevest és az összetéveszthetetlen hazai csirkepörköltet,hatalmas szem nokedlikkal,ahogy szeretem,betetőzés képpen a kovászos uborkát se felejtsem ki a sorból.Annus friss házi kenyerét feltörve úgy éreztem,menten elsírom magam és valóban,egyiket a másik után követve,két könycsepp hullott a kezemre könnybelábadt szemeimből.Persze senki nem értette,mi bajom,ami tulajdonképpen nem is volt.Mindenki meglepődésére könnypotyogtatva tört ki belőlem kissé még remegő hangon:

-Gyerekek,boldog vagyok!-még láttam a vizenyős fátyolon keresztül,ahogy az arcokon lévő aggodalmat és meglepetést a meghatottság váltotta fel,de aztán már semmit nem láttam a nyakamba boruló és körém fonódó karok szoros ölelésétől.

Hát ilyen világ is létezik!Gondoltam magamban,többre nem voltam képes,csak úsztam,úsztam a boldog pillanatokkal.

Olyan világban élünk,amilyet megteremtünk magunknak.Rajtunk áll vagy bukik,hogy mit álmodunk meg a valóságba,mit ölelünk magunkhoz vagy mit hagyunk elveszni.Egyedül a mi döntésünk.Az ember kincse nem csak a szabad akaratban,hanem a választás lehetőségében is rejlik,a szívben és az éppen születő gondolatokban.Éppen ezért,ha olykor azon kapom magam,hogy bambán meredek a körülöttem lévő elcsigázott emberi arcokra,újra megfogadom Szeti tanácsát,és önkéntelenül is elmosolyodok,hátha sikerül továbbadnom valakinek ezt az egyszerű csodát.

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter