A napfény csendje

Évszám
2010
Sűrű fellegek burkolták ködbe a sötét, viharos éjszakát, és szórták szét a vörösen izzó Telihold fényét, mintegy lebegő vértengert alkotva. A hegység ormai döngtek a hatalmas cseppekben zuhogó esőtől, a barlangok falai és a fák szerteágazó koronái fájdalmas szellemsikollyá alakították át a dühöngő szél zúgását, és az ég dörgése ezernyi túlvilági démon hangján visszhangzott a mélységek és magasságok közt.

Az éjszaka ezen ördögi szimfóniája a leghangosabban a Rabidus-kastélyban és környékén szólt. Hiszen ott mindez nem csupán az ég, a föld és a köztes tér kegyetlen játéka volt, hanem a koncentrálódó gonosz mágia életre hívta a csontvázakat, zombikat, ezerféle élőholtat és más pokoli szörnyetegeket.

Nem véletlen tehát, hogy a hegység összes pásztora, mesterembere, de még a legbátrabbb katonák is jó messze elkerülték a kastélyt. Taszította őket a terjengő feketemágia és a vérvörös ég rémisztő koncertje.

Mindez a földöntúli káosz azonban virágszirmok harmonikus lengése volt a szélben ahhoz a végtelen hangzavarhoz képest, ami Soleil, a fiatal vámpírvadász fejében kavargott.

Hosszú, éles karddal jobb, sötétben világító pajzzsal bal kezében, és megannyi egyéb eszközzel felszerelve - mint gyógyító varázsitalok, mágikus tisztító erejű szentelt víz, dobókések és tolvajkulcsok - haladt a kastélyban folyosóról folyosóra, teremről teremre, annak minden zugát bejárva. Ha ellenséges lény került elé, annak léte szinte azonnal véget ért. A csontvázak darabjaikra hullottak Soleil kardcsapásaitól és porladtak el szentelt vízben, zombik tucatjai és a megannyi más ocsmányság kenődött el a falakon, és ha véletlenül egy szörny egy kis sérülést is tudott okozni Soleil-nek, annak ezerszeresét szenvedte el utána. A vadász megállás nélkül csak ölte halomra élőholtak tucatjait, már szinte automatikusan jártak kezei és lábai, hisz fejében rég nem volt már semmi, csupán őrült kérdések és eszeveszett kiáltások óceánja.

„Meddig még? És mióta már...? Nem tudom már, mióta vagyok itt... Azt se, hogy miért vagyok itt. Sose lesz vége? Hol volt egyáltalán az eleje? És hogy kezdődött? És miért kezdődött? Miért jöttem ide? Nem tudom, miért csinálom már ezt az egészet! Jót teszek? El se tudom dönteni, mi a jó és mi a rossz... De, azt tudom, hogy ez most nekem nem jó! De milyen a jó? Mintha egy végtelen örvényben lennék, ami egyre lejjebb szippant a feneketlen, sötét és üres óceánba! A fejem pedig szétrobban a hatalmas nyomástól! De miért érzem ezt? És mikor volt utoljára, hogy nem éreztem?... Merre haladok? Mi a célom? Van egyáltalán célom? Mi értelme mindennek, ha nem vagyok tőle boldog? De azt sem tudom már, mitől lennék az! Lehetek még egyáltalán valaha boldog? Tudok-e majd úgy örülni az apró jó dolgoknak, mint régen? Alig emlékszem!... Az egyáltalán igazi öröm volt, nem csak mint az az illúzionista vámpírnő, ami majdnem csapdába ejtett? Milyen érzés volt egyáltalán?... És mi ez a vakító fehér fény, ami egyre inkább elnyel minden sötétet?... Nem tudom, de... azt hiszem, talán..."

És mint ahogy a hatalmas világító gömb fénye beragyogta a csarnokot, és tette tisztán láthatóvá az összes magasba nyúló, szépen faragott oszlopot, falon lógó letűnt korokat idéző festményt és a rég elsötétült hatalmas kristálycsillárt, úgy tisztult ki egy pillanat alatt Soleil feje is. A fény messzire elkergette az összes rémséget, csupán Soleil maradt ahol volt, földbegyökerezett lábbal, tekintetét le nem véve a fényforrásról. És amint a szeme megszokta a világosságot, azt is észrevette, hogy mégse maradt egyedül. Mert ahogy tisztult a kép, látta, hogy a csillogó gömb, amely szórta a sugarakat, nem volt más, mint a jól ismert ragyogó mágikus buborék, de Soleil számára a legragyogóbb az volt, ami a buborék közepén várt rá: Rég látott szerelme.

- Breeze! - kiáltott fel, és futásnak indult felé, majd a buborék előtt megállt.

- Soleil! - válaszolt Breeze kevésbé hangosan, de nem kevésbé határozottan.

- Mit keresel itt? Miért jöttél ide?

- Szerinted? Hát érted. - mondta Breeze nevetve.

- De igazán nem kellett volna. Tudod, ez neked milyen veszélyes.

- Hát, ha láttad volna magad, nem mondanád, hogy nem kellett volna. - a lány arcán még mindig gúnyos, de szeretetteljes mosoly ült.

- Remek. Miért, hogy néztem ki megint? - most először Soleil hangjából is jó kedély áradt.

- Nagyon cukin, mint mindig. De láttam, éreztem rajtad, hogy szenvedsz.

- De jó. - a fiú nem szerette, amikor gyenge pillanataiban látták, főleg nem, ha a szerelme. Bár Breeze szerint olyankor is mindig „nagyon cuki".

- Szeretlek, Soleil!

- Én is téged, és nagyon örülök, hogy itt vagy. De honnan tudtad?

- Megéreztem... - mondta Breeze, majd nevetve hozzátette: - Meg hiányoztál is.

- Na és hogy érezted meg?

- Ezt te úgyse értheted.

- Így van, tényleg nem értem. - Soleil ugyanolyan jóízűen nevetett végre, mint mikor ugyanez a beszélgetés máskor, régebben lezajlott köztük.

- Nem baj, nem számít. Csak az, hogy itt vagyok most veled.

- Így van, kis drágám.

- Mondd, nem akarsz bejönni a buborékba? - kérdezte Breeze. - Ha már egyszer ennyi varázserőmbe és kristályomba került megcsinálni.

- Jaj te, igazán nem kellett volna ennyit áldoznod rám.

- Dehogynem, érted mindent! Amúgy se mennék egy ilyen kastélyban csak úgy magam.

- Igaz, nehogy bajod essen!

- De te úgyis megmentenél, ha bajba kerülnék, igaz?

- Persze. Te vagy számomra az első, minden mást hagynék, amíg nem vagy biztonságban. - mondta Soleil.

- Na, de nem akarsz bejönni?

- Ja, dehogynem. Egyszerűen be tudok menni, igaz?

- Igen, az ilyen cuki, aranyos, tiszta szívű vámpírvadászoknak, mint te, lehet. - magyaráztra Breeze.

- És a gonosz, feketemágikus lények viszont, nem, ugye?

- Persze, nem láttad, hogy rohant el mind, ahogy idejöttem? De gyere már!

Soleil tett még egy lépést a buborék felé, majd megérintette. Gondolta, vicces lenne, ha kipukkadna. De aztán úgy döntött, annyira mégse lenne vicces. Volt már bent a buborékban, akkor Breeze kettejük köré varázsolta azt, egy fajta védőpajzsként, de Soleil sose lépett át a hártyán.

Most megtette. Furcsa, kellemes bizsergető érzés volt, és nem kevésbé furcsább, nem kevésbé kellemes volt a buborék belseje is. Súlytalannak érezte magát, minden lépés és mozdulat könnyeddé vált. De még ha nehezebbé is váltak volna a dolgok, vagy lángok borítottak volna mindent, az se tántorította volna vissza Soleil-t attól, hogy mindenek előtt odafusson Breeze-hez, szorosan átölelje és szenvedélyesen megcsókolja.

És bár a lány ajkán és nyelvén nem volt semmi különleges anyag, a csók sokkal több sebet gyógyított be egy szempillantás alatt, mint akárhány gyógyszer vagy varázsital. Soleil a kastélyban elvesztette az időérzékét, nem tudta, mikor csókolta meg utoljára kedvesét, de úgy érezte, nagyon sok időt be kell pótolnia, és Breeze is így érezhetett. Olyan volt mindkettejük számára, mint egy hosszú sivatagi út után teljesen kiszáradtan friss vízhez jutottak volna, amely soha el nem fogy. Minél többet adtak a másiknak, annál több örömöt kaptak vissza cserébe, hogy azt megint odaadhassák szerettüknek, miközben ők semmit nem veszítettek. És minden egyes másodperc így egy újabb láncszem volt egy csillogó aranyláncban, amely ahogy egyre nőtt és nőtt, úgy borított be mindent, összekötve és megtartva mindent ami jó az életben.

Aztán Soleil volt az, aki végül mégis megszakította a láncot, hogy feltehessen egy kérdést:

- Figyelj, ez a buborék meddig marad meg?

- Nem tudom... Sokáig. Olyan erősre csináltam, mint még soha.

- Te szegény, tényleg nagyon kimerülhettél.

- Várj csak, készültem neked mással is. - Breeze elmosolyodott.

- Jó ég, mintha ez nem lett volna már épp elég. Teljesen kikészülsz.

- Nem érdekel. Most az a fontos, hogy neked jó legyen.

- De neked is jó lesz így? Mert ha neked rossz, akkor én se tudok örülni. - mondta Soleil.

- Aha, jó. - válaszolt Breeze, majd megpuszilta szerelme arcát.

- Hát akkor csináld, amit csak akarsz. - bólintott rá Soleil, majd ő is megpuszilta Breeze-t.

A lány elővett kis táskájából egy apró lila fényes kristályt, majd behúnyta a szemét, és a kristályt fogó kezével tett néhány mozdulatot. A buborék egyszer csak tele lett felhőkre hasonlító, puha anyaggal, kisebb-nagyobb egységekben, mintha egy rakat végtelenül puha, selymes ágy jelent volna meg.

- Dőlj csak le, biztos nagyon nagyon fáradt vagy. - mondta Breeze.

- Mindjárt. - felelt Soleil, majd ismét közelebb lépett Breeze-hez, átölelte őt, simogatni kezdte a fenekét, majd megcsókolta. Most viszont kevesebb ideig, mint az előbb, hisz várta a pihe-puha valami. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiknek Soleil nem tudta se a nevét, se a működését, de a funkcióját igen, és ez számított csak. Leült rá, és bár eddig nem érezte problémának, most ahogy lábairól végre lekerült a súly, hatalmas megkönnyebbülés volt, mint mikor egy nagy szikla által meggátolt patak újra folyásnak indul.

- Na, csukd be azokat az édes szép nagy szemeid, és engedd el magad! Szeretnélek kényeztetni.

Soleil így is tett: Hátradőlt, behúnyta szemét, ellazította magát, és egyszerűen figyelt az érzésekre. A végig jelenlévő szerelem mellett az első, amit érzett, kellemes simogatás, gyengéd masszírozás volt mindenfelől. Eleinte felismerte Breeze kezeit, a „felhőágyat", meleg vizet, friss illatokat és egy enyhe szélvarázslatot, de hamarosan összemosódott minden, ahogy az álom összemossa a gondolatokat és rendet rak köztük.

A fiú gondolataiban pedig volt bőven rendetraknivaló. Gyorsan követték egymást a különböző álmok, álomfoszlányok, ezerféle közegben, hangulatban, helyen, időben játszódva. Egy volt közös mindegyikben: Breeze jelen volt. Ő volt, aki kirepítette a feneketlen gödörből, aki kiolvasztotta az óceánt, aki elindította  a megállt időt, és aki feje tetejéről visszafordította a világot. És minden egyes álom a megtisztulásnak újabb szintjére juttatta Soleil-t, egyre feljebb és feljebb a képzelet hegyi patakján, míg végül a szivárvány-kapun át a felhők fölé érve eljutott a csúcsra az egyszerű, életüket vakon és céltalanul tengető emberek világa fölé, majd még a nyugodt, fekete égbe. A legfényesebben világító csillagban kirajzolódott Breeze képe, és sugarait kinyújtotta felé, megsimogatva Soleil arcát. Követve szerelme arcát egyre közelebb úszott hozzá a fényárban, közben folyamatosan újabb és újabb boldogságcsomagokat kapott a csillagtól, és mikor elérte azt, óvatosan megérintette, majd mindkét kezével gyengéden megfogta, és simogatta, egészen addig, amíg nem burkolózott be teljesen a fehér fénybe. És akkor Soleil szépen-lassan kinyitotta a szemeit.

- Jól esett? - kérdezte Breeze.

Soleil nem jutott szóhoz, még fel kellett fognia, hol van, és mi történik. A válasz természetesen megvolt már: „Nagyon!" De kimondásra csak akkor került, mikor a fiú összes érzékszerve visszatért a valóságba, és látta, hogy még mindig a mágikus buborékban van Breeze-zel, ő egy felhőágyon, ruhái és felszerelései egy másikon, Breeze pedig mellette.

- Nagyon! Úgy imádlak.

- Annyira örülök neked. - mondta Breeze mosolyogva, majd ő is lefeküdt Soleil mellé, aki tárt karokkal és egy hosszú, szenvedélyes csókkal fogadta.

Így feküdtek egy ideig, majd Soleil, mikor már teljesen visszaszállt ebbe a világba, megszólalt:

- Hé, valami itt nagyon nincs rendben... Mi az a sok minden ott rajtad? - mondta azzal a bizonyos mosollyal az arcán, amit Breeze annyira szeretett.

- Úgy imádom a perverz fejedet! És hát, eddig senki nem volt, aki levegye rólam. - Breeze is elnevette magát, majd felült, hogy megkönnyítse Soleil dolgát, aki szintén így tett.

- Tudod... - mondta Soleil, miközben szerelmét folyamatosan megszabadította ruhadarabjaitól. - Ez így nem ér, hogy az ajkaiddal kényeztetsz, aztán magadat itt hagyod. Tudod, hogy nekem is az a jó, ha közben ugyanekkora örömet tudok neked szerezni. - Ez így is volt. Soleil számára nem csak a szerelem miatt volt fontos, hogy partnere is jusson el a csúcsig, hanem ettől érezte magát magabiztosnak, igazi férfinak.

- De tudod milyen jó volt ez is nekem?

- Biztos. De engedd meg, hogy én is kényeztesselek téged!

- Ha szeretnéd... - mondta mosolyogva Breeze.

- Persze, hogy szeretném.

- Ja, látom. - Breeze nevetett, majd lefelé nézett, hogy jelezze, mi alapján látja, bár Soleil ezt anélkül is tudta volna.

- Na és, hogy szeretnéd?

- Te hogy szeretnéd?

- Figyelj, most te vagy a lényeg, úgyhogy te döntsd el.

- De nekem mindenhogy jó.

- Hát jó. Figyelj, azt a felhő-cucc-izé-puffot ide tudnád mozgatni? - mutatott rá Soleil az egyik, alacsonyabb „felhő-cucc-izé-puffra".

- Persze. De egyébként te is ide tudod tolni.

- Ja jó. Akkor idehozom, te meg addig feküdj hanyatt kényelmesen. - mondta.

Odalépett a kis felhőhöz, megfogta, és könnyedén felemelte, akár egy nagy párnát. Mire visszaért és lerakta a másik elé, amelyiken Breeze feküdt, ő már elhelyezkedett: Hanyadt feküdt, széttárta a lábait, melyeket most kényelmesen lerakta a kisebb felhőpuffra. Soleil letérdelt szerelme lábai közé, de valami hirtelen még eszébe jutott:

- Breeze, ittál most abból a varázsitalból?

- Persze, mégis mit gondoltál, ennyire nem vagyok előrelátó? - nevetett.

 - Akkor jó. - mondta mosollyal az arcán Soleil is, majd behatolt oda, ami még több kincset és örömöt rejtegetett, mint bármilyen kincses barlang bárhány élőholt kalóz átkozott kincsével.

Enyhén kezdte, mint ahogy a nagy zeneművek se a refrén közepébe csapnak, helyette szépen-lassan épülnek fel egyre több és hangosabb dallamegységből. Egy idő után a ritmus is egyre erősebben és markánsabban szólt. A ritmus egyszerűsége most viszont a népdalokét idézte, semmi se bonyolította meg a Soleil és Breeze testének találkozása által keletkező hangsort. De így volt a legjobb.

- Jól esik? - kérdezte.

- Igen. - felelte Breeze, és a hangja is ezt tükrözte.

Ahogy belelendültek a játékba, Breeze se maradt teljesen egy helyben, Soleil kezének hála valamelyest követte a fiú mozgását a lány puha felhőágyon nyugvó teste, azt pedig két szép gömbölyű keble is.

Ez nagyon inkább izgatóan hatott Soleil-re, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megmarkolja azoka. Ez a kapcsolódási pont még jobban fokozta a boldogság áradását kettejük közt. És ahogy az örömök oda-vissza áradtak, egyre erősebbé és erősebbé váltak. Soleil egyre nagyobb és nagyobb csomagokban küldte az élvezetet társának, akinek kéjjel telt nyögései és gyorsuló lélegzete szintén pozitív visszacsatolásként hatott a fiúra. És így juttatták egymást feljebb és feljebb, míg Breeze egyikük elért oda, ahonnan nincs tovább.

Ahogy ezt Soleil látta rajta, lassított, majd - mostanra már főleg csak megszokásból - széles mosollyal az arcán megkérdezte:

- Megvolt?

- Igen, édeském. De folytasd még, ha szeretnéd!

- Eszem ágában se volt megállni. - mondta Soleil, és folytatta.

Mintha a felhők fölé ért volna, ahol már nem fúj a szél, nem esik a hó, és semmi se áll az útjába, és ahogy látja a csúcsot egyre közelebb, még jobban megnő benne a vágy, és még gyorsabban kezd közelíteni felé. Mintha a fejében valami erőteljes és szimpla ritmus szólna, és aszerint futna egyre sebesebben és egyre nagyobb egységekben a hegytető felé, míg végül már inkább ugrások sorozatává válik az egész.

Soleil olyan kemény volt most Breeze-zel, mint az élőholtakkal szokott lenni, csak kicsit más értelemben - ezt a lány is nagyon élvezte. Bár talán enyhén fájt már neki akár az ütközés, akár Soleil kezének szorítása mellein, mindez eltörpült amellett a hatalmas élvezet mellett, amit cserébe kapott - és csak a hab a tortán volt számára a fiú „nagyon cuki élvezkedő feje", amit annyira imádott nézni. Így az utolsó másodpercek neki is különösen jól teltek, de valószínűleg nem annyira, mint Soleil-nek. Most ő volt a főszereplő, a középpont, amely mint a Nap a sugarait, kibocsátotta magából örömének egyértelmű jelét, egyenesen Breeze-nek.

- Jó volt? - kérdezte Breeze, amint Soleil lélegzetvétele ismét lelassult.

- Szerinted? - kérdezett vissza a fiú kissé szarkasztikusan, de aztán úgy döntött, mégsem ez fejezi ki a legjobban, mennyire is érezte jól magát, így maga válaszolt is. - Nagyon-nagyon. Annyira szép, édes és szexi vagy, hogy elmondani se tudom, mennyire.

- Annyira jól csinálod. Olyan tökéletes vagy! Mindenben.

Bár Soleil ezzel a kijelentéssel vitába szállt volna, - nem egyszer, nem is kétszer fordult már elő - ezt most kihagyta, inkább csak lehajolt, megcsókolta Breeze lábfejét, majd végignyalta egész testét lentről fel, egészen addig, míg elért a keblekig, ahova aztán letette a fejét, mint egy még a felhőágyaknál is selymesebb, kényelmesebb párnára.

És így feküdtek hosszú-hosszú ideig. Időnként Soleil adott egy-egy csókot Breeze szájára, melleire vagy lábaira, és időnként váltottak pár rövid szót, többnyire csendben feküdtek egymáson vagy egymás mellett, ölelkezve, fogdosva a másikat. Néha a fiú megkérdezte szerelmétől, nem unatkozik-e, de ő mindig lényegében azt felelte, hogy „Nem, ez most olyan jó így!" És Soleil ugyanígy volt ezzel. A közelmúlt folyamatos pörgése után csodálatos volt végre egy hosszúra elnyújtott pillanat. Amikor nem szólt arról minden másodperc, hogy - pedig Soleil ezt is szerette - állandó készenlétben legyen, mikor honnan mi támad rá, és mit hogy és mivel tud a leggyorsabban elintézni. Most nem hajtotta őt semmi, és pontosan tudta, látta, mire számíthat, ha pl. kicsit lejjebb vagy feljebb mozdítja kezét, nyelvét.

- Meddig marad még meg a buborék? - kérdezte egyszer Soleil.

- Majd azt érezni fogom, ha gyengülni kezd. Te csak ne aggódj!

- Nem aggódok, de remélem, minél tovább tart.

- Én is.

- De ha érzed, hogy gyengül, azonnal szólj, hogy legyen időnk, hogy kikísérjelek innen! - mondta a fiú, mélyen a lány szemébe nézve és mosolyogva.

- Olyan édes vagy! - hangzott Breeze szájából, bár Soleil nem tudta eldönteni, hogy ezt szerelme válasznak szánta az előző mondatára, vagy csak úgy általánosságban jegyezte meg, mint oly gyakran szokta.

- Te is, kis drágám!

- De igazán nem muszáj elkísérned, hisz neked fontos feladatod van itt, és így is már elég sokáig hátráltattalak benne.

Soleil erre hirtelen nem tudta, mit mondjon. De nem azért, mert nem volt mit, hanem mert két teljesen külön válasza is volt rá, és nem akarta elvinni a beszélgetést úgy egy irányba, hogy a másikról közben megfeledkezik.

- Egyáltalán nem hátráltattál. - kezdte. - Hisz te is láthattad, mennyire ki voltam merülve, és most, hogy ilyen jól feltöltöttél, összességében még biztos sokkal gyorsabban is megtisztítom ezt a helyet. Meg aztán mi lenne, ha eltévednél vagy valami, és közben kipukkadna a buborék?

- Nem tévedek el, tök egyértelmű az út ide. De örülök, te kis édi vámpírölő napocskám!

- Amúgy is rég láttam már napfényt. - tette hozzá Soleil.

- Szegénykém! - mondta Breeze, majd két kezével megfogta Soleil fejét, gyengéden közelebb húzta az övéhez, és megcsókolta.

Ezután megint csend lett. A buborék még mindig olyan fényesen ragyogott, hogy minden élőholtat elijesztett, de Soleil számára Breeze-nél semmi nem tündökölt jobban. Igyekezett neki mindent megadni, amit csak lehetett, mert ő is úgy érezte, megkap a lánytól mindent, amire szüksége volt: a fizikai örömökön túl szeretetet, támogatást, nyugalmat, hogy egy biztos pont volt Soleil életében, amire mindig számíthat, és amikor az egész világ a feje tetejére áll, ő akkor is megmarad neki. És mindez nélkül az összes többi kihívás és öröm teljesen értelmetlen volt Soleil számára, épp ezért is, bár vonzotta a veszély és az ismeretlen, ha Breeze-ről volt szó, minden mást feláldozott volna, hogy semmi baja ne eshessen.

- Figyelj, lassan mennünk kéne akkor. - mondta a lány egy idő után.

- Gyengül a buborék?

- Aha.

- Huh... - Soleil felült, nyújtózkodott egy nagyot. - Hát akkor ruhákat fel, asszem.

A két fiatal sorban vette vissza magára ruháit. Mikor Soleil látta, hogy épp a lány épp a melltartóját veszi magára, még előtte gyorsan megnyalta, majd mikor a zokniját húzta volna fel, a lábaira is adott egy-egy puszit. Mindennek az lett az eredménye, hogy Breeze jóval előbb készült el nála.

- Akkor most eltűnteted ezt a buborékot magunk körül? - kérdezte Soleil.

- Nem muszáj, mehetünk ebben is.

- Van még elég varázserőd, hogy mozgasd?

- Aha, annyi még van.

- Teljesen kimerültél. Sok időbe telik majd, mire újra teljesen feltöltődsz.

- Nem baj. Nagyon is megérte. - mondta Breeze, és megölelte a vámpírvadászt.

- De mondom, értem nem kell még tovább fáraszd magad.

- De figyelj te cuki napocska, amúgy is tökre elfárad majd a lábam, annyit fogok gyalogolni.

- Oké, ahogy neked jobb. - mondta Soleil, majd ismét kényelembe helyezte magát egy felhőágyon, amint látta, hogy szerelme is ezt teszi.

- Akkor most egy kicsit hagyj!

Breeze behúnyta a szemeit, összeráncolta homlokát, - látszott, hogy erősen koncentrál - majd maga elé emelte kezeit. Lassan mozgásnak indult a buborék, és mikor Breeze kezeit megmozdította, közben irányt váltott.

Érdekes volt Soleil számára újra végigmenni azokon a helyszíneken, ahol korábban heves harcokat folytatott. Most a buborék fénye még mindig távol tartotta az ellenségeket. Minden sokkal tisztábban is látszott. Akkor a sötétebb termeknek mindig csak egy-egy apró részlete látszott, amit éppen pajzsának fénye ért. De így egyben látva az egészet Soleil nagyon szépnek és esztétikusnak találta a díszletet. Elgondolkozott azon, hogy miután megszabadította a kastélyt minden élőholttól és gonosz varázslattól, egyszer eljöhetnének Breeze-zel ide egy időre pihenni, már ha nem költözik be közben más. Hiszen nagyon hangulatos volt a kastély, és a hegyvidéki táj is csodaszép volt. Amelyet hamarosan Soleil meg is pillantott.

Kint voltak. Soleil úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy legutóbb elterült előtte a hegység, gyönyörű erdeivel, völgyeket átszelő folyókkal, és a kis falvakkal a partjukon. „Jó érzés néha, ha valami emlékeztet arra, miért is csinálom ezt az egészet." - jegyezte meg magában a vámpírvadász. - „Egy jobb, élhetőbb világért azok számára, akik szeretnének kiemelkedni a Földet betakaró posványból. Hogy az legyen, hogy majd ők segítenek és mutatják az utat a többieknek, és ne fordítva, ahogy most annyira jellemző. Hogy az új generációk úgy nőjenek fel, hogy majd ne ragaszkodjanak a szennyhez, amiről azt hiszik, az egyetlen járható út. Hogy merjenek az emberek álmodni, és ne a félelem hálózzon be mindent. Hogy oszoljon az elmeköd, és mindenki érezze azt a tisztaságot, amit most én."

Soleil és Breeze egymást átkarolva nézték a tájat, majd a lány tekintete egyre inkább társa felé irányult.

- Elbambultál? - kérdezte mosolyogva.

- Nem, csak elgondolkoztam. Végül is majdnem ugyanaz. - mondta Soleil, és elnevette magát. - Ahogy így látom egyben ezt az egészet, és eszembe jut, hogy olyan kevesen részesülhetnek ilyen szépségekből életük során... És most nem csak a látványra gondolok, hanem úgy mindenre. A legtöbben félnek is, annyira beléjük rögződött már az a hülyeség, hogy az ismeretlen és a vágy csak rosszhoz vezethet. Annyira örülök, hogy az én életem teljes, és maximálisan boldog vagyok, hiszen itt vagy nekem. És ne hagyj el soha!

- Nem foglak. Csak te kellesz, és senki más... soha! - kis szünetet tartott, majd másra terelte a szót. - Te, ennek a buboréknak nemsokára annyi. Csináljuk azt, hogy csókolózunk, és melyikünk bírja tovább, mi vagy a bubi!

- Benne vagyok. És tudod, hogy nem szoktam soha veszíteni, max. ellened, de most egy csapatban leszünk.

Elkezdődött a játék. Soleil-ék csapata mindent beleadott, hogy ne csak minél hosszabban, de minél tüzesebben és szenvedélyesen csinálják, bár ez valószínűleg semmilyen hatással nem volt a buborékra. Aztán kb. fél perc múlva hallották maguk körül minden irányból a pukkadást, mely után csillogó fényfoltok szódótak szét, és tűntek el a földre esve.

- Áh, nem szeretek úgy nyerni, hogy semmi kihívás nincs benne. - jegyezte meg Soleil.

- Nem baj, édesem. Nem is akarom már sokáig húzni az idődet. Menj csak, küldd vissza a pokolba az összes gonoszságot, ne kíméld őket!

- Jól van. De csak azért is adok még egy búcsúcsókot. - mondta a fiú, majd így is tett. - Biztos ne kísérjelek el a legközelebbi faluig?

- Nem kell, visszatalálok.

- Egy üvegcse szentelt vizet azért adok neked a biztonság kedvéért. - és nyúlt is volna érte, de Breeze megállította egy öleléssel.

- Felesleges, megvan még, amit a múltkor adtál.

- Ja, jó. Szerencsére még nem kellett használnod. - mondta Soleil, és szintén átölelte kedvesét, majd még egyszer megcsókolta.

- Na jó, én most megyek. Szia! - köszönt el Breeze, még mielőtt ismét csábításba esett volna.

- Szia, édesem! Imádlak!

- Én is.

Soleil még egy ideig szemével követte még Breeze távolodó lépteit, majd miközben egyre messzebb ért, a vámpírvadász lélekben ismét felkészült az éhőholtak irtására.

Újult erővel, nyugodt szívvel és tiszta fejjel lépett be Soleil a Rabidus-kastély kapuján. Úgy érezte, maga a Nap se tudná most nála erősebben és hatásosabban elpusztítani a szörnyetegeket. Megállíthatatlan volt.