A napló

A kis erdőszéli városban nagy az izgalom... Már csak egy hónap és megérkezik Bobó, a legyőzhetetlen futóbajnok. Látogatásának célja egy jótékonysági futóverseny. A tét óriási, hiszen, ha bárkinek is sikerülne a lehetetlen, azaz előbb célba érnie, mint a földkerekség legtehetségesebb futóegerének, Bobónak, akkor az apró városka magas jutalomban részesülne.

Eközben a mit sem sejtő, átlagos városi kisegér kedvenc napilapját olvasgatja. Végezve vele, már éppen egy pofás kis repülőt hajtogatna belőle, amikor meglátja a rendezvény hirdetését, amely minden fiatal egeret arra buzdít, hogy nevezzen be a következő hónap elején esedékes futóversenyre. A hirdetés után egy reklám látható, valami új szappangyártó cégtől, bár az előbb említett egér, Sajti ekkor gondolataiban már réges-rég máshol jár. A dobogó legfelső fokán áll, átveszi a kupát, kezet fog példaképével Bobóval. Mindenki tapsol, őt ünnepli, még valami zene, meg cintányér hangja is szól... - ja mégsem, csak leverte az egyik kedvenc bögréjét. Sajti az ábrándozásból felriadva, félve lepillantott a földre, hogy az nem törött-e el, majd miután látta, hogy az még egy darabban van, fölkapta és újratöltötte. Magában már elhatározta, hogy ő is csatlakozik a versenyzőkhöz. A családja biztos büszke lesz rá, címlapokon szerepelhetne, dicsőséget szerezhetne a városnak.

Ebben a pillanatban megcsörrent az órája, emlékeztetve rá, hogy dicsőség ide vagy oda neki ma dolgozni kell mennie. Megigazította bajuszát, belenézett a tükörbe - amitől elszontyolodott kissé, mert megállapította magáról, hogy nem rendelkezik kellő mennyiségű izomzattal a versenyzéshez - és elindult a munkahelyére. Pár óra múlva már a napfényes parkon keresztül sétált hazafelé, mélyen elgondolkozva. Felvázolta magának a szigorú edzéstervet, és amint belépett a házba hozzá is kezdett az erősítéshez. A következő naptól már munkába is futócipőben rohant, ugyanis folyton késésben volt a reggeli edzések miatt. Sajti nap, mint nap edzett szorgalmasan, hiszen közeledett a verseny napja. Eközben Bobó, semmi megerőltetőt nem tett azon kívül, hogy a szobájából elsétált a közeli cukrászdába és mialatt Sajti fekvőtámaszokkal erősítette magát, ő az ötödik fagyikelyhet rendelte a nagy melegben. Bobó nem törődött semmivel, hát mivel is kellene, hiszen ő már bizonyított, a sok siker után neki már nincs szüksége olyan időpazarlásra, mint az edzés.

Kitűzték a verseny időpontját... - hallotta Sajti az esti hírekben - holnap délután kettő órákor veszi kezdetét a futófesztivál. Minden résztvevőnek a helyszínen adják át a rajtszámát...

Elérkezett a várva várt nap. Sajti izgatottan várta, hogy találkozhasson a híres Bobóval, ám csalódnia kellett benne, a folyosón majdnem föllökte őt és még bocsánatot sem kért... Sajti ezt még betudta az izgalomnak és nem haragudott példaképére, de amit azután hallott, nem tudta elhinni. Sajtinak - amint meghallotta, hogy interjút készít a helyi újság Bobóval -, „meg kellett állnia cipőt kötni." Bobó szerint egyetlen helyi lakos sem érhet a nyomába, meg van győződve arról, hogy senki sem tudja őt legyőzni, és a városka lelkesedését egyenesen szánalmasnak találja.

„Megkérek minden versenyzőt, hogy álljon a rajtvonalhoz, ha meghallják a rajtpisztoly dörrenését, indul a verseny!" Harsogta a hangosbemondó. Sajti a csalódottságtól és dühtől remegő lábakkal állt be a helyére. Eldördült a pisztoly! Pár perc múlva, már az utolsó pár száz métert futották Bobóval az élen. A második helyen pedig nem más futott, mint Sajti, aki láthatóan minden izmát és bajuszát megfeszítve próbálta utolérni ellenfelét, de mikor már csak pár lépésre volt tőle, Bobó átszakította a célszalagot, így ő „csak" második lett.

A város kedveszegetten készült az esti ünnepségre és a díjkiosztásra, mivel a verseny fődíját, mint mindig, Bobó vitte el, aki jótékonyság ide vagy oda, eltette magának a nyereményét, mit sem törődve a várossal. Bobó persze örül...

- Mi történt? Eltűnt a bajnok?! - kérdezték mindenfelé. Már legalább tíz perce a színét sem látták.

Sajti a verseny után úgy érezte, hogy egy világ omlott össze benne, már-már kezdte elhinni, hogy talán tényleg képes nyerni, és ez az egész nem csak egy álom lett volna. Már bánta, hogy egyáltalán jelentkezett erre a hülye versenyre, és órákat töltött kemény edzésekkel. Ezekkel a gondolatokkal indult el sétálni. Fél óra múlva is csak sétált és sétált. Egyszer hirtelen valami furcsa zaj ütötte meg apró füleit. Abba hagyta az önmarcangolást és feszülten figyelte, hogy vajon mi is lehet a zaj forrása. Körülnézett és meglátta Bobót egy padon ücsörögni. Azon nyomban elfogta a méreg, hogyan merészelt kritizálni bárkit is, amikor annyira várták őt és kedvesen fogadták. Már éppen készült fejbekólintani Bobót egy keze ügyébe kerülő gyűrött újsággal, amikor ráeszmélt, hogy Bobó sír. Sajti nem tudta elképzeli, mi lehet bánatának az oka. Remegő bajusszal közelebb ment és leült mellé a padra. Nem tudta eldönteni mit is tegyen, így hát várt, hátha hozzászól Bobó. Ennél a kínos csendnél - gondolta - talán még az is jobb lenne, ha Bobó ráförmedne és elküldené őt, miután a fejéhez vágja, hogy merészeli zavarni őt. De Bobó nem mondott semmit, így hát Sajti kicsit bátortalanul, ám megtörte a csendet. Mármint csak köhintett egyet, ez volt a legtöbb, amit ki tudott magából préselni. Nem tudta, hogy mit is kellene mondania, ha egyáltalán kellene, így öt perc újabb hallgatás után összeszedte magát és megkérdezte:

- Szomorú vagy? - ekkor eszébe jutott, hogy ennél idétlenebb kérdést nem is tehetett volna fel, hiszen ha nem lenne szomorú, nem sírna. De nagy meglepetésére egy rövid válasz érkezett a pad másik végéből.

- Ig- ...szipogás... -en.

Na ezek után Sajti végképp nem tudta mi tévő legyen. Úgy döntött, hogy újra próbálkozik.

- Miért? - bukott ki a kérdés szürke főszereplőnkből.

Ezután gyorsan hozzá tette - tudnék esetleg segíteni valamiben? - hogy ne tűnjön nagyon személyeskedőnek. Az előző percekben érzett dühe kezdett alábbhagyni, és már kezdte megsajnálni őt, azt ugyan nem tudta, hogy miért érez így.

- Azért... - hangzott a felelet, mert itt mindenki azt hiszi, hogy egy öntelt, arrogáns alak vagyok.

Miért? - hát nem vagy az? - kérdés jutott egyből Sajti eszébe, de e helyett inkább valami kevésbé barátságtalan kérdést tett fel. Mármint tett volna, ám időközben meggondolta magát, mert eszébe jutott mi történt délelőtt.

- Hiszen engem is majdnem föllöktél, ebből kifolyólag én is gondolhatnám azt, hogy nem törődsz senkivel, nem?

Sajtiban egyre jobban kirajzolódtak a délelőtt eseményei, felidézte magában a hallottakat és egyre dühösebb lett, most már nem sok szimpátiát érzett padszomszédja iránt. Mikor már éppen fölrobbant volna a dühtől, elszámolt tízig és megpróbálta nyugodt arckifejezéssel bámulni az előtte lévő apró fűcsomót és a beszélgetést befejezettnek minősítette. Végül mégis elhatározta, hogy folytatja mondanivalóját Bobónak, mert nem bírta magában tartani véleményét és bevallotta neki, hogy ő is ezt gondolja róla. Bobó pókerarccal hallgatta ezt végig. Azért néhány szipogás emlékeztette az előbbi, feldúlt lelkiállapotára. Sajti végezvén rövid beszámolójával, kicsit furán érezte magát, arra gondolt milyen jó lett volna, ha már az elején nem áll szóba Bobóval. Éppen hasonló gondolatokkal volt elfoglalva, amikor az előbb említett egér elkezdett mesélni. Sajti megtudta, hogy miért ilyen szőrösszívű Bobó, miért viselkedik olyan flegmán. (Bár azt nem értette, miért ezt a megoldást választotta Bobó a probléma megoldására.). Elmesélte Sajtinak, hogy nincsenek barátai és azt is megtudta, hogy Bobó úgy vélte, hogyha „nagymenősen" viselkedik - úgy, ahogyan az osztálytársai, és mindenkinek azt mutatja, hogy nem érdekli semmi és senki -, talán elfogadják őt. Sajtinak az a gondolata támadt, hogy ilyen „barátokkal" nem szívesen töltené együtt a szabadidejét, és továbbá azt sem értette, hogy miért gondolta Bobó, hogy az a legjobb módszer barátokat szerezni, hogy föllökünk valakit a folyosón és mindent kritizálunk, amit csak lehet. Ezt közölte is Bobóval, ám ügyelt rá, hogy elég diplomatikusan fejtse ki véleményét, mert nem volt nála több zsepi, amit odaadhatott volna Neki.

A beszélgetés észrevétlenül tovább folytatódott még szinte órákig, és talán már kezdték megkedvelni egymást, amikor felharsant a ceremónia előtti trombitaszó, ami azt jelentette, hogy pár perc múlva kezdődik az eredményhirdetés. A két egér egyszerre pattant föl, hogy elinduljanak, bár végtagjaik eléggé elzsibbadtak a hosszú ücsörgéstől. Egymásra mosolyogtak. Bobó talán el is érzékenyült egy kicsit, legalábbis egy kis könnycseppet vélt Sajti felfedezni a szemében (Sajtinak az is eszébe jutott, hogy az csak a sírásból maradt vissza). Bobó azt már nagyon megbánta, hogy így viselkedett és belátta, hogy ez tényleg nem vezet semmihez. Útközben Sajti próbálta megvigasztalni és tanácsokkal ellátni őt. Már késésben voltak, mikor közelebb érve a bejárathoz meghallották, hogy elkezdték sorolni a helyezetteket, így együtt - már vidámabban - kocogtak tovább, és elfoglalták a helyüket a dobogó mellett. Sajti már egész megkedvelte legyőzőjét, Bobót, és ez fordítva is igaz volt. Hogy ezt ki is mutassa valahogy, Bobó vitt Sajtinak egy pohár narancslevet. Már a dobogós helyezetteknél tartottak, a második helyezett, azaz Sajti nevét harsogták a hangszórók, aki kicsit megilletődve fellépett a dobogóra.

Pár perccel később megkezdődött a mulatozás. Mindenki határtalan megdöbbenésére, az este folyamán Bobó - új barátja bátorításán felbuzdulva - szóba elegyedett a többi versenyzővel, a városlakók is kezdték őt megkedvelni, úgy viselkedett, ahogy az illendő lett volna korábban, sőt mi több még a pénznyereményét is fölajánlotta a városnak. Bobó is sokkal jobban érezte így magát, és az este további része kellemes hangulatban telt el. Éjféltájban az ünnepség végén vidáman elváltak a többiektől és a két egér, Sajti és Bobó együtt léptek ki a kapun, mint jóbarátok...

- Pont. Jó nagy, mint én -, nem legyen inkább felkiáltó jel! - gondolta Sampon, az elefánt, miután letette kissé folyós tollát, megdörzsölte álmos szemeit és gyorsan táskájába süllyesztette az elkészült fogalmazást Sajti és Bobó történetéről.

Ezzel kész volnánk - gondolta. Ezután semmi mást nem tett csak ült és magába meredt, csak úgy bámult maga elé. Fura, vegyes érzelmek keringtek benne, amiket a fogalmazás keltett benne. A történetet - habár ő írta - nem tudta mire vélni. Úgy, ahogy „kell" happy end lett a vége (ő másként nem szerette befejezni irományait). A kis Sajti megbocsátott ellenfelének, mindenki, boldog lett, de ez valahogy olyan „lerágott csont" érzését keltette benne, olyan „közhelyesnek" tűnt számára. Persze azért valami igazságot vélt felfedezni a dolgokban, de eddig ezt úgy tapasztalta, hogy semmi nem olyan könnyű a valóságban. Nem lehet sok Sajtihoz hasonló lelkes, jóindulatú és segítőkész barátokat találni. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy saját céljait eléje, még akkor is, ha ehhez önzőnek kell lennie. Sok embert az sem riasztja vissza a saját sikereinek szüntelen üldözése közben, hogy közben másokat eltiporjon, megalázzon. A mindennapi élet történései nagyon ritkán végződnek igazi happy enddel. Nem olyan egyszerű minden, mint a mesékben. De hiszen ez is egy mese - gondolta, így hát nem kezdte újraírni fogalmazását, hiszen a mesékben könnyen el lehet érni dolgokat.

Meg kell említeni, hogy fogalmazásíró főszereplőnk, egy elefánt, a neve Sampon, maga sem büszkélkedhetett igazán jó barátokkal. Ő sem tudta igazán mit tehetne, hogy barátokat találhasson (Bár esze ágában sem lett volna Bobó módszeréhez folyamodni). Néha kételkedett benne, hogy mások egyáltalán észre veszik, hogy ő is ott van, vagy egyáltalán tudomásuk van a létezéséről. Persze voltak olyan állatok a környezetében, akikkel szívesen beszélgetett volna, akiket nagyon megkedvelt, de valahogy nem tudta, vagy inkább nem merte ezt kifejezni és elmondani nekik. Ugyan mit is tehetne, menjen oda és ölelje meg, mondja meg neki, hogy mennyire megkedvelte és, hogy nagyon jól érzi magát, amikor - bár a sarokból -, de hallgatja milyen jó vicceket mond, és azt, hogy már annak is örül, hogy látja?! őt és mennyire örül annak, ha hozzászólnak (bár legtöbbször ez kimerült annyiban, hogy megkérdezték tőle mennyi az idő.). Sokszor belegondolt, hogy vajon miért nem tud ő olyan lenni. Azzal is gyakran érvelt magának, hogy ugyan kit érdekelne, hogy egy ilyen szánalmas valaki, mint ő kedveli őt. Mondja meg nekik, hogy milyen jófejnek tartja őket? Szíve szerint ezt mind meg is tette volna. De valahol a lelke mélyén fölöslegesnek érezte magát és nem igazán tudta, mit is mondhatna másoknak. Másrészt nem szeretett volna csalódni, mert hiába mondja, úgyis tudja, hogy ő nem olyan fontos nekik, mint ez fordítva igaz. Nem igazán szerette az ilyen kiegyenlítetlen dolgokat. Mindig úgy érezte, hogy ő unalmas - csak egy nagydarab szürke elefánt - és úgysem azért kérdezik meg tőle néha, hogy mi újság, mert tényleg kíváncsiak rá, hanem csak úgy udvariasságból. Általában erre a kérdésre azt felelte, hogy „semmi különös" és így mindenki megszokta, hogy ő csak úgy van, nem igazán számít. Szánalmasnak érezte magát, bár azt tudta nagyon jól, hogy ezért nagyobbrészt ő a felelős. Most már bármennyire igyekezne másmilyen lenni, nem sikerülne. Ezeken a gondolatokon töprengve, ülve elaludt.

Másnap nagy csörömpölésre ébredt. Még szerencse - gondolta -, hogy a szomszédban a macska felborította a kukát, mert különben nem ébredt volna fel és elkésett volna az iskolából, ahol ismét „semmi különös" nem történt, azonkívül, hogy beadta házi feladatát. Az utolsó óra után elindult a közeli tóhoz, majd leült a kedvenc fája alá. Sampon, nagyon törekvő és lelkiismeretes elefánt lévén naplót vezetett vágyairól, álmairól, arról, hogy mit is szeretne elérni az életben. Szinte minden délután, ezalatt a fa alatt ücsörgött és irogatott féltve őrzött naplójába. Ez a lét bár magányos volt, mégis megvolt a maga békéje. Nagyon szeretett itt lenni. Nap, mint nap hallgatta a madarakat és nézegette a tó partján ugrándozó békákat. Most is éppen ennek a hobbijának hódolt, amikor elbóbiskolt. Azaz, későbbi állítása szerint csak pihentette a szemeit, de eközben egy pletykás papagáj - legyen a neve Radír - ellopta Sampon naplóját, és vele együtt az érzéseit...

Kétség sem fér hozzá, hogy Radír ügyes munkát végzett - hisz hány papagáj képes kicibálni akármit is egy jól megtermett elefánt alól - mégsem tekinthető az univerzum hősének, mert ez az akció nem volt igazán szép tőle. Radír ezután találkozott a völgy többi lakójával, elővette olvasószemüvegét és elkezdte fölolvasni a naplót, úgy minta ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A napló az elefánt apróbb problémáival kezdődött. Például, hogy alvajáró és a sárgarépától mindig fáj a hasa, jobban kedveli az almát. Ezen az egybegyűltek jót nevettek. A napló folytatódott Sampon mindennapjainak leírásával, élményeivel. Ezen a többiek a hasukat fogva röhögtek. Egy elefánt, aki szereti a kosztümös filmeket, ez már tényleg túlmegy minden határon!

Hősünk eközben, immár éberen egy közeli bokorban gubbasztott, mert kíváncsi volt rá vajon mi teszi a többieket ennyire boldoggá. Ekkor azonban ismerős mondatok ütötték meg a fülét. Kikukkantott két ág közül és meglátta a jó hangulat okát, a naplóját. Rémülten összerezzent, hiszen elárulták a titkait! Könnyeivel küszködve visszaballagott a szokásos fájához, de most valahogy ezt sem találta olyan szépnek, mint azelőtt. Talán, mert most már nem tudott visszamenekülni az egyetlen, örömöt okozó tevékenységbe, a naplóírásba.

Eközben harsány nevetés töltötte be az erdőt, a nevetést az enyhe szél sodorta Sampon felé a tó másik oldaláról. A völgyben, a napló utolsó oldalaihoz érve már tényleg a tetőfokára hágott a hangulat.

Pár másodperccel később azonban a nevetés hirtelen abbamaradt, ugyanis az utolsó lapok szóltak a legbelsőbb érzelmeiről, megdöbbentő őszinteséggel, arról, hogy milyen magányosan érzi magát, szeretne egy pár barátot, de legalább egyet.

Talán ők is éreztek valami hasonlót - gondolta szorongva a fa alatt kuporgó Sampon, de ők már megtalálták azokat, akikkel jól megértik egymást.

Eközben az állatok az elefánt felkutatására indultak, de mivel sehol nem találták visszamentek a tisztásra, ahol előbb még olyan jól érezték magukat. Rájöttek, hogy mindannyiuknak vannak hasonló problémáik, gondolataik, amiket a többiek nevetségesnek tartanak, de talán azért vidámabb az ő életük, mert van kivel megosztani ezeket, mindig van kire számítani. Belegondoltak Sampon helyzetébe, bármilyen furcsa is, számára a naplója az egyetlen „társ". Megbeszélték, ha még ezek után igényt tart a társaságukra, szívesen beszélgetnének vele, szeretnék megismerni őt. Mielőtt visszaadták a naplót, az utolsó pár oldalra egy kis szöveget írtak, egy meghívót, amelyet mindegyikük aláírt.

Radír megbánva tettét visszacsempészte a naplót a fa tövébe. Másnap már mindenki korán kiment a tisztásra, várták hátha Sampon megjelenik, ami a megbocsátás jele lenne, de hiába, ő nem jött el. Az állatok összegyűltek, és azon rágódtak, miért nem vették észre, milyen szeretnivaló és magányos ez a Sampon, miért nem tudtak kedvesebbek lenni hozzá. Radír érezte legrosszabbul magát - igaz nélküle talán sosem értették volna meg Sampont.

Már kezdett sötétedni, amikor Sampon megérkezett teljes valójában, csalódottan, kicsit félve, vajon mit is gondolnak róla a többiek és, hogy tényleg jó ötlet volt-e megbocsátani nekik. Remélte, hogy nem csak azért szeretnének vele találkozni, mert megszánták. Azt szerette volna, hogy önmagáért szeressék még akkor is, ha ez nem olyan könnyű.

Ekkor ismerős gondolatok villantak föl előtte, amit még nemrég ő maga írt. Azok a dolgok is eszébe jutottak, amelyeken utána rágódott. Remélte, talán az életben is történhet valami csoda vagy mese. Megjelent előtte Sajti története, hogy ő is meg tudott bocsátani a vetélytársának, pedig ő is megtehette volna, hogy meg se hallgassa Bobót. Azt kellene tennie, mint Sajtinak - ő is elmondta a véleményét és kiállt magáért, de neki sajnos ez sohasem volt az erőssége.

Az állatok egy emberként (állatként) pattantak föl a helyükről. Na ettől Sampon még jobban elpirult és megilletődöttségében megigazított pár szőrszálat a feje búbján. Akármi is van, az első benyomás mégiscsak fontos. Az állatok szégyenkezve Sampon felé indultak, egyenként bocsánatot kértek tőle. Sampon talán először örült így. Még ha nem is szívesen vallotta be magának, annak örült, hogy neki örülnek. Ekkor ismét eszébe jutott, hogy régen ez volt az egyik legnagyobb vágya, hogy valaki őszintén örüljön neki. Azt azonban kicsit sajnálta, hogy előtte valami rossznak kellett történnie. Beszélgetni kezdtek és rájöttek, milyen aranyos ez a Sampon, és még jó poénjai is vannak. Megkérték, hogy induljanak tiszta lappal, ettől Sampon is felszabadultabb lett. Radír vezetésével átnyújtottak neki egy új naplót, amin egy lakat is volt, megkérték, hogy ebbe már az együtt töltött pillanatok emlékét írja.

Sampon örömmel vette át az ajándékot és egyből elkezdett sercegő tollal irogatni:
" Csodálatos dolog barátokat találni, de, ami még csodálatosabb az talán az, hogy ezek után nem kell egyedül megbirkóznom a világgal, mindig lesz egy segítő kéz, egy hallgató fül és egy-egy vidító erővel bíró mosoly. Megpróbálom úgy élni az életem, hogy nem mérgelődöm, ha a barátaim összemorzsázzák a kocsimat; sáros lábbal rontanak be a nappalimba; leöntik a kanapémat vagy esetleg fociznak a kertem frissen nyírt füvén. Igyekszem, hogy ne mérgelődjek, ugyanakkor fontos, hogy átéljem az érzelmeimet, azt is, ha bánt, hogy elmarad a kedvenc filmem a tévében, azt is, ha izgulok a vizsga előtt, azt is, ha egy örömteli délutánt töltök a barátaimmal, azt is, ha dühös vagyok, mert odaégettem a vacsorát és azt is, ha boldog vagyok, mert elértem egy célomat. Fontos, hogy mindezeket átéljem, mert ha csak a jó dolgokra koncentrálnék, akkor sosem érezném, hogy valami elég jó-e. Ha mindig süt a nap a virágok elszáradnak. Meg kell tapasztalnom, hogy milyen az, amikor fáj, ha összeveszek valakivel, hogy tudjam értékelni azt az örömöt, amit akkor érzünk, amikor kibékülünk. Érzelmek nélkül üres lenne az életünk. Amit még fontosnak tartok az az, hogy mindig mondjam meg azoknak, akiket szeretek, hogy milyen sokat jelentenek nekem! Mert mi van, ha már egyszer túl késő lesz, hogy mindezt megtegyem?! És miért fontos mindez, amit most erre az első oldalra írtam? Szörnyű lenne évek multán arra ébredni, hogy egyedül vagyunk! Lehet, hogy szögegyenes a fű a kertben, nincs kávéfolt a kanapén, a kocsi nincs tele morzsával, de egyedül vagyunk. Nem szeretnénk arra eszmélni évek múltán, hogy sohasem veszekedetünk úgy, hogy minden porcikánk beleremegett; sohasem ugrottunk egy barátunk nyakába; sohasem töltöttünk délutánokat azzal, hogy a barátunk kerítését festjük a tűző napon; sohasem kucorodtunk le egy baráti összejövetelnél a kávéfoltos kanapénk és a kandalló közé; sohasem futottunk teljes erőnkből; sohasem öleltünk meg valakit igazi szeretettel; sohasem csaptuk le dühösen a telefont; sohasem rohantunk egy jó baráthoz kétségbeesetten; sohasem ugrattuk egymást a különböző rossz szokásaink miatt; sohasem sírtunk úgy, hogy abban minden keserűségünk benne volt; sohasem beszélgettünk a naplementét nézve; sohasem szerettünk, azaz sohasem éltünk igazán! Mert egy valamit nem lehet: visszacsinálni mindent és elölről kezdeni! Egy lehetőségünk van, próbáljuk meg kihozni belőle a legtöbbet! Én ígérem, hogy igyekezni fogok, hogy értékeljem a pozitív dolgokat és, hogy örüljek minden percnek, amikor jól érzem magam!" Sampon ezekkel a mondatokkal zárta a naplót, és most már a lakatot nyugodt szívvel eldobta...