Évszám
2012
Beküldő
horvend
Mottó:
- Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.
1946. január 10-én a Murakeresztúri vasútállomásra érkezett egy személyeket szállító, de nem személyvonat a Mura túlpartjáról, Jugoszlávia felől. A szerelvényt kísérő partizán százados segítséget kért a magyaroktól 264 svábnak Szlovéniából Ausztriába történő átutaztatására.
Az értetlenkedő vasutasnak, illetve a határvadász őrs parancsnokának elmondta a százados, hogy a háborúban megrongálódott jugoszláv vasútvonalak bizonyos szakaszai nem alkalmasak a vonatok közlekedtetésére, így nem tudják közvetlenül Ausztriába szállítani az embereket, ezért van szükség erre a kerülőre. Arról határozottan biztosította a magyar felet, hogy az osztrákok átveszik a szállítmányt, bár erről hivatalos iratot bemutatni nem tudott.
A Murakeresztúri határvadász őrs konzultált az illetékesekkel, s miután a Soproni határrendőrség is igent mondott a szállítmány fogadására és kiléptetésére az osztrákok felé, a fűtetlen marhavagonokból álló vonat robogott Bécs felé.
A jugoszlávok január 14-én 670 emberrel, majd január 16-án 2224 emberrel ugyancsak „eljátszották” a beléptetést, és megtörtént a továbbítás.
Nem sokkal ezután, január 25-én két szerelvény érkezett Bécsből Murakeresztúrra. A vonatokon utazó 1114 fő Jugoszláviába tartott (volna), de a jugoszlávok hallani sem akartak a szerelvények átvételéről. Pedig az utasítás a négyhatalmi megszállás alatt álló Bécsben, az angolok részéről jött, akik szemében nyilván nem volt elfogadható a népesség átköltöztetésének ezen formája. Merthogy arról volt szó. Egy nép, népesség átköltöztetéséről.
Hogy miért? Azért, mert Jugoszláviában némettelenítési akció indult be még 1944 októberében.
Ennek előzménye, hogy az 1920-as St.-germain-i békeszerződés úgy alakította Ausztria Karintia tartománya déli részének, valamint Stájerország ugyancsak déli részének történelmét, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Ennek az új szláv államalakulatnak polgáraként élt – Szlovénia területén – 74000 alsóstájer és 14000 gottscherr. Az elcsatolt területekkel összesen több mint 500000 német ajku lakosa volt a királyságnak.
A II. világháború idején, 1941-45. között megint fordult egyet a sors kereke az Ausztriától elcsatolt területeken élőkkel. Most visszakerültek a III. Birodalomhoz.
Tito „partizán parlament”-je „törvénybe” foglalta minden német – legyen az bár népi, vagy birodalmi - kollektív háborús bűnösségét.
Az a bizonyos törvény felsorolta a jugoszláv államot alkotó nemzeteket. Közöttük nem szerepeltek sem a németek, sem a magyarok, sem az albánok.
A kollektív háborús bűnösség vagyon- és állampolgárság-vesztéssel járt együtt. Aki tehette, menekült. El is indultak több százezren. 1945-ben kb. 195000 népi német, valamint húszezer alsóstájer és néhány ezer gottscherr maradt Tito Jugoszláviájában. Megindult a pogrom ellenük. Azokra a népi németekre, akiknek sikerült kimaradniuk a vérengzésből és életben maradtak, kitelepítés várt. A szlovéniai stájereket, karintiaiakat pedig munkatáborokban dolgoztatták.
És még mindig maradtak svábok, akiktől Titoék meg akartak szabadulni. A tisztogatás Szlovéniában, a vend vidéken élő német ajkú lakosság ellen irányult. Ez a vend vidék azzal vívta ki a jugoszláv vezetés haragját, hogy a nemrégen lezajlott választások során Tito-ellenes magatartást tanúsított.
Csak tetézte a bajt, hogy ezekre - az egyébként két nyelvet beszélő - emberekre mondhatni mindkét oldalon ferde szemmel néztek már a két világháború közti időszakban is. Jugoszláviában „Nemski”-nek hívták őket, az osztrákok meg - mivel a szláv népekhez tartozó vendek között valamilyen mértékben elszlávosodtak, így nem teljes értékű németnek számítottak – „Windischen”-nek mondták őket.
Összeszedték hát télvíz idején a kollektív háborús bűnökkel és a Tito-ellenességgel vádolható embereket, akik között magyarok is voltak, talán vendek is, és felrakták őket a tíz perc alatt összeszedhető batyujukkal – ennyi időt kaptak ugyanis otthonuk elhagyására – a fűtetlen marhavagonokba és elindították őket Muraszombatból Csáktornyán és Kotoribán át Murakeresztúrra, hogy onnan továbbítsák őket Bécsbe.
Itt kellett trükközni a Murakeresztúri határőrizeti szervekkel, amit nagyon hihető módon elő is adtak, hiszen az összesen 3158 ember el is jutott Bécsbe. Onnan küldtek vissza két szerelvényben 1776 embert Jugoszláviába az angolok, akik közül 1114 ember érkezett meg Murakeresztúrra. Aztán otthagyták őket. A két létszám közti 662 embernyi különbséggel vajon mi lett? Pontos választ talán senki sem tud.
A vonatot kísérő jugoszláv személyzet, a partizán százados, néhány állítólagos gondozó és orvos mindenesetre gyorsan otthagyta az embereket és elutazott hazájába. Nem volt nehéz, hiszen csak 5 km-re kellett eljutniuk a Mura túlpartjára, Kotoriba állomásra. Ott maradtak az elgyötört emberek Murakeresztúr állomáson élelem nélkül, ráadásul vérhas és tífuszjárvány tört ki közöttük.
Ezek a magukra maradt emberek szembesültek azzal a ténnyel, hogy sehol sem kellenek, sehol nem fogadják be őket.
Hivatalos intézkedés történt ugyan ellátásukra, valamint a szerelvény jugoszláv területre történő mielőbbi továbbítására, de mégis volt olyan bő két hét, amikor Murakeresztúr és a környékbeli falvak lakosainak segítsége nélkül nem élték volna túl a szörnyű megpróbáltatásokat.
Így is ott halt meg 77 ember, akiket a Murakeresztúri sírásó szállított el a vasútról a temetőbe tehenes fogatával. Ott használható ruhadarabjaikat levetette róluk, ezek a holmik voltak ugyanis a sírásó fizetségei. A holtakat koporsó nélkül egy - korábban kibővített - közös sírba helyezte. Az elföldelés alatt - a római katolikus szertartás szerint – a helybeli pap és egynéhány asszony imádkozott.
Közben, aki tehette, segített az élőkön.
Nagyanyám akkor sem riadt vissza attól, hogy segítsen ezeken az embereken, amikor megtudta, hogy az egyik falubeli asszony lábát úgy meglőtte az őrzésre kirendelt katona, hogy vasúti kézihajtánnyal vitték a Nagykanizsai kórházba sérülése miatt. Annyi volt a bűne, hogy egy darab kenyeret akart beadni a vagonba a szegény éhezőknek. Ő ugyan vasutas férjének vitt ebédet az állomásra, de meghallotta a szerencsétlen éhező emberek könyörgését, és azonnal tudta, hogy mit kell tennie.
Így volt ezzel nagyanyám is, aki a falusi szegény családok egyik jellegzetes étkét készítette el nekik: bablevest. Mindegy volt, kinek főzte: lehetett az magyar, sváb, vend, bárki. A lényeg, hogy segítsen a rászorulókon. Legnagyobb kondérjában főzte a jókora adag levest, kenyeret sütött, s vitték az éhezőknek… Előző este, a vacsoránál beszélte a család, ki mit hallott a menekültekről. A beszélgetés természetesen horvát nyelven, az ott beszélt káj-dialektusban folyt.
- Mama! Értik, amit beszélünk! – újságolták a gyerekek, akik már csak kíváncsiságból is megnézték, hogy vajon kik vannak azokban a vagonokban?
- Értik, persze, hogy értik, hiszen Szlovéniából, vendektől jöttek. Nincsenek is messze tőlünk, ugyanolyan emberek, mint mi. – a gyerekeknek el kellett magyarázni, hogy német anyanyelvű emberek, akik vendek között élnek, így nem csoda, ha értik akár a horvát nyelvet is, de beszélni nehezebb nekik. Azt különösen nehéz volt megmagyarázni, hogy kik és miért bánnak velük ilyen embertelenül. Még a szülők sem tudták pontosan a körülményeket. De az mindenki számára világos volt, hogy ilyet nem követhet el senki emberfia a másikkal szemben.
- Tudjátok, nálunk a magyar meg a horvát nyelv keveredik, ott pedig a svábok nyelve a venddel. -
Az egész vacsora arról szólt, hogy ezeket a szegény embereket, akik a vend vidékről jöttek, nem akarják befogadni sehol sem őket. Bárkik is lettek volna, nem lett volna kérdés, hogy segítsenek-e rajtuk, vagy sem.
A hatgyerekes családanya hajnalban fölkelt, s míg gyúrta a kenyeret, eszébe jutott egy történet, amikor is a falu zsidó kereskedője segített az ő családján.
Vajon mi lehet velük?- sóhajtott egyet. Jó kapcsolatban voltak egymással, gyerekeik együtt játszottak. Mikor is vitték el őket?- tűnődött el a közelmúlt eseményein. Aztán egy még korábbi, a két háború közti, az a bizonyos történet pergett le előtte.
Kilencedik – akik közül hat érte meg a felnőttkort - gyermekével volt terhes, amikor is váratlanul bevérzett. A Nagykanizsai közkórházban kapott orvosi ellátást. Csakhogy oda el is kellett jutni. A családfő be is fogta két tehenét a szekérbe, a nagyobb gyerekek dunnával, párnával körberakták a szekeret, s azon utazott a boldog-boldogtalan kismama. A kórházban megfelelő ellátást kapott, de a belátható időn belül bekövetkező szülésig nem kellett bent maradnia. Haza sem lehetett vinni, mert már az idő is rosszabbra fordult, meg aztán, ha ilyen bajos ez a terhesség, hogyan jut be időben a 18 km-re lévő kórházba az Anyuka? Akinek eddig minden egyes szülése (az ikerszülés is) otthon zajlott le? Arról nem is beszélve, hogy a kórházi bennmaradásért fizetni kellett, s erre igazán nem volt pénze a sokgyerekes családnak. Akadt egy kedves kanizsai ismerős család, akiknél kihúzta az időt december 24-ig. Igen, egy ilyen szép napon született meg Ádám, akinek a nevét a kórház nővére adta. Érdeklődött a kismamától, hogy mi legyen a gyerek neve?
- Hát, nem is tudom… –
- Micsoda!? Volt rá kilenc hónapjuk és nem tudták megbeszélni a gyerek nevét?! – zsörtölődött kedvesen a nővér.
Nagy volt a boldogság a családban, amikor a legkisebb gyereket hazahozták a kórházból és végre Anyuka is otthon lehetett. De a két ikernővér, Teri és Rozi sehogysem volt kibékülve öccsük nevével.
- Ádám? Nem szép név. – húzogatták szájukat a nagylányok.
- Legyen inkább István. - Így kapta a keresztségben az Ádám-István nevet a gyönyörű-szép kisfiúcska. Mert az volt, gyönyörűséges kisfiú. Aki sajnos, csak hat hónapot élt. Habár ez akkoriban ez nem számított olyan nagy ritkaságnak, de mindenki nagyon sajnálta a gyereket. Elvesztése a családnak anyagi terhet is jelentett. Egyszerűen nem volt pénz az eltemettetésére. S ekkor az említett zsidó boltos – aki nyilván jól ismerte a falu lakosságát – feltette azt a kérdést az apának, ami megmentette a helyzetet:
- Mennyi pénz kell a temetésre? – Tehát nem az az álszenteskedő, esetleg megalázó hangsúlyú, érdeklődő kérdés hangzott el, hogy „Miben segíthetek?” – amiben az esetleges pénzügyi segítség elutasítása is benne van. Így a család tisztességesen eltemethette legkisebb gyermekét. A zsidó boltosnak pedig arra is volt gondja, hogy a családot ne gyötörje a pénz visszaadásával. Nagyon jól tudta, hogy ha most nincs pénzük, máskor sem lesz. Terményben kérte vissza a pénz ellenértékét, ami aztán ősszel búza, kukorica formájában meg is érkezett a boltos családhoz....
Ott, a vagon mellett állva hallotta, hogy egy újszülött halt meg a menekültek közül. A sírdogáló anya jajveszékelését akkor is megértette volna, ha nem hallja ki a svábból a szlávos, vend szavakat. Úgy panaszkodott, ahogy csak egy anya tud. De hálásan nézett egy másik anyára, aki mély együttérzéssel nyugtatgatta ebben a lehetetlen helyzetben. Hazafelé tartva is csak a szerencsétlen emberekre tudott gondolni. Egy anyának itt kellett megszülnie? Ebben a hidegben? Ízlelgette a kisbaba nevét: Paula Senekowitsch. Sváb is, meg vend is… Szegénykémnek miért kellett meghalnia?
Mindeközben a hivatalos szervek intézkedtek, s a jugoszláv hatóságok február 10-én átvették a szerelvényt, ami 17 óra 30 perckor hagyta el Magyarország területét.
A Murakeresztúri temetőben áll egy síremlék, mely őrzi azoknak a nevét, emlékét, akiket igaztalanul toloncoltak ki hazájukból, s haltak meg értelmetlenül egy politikai döntés miatt.
Senkinek sem kellettek. Egy horvát falu lakossága pedig nem mérlegelt. Azt tette, amit kellett: segített a bajbajutottakon.
Ma már kideríthetetlen, hogy ismerték-e a tolerancia szót. Ha nem, nem is baj, mert ez azt jelentené, hogy csak eltűrték a bajbajutottakat. Nem, ennél sokkal többről volt szó: a pozitív kicsengésű együttérzés, együvé tartozás munkált bennük, amikor segítettek a menekülteken.
Eljött az ideje annak is, hogy tegyenek arról: soha ne merüljön feledésbe, miként lehet embereket megalázni, elhurcolni, hagyni meghalni, meggyilkolni csupán azért, mert egy olyan néphez tartoztak, amelyik a hatalom szemében valamiért bűnösnek lett kimondva.
A falu lakossága, az elhurcoltak még élő tanúi, valamint a hozzátartozók, tisztelgők minden évben eljönnek, és magyarok, horvátok, svábok, vendek és más nemzetiségűek együtt emlékeznek egy múltbeli gyötrelmes eseményre.
- Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.
1946. január 10-én a Murakeresztúri vasútállomásra érkezett egy személyeket szállító, de nem személyvonat a Mura túlpartjáról, Jugoszlávia felől. A szerelvényt kísérő partizán százados segítséget kért a magyaroktól 264 svábnak Szlovéniából Ausztriába történő átutaztatására.
Az értetlenkedő vasutasnak, illetve a határvadász őrs parancsnokának elmondta a százados, hogy a háborúban megrongálódott jugoszláv vasútvonalak bizonyos szakaszai nem alkalmasak a vonatok közlekedtetésére, így nem tudják közvetlenül Ausztriába szállítani az embereket, ezért van szükség erre a kerülőre. Arról határozottan biztosította a magyar felet, hogy az osztrákok átveszik a szállítmányt, bár erről hivatalos iratot bemutatni nem tudott.
A Murakeresztúri határvadász őrs konzultált az illetékesekkel, s miután a Soproni határrendőrség is igent mondott a szállítmány fogadására és kiléptetésére az osztrákok felé, a fűtetlen marhavagonokból álló vonat robogott Bécs felé.
A jugoszlávok január 14-én 670 emberrel, majd január 16-án 2224 emberrel ugyancsak „eljátszották” a beléptetést, és megtörtént a továbbítás.
Nem sokkal ezután, január 25-én két szerelvény érkezett Bécsből Murakeresztúrra. A vonatokon utazó 1114 fő Jugoszláviába tartott (volna), de a jugoszlávok hallani sem akartak a szerelvények átvételéről. Pedig az utasítás a négyhatalmi megszállás alatt álló Bécsben, az angolok részéről jött, akik szemében nyilván nem volt elfogadható a népesség átköltöztetésének ezen formája. Merthogy arról volt szó. Egy nép, népesség átköltöztetéséről.
Hogy miért? Azért, mert Jugoszláviában némettelenítési akció indult be még 1944 októberében.
Ennek előzménye, hogy az 1920-as St.-germain-i békeszerződés úgy alakította Ausztria Karintia tartománya déli részének, valamint Stájerország ugyancsak déli részének történelmét, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Ennek az új szláv államalakulatnak polgáraként élt – Szlovénia területén – 74000 alsóstájer és 14000 gottscherr. Az elcsatolt területekkel összesen több mint 500000 német ajku lakosa volt a királyságnak.
A II. világháború idején, 1941-45. között megint fordult egyet a sors kereke az Ausztriától elcsatolt területeken élőkkel. Most visszakerültek a III. Birodalomhoz.
Tito „partizán parlament”-je „törvénybe” foglalta minden német – legyen az bár népi, vagy birodalmi - kollektív háborús bűnösségét.
Az a bizonyos törvény felsorolta a jugoszláv államot alkotó nemzeteket. Közöttük nem szerepeltek sem a németek, sem a magyarok, sem az albánok.
A kollektív háborús bűnösség vagyon- és állampolgárság-vesztéssel járt együtt. Aki tehette, menekült. El is indultak több százezren. 1945-ben kb. 195000 népi német, valamint húszezer alsóstájer és néhány ezer gottscherr maradt Tito Jugoszláviájában. Megindult a pogrom ellenük. Azokra a népi németekre, akiknek sikerült kimaradniuk a vérengzésből és életben maradtak, kitelepítés várt. A szlovéniai stájereket, karintiaiakat pedig munkatáborokban dolgoztatták.
És még mindig maradtak svábok, akiktől Titoék meg akartak szabadulni. A tisztogatás Szlovéniában, a vend vidéken élő német ajkú lakosság ellen irányult. Ez a vend vidék azzal vívta ki a jugoszláv vezetés haragját, hogy a nemrégen lezajlott választások során Tito-ellenes magatartást tanúsított.
Csak tetézte a bajt, hogy ezekre - az egyébként két nyelvet beszélő - emberekre mondhatni mindkét oldalon ferde szemmel néztek már a két világháború közti időszakban is. Jugoszláviában „Nemski”-nek hívták őket, az osztrákok meg - mivel a szláv népekhez tartozó vendek között valamilyen mértékben elszlávosodtak, így nem teljes értékű németnek számítottak – „Windischen”-nek mondták őket.
Összeszedték hát télvíz idején a kollektív háborús bűnökkel és a Tito-ellenességgel vádolható embereket, akik között magyarok is voltak, talán vendek is, és felrakták őket a tíz perc alatt összeszedhető batyujukkal – ennyi időt kaptak ugyanis otthonuk elhagyására – a fűtetlen marhavagonokba és elindították őket Muraszombatból Csáktornyán és Kotoribán át Murakeresztúrra, hogy onnan továbbítsák őket Bécsbe.
Itt kellett trükközni a Murakeresztúri határőrizeti szervekkel, amit nagyon hihető módon elő is adtak, hiszen az összesen 3158 ember el is jutott Bécsbe. Onnan küldtek vissza két szerelvényben 1776 embert Jugoszláviába az angolok, akik közül 1114 ember érkezett meg Murakeresztúrra. Aztán otthagyták őket. A két létszám közti 662 embernyi különbséggel vajon mi lett? Pontos választ talán senki sem tud.
A vonatot kísérő jugoszláv személyzet, a partizán százados, néhány állítólagos gondozó és orvos mindenesetre gyorsan otthagyta az embereket és elutazott hazájába. Nem volt nehéz, hiszen csak 5 km-re kellett eljutniuk a Mura túlpartjára, Kotoriba állomásra. Ott maradtak az elgyötört emberek Murakeresztúr állomáson élelem nélkül, ráadásul vérhas és tífuszjárvány tört ki közöttük.
Ezek a magukra maradt emberek szembesültek azzal a ténnyel, hogy sehol sem kellenek, sehol nem fogadják be őket.
Hivatalos intézkedés történt ugyan ellátásukra, valamint a szerelvény jugoszláv területre történő mielőbbi továbbítására, de mégis volt olyan bő két hét, amikor Murakeresztúr és a környékbeli falvak lakosainak segítsége nélkül nem élték volna túl a szörnyű megpróbáltatásokat.
Így is ott halt meg 77 ember, akiket a Murakeresztúri sírásó szállított el a vasútról a temetőbe tehenes fogatával. Ott használható ruhadarabjaikat levetette róluk, ezek a holmik voltak ugyanis a sírásó fizetségei. A holtakat koporsó nélkül egy - korábban kibővített - közös sírba helyezte. Az elföldelés alatt - a római katolikus szertartás szerint – a helybeli pap és egynéhány asszony imádkozott.
Közben, aki tehette, segített az élőkön.
Nagyanyám akkor sem riadt vissza attól, hogy segítsen ezeken az embereken, amikor megtudta, hogy az egyik falubeli asszony lábát úgy meglőtte az őrzésre kirendelt katona, hogy vasúti kézihajtánnyal vitték a Nagykanizsai kórházba sérülése miatt. Annyi volt a bűne, hogy egy darab kenyeret akart beadni a vagonba a szegény éhezőknek. Ő ugyan vasutas férjének vitt ebédet az állomásra, de meghallotta a szerencsétlen éhező emberek könyörgését, és azonnal tudta, hogy mit kell tennie.
Így volt ezzel nagyanyám is, aki a falusi szegény családok egyik jellegzetes étkét készítette el nekik: bablevest. Mindegy volt, kinek főzte: lehetett az magyar, sváb, vend, bárki. A lényeg, hogy segítsen a rászorulókon. Legnagyobb kondérjában főzte a jókora adag levest, kenyeret sütött, s vitték az éhezőknek… Előző este, a vacsoránál beszélte a család, ki mit hallott a menekültekről. A beszélgetés természetesen horvát nyelven, az ott beszélt káj-dialektusban folyt.
- Mama! Értik, amit beszélünk! – újságolták a gyerekek, akik már csak kíváncsiságból is megnézték, hogy vajon kik vannak azokban a vagonokban?
- Értik, persze, hogy értik, hiszen Szlovéniából, vendektől jöttek. Nincsenek is messze tőlünk, ugyanolyan emberek, mint mi. – a gyerekeknek el kellett magyarázni, hogy német anyanyelvű emberek, akik vendek között élnek, így nem csoda, ha értik akár a horvát nyelvet is, de beszélni nehezebb nekik. Azt különösen nehéz volt megmagyarázni, hogy kik és miért bánnak velük ilyen embertelenül. Még a szülők sem tudták pontosan a körülményeket. De az mindenki számára világos volt, hogy ilyet nem követhet el senki emberfia a másikkal szemben.
- Tudjátok, nálunk a magyar meg a horvát nyelv keveredik, ott pedig a svábok nyelve a venddel. -
Az egész vacsora arról szólt, hogy ezeket a szegény embereket, akik a vend vidékről jöttek, nem akarják befogadni sehol sem őket. Bárkik is lettek volna, nem lett volna kérdés, hogy segítsenek-e rajtuk, vagy sem.
A hatgyerekes családanya hajnalban fölkelt, s míg gyúrta a kenyeret, eszébe jutott egy történet, amikor is a falu zsidó kereskedője segített az ő családján.
Vajon mi lehet velük?- sóhajtott egyet. Jó kapcsolatban voltak egymással, gyerekeik együtt játszottak. Mikor is vitték el őket?- tűnődött el a közelmúlt eseményein. Aztán egy még korábbi, a két háború közti, az a bizonyos történet pergett le előtte.
Kilencedik – akik közül hat érte meg a felnőttkort - gyermekével volt terhes, amikor is váratlanul bevérzett. A Nagykanizsai közkórházban kapott orvosi ellátást. Csakhogy oda el is kellett jutni. A családfő be is fogta két tehenét a szekérbe, a nagyobb gyerekek dunnával, párnával körberakták a szekeret, s azon utazott a boldog-boldogtalan kismama. A kórházban megfelelő ellátást kapott, de a belátható időn belül bekövetkező szülésig nem kellett bent maradnia. Haza sem lehetett vinni, mert már az idő is rosszabbra fordult, meg aztán, ha ilyen bajos ez a terhesség, hogyan jut be időben a 18 km-re lévő kórházba az Anyuka? Akinek eddig minden egyes szülése (az ikerszülés is) otthon zajlott le? Arról nem is beszélve, hogy a kórházi bennmaradásért fizetni kellett, s erre igazán nem volt pénze a sokgyerekes családnak. Akadt egy kedves kanizsai ismerős család, akiknél kihúzta az időt december 24-ig. Igen, egy ilyen szép napon született meg Ádám, akinek a nevét a kórház nővére adta. Érdeklődött a kismamától, hogy mi legyen a gyerek neve?
- Hát, nem is tudom… –
- Micsoda!? Volt rá kilenc hónapjuk és nem tudták megbeszélni a gyerek nevét?! – zsörtölődött kedvesen a nővér.
Nagy volt a boldogság a családban, amikor a legkisebb gyereket hazahozták a kórházból és végre Anyuka is otthon lehetett. De a két ikernővér, Teri és Rozi sehogysem volt kibékülve öccsük nevével.
- Ádám? Nem szép név. – húzogatták szájukat a nagylányok.
- Legyen inkább István. - Így kapta a keresztségben az Ádám-István nevet a gyönyörű-szép kisfiúcska. Mert az volt, gyönyörűséges kisfiú. Aki sajnos, csak hat hónapot élt. Habár ez akkoriban ez nem számított olyan nagy ritkaságnak, de mindenki nagyon sajnálta a gyereket. Elvesztése a családnak anyagi terhet is jelentett. Egyszerűen nem volt pénz az eltemettetésére. S ekkor az említett zsidó boltos – aki nyilván jól ismerte a falu lakosságát – feltette azt a kérdést az apának, ami megmentette a helyzetet:
- Mennyi pénz kell a temetésre? – Tehát nem az az álszenteskedő, esetleg megalázó hangsúlyú, érdeklődő kérdés hangzott el, hogy „Miben segíthetek?” – amiben az esetleges pénzügyi segítség elutasítása is benne van. Így a család tisztességesen eltemethette legkisebb gyermekét. A zsidó boltosnak pedig arra is volt gondja, hogy a családot ne gyötörje a pénz visszaadásával. Nagyon jól tudta, hogy ha most nincs pénzük, máskor sem lesz. Terményben kérte vissza a pénz ellenértékét, ami aztán ősszel búza, kukorica formájában meg is érkezett a boltos családhoz....
Ott, a vagon mellett állva hallotta, hogy egy újszülött halt meg a menekültek közül. A sírdogáló anya jajveszékelését akkor is megértette volna, ha nem hallja ki a svábból a szlávos, vend szavakat. Úgy panaszkodott, ahogy csak egy anya tud. De hálásan nézett egy másik anyára, aki mély együttérzéssel nyugtatgatta ebben a lehetetlen helyzetben. Hazafelé tartva is csak a szerencsétlen emberekre tudott gondolni. Egy anyának itt kellett megszülnie? Ebben a hidegben? Ízlelgette a kisbaba nevét: Paula Senekowitsch. Sváb is, meg vend is… Szegénykémnek miért kellett meghalnia?
Mindeközben a hivatalos szervek intézkedtek, s a jugoszláv hatóságok február 10-én átvették a szerelvényt, ami 17 óra 30 perckor hagyta el Magyarország területét.
A Murakeresztúri temetőben áll egy síremlék, mely őrzi azoknak a nevét, emlékét, akiket igaztalanul toloncoltak ki hazájukból, s haltak meg értelmetlenül egy politikai döntés miatt.
Senkinek sem kellettek. Egy horvát falu lakossága pedig nem mérlegelt. Azt tette, amit kellett: segített a bajbajutottakon.
Ma már kideríthetetlen, hogy ismerték-e a tolerancia szót. Ha nem, nem is baj, mert ez azt jelentené, hogy csak eltűrték a bajbajutottakat. Nem, ennél sokkal többről volt szó: a pozitív kicsengésű együttérzés, együvé tartozás munkált bennük, amikor segítettek a menekülteken.
Eljött az ideje annak is, hogy tegyenek arról: soha ne merüljön feledésbe, miként lehet embereket megalázni, elhurcolni, hagyni meghalni, meggyilkolni csupán azért, mert egy olyan néphez tartoztak, amelyik a hatalom szemében valamiért bűnösnek lett kimondva.
A falu lakossága, az elhurcoltak még élő tanúi, valamint a hozzátartozók, tisztelgők minden évben eljönnek, és magyarok, horvátok, svábok, vendek és más nemzetiségűek együtt emlékeznek egy múltbeli gyötrelmes eseményre.