Évszám
2011
Beküldő
Timiia
2011. február 3, szombat. Az új lakásban, az új szobámban. 16:42.
Élni, vagy nem élni... – vetettem papírra az irodalom dolgozathoz szükséges gondolataimat. Épp Shakespeare-t tanultunk, mikor a tanárnő feladta ezt a házi dolgozatot. Előre kijelentette, hogy a dolgozatot mindenki a saját stílusából és szemszögéből adódóan kell megírja. Az én szemszögem, ami manapság foglalkoztat az az élet, meg annak a változása, alakulása, és elmúlása...
Egy fél évvel ezelőtt nekem is normális életem volt. Rengeteg barát, mámoros, hajnalig tartó bulik, jóképű pasik. Minden, ami egy tizenhat éves lánynak kell. De egy napon mindent elveszítettem. Egy augusztusi nap volt. Tiszán emlékszem, hogy aznap korán keltem. A szüleimmel indultunk volna Brassóba a nagy bevásárlási körutunkra. De én nem éreztem jól magam. Itthon maradtam. A délelőttöt végig aludtam, és délután fél háromkor a mobilom csörgésére ébredtem. Zsóka volt, anya húga. Kómás hangon szóltam bele a készülékbe. Ő sírógörcsöt kapott, és nem tudott megszólalni. Nagyon megijedtem. A barátja vette át a telefont, és azt mondta itt vannak a lakás előtt, és ki kellene nyissam az ajtót. Azonnal mentem. Amint kinyílt az ajtó Zsóka zokogva borult rám, és csak ennyi telt tőle: „Sajnálom”. Nem értettem miről beszél. Egy pillanatra azt hittem megbolondult. Mégis mit sajnálhatott? Hiszem semmit sem csinált. Aztán a barátja, Zsolt odajött hozzám,megölelt és azt mondta: „Részt vétem, a szüleid miatt.” Ellöktem magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Férfi embernek. Aztán bevillant. Olyan gyorsan jött, hogy előre fel se tudtam fogni. Aztán lassan megértettem mi folyik körülöttem. Meghaltak a szüleim, tudatosult bennem a gondolat. A brassói út. És ha én is mentem volna? Akkor...
És itt elájultam. Aztán csak arra emlékeztem, hogy valaki ébresztget. Mikor résnyire nyitottam a szemem, sértő fényáradattal találtam szembe magam. Az akkori legjobb barátnőm rázogatott és ébresztgetett, Kata. Mikor meghallottam a hangját, bebizonyosodott, hogy még élek. És nem haltam meg. Mert ő biztos, hogy él. Este fél kilencet ütött az óra. Ezt onnan gondoltam, hogy anya régiségeket gyűjtött, így a nagyi kakukkos órája a bézs színű falon lógott, és amikor elérte a hatost a nagy mánus, elkezdett a benne levő madárka, vagy mi, kakukkolni. Erre a kakukkolásra tértem magamhoz. Elmém felszínére tört a pár órával azelőtt lezajlott eset. Most már nem szerettem volna élni. Elkezdtem hangosan nyöszörögni és bőgtem, aztán a végén csak ordítani tudtam a bennem tomboló fájdalomtól, de a torkom már nem bírta sokáig így törni zúzni kezdtem. Ami a kezem ügyébe került, azt a földhöz vágtam, letéptem a függönyöket, és felborítottam a dohányzóasztalt. Közben sok helyen megvágtam magam. Majd Zsolt tudott lefogni, hogy ne tegyek több kárt se a lakásba, se pedig magamba. Mielőtt bekötözték volna a sebeimet, adtak valami erős nyugtatót, ami kiütött, és hamar elaludtam.
A temetés utáni időszakot nyugtatókkal vészeltem át. Nem tudtam mi történik velem. Próbáltam minél jobban elhúzódni a külvilágtól, hogy ne láthassam a mások boldogságát. Ha én nem lehettem boldog, az szenvedés lett volna, ha látom a többieket a környezetemben vidámnak. A külvilágtól teljes mértékben eltávolodtam. Próbáltam feldolgozni az esetet. Nem ment sehogy sem. Egy lépést tettem előre, de kettőt mindig vissza kellett lépjek. Nem szerettem volna felejteni a szüleimet, de emlékezni sem voltam képes. Mintha borotvaélen táncoltam volna. Féltem, hogyha felejtek, akkor mindent el fogok felejteni. De az emlékezéstől rettegtem, mert akkor mindig elölről kezdődnek a rémálmok és a többi sanyargató, kétségbeejtő érzés újból a szemem előtt, és a szívem mélyén lebeg. És nincs az a fuvallat, amely el tudja fújni onnét.
Társasági ember voltam. Ami azt jelentette, hogy imádtam az emberek között lenni, és szerettem őket minden hibájukkal együtt. Soha sem tudtam az apró hibáikért megharagudni. Az idő múlásával kezdtek ezek a dolgok hiányozni. Továbbá sem akartam visszacsatlakozni a társaságba, mert féltem a kudarctól. Féltem, hogy nem fognak ugyanúgy visszafogadni, hogy majd kinevetnek. Be kellett pótoljam ezt a hiányt valamivel. Aztán a könyvek mellett döntöttem.Naponta elolvastam egyet, és hetente jártam a könyvtárat. Ez biztosított egyfajta lelki megnyugvást. Azt hittem az olvasás majd segíteni fog, hogy lassan visszaszokjak a régi világomba, amit fél évvel ezelőtt feladtam. Nem féltem olvasni, mert tudtam azok az érzelmek nem valósak, nem a való világban történnek. Azokat nem én, hanem a főszereplő érzi át. Én csak ízelítőt kapok abból a világérzetből, és nem én kell megéljem. Gondoltam ez majd megerősít. Egy részből igazam volt. De másrészt beleolvadtam ebbe a világba, és elfelejtettem a sajátomat.
Egy héttel ezelőtt, miközben ültem az informatika teremben csak bámultam kifele az ablakon. A hó beborította az ablak előtt álló fenyőfákat, amik takarták a kilátást. Február, hol a nyár? Jutott eszembe Móricz Zsigmond egyik novellájának címe. Tél közepén szeretek a forró nyári napokra gondolni, mert az kissé megnyugtató. De a nyárról már csak a szüleim jutnak eszembe. Most az egyszer vettem minden félelmemet, és szembenéztem a véres valósággal. Az egérre rászorítottam jobb kezem, és próbáltam az agyamból kizárni a külvilágot a tanár magyarázatával, és az osztálytársaim suttogásával együtt, miközben feszülten bámultam a képernyőt, és próbáltam visszaemlékezni. Bal kezemmel a székembe kapaszkodtam, mintha egy veszélyes utazásra készülnék, és hogy tudjak minél jobban tartózkodni a mélybe zuhanástól. És elkezdtem, amitől irtóra rettegtem. Íme, ezek voltak az első gondolataim, így bő fél év elmúltával: Reggel volt. Felkeltem, de nem mentem a szüleimmel, mert rosszul éreztem magam. És... Nos, itt már nem bírtam tovább, és elszakadt az a félig meddig megerősített cérnaszál. Kiborultam. Fogtam a táskám, összepakoltam, elvettem a kabátom a széktámláról, és kirohantam az osztályból. Mire becsukódott volna a nagy fehér bükkfaajtó, hallottam az osztály zúgolódását, és a tanár felháborodott kiáltását: „Merre mész?!” ordította utánam, de az ajtó csukódott, és a hangok elnémultak. Fogtam magam, és nekiiramodtam. A tanári lépcsőt vettem utamba, ahol a diákoknak tilos volt a járás, de nem érdekelt. A leszőnyegezett lépcső felfogta a csizmám sarkának kopogását a padlón. A lépcsőforduló tele volt nagy zöld növényekkel, és a zöld szőnyeg- amely a lépcsőt borította- kissé kopottas kinézete tökéletesen beleillett ebbe a képbe. Megszaporáztam lépteimet, és lihegve szaladtam le az alagsorban levő könyvtárba. Minden szünetemet itt töltöttem. A könyvek birodalmában. Itt éreztem teljes embernek magam. Sokszor úgy éreztem olvasásnál, hogy én is képes lennék írni egy könyvet. Volt bennem annyi ambíció, hogy folytonosan olvassak, tehát, gondoltam tétován, lesz annyi, hogy majd írjak.
Aztán odasétáltam az egyik polchoz, amelyen a VILÁGIRODALOM szó virított. Elkezdtem nézelődni a könyvek között, és megpillantottam egy Stephen King könyvet. Leemeltem a polcról, ám amint megérintettem a jobb kezemmel a borítóját, belém nyílalt valami. Valami felismerhetetlen dolog. Megfogózkodtam a könyvespolcba, és nem tudtam honnan tört rám ez az érzés. Egyszeribe csak annyit éreztem, hogy zúgni kezd a fejem, és mozogni kezdtek azok a szépen elrendezett könyvespolcok. Azt éreztem hamarosan kidobom a taccsot, de tudtam kontrollálni magam. Eltántorogtam egy közelben lévő székhez, és leültem. Mikor rányomtam a fenekem libabőrös lettem, mert annyira hideg volt a szék, és nagyon rosszul esett. El is felejtettem, mitől lettem ennyire rosszul, mikor újra bevillant. Egy röpke gondolat szállta meg elmém, mely elködösítette, de azon nyomban ki is világosította. Csak azt nem tudtam, mit kellene kezdjek ezzel a helyzettel...
Villámgyorsan tudatosult bennem az az isteni sugallat, miszerint én nem kellett aznap a szüleimmel menjek, és nem kellett meghaljak velük. Én nekem el kell tűrnöm ezt a szenvedést. Én nekem még valami elintézni való dolgom van itt. És mégis mi? Mi lehet fontosabb annál, hogy egy teljes és boldog életet éljek a családommal? Semmi. Ez a nagy igazság. De mi tudjuk milyen az élet. Kiszámíthatatlan, őrült, sőt önző. A leggonoszabb ellenfelünk, akivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Én egy fél éve csak küzdök ellene. Próbálom legyőzni. Eredménytelenül. Hiába. De ez meg fog változni. Amióta ez megtörtént velem, azóta csak erősödök. Próbálok egyre jobban figyelni a külvilágra, ami nehezen megy, de én mindent megteszek. Törekvésem nem lankad. Meg fogom mutatni életem legnagyobb ellenségének, hogy talpra fogok állni. És tisztelettel, meg szeretettel fogok a szüleimre gondolni. Nem pedig félelemmel. Most az egyszer a sarkamra állok.
De most mennem kell, mert Zsóka már megette az életem, hogy fogjak végre tanulni. De hiszen hétvége van, és nekem is kijár ennyi nyugalom. De másképp igaza van. Szegény anya is ezt mondogatta mindig: „Tanulj, fiam, mert magadnak tanulsz, s nem nekem.” Most az egyszer megmutatom nekik, hogy képes leszek erre. És ők onnan fentről büszkék lehetnek rám.
3 év múlva.
2014. szeptember 15., hétfő délután, negyed öt. Életem legelső saját lakásában, amit a legjobb barátnőmmel ketten bérelünk.
A megnyitó után siettünk haza, hogy minél hamarabb kényelmesen berendezkedhessünk. A megnyitó unalmas volt, az igazgató elmondta az előre betanult beszédet, és pár diáklány szavalt. Tudjátok milyenek az efféle évkezdések. Főleg egyetemen...
Igen. Kolozsváron, a Babes Bólyai Tudományegyetem kommunikáció és közkapcsolatok szakot kezdtem ebben az évben. Még most se tudtam feldolgozni, hogy ösztöndíjat kaptam, és mostantól itt tanulhatok. Annyira izgatott voltam, hogy reggel azt se tudtam, milyen cuccot vegyek fel, pedig másnap este előkészítettem...
Na igen. Az izgatottságról jut eszembe, hogy egész Kolozsváron csak a barátnőmet ismerem, meg a román nyelvtudásom. Ha az alapok nem lennének meg, talán még egy kenyeret se tudnék megvenni a kisboltban a sarkon. Mivel magyar szakon vagyok, a tanulás sima ügy, de sokan lenéznek nemzetiségem miatt. Megvetnek, amiért más az állampolgárságom, és más az anyanyelvem. Nehéz. Aki nincs benne az bizony soha nem fogja megtudni, miről is papolok én...
Istenem, most segíts meg. Lilla, a legjobb barátnőm épp most olvassa a... nem is tudom mimet. Regénynek nem nevezhetném, mert még csak az első két fejezet van meg belőle, de azért én annak érzem. Életem legelső regényének. Amire a legbüszkébb vagyok eddigi életem során. Rengeteg munkát fektettem eddig is bele, de ezután még jobban belehúzok, mert azt szeretném, hogy ez a nyomdában végezze. Nem úgy mint a többi három, amit megírtam, és ahogy megíródtak el is vesztek...
Na ennyit a pechről. Ajjajj. Lilla most egy nagyot sikított. Szerintetek ez jót jelent?
?????????????????????????????????????????????????
Bocsánat, csak egy pillanatig rajta maradt az ujjam a billentyűzeten, mert akkora ölelést kaptam a legjobb barátnőmtől, hogy szinte megfojtott. Ezek szerint tetszik neki. Lájkolja, ahogyan ő mondaná. Most már biztosra tudom, hogy kinek fogom eladni az első példányt... Neki.
Most mennem kell, mert Zsóka telefonál. És be kell számoljak neki a mai napról. Aztán este irány a legjobb diszkók felkeresése. Holnap úgysincs még tanítás...
Bye, bloggerek. Aludjatok jól, majd jelentkezem. : )
7 év múlva.
„Olyan rég nem néztünk kettesben naplementét” súgtam szerelmem fülébe gondolataimat. Erre adott egy hosszú, szeretetteljes csókot, amibe beleborzongtam. Látta, hogy mindig nagy hatással van rám, de a levegő is lehűlt, így délutánra, ezért bement a hálóba, hogy hozzon valami meleg takarót. Amint bement, én körültekintettem, és elcsodálkoztam a város gyönyörű panorámájában, az teám kíséretében, amit elkezdtem szürcsölni. Pár évvel ezelőtt, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen életem lesz. Budapesten lakom. A város legmenőbb újságánál vagyok főszerkesztő. Három könyvemet adták ki. És van egy csodálatos kislányom. Meg egy szerető férjem. Kell ennél több? Most nem. Fiatalkoromban elkelt volna a szülői háttér, biztatás és szeretet. De megtanultam önállósulni, és a magam útján járni. Amit akkor nem kaptam meg, az most megvan. És az egészben csak azt sajnálom, hogy a szüleim nem láthassák. A boldogságom. Amint kiment Zoli, a férjem, az előttem fekvő laptopot felnyitottam, és megnyitottam a blogom. Elkezdtem írni. Mint régen a naplómat. A magamban tartott érzelmeket így adtam ki. Mert hanem felrobbantam volna. Mint régen.
2021. május 9, vasárnap délután, az teraszon.
Már három éve Budapesten élek, egy csodálatos kis házban, melynek teraszáról gyönyörű panoráma nyílik elém. Úgy érzem soha sem fogok tudni betelni a szépségével. Egy újabb csoda a sok közül, amit eddigi életemben felfedeztem. A piros háztetők, a zöldellő fák, és a nyíló virágok összessége elvarázsolt, mint mindig. Az orgonaillat, ami a terasz mellé felnőtt orgonafától származik, a gyerekkoromat juttatja eszembe. A mi kertünkbe is volt orgona. Alig vártam a májust, hogy végre nyíljon, és sokáig érezhessem az illatát, mely megbabonázott, és rabjává tett. Most tudatosult bennem, hogy szeretek élni. És van is amiért, akiért. A lányom meg a férjem miatt, akikért mindent megtennék. És újból nekifogtam egy regénynek. A cím alapján nem lehet épp megállapítani, kikről is fog szólni, de egy biztos: SZERELEM!!! A címe: Kisvárosi Nagyszerelem, amelyben egy tinédzserkori élményemet vetem papírra, és tárom fel a nagyközönség elé. Tudom, tudom. Elég furán hangzik egy huszonhat éves nőtől egy ilyen sztori, de nézzük meg Meg Cabot-ot. Ő is írt ilyent. Tehát, nekem is szabad, hogy kiéljem a fiatalságomat, ezennel másodszor...
Az élet fogalma jár most is az eszembe. Az születés és halál közti kis valami, amit életnek nevezünk.Mi értelme is van valójában? Sokszor elgondolkodtam azon, hogy azt a végzetes napot miért úsztam meg? Én miért nem haltam meg. És akkor rádöbbentem, hogy nekem ez volt a küldetésem, a feladatom, hogy írjak. Életcélnak nevezném. Vagy hogy meglássam az életnek a napos oldalát is, és ezt megmutathassam az olvasóimnak. Az elcsüggedteket bátorítsam, támogassam. Hogy megírhassam az én szomorú történetemet, így tíz év távlatából. Az idő sok mindent megszépített, és most már boldogan emlékezem. Nincs félelem. És ezt a kitartásomnak köszönhetem. Ha ezt nem nevelik a szüleim belém, akkor mára már egy elzüllött nő lennék ebben a gonosz világban. És én mindent megtettem, hogy a szüleim odafent büszkék lehessenek az egyetlen lányukra.
De nem vonom vissza azt a kijelentésem, hogy az élet a leggonoszabb ellenfelünk. Ez mindig is így volt, így van és így lesz. Csak megmutatja a cukormázas álarcát is. És az ember bedől neki egy kis időre.
Óh, hallom jön Zoli. Majd később folytatom az életelméletem, mert tíz év alatt sokat töprengtem ezen, amit meg kell osszak valakivel, valakikkel.
Most átadom magam neki, a szerelemnek, a meleg takarónak, és a forró teámnak.
Kellemes estét a blog minden olvasójának.
Élni, vagy nem élni... – vetettem papírra az irodalom dolgozathoz szükséges gondolataimat. Épp Shakespeare-t tanultunk, mikor a tanárnő feladta ezt a házi dolgozatot. Előre kijelentette, hogy a dolgozatot mindenki a saját stílusából és szemszögéből adódóan kell megírja. Az én szemszögem, ami manapság foglalkoztat az az élet, meg annak a változása, alakulása, és elmúlása...
Egy fél évvel ezelőtt nekem is normális életem volt. Rengeteg barát, mámoros, hajnalig tartó bulik, jóképű pasik. Minden, ami egy tizenhat éves lánynak kell. De egy napon mindent elveszítettem. Egy augusztusi nap volt. Tiszán emlékszem, hogy aznap korán keltem. A szüleimmel indultunk volna Brassóba a nagy bevásárlási körutunkra. De én nem éreztem jól magam. Itthon maradtam. A délelőttöt végig aludtam, és délután fél háromkor a mobilom csörgésére ébredtem. Zsóka volt, anya húga. Kómás hangon szóltam bele a készülékbe. Ő sírógörcsöt kapott, és nem tudott megszólalni. Nagyon megijedtem. A barátja vette át a telefont, és azt mondta itt vannak a lakás előtt, és ki kellene nyissam az ajtót. Azonnal mentem. Amint kinyílt az ajtó Zsóka zokogva borult rám, és csak ennyi telt tőle: „Sajnálom”. Nem értettem miről beszél. Egy pillanatra azt hittem megbolondult. Mégis mit sajnálhatott? Hiszem semmit sem csinált. Aztán a barátja, Zsolt odajött hozzám,megölelt és azt mondta: „Részt vétem, a szüleid miatt.” Ellöktem magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Férfi embernek. Aztán bevillant. Olyan gyorsan jött, hogy előre fel se tudtam fogni. Aztán lassan megértettem mi folyik körülöttem. Meghaltak a szüleim, tudatosult bennem a gondolat. A brassói út. És ha én is mentem volna? Akkor...
És itt elájultam. Aztán csak arra emlékeztem, hogy valaki ébresztget. Mikor résnyire nyitottam a szemem, sértő fényáradattal találtam szembe magam. Az akkori legjobb barátnőm rázogatott és ébresztgetett, Kata. Mikor meghallottam a hangját, bebizonyosodott, hogy még élek. És nem haltam meg. Mert ő biztos, hogy él. Este fél kilencet ütött az óra. Ezt onnan gondoltam, hogy anya régiségeket gyűjtött, így a nagyi kakukkos órája a bézs színű falon lógott, és amikor elérte a hatost a nagy mánus, elkezdett a benne levő madárka, vagy mi, kakukkolni. Erre a kakukkolásra tértem magamhoz. Elmém felszínére tört a pár órával azelőtt lezajlott eset. Most már nem szerettem volna élni. Elkezdtem hangosan nyöszörögni és bőgtem, aztán a végén csak ordítani tudtam a bennem tomboló fájdalomtól, de a torkom már nem bírta sokáig így törni zúzni kezdtem. Ami a kezem ügyébe került, azt a földhöz vágtam, letéptem a függönyöket, és felborítottam a dohányzóasztalt. Közben sok helyen megvágtam magam. Majd Zsolt tudott lefogni, hogy ne tegyek több kárt se a lakásba, se pedig magamba. Mielőtt bekötözték volna a sebeimet, adtak valami erős nyugtatót, ami kiütött, és hamar elaludtam.
A temetés utáni időszakot nyugtatókkal vészeltem át. Nem tudtam mi történik velem. Próbáltam minél jobban elhúzódni a külvilágtól, hogy ne láthassam a mások boldogságát. Ha én nem lehettem boldog, az szenvedés lett volna, ha látom a többieket a környezetemben vidámnak. A külvilágtól teljes mértékben eltávolodtam. Próbáltam feldolgozni az esetet. Nem ment sehogy sem. Egy lépést tettem előre, de kettőt mindig vissza kellett lépjek. Nem szerettem volna felejteni a szüleimet, de emlékezni sem voltam képes. Mintha borotvaélen táncoltam volna. Féltem, hogyha felejtek, akkor mindent el fogok felejteni. De az emlékezéstől rettegtem, mert akkor mindig elölről kezdődnek a rémálmok és a többi sanyargató, kétségbeejtő érzés újból a szemem előtt, és a szívem mélyén lebeg. És nincs az a fuvallat, amely el tudja fújni onnét.
Társasági ember voltam. Ami azt jelentette, hogy imádtam az emberek között lenni, és szerettem őket minden hibájukkal együtt. Soha sem tudtam az apró hibáikért megharagudni. Az idő múlásával kezdtek ezek a dolgok hiányozni. Továbbá sem akartam visszacsatlakozni a társaságba, mert féltem a kudarctól. Féltem, hogy nem fognak ugyanúgy visszafogadni, hogy majd kinevetnek. Be kellett pótoljam ezt a hiányt valamivel. Aztán a könyvek mellett döntöttem.Naponta elolvastam egyet, és hetente jártam a könyvtárat. Ez biztosított egyfajta lelki megnyugvást. Azt hittem az olvasás majd segíteni fog, hogy lassan visszaszokjak a régi világomba, amit fél évvel ezelőtt feladtam. Nem féltem olvasni, mert tudtam azok az érzelmek nem valósak, nem a való világban történnek. Azokat nem én, hanem a főszereplő érzi át. Én csak ízelítőt kapok abból a világérzetből, és nem én kell megéljem. Gondoltam ez majd megerősít. Egy részből igazam volt. De másrészt beleolvadtam ebbe a világba, és elfelejtettem a sajátomat.
Egy héttel ezelőtt, miközben ültem az informatika teremben csak bámultam kifele az ablakon. A hó beborította az ablak előtt álló fenyőfákat, amik takarták a kilátást. Február, hol a nyár? Jutott eszembe Móricz Zsigmond egyik novellájának címe. Tél közepén szeretek a forró nyári napokra gondolni, mert az kissé megnyugtató. De a nyárról már csak a szüleim jutnak eszembe. Most az egyszer vettem minden félelmemet, és szembenéztem a véres valósággal. Az egérre rászorítottam jobb kezem, és próbáltam az agyamból kizárni a külvilágot a tanár magyarázatával, és az osztálytársaim suttogásával együtt, miközben feszülten bámultam a képernyőt, és próbáltam visszaemlékezni. Bal kezemmel a székembe kapaszkodtam, mintha egy veszélyes utazásra készülnék, és hogy tudjak minél jobban tartózkodni a mélybe zuhanástól. És elkezdtem, amitől irtóra rettegtem. Íme, ezek voltak az első gondolataim, így bő fél év elmúltával: Reggel volt. Felkeltem, de nem mentem a szüleimmel, mert rosszul éreztem magam. És... Nos, itt már nem bírtam tovább, és elszakadt az a félig meddig megerősített cérnaszál. Kiborultam. Fogtam a táskám, összepakoltam, elvettem a kabátom a széktámláról, és kirohantam az osztályból. Mire becsukódott volna a nagy fehér bükkfaajtó, hallottam az osztály zúgolódását, és a tanár felháborodott kiáltását: „Merre mész?!” ordította utánam, de az ajtó csukódott, és a hangok elnémultak. Fogtam magam, és nekiiramodtam. A tanári lépcsőt vettem utamba, ahol a diákoknak tilos volt a járás, de nem érdekelt. A leszőnyegezett lépcső felfogta a csizmám sarkának kopogását a padlón. A lépcsőforduló tele volt nagy zöld növényekkel, és a zöld szőnyeg- amely a lépcsőt borította- kissé kopottas kinézete tökéletesen beleillett ebbe a képbe. Megszaporáztam lépteimet, és lihegve szaladtam le az alagsorban levő könyvtárba. Minden szünetemet itt töltöttem. A könyvek birodalmában. Itt éreztem teljes embernek magam. Sokszor úgy éreztem olvasásnál, hogy én is képes lennék írni egy könyvet. Volt bennem annyi ambíció, hogy folytonosan olvassak, tehát, gondoltam tétován, lesz annyi, hogy majd írjak.
Aztán odasétáltam az egyik polchoz, amelyen a VILÁGIRODALOM szó virított. Elkezdtem nézelődni a könyvek között, és megpillantottam egy Stephen King könyvet. Leemeltem a polcról, ám amint megérintettem a jobb kezemmel a borítóját, belém nyílalt valami. Valami felismerhetetlen dolog. Megfogózkodtam a könyvespolcba, és nem tudtam honnan tört rám ez az érzés. Egyszeribe csak annyit éreztem, hogy zúgni kezd a fejem, és mozogni kezdtek azok a szépen elrendezett könyvespolcok. Azt éreztem hamarosan kidobom a taccsot, de tudtam kontrollálni magam. Eltántorogtam egy közelben lévő székhez, és leültem. Mikor rányomtam a fenekem libabőrös lettem, mert annyira hideg volt a szék, és nagyon rosszul esett. El is felejtettem, mitől lettem ennyire rosszul, mikor újra bevillant. Egy röpke gondolat szállta meg elmém, mely elködösítette, de azon nyomban ki is világosította. Csak azt nem tudtam, mit kellene kezdjek ezzel a helyzettel...
Villámgyorsan tudatosult bennem az az isteni sugallat, miszerint én nem kellett aznap a szüleimmel menjek, és nem kellett meghaljak velük. Én nekem el kell tűrnöm ezt a szenvedést. Én nekem még valami elintézni való dolgom van itt. És mégis mi? Mi lehet fontosabb annál, hogy egy teljes és boldog életet éljek a családommal? Semmi. Ez a nagy igazság. De mi tudjuk milyen az élet. Kiszámíthatatlan, őrült, sőt önző. A leggonoszabb ellenfelünk, akivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Én egy fél éve csak küzdök ellene. Próbálom legyőzni. Eredménytelenül. Hiába. De ez meg fog változni. Amióta ez megtörtént velem, azóta csak erősödök. Próbálok egyre jobban figyelni a külvilágra, ami nehezen megy, de én mindent megteszek. Törekvésem nem lankad. Meg fogom mutatni életem legnagyobb ellenségének, hogy talpra fogok állni. És tisztelettel, meg szeretettel fogok a szüleimre gondolni. Nem pedig félelemmel. Most az egyszer a sarkamra állok.
De most mennem kell, mert Zsóka már megette az életem, hogy fogjak végre tanulni. De hiszen hétvége van, és nekem is kijár ennyi nyugalom. De másképp igaza van. Szegény anya is ezt mondogatta mindig: „Tanulj, fiam, mert magadnak tanulsz, s nem nekem.” Most az egyszer megmutatom nekik, hogy képes leszek erre. És ők onnan fentről büszkék lehetnek rám.
3 év múlva.
2014. szeptember 15., hétfő délután, negyed öt. Életem legelső saját lakásában, amit a legjobb barátnőmmel ketten bérelünk.
A megnyitó után siettünk haza, hogy minél hamarabb kényelmesen berendezkedhessünk. A megnyitó unalmas volt, az igazgató elmondta az előre betanult beszédet, és pár diáklány szavalt. Tudjátok milyenek az efféle évkezdések. Főleg egyetemen...
Igen. Kolozsváron, a Babes Bólyai Tudományegyetem kommunikáció és közkapcsolatok szakot kezdtem ebben az évben. Még most se tudtam feldolgozni, hogy ösztöndíjat kaptam, és mostantól itt tanulhatok. Annyira izgatott voltam, hogy reggel azt se tudtam, milyen cuccot vegyek fel, pedig másnap este előkészítettem...
Na igen. Az izgatottságról jut eszembe, hogy egész Kolozsváron csak a barátnőmet ismerem, meg a román nyelvtudásom. Ha az alapok nem lennének meg, talán még egy kenyeret se tudnék megvenni a kisboltban a sarkon. Mivel magyar szakon vagyok, a tanulás sima ügy, de sokan lenéznek nemzetiségem miatt. Megvetnek, amiért más az állampolgárságom, és más az anyanyelvem. Nehéz. Aki nincs benne az bizony soha nem fogja megtudni, miről is papolok én...
Istenem, most segíts meg. Lilla, a legjobb barátnőm épp most olvassa a... nem is tudom mimet. Regénynek nem nevezhetném, mert még csak az első két fejezet van meg belőle, de azért én annak érzem. Életem legelső regényének. Amire a legbüszkébb vagyok eddigi életem során. Rengeteg munkát fektettem eddig is bele, de ezután még jobban belehúzok, mert azt szeretném, hogy ez a nyomdában végezze. Nem úgy mint a többi három, amit megírtam, és ahogy megíródtak el is vesztek...
Na ennyit a pechről. Ajjajj. Lilla most egy nagyot sikított. Szerintetek ez jót jelent?
?????????????????????????????????????????????????
Bocsánat, csak egy pillanatig rajta maradt az ujjam a billentyűzeten, mert akkora ölelést kaptam a legjobb barátnőmtől, hogy szinte megfojtott. Ezek szerint tetszik neki. Lájkolja, ahogyan ő mondaná. Most már biztosra tudom, hogy kinek fogom eladni az első példányt... Neki.
Most mennem kell, mert Zsóka telefonál. És be kell számoljak neki a mai napról. Aztán este irány a legjobb diszkók felkeresése. Holnap úgysincs még tanítás...
Bye, bloggerek. Aludjatok jól, majd jelentkezem. : )
7 év múlva.
„Olyan rég nem néztünk kettesben naplementét” súgtam szerelmem fülébe gondolataimat. Erre adott egy hosszú, szeretetteljes csókot, amibe beleborzongtam. Látta, hogy mindig nagy hatással van rám, de a levegő is lehűlt, így délutánra, ezért bement a hálóba, hogy hozzon valami meleg takarót. Amint bement, én körültekintettem, és elcsodálkoztam a város gyönyörű panorámájában, az teám kíséretében, amit elkezdtem szürcsölni. Pár évvel ezelőtt, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen életem lesz. Budapesten lakom. A város legmenőbb újságánál vagyok főszerkesztő. Három könyvemet adták ki. És van egy csodálatos kislányom. Meg egy szerető férjem. Kell ennél több? Most nem. Fiatalkoromban elkelt volna a szülői háttér, biztatás és szeretet. De megtanultam önállósulni, és a magam útján járni. Amit akkor nem kaptam meg, az most megvan. És az egészben csak azt sajnálom, hogy a szüleim nem láthassák. A boldogságom. Amint kiment Zoli, a férjem, az előttem fekvő laptopot felnyitottam, és megnyitottam a blogom. Elkezdtem írni. Mint régen a naplómat. A magamban tartott érzelmeket így adtam ki. Mert hanem felrobbantam volna. Mint régen.
2021. május 9, vasárnap délután, az teraszon.
Már három éve Budapesten élek, egy csodálatos kis házban, melynek teraszáról gyönyörű panoráma nyílik elém. Úgy érzem soha sem fogok tudni betelni a szépségével. Egy újabb csoda a sok közül, amit eddigi életemben felfedeztem. A piros háztetők, a zöldellő fák, és a nyíló virágok összessége elvarázsolt, mint mindig. Az orgonaillat, ami a terasz mellé felnőtt orgonafától származik, a gyerekkoromat juttatja eszembe. A mi kertünkbe is volt orgona. Alig vártam a májust, hogy végre nyíljon, és sokáig érezhessem az illatát, mely megbabonázott, és rabjává tett. Most tudatosult bennem, hogy szeretek élni. És van is amiért, akiért. A lányom meg a férjem miatt, akikért mindent megtennék. És újból nekifogtam egy regénynek. A cím alapján nem lehet épp megállapítani, kikről is fog szólni, de egy biztos: SZERELEM!!! A címe: Kisvárosi Nagyszerelem, amelyben egy tinédzserkori élményemet vetem papírra, és tárom fel a nagyközönség elé. Tudom, tudom. Elég furán hangzik egy huszonhat éves nőtől egy ilyen sztori, de nézzük meg Meg Cabot-ot. Ő is írt ilyent. Tehát, nekem is szabad, hogy kiéljem a fiatalságomat, ezennel másodszor...
Az élet fogalma jár most is az eszembe. Az születés és halál közti kis valami, amit életnek nevezünk.Mi értelme is van valójában? Sokszor elgondolkodtam azon, hogy azt a végzetes napot miért úsztam meg? Én miért nem haltam meg. És akkor rádöbbentem, hogy nekem ez volt a küldetésem, a feladatom, hogy írjak. Életcélnak nevezném. Vagy hogy meglássam az életnek a napos oldalát is, és ezt megmutathassam az olvasóimnak. Az elcsüggedteket bátorítsam, támogassam. Hogy megírhassam az én szomorú történetemet, így tíz év távlatából. Az idő sok mindent megszépített, és most már boldogan emlékezem. Nincs félelem. És ezt a kitartásomnak köszönhetem. Ha ezt nem nevelik a szüleim belém, akkor mára már egy elzüllött nő lennék ebben a gonosz világban. És én mindent megtettem, hogy a szüleim odafent büszkék lehessenek az egyetlen lányukra.
De nem vonom vissza azt a kijelentésem, hogy az élet a leggonoszabb ellenfelünk. Ez mindig is így volt, így van és így lesz. Csak megmutatja a cukormázas álarcát is. És az ember bedől neki egy kis időre.
Óh, hallom jön Zoli. Majd később folytatom az életelméletem, mert tíz év alatt sokat töprengtem ezen, amit meg kell osszak valakivel, valakikkel.
Most átadom magam neki, a szerelemnek, a meleg takarónak, és a forró teámnak.
Kellemes estét a blog minden olvasójának.