Ne ragaszkodj, rugaszkodj!

Évszám
2015
Beküldő
TaoTK

Motto: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk!"

- És hogy érzi magát? - tettem fel a kérdést, olyan éles elméjűen, hogy azzal bárki megborotválhatta volna a hónalját.

- Köszönöm, jól - jött a válasz. Ha hülye kérdést teszel fel, ne csodálkozz, hogy a válasz sem akarja majd mindenáron túlszárnyalni ezt a színvonalat.

- Elmesélné Barbara, mi történt magával az elmúlt héten? Amennyire én tudom, jelentős változások történtek, nem? - próbálkoztam másképp, de ez sem volt sokkal jobb.

- Már napok óta úgy érzem, mintha álmodnék.

- Úgy érti emlékszik az éjszakai álmaira?

- Nem tudom, szerintem egy hete nem aludtam. Úgy érzem, ha lefekszem az ágyba, elszalasztok valamit. Nem szabad aludnom, mert akkor arra ébredhetek, hogy be vagyok rekedve, elfelejtettem kottát olvasni, és még ha tudok is énekelni, körülöttem mindenki süket - mondta vontatottan, elgondolkozva Barbara.

- Ezek szerint egy hete nem aludt? Ez aligha valószínű - vetettem fel.

- Mondom, hogy nem tudom. Inkább az lehet, hogy amikor fenn vagyok, akkor álmodom. Érzett már ilyet? Jön-megy, de közben tudja, hogy álmodik, és mindjárt felébred. Én nem akarok felébredni, ez az álom nekem nagyon is megfelel - riadalom volt az arcán.

- Úgy érzi, megtalált valamit, amit nem szeretne elveszíteni? - kezdtem belejönni.

- Igen, megtaláltam, de most iszonyúan félek, hogy elveszítem. Amíg nem volt semmim, addig nem volt mit őrizni. Nyugodt voltam, biztonságban voltam - merengett Barbara.

- De akkor meg az a túlzott biztonság fojtogatta, nem?

- Igen. Akkor meg úgy éreztem magam, mintha vasból készült búváröltözékben gyalogolnék végig az életemen. Az sem volt jobb, oda sem szeretnék visszamenni - nézett riadtan.

- Ki mondta, hogy visszafelé kell mennie?

- Lehet, hogy nem kéne, de mi van előttem? Ha előre nézek, a látvány egyszerre vonzó és félelmetes. 

- Ez mindig így van, ha változik valami. Legtöbben azonban úgy élik meg, hogy az újban nem látnak semmi vonzót, csak ijesztőt, ezért nem is akarnak változást. Maga Barbara most sokkal jobb helyzetben van. Az utóbbi napokban megtapasztalhatott egy olyan életet, amilyet eddig csak szeretett volna. Most eldöntheti, hogy ezt akarja-e vagy sem - mutattam rá.

- Eldönthetem? Én eddig csak abban döntöttem, hogy a gyerekek mit vegyenek fel reggel, és milyen uzsonnát csomagoljak nekik. A saját életemben semmiről sem határoztam még egyedül. A szüleim erőltették, hogy lakberendezést tanuljak. Még a szobámban a tapéta is olyan volt, amilyet anyám akart. Soha nem kérdezte meg, mit szeretnék ebédre - sorolta egyre jobban belemelegedve Barbara.

- És a vágyaival mit csinált Barbara? Csak voltak vágyai? - szúrtam közbe.

- Igen. Volt egy dobozom, amit az ágyam alatt tartottam. Nem tudott róla senki. Abba tettem minden álmomat. A koncertjegyeket, a nagy dzsesszzenészekről, énekesekről szóló újságkivágásokat, kis dalok kottáit. Volt egy autogramom Ella Fitzgeraldtól. Gyakran előfordult, hogy éjjel megálmodtam egy dalt, reggel még emlékeztem rá, gyorsan lekottáztam egy jegyzetfüzetbe, de hangosan soha nem mertem elénekelni, mert a szüleim rettegtek attól, hogy énekesnő leszek, gyanús egzisztencia, szex, drogok, hajnalig tartó tivornyázások, tudja.

- Hol van most ez a doboz?

- Nem tudom. Egyszer csak eltűnt, vagy én feledkeztem meg róla?

- Barbara, és mi van a szülői választmányi pozíciójával? Ott a szavának van súlya, hogyan hoz döntéseket az üléseken? - kérdeztem, és próbáltam magam elé képzelni a választmány érdemes hölgyeit, amint fontosságuk teljes tudatában életről-halálról döntenek. Melyik nap legyen a bál, mi legyen a menü, és ki mit hoz a büfébe.

- Nem azzal van a baj, hogy nem tudok dönteni. Ha másról van szó, nagyon jól megy. Különösen, ha a gyerekekről. Helyettük, a fejük felett, ellenükre, kitűnően tudok határozni. Én csak a saját életemről nem tanultam meg dönteni.

Már látta a problémát, tudta, mi a baj, de ettől még nem volt neki könnyebb. Azt nem tudta, hogyan változtasson rajta. Az első lépés mindig az, hogy ismerjük fel, mi nem illeszkedik az életünkbe. Mi lóg ki belőle, mi az, ami miatt mindig beleakadunk valamibe, nekiütközünk valakinek. Emiatt lelassulunk, elbizonytalanodunk, gyarapodnak a konfliktusaink, gyengül a komfortérzetünk. Ha sokáig hagyjuk rendezetlenül a dolgot, nagyobb baleset is történhet velünk, és általában történik is. Ilyenkor jól megütjük magunkat, és amikor meglátjuk véres fejünket a tükörben, akkor jövünk rá, hogy nem mehet ez így tovább. Ha ügyesek vagyunk, megértjük a szerepünket a történetben, és szentül megfogadjuk, hogy ezt soha többé nem követjük el, mert már tudjuk, hogy így nem lehet csinálni. Még talán azt is tudjuk nagyvonalakban, hogyan lehet. A felismerés fényes, örülünk is neki, és elégedettek vagyunk, hogy ezért igencsak megdolgoztunk. Jól megnyugszunk, békésen hátradőlünk, aztán alig gyógyul be a fejünk, egy szép nyári napon újra megtörténik. Most már sokkal jobban fáj, mélyebb a seb, esetenként maradandó. Ilyenkor kezdünk azon gondolkodni, hogy mi ez a méltánytalanság. Nekünk megvolt a felismerésünk, értettünk mindent, már rég megtanultuk a leckét, és mégis újra megtörtént? Mi nem lehetünk hibásak. Szélvész gyorsasággal keressük a bűnöst, akit azonnal meg is találunk. Ez lehet, a párunk, a barátunk, a főnökünk, a szomszéd, a gazdasági recesszió, a globális felmelegedés, a sors, Isten..... Ízlés szerint lehet ezek közül válogatni, és végtelen lehetőségek mutatkoznak a lista bővítésére. Innen nehéz kikeveredni, mert sokkal kényelmesebb hibáztatni, mint változtatni a saját felfogásunkon.

Ha nagy nehezen sikerül lemondanunk a bűnbakgyártásról (ide értve a saját bűnösségünk meleg dunnájában való dagonyázást is), akkor már majdnem készen vagyunk a következő lépésre. Teljesen készek akkor leszünk, ha mindent, amit eddig tapasztaltunk, felismertünk, nem akarjuk csak a fejünkben tartani, hanem van erőnk teremteni általa. Új gondolataink, megvalósulásra vágynak. Nem akarnak a koponyánk sötétéjében ücsörögni. Próbálkozni szeretnének, hogy milyen lenne megvalósulni, életre kelni, történetekbe öltözni. Gyakorolni akarják, hogyan lehet másképpen csinálni. Ehhez idő, kitartás, türelem kell. Nem megy egyik pillanatról a másikra. Pedig mi szeretnénk. Na, ezért érezzük mindig, hogy milyen nehéz. És mondjuk is állandóan, drámaian szétmorzsolt könnyekkel a szemünk sarkában: „jó, jó tudom, hogy ezt kéne tenni, de olyan nehéz, olyan nehéz." Ha könnyű volna, mi volna benne a pláne. A könnyű dolgok nem azoknak valók, akik az életüket a kezükbe akarják venni. Amikor megszülettünk, senki nem mondta, hogy könnyű lesz az élet, csupa vattacukor, izgalmas kórházsorozatok a tévében. A változtatás nem szabadidős foglalkozás. Valamit, ami hatalmas, belegyökeresedett a földbe, belepi a moha, jó régóta áll egyhelyben, azt irtózatosan nehéz megmozdítani, és odébb taszajtani. Nem ezt nevezik könnyű munkának.. A másik választás, végleg hozzáláncolni magunkat ehhez a nagyra nőtt valamihez, ami valójában használhatatlanná vált felfogásunk holt súlya. Lehet választani: a láncok, vagy a változás szabadsága!

- Mitől fél Barbara?

Elgondolkodott, a homlokát ráncolta. - Attól, hogy nem fogom bírni. Most egyszerre viszek két terhet. Meg akarok felelni a régi életemnek, és nem akarom elveszteni az újat. Mintaanya is vagyok, és este dzsesszénekesnő. Most ez még izgalmas, de hosszútávon nem lehet bírni - tette hozzá csüggedten.

- Mit vettek észre a gyerekei? - piszkáltam tovább a sebet. Tudtam, hogy ezt kell tenni, mert ha nem, elgennyesedik, és akkor sokkal nagyobb lehet a baj. Fel kell fakasztani, ki kell tisztítani, még akkor is, ha ez kegyetlennek tűnik.

A gyógyszer mindig keserű, az operáció meg fájdalmas. Nem kéne, hogy ez így legyen, de ha langyos a szellő, süt a nap, és virágok illatoznak szerteszét, akkor mi szeretünk hanyattfeküdni a jó szagú réten. Nincs ezzel semmi baj, csak a fejünkbe vettük, hogy itt maradunk örökre, hallgatjuk a méhek döngicsélését, és harapunk hozzá egy pár falatot a magunkkal hozott elemózsiából. Csakhogy ez nem megy. Minden meghal. Ez a szép pillanat is. Persze amíg tart élvezzük csak, merüljünk el benne, használjuk ki, hagyjuk, hogy energiával töltsön fel! Aztán pedig vegyük tudomásul, hogy jön a következő pillanat - akkor is, ha mi nem szeretnénk -, tehát álljunk fel magunktól és nézzünk a dolgunk után ahelyett, hogy az erőt adó piknik után még egy kicsit maradni akarnánk. Mondjuk úgy örökké. De nem, mi rendszerint nem akarunk elengedni egy ilyen madárcsicsergős percet. Érthető persze, de ez azzal jár, hogy rá leszünk kényszerítve, hogy mégis otthagyjuk a piknikkosarat. Mérget vehetünk rá, hogy beborul, zuhogni kezd az eső, és ha még sokáig nosztalgiázunk úgy belénk csap a villám, hogy ezután már mindig csak úgy magától felgyullad a világítás, ha belépünk egy szobába. Ha saját döntésünk alapján állnánk a talpunkra, nem kéne a sorsnak kényszerítenie bennünket.

- Ők izgalmasnak találják, hogy az anyu énekel. Tegnap eszembe jutott, hogy nincs-e nekik is egy vágydobozuk az ágyuk alatt. Ha hazamegyek meg is kérdezem tőlük. Lehet, hogy oda kéne jobban figyelnem rájuk, hogy ők mit akarnak? Igen, ha nincs dobozuk, akkor majd kapnak tőlem - Barbara mosolygott az ötleten.

Észre sem vette, de nekem már úgy tűnt, hogy választott, és elindult a változás nehéznek titulált útján. Így működik ez. Mindig eszünkbe jut egy csillaggondolat, ha a szívünkkel is tudunk gondolkodni. Aztán jön az egyik után a másik, és így tovább. Közben észre sem vesszük, hogy már úton vagyunk, az új úton. Nem kell hozzá gondosan összeállított térképet használni, az útvonalat tudományosan felépíteni, valakit leutánozni. Minden megy magától. Recept meg egyébként sincs. Mindenki a saját útját járja. Egyszerű mondat, de mégis mindig elfelejtjük, mert ezt a mondatot csak a szívünk súgja, amit nem becsülünk eléggé. A szívükről csak a lúzerek, a naivak, és a romantikus regényeket kedvelők tudnak. Mindenki más, kizárólag a fejében hisz. Az agyunk jó bonyolult gondolatokat gyárt, és ezek fontoskodva lesöprik a szív csendes, egyszerű sugallatait. Mi meg csak az elme hangoskodó, dölyfös, szülötteire figyelünk, a szelíd belső hang helyett. Nem butaságból, érzéketlenségből tesszük ezt, nem azért mert elítélendő, gaz bűnösök vagyunk, hanem azért, mert így nőttünk fel. A társadalom, a család akkor simogatta meg a buksinkat, ha racionálisak, praktikusak, versengők, ridegek, komplikáltak voltunk. Ha a szív szerint viselkedtünk, akkor legfeljebb lesajnáló simogatásban lehetett részünk, vagy rezervátumba kényszerültünk. Az egyik ilyen rezervátum a művészet. Ott még toleráns a világ, és jóságosan, egyúttal elnézően tekint a bohó, szétszórt, túlérzékeny művészekre. Elolvassa, megnézi, meghallgatja az alkotásaikat, megrendül, szórakozik, élvezi, aztán legtöbbször semmit nem visz magával az életébe belőle.

- Barbara, szeretné tudni, hol van a maga vágydoboza?

- Igen, jó lenne. Talán segítene, hogy ne legyen olyan nehéz az út. De sajnos ez nem lehetséges, mert elfeledkeztem róla, elengedtem, és elmerült a múltban - a szemében fájdalom volt, és bűntudat.

- Menjen el a szülei házába, és a padláson egy papírdobozban, amelynek a tetején egy nagy fekete X van, megtalálja! - mondtam csendesen, és határozottan.

Nem tudom, honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy ott van. Láttam is a pókháló körbeszőtte dobozt a sarokban egy babakocsi mellett. Sőt azt is láttam, hogy azt a két vastag, fekete vonalat a doboz tetejére Barbara anyja rajzolja rá önelégült mosollyal, jól körberagasztja, hogy ne lehessen könnyen kinyitni, és a férje kezébe nyomja, részletesen kifejtve, hogy a padlás legtávolabbi, legsötétebb részébe tegye, Barbara kislánykori játékai mögé.  

Barbara nem szólt, nem kérdezett semmit, csak bólintott.