Naltalmor herceg a Kalcedon királyság trónörököse, a palota könyvtártermében elmélyülten tanulmányozott egy régi-régi, egérrágta, megsárgult, vaskos könyvet. A könyv többek között az évszázadok óta letűnt királyság, Dsuang Mal uralkodójának, Dsuang Dszinek cselekedeteit beszélte el. Köztük a következő, szomorú történetet.
„Dsuang Dszi tizenkét leánya, nap tizenkét arany sugára, nincs hozzájuk fogható szépség, de szívük feneketlen mélység. Szeretőt tartottak, ünnepet, a vígság soha nem szűnhetett, nem értettek ők semmi máshoz, csak vég nélküli kacagáshoz! Dsuang Dszi egy nap, vak dühében, hogy ne nyomja szívét a szégyen, tizenkét lányára kimondott, átkot, amit maga se gondolt. Tizenkét ledér, szép leányra, tizenkétszeresen szállt átka, kimondta mind a tizenkétszer, harag izzott öreg szemében . . . „– Szárnyatok legyen, mint két tenyér, szivárvány színre hímezze fény, szálljatok mélyére vadonnak, ahol jaguárok osonnak, virágok kelyhén ott éljetek, szépségetek legyen mérgetek, ki rátok néz: örök átok szálljon! Vadon mélyén virággá váljon!” Szabott a fény minden leánynak szivárványból pillangó szárnyat, suttogó, szép tündérszárnyakat, hogy vadon mélyére szálljanak. Vadon élő pillangók lettek, életre kelt szivárvány pelyhek, virágok kelyhén, mézen élnek, suttogó szárnyú, néma lények. Azóta minden hű emberét Dsuang Dszi vadonba küldte szét, keressék pillangó lányait, hol bontják ki tündérszárnyaik . . . De mindegyik virággá válott, aki rájuk nézett és megállott, vadon mélyén virágok nyílnak, virágokon pillangók sírnak . . .”
Naltalmort annyira lenyűgözte a történet, hogy elhatározta, kideríti, igaz vagy sem. De amint becsukta a könyvet, hogy helyére tegye, az rögvest ki is nyílt, ugyanazon az oldalon, ahol a pillangólányok története volt leírva. Ahonyszor csak becsukta, ez mindig megismétlődött. Végül már be se tudta csukni, a könyv mozdíthatatlanul hevert előtte, mintha odaszögezték volna.
Épp ezen a furcsaságon töprengett, mikor nyikorogva kinyílt a könyvtárterem ajtaja, és tudós tanítója, a vénséges vén Aggapor csoszogott be rajta. Naltalmor az asztalhoz hívta, és elbeszélte mindazt, amit a könyvben olvasott, és a könyvvel történt. Kijelentette, ha igaz a történet, feltett szándéka megszabadítani a lányokat az átok alól.
A tudós öreg egészen odalett aggodalmában, mikor megtudta, mit tervez a trónörökös.
- Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot! Aki csak a közelükbe ment, soha nem tért vissza. Abban az átkozott erdőben mind virággá változtatta őket az átok, amint a pillangókat megpillantották. Annyi híres vitéz, tudós, de még közember is megkísérelte az átok megtörését, hogy a Dsuang királyság szinte kiürült, színe-java odaveszett. Ezért tűnt el a föld színéről, csak ködös emléke él néhány ősi történetben.
- Pedig én megpróbálom a lehetetlent is! – határozta el Naltalmor keményen.
Az öreg látta, hogy beszéddel itt nem sokra megy, ezért inkább jobb, ha segíti a trónörököst szándékában.
- Hát jó – sóhajtott megadón -, segítek, ahogy csak tőlem telik. De nem garantálhatok semmit. Te is ott végezheted abban az erdőben, virággá változva örök időkig, ezt ne feledd! Az viszont jó jel, hogy a könyv neked kinyílik ott, ahol a történet le van írva. Az még jobb, hogy be se lehet immár csukni. Ez azt jelenti, te vagy hivatott véghezvinni a tettet, a pillangólányok kiszabadítását. Legalábbis remélem, hogy ezt jelenti, mert ha az ellenkezőjét, akkor abba bele se gondolok.
- Lehet valamiféle agyafúrt csapda is?
- Nem hinném. A könyv soha nem viselkedett így. Igaz, nem sokan forgatták. Talán a könyvön keresztül választott ki téged egy felsőbb hatalom, vagy az átokhoz csatolt szabadító formula, egyszóval te lehetsz a lányok végső reménye. De ez csak egy öregember találgatása.
- Aki azért hatalmas tudós.
- De tudása véges. Lehet, hogy véget ér, mielőtt bepillanthatna a könyv titkába. Hacsak . . .
- Hacsak ?
- Hacsak olvasni nem tudunk a sorok között – dörmögte a vénség.
Aggapor kis aranykulcsot kotort ki egyik buggyos zsebéből, odacsoszogott az ajtó melletti sokfiókos szekrénykéhez, és belepróbálgatta a zárakba. Közben baljós hangon motyogta.
- Bizony rengeteg önjelölt kiválasztott bukott el célja előtt, csak mert vakon bízott szerencséjében.
- Bárhogy is, meg kell próbálnom, ha igaz a történet. Mert igaz, ugye?
- Ki tudja ezt? Akik tudták, rég nincsenek többé. Királyságok omlottak össze, s a romokon újak éledtek. Ezeket a régi históriákat nem ismerik, csak kevesek. Megsárgult, egérrágta könyvek lapjain élednek újra, ha valaki leporolja őket.
- És hol az az erdő? Még megvan, ugye?
- Van egy erdő, amit még a madarak is elkerülnek. Senki emberfia be nem teszi oda a lábát, de mára már azt se tudják, hogy miért. Egyszerűen átok sújtotta helynek tartják. Talán az lesz pillangólányok erdeje.
- Oda kell mennem, és neked segítened kell!
- Ettől féltem. Ha bajod esik, mit mondok apádéknak, az ország népének? Mi lesz Kalcedóniával? Na de itt van, amit kerestem!
Végre a kulcs beleillett egy fiókocska zárjába, és amint kinyitotta, az öregember kivett a fiókból egy csillogó fiolát. Odacsoszogott az asztalhoz, amin a könyv feküdt, és a megsárgult lapokra csepegtetett a folyadékból.
Ekkor a szöveg betűi izzani kezdtek, majd füst szállt fel a könyvből, kavarogni kezdett, majd hirtelen lángra lobbant. A tűzgolyóból kis lángocskák váltak ki, betűket formáltak, a betűk pedig szavakká álltak össze.
- Olvasd, olvasd gyorsan! – kiabált az öreg izgatottan.
- „ Erdő szélén őr áll régen, talpig vasban, talpig vértben, nem győz e lovagon semmi, csak erényes és nemes szív! Majd egy patak, hűs vízével, benne három alak kérlel, ha kérdésre rossz a válasz, te is könnyen vízzé válhatsz! Hol jaguár lép elődbe, lepkefoltos, titkok őre, ha ezerből nem lelsz egyet, az átok beteljesedhet! Fényes röptű aranylepke, kövesd beljebb, egyre messze, de ha nem segít a tündér, virág leszel te is tüstént! Hol pillangólányok élnek, ott lesz vége a regének, készíts kelyhet, tizenkettőt, s velük hagyod el az erdőt!”
Az írás még fel-felparázslott, aztán hamuként hullt a kőpadlóra. Ugyanakkor a könyv nagyot csattanva becsapódott.
- Ennyit tudtam segíteni – tárta szét karját az öreg -, kevés, de a semminél azért több.
- Tüstént indulok. Még szerencse, hogy apám néhány napig távol van. Anyámnak mond azt, vadászni mentem.
- Nem tetszik ez nekem, nagyon nem tetszik! – sóhajtott az öreg.
Naltalmor fertály óra múlva már künn lovagolt az országúton, egyenesen a baljós hírű erdő irányába. Estére oda is ért, de elhatározta, csak másnap, virradatkor közelíti meg. Mégis csak jobban látja, kivel, mivel áll majd szemközt. Lovát kikötötte hát és lepihent.
Másnap jó korán felserkent, fogta íját, tegezét, s oldalán kardjával elindult az erdő irányába. Közelebb érve látta: hatalmas tölgy vigyáz az útra, lehetett már több száz éves. Mindenesetre a herceg soha nem látott hozzá hasonlót. Amint azonban kőhajításnyira megközelítette, valahonnan a fa mögül, de lehet, hogy a fa törzséből óriás termetű lovag lépett elő, talpig fegyverben, páncélban. Elállta az erdőbe vezető utat.
Naltalmor nem ijedt meg, és eszébe jutottak az izzó felirat első sorai az őrt álló lovagról. Íját, tegezét földre téve egy szál karddal az oldalán közeledett a félelmetes külsejű lovaghoz.
Mikor csak pár lépésre volt tőle, az dörgő hangon megszólította.
- Állj! Ne közelíts e helyhez!
- Miért állod el utam?
- Nem engedhetem, hogy az erdőbe lépj. Ha csak párviadalban le nem győzöl.
Naltalmor tudta, hogy a lovagot nem győzheti le fegyverrel, hiszen hatalmasabb, erősebb, mint ő. A titokzatos írás is erre figyelmeztette. Ezért hát leoldotta kardját, és a földre helyezte. Közben fél szemmel látta, hogy az óriási lovag sújtásra emeli fegyverét. Naltalmor felegyenesedett, és immár fegyvertelenül lépett a lovag felé.
- Nem küzdök meg veled, mert nem tekintelek ellenségemnek. Viszont muszáj belépnem az erdőbe, hogy a lányokat megszabadítsam. Ha le akarsz súlytani egy fegyvertelenre, elviselem tőled.
A lovag nem szólt egy szót sem, meg se mozdult. A herceg, amint hozzáért, nem érzett semmit, se a vértezet kemény, hideg vasát, csak mintha ködfátyol ereszkedett volna köré, s ő abban járna. Aztán, valahonnan a ködből a lovag hangja hallatszott.
- Szomjad oltsad, ne a vágyad, ne higgy aggnak, se leánynak!
Aztán a köd felszállt, és amint hátranézett, látta a lovagot, aki éppen a hatalmas tölgy törzsébe lépett vissza. A herceg tovább folytatta útját, immár fegyvertelenül. De mit is érnének fegyverei? Semmi hasznukat nem venné, hiszen nem emberekkel kell megküzdenie, hanem szellemlényekkel. Tudta, hogy most a forrás következik, és azt is tudta, hogy követnie kell a lovag utasítását, bármi is történjék. Hamarosan meg is találta a forrást. Százados fák árnyékolta, óriási sziklából tört elő, zubogva hullt egy kis tavacskába, onnan aztán kanyarogva eltűnt az erdő sűrűjében. Mikor megállt előtte, forrni kezdett a tavacska vize, és három vízsugár emelkedett ki a habokból. Egy magas, sudár, mely gyönyörűséges nővé változott, egy hajlott, alacsonyabb, melyből agg öregasszony lett, s egy egészen kicsi, ami fiatal gyereklánnyá változott. Mindhárom alak kezében volt valami. A gyönyörű hölgy kezében drágakövekkel kirakott aranyserleg, az öregasszonyéban kecses, csillogó kristálykehely, a gyermekében egy fél fésűskagyló. A lovag, amint megpillantotta őket, hirtelen kínzó szomjúságot érzett. Majd elepedt egy korty hűs víz után.
- Igyál az aranyserlegből, és tiéd az örök fiatalság, s tiéd szerelmem! – szólt mosolyogva a hölgy, és Naltalmor felé nyújtotta a serleget. Az már majdnem érte nyúlt, de ekkor észrevett egy szikrányi gonosz villanást a gyönyörű látomás szemében, így még idejében észbekapott, és megrázta fejét.
- Igyál a kristálykehelyből, s tiéd lesz a világ minden tudása, bölcsessége! – károgta most a vénség – Tiéd lesz minden élő és élettelen felett a hatalom, ráadásul megkapod ezt a nőt is, aranyserlegestől – és remegő, ráncos kezeivel a herceg felé nyújtogatta a csillogó kelyhet.
Az már-már emelte kezét, hogy elvegye, de még idejében meglátta, hogy a szipirtyó ujjai karmokban végződnek, így csak megrázta fejét, és a gyermek elé lépett.
Én csak hűs vizet kínálok, ha szomjas vagy, szívesen adok belőle – szólt a gyermek, a kagylóhéjat felé nyújtva. Naltalmor meghajolt előtte, és elvette, majd pedig ivott a vízből, melyhez fogható hűs, üdítő italt még nem ivott életében. Ekkor az első két alak, ijesztőn felüvöltött, és vízsugárrá változva visszaomlott a tavacskába. A gyermek pedig így szólt hozzá.
- Ezer lepke foltként rajta, az igazit fejben tartja! – ezzel a gyermek is vízsugárrá változott, és visszahullt a habokba. Hanem Naltalmor kezében ottmaradt a fél kagylóhéj. Mivel nem akarta elhajítani, szépen zsebre vágta.
A herceg továbbhaladt, immár sűrű vadonban. Körötte itt is, ott is furcsa, sosem látott virágok nyíltak, s a lágy szellőben mintha sóhajok neszét hallotta volna. De a rengeteg furcsamód kihalt volt. Egyetlen vad, egyetlen madár, de még rovar se látszott, süket csönd honolt, melyben a sóhajtások egyre hangosabbnak, ijesztőbbnek tűntek. Mivel kardját a tölgyfánál hagyta, kézzel-lábbal kellett utat törnie az egybefonódó ágak, liánok sűrűjében. Nagy sokára sikerült egy tisztásra elvergődnie. Megkönnyebbülten állt meg pihenni, de ekkor baljós morgást hallatszott, s egy különös lény ugrott a tisztásra, s állt meg vele szemközt. Jaguárra hasonlított, de emberi vonásai is voltak, két lábra állt, úgy viselkedett, akár az emberek. Bundáját lepke alakú foltok pettyezték.
- Nos, ha már idáig jutottál, fel kell tennem neked egy könnyű kis kérdést.
- Ha tudok, válaszolok – felelte a herceg.
- Ha nem tudsz, itt veszel, s ha rosszul válaszolsz, szintén – vigyorgott a lény, és körbesétálta Naltalmort.
- Nos, kérdésem a következő. Melyik lepke az, amelyik elvezet a pillangólányokhoz? Csak ezer közül kell kiválasztanod egyet. Sajnos, mind egyforma, és össze-vissza repkednek – s a jaguárember nevetve hármat bukfencezett, mire foltjai ezernyi lepkeként röppentek szerte, s össze-vissza kavarogva csapongtak a tisztáson.
Naltalmor tudta, hogy így soha nem tud választani közülük, de észben tartotta a gyermek intését, és éppen ezért így válaszolt.
- Nem ezek között van az igazi lepke, mely elvezet a lányokhoz. Az igazit a fejedben tartod!
A lény fejéhez kapva felüvöltött. De már hiába szorította, kettévált koponyájából egy nagy aranylepke szállt fel, majd a koponya ismét összezárult. A tisztáson kavargó lepkék visszarepültek a jaguárbundára, s a különös teremtmény egy nagy ugrással eltűnt szem elől. Csak az aranylepke maradt ott, de az is egyre beljebb és beljebb repült, alig lehetett követni. Szerencsére a félhomályban is úgy világított, akár egy csillag az éjszakai égbolton.
Sajnos, a lepke egyre messzebb és messzebb távolodott, hiába igyekezett követni. Ugyanakkor vergődés nesze ütötte meg a fülét. Amint körbepillantott, észrevett egy őzet, a rágabalyodott liánok már majdnem megfojtották. Bárhogy szerette volna utolérni az aranylepkét, annyira megsajnálta a szerencsétlen állatott, hogy hozzálépett és addig rángatta, tépte béklyóit, míg meg nem szabadította az utolsótól is.
Az őz négy lábra állt, megrázta magát, és szépséges tündérré változott. Kezében aranypálcát tartott, megsuhogtatta, s az aranylepke visszatérve rászállt a pálcára.
- Mivel megszántad a csapdába esett állatot, s inkább elszalasztottad volna egyetlen reményed, hogy utat lelj a pillangólányokhoz, segítek neked. Fogd ezt a pálcát, és ha a lepke túl messze szállna, csak suhogtasd meg, rögtön visszatér – és Naltalmor kezébe adta az aranypálcát.
- Hanem adok még valamit. - ruhája egyik övét leoldotta, s a hercegnek adta – Ezt akkor kösd a szemedre, ha a lepke magától visszaszáll a pálcára. Ha nem teszed, a pillangólányok téged is virággá változtatnak.
- Hogyan köszönjem meg jóságod?
- Nem kell megköszönnöd, kiérdemelted – mosolygott a tündér, és ismét őzzé változva nagyokat szökellve eltűnt.
A herceg csuklójára tekerte az övet, majd a lepke után eredt, mert ahogy a tündér eltűnt, ismét szálldosni kezdett. Szerencsére az aranypálca suhogtatásával mindig vissza lehetett hívni, ahányszor csak kellett.
Nemsokára a fák kezdtek ritkulni, ugyanakkor a különös, sóhajtozó virágok egyre-másra sűrűsödtek. Egész mezőt alkottak egy helyen, titokzatosan, félelmetesen hullámoztak. De eszébe jutott az izzó írás utolsó jövendölése is: „Hol pillangólányok élnek, ott lesz vége a regének, készíts kelyhet, tizenkettőt, s velük hagyod el az erdőt!” Körülnézett, de nem látott semmi alkalmasat, hogy kelyhet készítsen belőle. Már-már elkeseredettség vett rajta erőt, mikor zsebében kitapintotta a fél kagylóhéjat. „Ugyan, mit kezdhetek egy fél kagylóhéjjal?” De azért elővette. Meglepve látta, hogy nem egy, hanem két kagylóhéjat tart, melyek egymásba simultak. Kivette a felsőt, de alatta csudálatos módon újabb héj tűnt elő. Addig ismétlődött mindez, míg csak huszonnégy héjat nem számlált. Hirtelen ötlettől vezérelve letett tizenkét héjat egymás mellé a földre, majd újabb tizenkettőt ezekkel szemközt. Az aranylepke ekkor visszaszállt a pálcára, és a herceg sietve letekerte csuklójáról a tündér övét, és gyorsan a szeme elé kötötte.
Éppen idejében. Suhogás-verdesés támadt, és érezte, ahogy gyengéden arcához érnek a pillangószárnyak. Szerette volna látni őket, de amint a kötésre tévedt a keze, az csak még szorosabban takarta szemeit. Ekkor kedves, csengő leányhangok szólaltak meg.
- Nézzétek, nem akar bennünket látni!
- Úgyis a miénk leszel, hiába van kötés a szemeden!
- Nem láttál még hozzánk fogható szépségeket. A legenda ostoba hazugság, győződj meg róla!
De hiába! Naltalmor, hacsak rágondolt arra, hogy a kötést levegye, az mindig szorosabban és szorosabban fedte el szemét, már szinte elviselhetetlen fájdalmat okozva. Nem is tudott mással törődni, csak a fájdalommal, ami kínozta. Az egyre haragosabb csábítással se törődött, azt se érezte, hogy a pillangószárnyak szinte pofozzák az arcát.
Egyszerre aztán lazulni kezdett a kötés, majd teljesen laza lett, ugyanakkor a hangok is elnémultak. A herceg leoldotta szeme elől az övet, és amint lába elé pillantott, látta, hogy az egyik tizenkét fél kagylóhéj rácsukódott a másik tizenkettőre. Kézbevett egyet, és látta, hogy szinte egybeforrtak a héjak. Belülről kis, kaparászó nesz hallatszott. Az aranylepke még ott repdesett körülötte. Fogta a kagylókat és az aranypálcát, majd sietve elindult visszafelé, a lepkét követve. A visszaúton senkivel nem találkozott, de amint a forráshoz ért, az aranylepke a víz fölé repült, s a herceg meghallotta a tündér hangját.
- „Hajítsd őket most a tóba, a víz az átkot lemossa, megtörik a súlyos átok, felélednek mind a lányok!”
Hirtelen felbukkant egy vízoszlop, és megjelent Naltalmor előtt a gyermek, akitől a kagylóhéjat kapta.
- Nehogy beledobd őket! Mind megfulladnak – figyelmeztette, de szemében villant a gonoszság szikrája.
- Így is, úgyis megfulladnak, ha nem a vízben, akkor a kagylóban – és a herceg egyenként behajította a kagylókat. A gyermek felüvöltött, vén banyává változott, majd apró cseppekre hullott. Naltalmor várt, várt, már maga sem tudta, percek, vagy órák óta. Kesergett, amiért bedobta a kagylókat. Íme, a cél előtt hagyja el szerencséje, és vesztét okozta azoknak, akiket meg akart menteni! Könnye végigfolyt arcán, és a tóba hullott.
Amint ez megtörtént, mind a tizenkét leány kiemelkedett a habokból, és nevetve, csillogó szemmel partra léptek. Nem győztek hálálkodni, amiért megmenekültek. Sietve elhagyták az erdőt. Amint kiléptek a fák közül, nagy recsegés-ropogás hallatszott, s az erdő, évszázados, hatalmas fáival, kusza növényzetével együtt darabokra esett, majd porráomlott. A helyén nem maradt más, csak egy hatalmas térség, de ezt a térséget megtöltötte a különös, sóhajtozó virágokból ismét emberré változottak sokasága. Csak a hatalmas tölgy maradt helyén, de a félelmetes lovag többé már nem lépett elő törzséből. Naltalmor pedig Hazavezette a tizenkét leányt és Dsuang Mal egykori népét, elvette azt a leányt, akin már a tóparton megakadt a szeme. A többiek feleségül mentek kalcedón és dsuang lovagokhoz.
Most is ott élnek, békében, csak azt sajnálják, hogy a bölcs, öreg Dsuang Dszi nem lehet közöttük.