Hajnali háromkor hangos zene és rezgés ébresztett fel. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, csukott szemekkel. Hosszú idők óta minden a megszokott helyén volt, tudtam mit hol találjak.
- Halló!? - szóltam bele a készülékbe fáradtságtól rekedten. - Mi van? - láttam, hogy anyám az. Ki más? Nem létezett még egy hasonló ember a Földön, aki hajnalban hívja drága lányát.
- Most szálltam le a gépről. - mondta monoton hangon.
- Csodás. - válaszoltam undokul.
- Gyere elém a reptérre. Budapesten vagyok. - folytatta.
- De jó nekem. - forgattam a szemeimet. Halk csönd volt a vonal túlsó végén. Várt valamire az anyám. - Megyek. - sóhajtottam. Kinyomtam.
Kikászálódtam az ágyból, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. A csapra támasztottam kezeimet és magamat fürkésztem a tükörben. Hajam vörös tincsei úgy álltak szanaszét, mintha a tűz lobogó lángjait szimbolizálták volna. Nagy, kék szemeim és az alattuk lévő karikák kialvatlanságról és fáradtságról árulkodtak.
Fürkésztem a jelenemet. És szemeztem a múltammal.
Látszólagos boldogságot láttam - apám, anyám és én. Itt még alig voltam négy. Aztán kis idő elteltével minden megváltozott. Azon a napon történt, amikor mindkét szülőm eljött értem az oviba. Hazavittek. Mikor beléptem a házba, megpillantottam két hatalmas bőröndöt. „Hova megyünk?" - kérdtem én, s erre csupán annyi választ kaptam anyámtól, hogy „Te és apád sehova. Sajnálom.". Ezután megfogta a csomagok húzóit és elment. Tekintetemet apámra emeltem, de közönyös maradt és a konyha felé csoszogott - vacsorát készített nekem. Mindkettőjük azt hitte, csupán egy buta, ötéves kislány voltam, de felfogtam a helyzetet. A példaképnek beállított anya távozott és soha nem jött vissza. Szenvedtem, bőgtem heteken, hónapokon keresztül, és vártam a csodát, ami soha nem következett be. A pénzeszsák- apámat kihasználtam, előfordult, hogy rossz dolgokat tettem, de önmagam lábára álltam és mentettem a helyzetet. Egyetemet végeztem el, majd egy saját intézményt nyitottam árva gyerekeknek. És ezt nagyon szerettem és szeretem most is.
Idő közben elkészültem és az úton haladok. A hajnal még sötétséget szolgáltatott, amit a lámpák sárgás- fehéres fénye tört meg. A közlekedési lámpák narancs színen villogtak. Autók nem igazán jártak az utakon, fiatalok, akik éppen a bulázásból tartottak hazafelé részegen viszont annál több. Kiabálások, üvegcsörömpölések, hangos röhögések zaja hallatszott. Nem igazán mondhattam, hogy siettem anyám elé... Emlékképek folyama zúdult rám. Felemésztő egy érzés volt.
Leállítottam az autót. Az ajtót nyitottam, majd kiszálltam belőle. Tekintetemmel szülőmet kutattam.
- Kriszta, hogy nézel ki? - üdvözölt anyám, amikor megpillantott engem.
- Én is örülök, hogy újra látlak. Add csak, majd hozom. - vettem el tőle a csomagját. - Jól utaztál?
- Kislányom, kérdeztem valamit. Mi ez a kinézet?
- Nem vagyok süket, bármi hihetetlen. És ez - mutatok végig a vörös, rövid, frufrus (megfésültnek ható) hajamon, farmeremen, egyszerű pólómon és tornacipőmön - az, ahogyan az emberek hajnal négykor, békés álmukból felriasztva hirtelen összekapják magukat.
- Tragikus. - állapította meg.
- Tragikusan jó. - egészítem ki. Nem értettem, hogy a frissen vágott, élénk színű frizurámon mi nem tetszik neki. (Tény, hogy most nem a legjobb formáját mutatta.) Gondolataim a fodrászszalonba kalandoztak. Lepörgött a szemem előtt az a kép, amikor a tükör előtt ültem, végigpillantottam töredezett végű barna hajamon és kimondtam, mit szeretnék helyette. És megjelent az is, ahogy boldogan az újdonsághoz fogtam, és mosolyogtam. - De ha jól gondolom, nem emiatt jöttél. - szólaltam meg újra.
- Nem. Elviszlek innen. - mondtam ő.
Gúnyos nevetés tört ki belőlem. A kocsi felé tessékeltem, hogy minél hamarabb kidobhassam egy közeli hotelbe, és megszabaduljak tőle, én pedig aludhassak tovább. Az autóban viszont őrjítő volt a csend, nem mellesleg egy gondolat nagyon kikívánkozott belőlem.
- Anya, te nem viszel el innen sehova. - feleltem határozottan. Valahogy amikor, anyámmal beszéltem, más voltam. Nem az életvidám, terveit megvalósító Kriszta, hanem a határozott és céljait elérni kívánó ember.
- Miért nem? - hökkent meg.
- Szóval azt hitted, csak úgy felhívsz az éjszaka közepén, hogy megjött az anyuci és majd mindent kedved szerint fogok tenni? Mert ha igen, tőlem ezt ne várd! - csattantam föl, majd rásandítottam egy pillanatra. - Nekem van életem, amit nagyon szeretek. Olyanok vesznek körül, akik szeretnek. És ez a legfontosabb.
- Az anyád vagyok. Ha azt mondom, velem tartasz, így kell tenned.
- Ebből elég volt! - gyorsan leparkoltam egy benzinkútnál. - Szállj ki a kocsimból!
- Nem értelek.
- Hát nehogy azt hidd, én kiigazodok rajtad. Miért is akarsz te elvinni engem?
- Megváltoztál. Ez a hely nincs rád jó hatással.
- Mert te talán pontosan tudod, mire van szükségem. - nevettem a képébe.
- Munka kell neked.
- Van munkám. - szóltam immár jóval halkabban. - De te semmit nem tudsz rólam. Semmit az ég adta világon. Milyen anya az ilyen? Szörnyű. Pocsék. És a legfelháborítóbb az egészben az, hogy van arcod idejönni. Azt állítani hogy ismersz, hogy tudod mi kell nekem. És azt mondani, - könnyek szöktek a szemembe - egyáltalán azt mondani, hogy az anyám vagy. Törvényesen persze igen. Na de igazából... Az nem anya, aki öt éves korában magára hagyta a kislányát. Ráadásul még annyi tisztelet se volt benne, hogy az arcomba mondd a valót. Átalakulásokon mentem keresztül, amik nem kevés bátorságot igényeltek. Tudtam akkor nekilátni, amikor még senki nem fogott hozzá, amikor még senki nem tartotta fontosnak, amikor még dicséret sem járt érte. Ezek voltak azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magammal összhangban tettem meg.
- Vissza tudnál valaha is fogadni? Ezért jöttem. Téged akarlak. Belátom, hogy téged elhagyni életem egyik legnagyobb hibája volt.
- Anya, én...
- Kérlek. - ő is sírt. Meg kellett volna, hogy hatódjak. De én kemény maradtam.
- Én tudtam változni. Felnőttem a feladathoz. De te vajon más lettél? - őt pásztáztam a tekintetemmel. - Hiszek abban a gondolatban, hogy mindenkiben két kutya él - egy jó és egy rossz, a múlt és a jövő. És tudod, melyik kutya fog benned a végsőkig élni? Amelyik több táplálékot kap. És úgy gondolom, hogy benned a múlt él, a jóval párosítva. De amit tettél, az egyfajta bűn. Nem tudok megbocsátani, nem tudlak visszafogadni.
Az utolsó mondataim ott függtek a levegőben. Ő megértette és kiszállt a kocsiból. Húzta a bőröndjét és úgy távozott, ahogyan azt több évvel ezelőtt is tette...