A muzsika hangja

Évszám
2011
Beküldő
Dorka
Ne tévesszen meg senkit a történetem címe. Nem a világhírű musical-ről lesz itt szó, bár Dorka egyik kedvenc filmje, már színházban is látta, élvezte a dalokat, a dalok szövegét, filmen is megnézte, sőt, könyvben is olvasta. A dalokat sokszor dúdolgatta magában, szinte hallani vélte a gyerekeket, ahogyan énekelnek.
Dorka, a vak kislány most nem színházba volt hivatalos, hanem egy étterembe, ahol az utcában lakó fiatalok tartottak összejövetelt, egyik társuk születésnapját akarták így megünnepelni. Dorka sokukat ismert is közülük, többekkel beszélgetett is-de nem volt még velük együtt csoportban, hanem sokakkal egyénileg beszélgetett, s ilyenkor jól érezte magát.

Gondolta, mivel hívták, jöjjön el ő is, elfogadja a meghívást. Mivel a közeli étterembe mennek, s ha mégsem érezné jól magát, ott a mobilja, fel tudja hívni a szüleit, hogy vigyék haza. Most mindenesetre nagy izgalommal várta az eseményt, hiszen nem mindennapi dolog volt ez az életében.
Azt nem tudta, miről fog majd  a többiekkel társalogni, de ez kialakul – gondolta.
Végre felvirradt a nagy nap. Dorka csinosan felöltözködött, finom illatú kölnit is permetezett magára.
- Érezd jól magad, kislányom! – mondták a szülei, ha bármi gond lenne, csak hívj!

Amikor bekísérték az étterembe, s leültették, nagy hangzavar, zaj, cigarettafüst fogadta. Próbálta kitalálni ki ülhet mellette, erősen kellett fülelnie, hogy a zajból kiszűrhesse a hangokat.

- Ki ül itt? – kérdezte balra fordulva.
- Hát én! Nem ismersz meg? – kérdezte egy meglehetősen nyers hang.
- Bocsi, de akkora itt a zaj, hogy a saját hangomat is alig hallom! Ha kettesben vagyunk, egy csendesebb helyen, rögtön tudnám, ki vagy!
- Barka vagyok – de most nem beszélgetni jöttünk, hanem lesz nagy eszem-iszom,   diszkó, meg egyéb, mi szem szájnak ingere.
- Tibi, te vagy az? – kérdezte Dorka, a másik irányba fordulva, mert felismerni vélte az erős orgánumú hangot.
- Én vagyok.
Sokáig nem történt semmi, nem szóltak a kislányhoz, a zaj csak erősödött, s Dorka csupán annyit érzékelt, hogy az emberek átkiabálnak egymásnak a másik asztalokhoz, s ők, valahogy, kiválóan megértik egymást.
- Persze, szájról olvasnak, gondolta irigyen Dorka, ez nálam nem jön be. Velem most mi lesz? Mindegy, most már nem léphetek vissza.

- Mit hozhatok inni? – szólalt meg egy kellemes hang.
- Vajon kinek szóltak? – töprengett Dorka, talán neki, vagy a körülötte ülők következnek?
Az előbbi hang ismét megszólalt, de most már a kislány vállára tette a kezét.

- Bocsánat, nem tudtam… ásványvizet kérek szépen.
- Szénsavasat, vagy menteset?
- Szénsavasat.
- Ásványvíz!? – hördült fel Tibi. Pezsgő kell ilyenkor.
- Ráérünk arra még. – mondta Dorka - nem fog leállni vitatkozni, már nagyon bánta, hogy egyáltalán eljött.
Egyszer csak, Dorka összerázkódott. Még jó, hogy a pohár ásványvíz nem volt a kezében, mert lehet, hogy a földön kötött volna ki. Az ijedelem oka, Dorka számára legalábbis,  a váratlanul bekapcsolt  zene volt. Még ha kellemes lett volna, de valami kemény rockzene szólt, s a hangerőt is felcsavarták.

- Na, mi van, Dorka? Majrézunk, - évelődött vele Barka.
A kislány erre nem szólt semmit, úgy is nevetségesnek tűnhetett.
Közben jött egy másik pincér, hogy a megrendeléseket felvegye. Dorka a brassói aprópecsenyénél döntött.

A zaj már számára elviselhetetlen volt, de nem tehetett semmit… azaz mégis. Gondolatban elkalandozott olyan helyre, ahol szívesen lenne, pl. vissza a hangoskönyvei közé, ahol a könyv szereplői elfogadják őt, olyannak, amilyen. Vagyis Dorkán múlik, hogy őket választja-e, és végigizgulja velük az eseményeket, vagy félreteszi a könyvet, mert nem felel meg az érdeklődési körének.

Milyen jó lenne otthon a kis szobájában, s hallgathatná azt a történetet, amit félbe kellett hagynia. Egy állatorvos épp most fáradozik egy szegény üsző megmentésén, de kérdéses, sikerül-e neki? A kislánnyal szinte láttatják az eseményeket, olyan gyönyörűen olvassák fel a könyvet. Miért is nem maradt otthon?

Visszagondolt más társaságokra, ahol közösen, együtt, őt is bevonva, szórakoztak: közösen fejtettek keresztrejtvényt, kvízeket játszottak, viccekkel szórakoztatták egymást – szóval mindig találtak olyan mulatságot, amiben Dorka is részt tudott venni. De rég volt ez már! Ez a társaság felbomlott azóta.

Valami nagy durranás rázta fel a gondolataiból, majd még egy, majd még egy.
- Mi ez? – kérdezte.
- Léggömb.
- Na, már csak ez hiányzott – gondolta Dorka, hiszen annyira nem bírom, ha durrognak körülöttem.

A kemény rockzene tovább tombolt, a léggömbök időnként durrogtak, sőt, még pezsgősüvegeket is bontogattak, annak is olyan „szívet melengető” hangja volt.

Ha ló lennék, gondolta Dorka, most elmenekülnék innen, mit érdekelne az illem?
Dórira gondolt most. Biztosan ő is félne ekkora ricsajban. A füleit bizonyára hátracsapná, s menekülőre fogná, nem kímélve senkit és semmit. Dorkát is hatalmába kerítette ez az érzés, el innen! El innen!! Tökéletesen megértette most a lovak viselkedését. Félnek, ha bármilyen apró változás történik a környezetükben, s addig nem nyugszanak, míg olyan helyre nem kerülnek, ahol a megszokott nyugalom fogadja őket, na meg persze táplálék.

Az ijedt, de még meg nem bokrosodott lovakat, amennyiben szerető gazdáik vannak, csitítgatják, simogatják, veregetik őket, s szép lassan megnyugszanak, hiszen a jó gazdák biztonságot, élelmet, szeretetet jelentenek.

Dorka most kedvenc lovardájába álmodta vissza magát, Dóri hátára. Ott nyugalom van, béke, fegyelem, odafigyelnek egymásra. A múlt alkalommal például, micsoda élményben volt része! Egy másik kislány lovagolt elöl, ő meg önállóan utána. Az előtte lovagló kislány a szeme sarkából figyelte Dorkát, nehogy baja essen. Közben mindenki figyelt a saját lovára, s az oktató, Dóra, mondta, mikor, milyen feladat következik. Dorka már elsajátította a könnyű ügetést, s most a másik kislánnyal együtt ügettek a pályán, teljes összhangban a lovakkal, élvezve a mozgás örömét, ritmusát, s azt a felszabadultságot, hogy most nem fog nekimenni se fának, se falnak, se kerítésnek, se oszlopnak, odafigyelnek rá, s szabadon mozoghat. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphat az élettől!

Dorka miközben ezeket végiggondolta, elmosolyodott.
- Na, min mulatsz? – kérdezte Tibi.
- Csak elgondolkodtam a múltkori lovas élményemen.
- Lovaglás? Ugyan! Majd ledob egyszer az a ló!   
- Figyelnek rám, a ló is, meg az oktatóm is, jó kezekben vagyok, s bízom a barátaimban!
Meghozták az ennivalót.
Dorka ezzel volt most elfoglalva.

Egyszer csak a rockzene elhallgatott, s nem sokkal később felcsendült egy dal –

„Azért vannak a jó barátok…”
Egy mély, kellemes férfi énekét hallotta Dorka, meg egy szintetizátor hangját.

- De jó, élőzene! – gondolta boldogan.

S ezután már nem bánt semmit. Csupa olyan dal következett, amit jól ismert, s a muzsika hangja betöltötte a termet. Dorka evés után pedig felszabadultan énekelte a zenésszel az ismert dalokat. Meghallotta az egyik kedvencét is:

„A zene az kell, mely körülölel, s nem veszünk majd el!”

Ez igaz, itt elveszne, ha nem lennének ezek a kellemes dallamok. A zenész meg ő átkerülnek egy másik világba, ami csak az övék, vagy azoké, akik odafigyelnek.
A muzsika hangja… összeköti azokat az embereket, akik szeretik a szépet, s a dallamok és a szövegek segítségével elkalandoznak más helyekre.

„Mindenkinek van egy álma!”

Hangzik éppen. Dorkának is van. Több is. Szeret ismerkedni, beszélgetni, barátokat szerezni, de csak akkor képes erre, ha van közös téma, érdeklődési kör, na meg csendes zugok, helyek, ahol nyugodtan lehet beszélgetni.

Felcsendült a „Boldog szülinapot!”, s hozták a tortát.
Dorka alig várta, hogy még több szép számot halljon. Ő maga is játszik szintetizátoron, ha megtetszik neki egy dallam, addig dúdolgatja, amíg hallás után rá nem érez a billentyűkön a dallamra, majd az akkordokra.

Milyen furcsa, a zenészt nem tapsolja meg senki, nem is figyelnek rá? – gondolta Dorka. Pedig mennyi gyakorlás és kemény munka kell ahhoz, hogy szépen és gördülékenyen menjen minden,, sok-sok óra a hangszer előtt. Dorka már csak tudja, őt is felkérték párszor, hogy zenéljen, s mennyit készült mindig ezekre az alkalmakra!    Bizony többször is megtapsolta a zenészt, ámbár nem tudta, mi hallatszott ebből a nagy lármában… de a zajt a muzsika hangja áttörte.

„A lelkünk addig vágtat, míg hajtanak a vágyak!”
- Hurrá! A lovas himnusz! A kedvencem!

A vágyak azok hajtanak, s lovagolni fogok-  még sokáig mert ez a legfőbb célom! A lovaglás adta öröm a legszebb érem! Ez nem kívül, hanem belül van az ember lelkében.

„Ahol győz a remény és a baj menekül,
Ülj fel egy lóra, s repülj!”
– énekelte éppen a zenész.

- Győznie is kell a reménynek a bajokkal szemben, menekülünk lovunkkal a problémák elől! – persze még nem vágtában, kuncogott magában Dorka, a lelkem most is vágtat, az igaz, de az ügetésnél is érzem azt a szárnyalásszerű érzést.

„Nem kell, hogy száguldj,
Kell még a tegnap, hogy holnapot láss!”

-  Nem is sietek sehova!-A vágta majd ráér, szeretném egyszer legalább kipróbálni, de én ráérek. Mindennek eljön az ideje, hiszen a cél az, hogy még nagyon sokáig lovagoljak!
Dorka egyszer csak édesanyja hangját hallotta meg maga mellett:

Gyere, Dorka, hazamegyünk.
- Jó, anya, de oda szeretnék menni a zenészhez, s megköszönni neki ezt a csodálatos, zenés délutánt.
Oda is mentek.

- Nagyon hálás vagyok a sok szép dalért, gyönyörűen játszik! – mondta Dorka csillogó szemmel.
- Láttam, hogy nagyon élvezted, gyönyörű hangod van, hallottam, amikor énekeltél.
- Már szinte csak neked játszottam, hálás közönségem voltál, köszönöm- mondta a zenész, megsimogatva Dorka kezét.
- Nos, hogy érezted magad? – kérdezték otthon a családtagok.
- Ha a zenész nem lett volna, hazaszaladtam volna – sóhajtotta Dorka.
- Beszélgettek azért veled?
- Szinte alig. Nem gondoltam volna, hogy csoportban az úgymond kedves ismerősök nagyzolnak, felvágnak egymás előtt, s korántsem olyan kedvesek, mint négyszemközt.
- Ugye megmondtam! Ezért kellett elmenned? – hangzott a jól ismert mondat.
- Nem számít, legalább kipróbáltam, nem mondhatják, hogy kihúzom magam mindenből. Meg különben is a sok szép zenéért megérte!

Másnap a lovardában Dorkát futószáron lovagoltatták, hogy a gyakorlatokat pontosítsák, korrigálják. Dóra nagyon meg volt elégedve.
- Dorka, ez álomszép! – mondta.

Mindig szokott szólni zene körülöttük. Egyszer csak mit hall Dorka:
„A lelkünk addig vágtat…”
- Ezt nem hiszem el! – kiáltotta a kislány. Ez a lovas himnusz, s most itt vagyok Dóri nyergében!

Akaratlanul a zene ütemére kezdte el hajtani a lovat, szépen élénkítette, s még mindig ütemben maradtak—összeolvadt a zene a mozgás ütemével.

Dóri lassú ügetésbe fogott, Dorkának sikerült kiülnie a tanügetést, s közben szólt a dal:
„Ahol győz a remény, s a baj menekül,
Ülj fel egy lóra, s repülj!”

A muzsika hangja, a lóval való teljes testi kontaktus, az összhangban történő együttmozgás, az egymásra való odafigyelés – ezekre van Dorkának szüksége.
-  Dórikám, kincsem,érzed, ahogy táncolunk? – kérdezte Dorka, félig sírva, félig nevetve.
Ez a Lovas Himnusz! Ezt így kell csinálni! Kobakban, lovas mellényben, lovaglónadrágban, csizmában, lóháton!

Mielőtt a dallam lassan véget ért volna, Dorka hirtelen felállt könnyített ülésbe, hiszen ez himnusz, s a tiszteletet meg kell adni. Nem így van?