Évszám
2009
Hol volt, hol nem volt, a feneketlen tó másik oldalán, a beszélő sziklákon is túl, az ezerszínű szivárvány lábánál egy kis falucska. Ebben a faluban élt egy öreg juhász egyetlen szőke fiával. A gyerek, amióta csak az eszét tudta, mindig kettecskén volt az édesapjával, akinek mérhetetlen szomorúságát rajongásig szeretett felesége halálának tudta be. Az öreg juhász éppen húsz esztendeje itatta az egereket, búsult, s a fián kívül nem talált vigaszt másban. Ez alatt az idő alatt a szomorúság alattomos rágcsálóként emésztette a lelkét, s maga is egyre soványabb, sápadtabb és haloványabb lett.
Hanem egyik este fektében így szólt a fiához:
- Drága gyermekem, ülj közelebb apádhoz, had mondjak el néked valamit.
A legény engedelmesen közeledett atyja felé, leült az ágya szélére és figyelmesen az öregre emelte tekintetét, aki így folytatta:
- Édes fiam, megtettem én már a kötelességemet ezen a földön, felneveltelek tisztességgel. Hanem a világ hatalmasat változott az én időmben. Mikor olyan legény voltam, mint te, még minden a helyes útján haladt. A szomszédasszonyok nem acsarkodtak egymással, mert az egyiknek jobban sikerül a befőttje az évben, a parasztgazdák megosztották a tudásukat egymással, ha valamelyikük termését leverte a jég, közösen hozták helyre a kárt. A lányok nem ültek naphosszat a tükör előtt fényesítve a hajukat, szalagjaikat rendezgetve, csakhogy csinosabbak legyenek a másiknál. És ami a legfontosabb, mindenki megelégedett azzal a kevéssel, ami csurrant-cseppent neki az évben. Nem akart senki az éggel versengő csodapalotákban élni. Az emberek segítették nem csak a maguk, a másik sikeréért is dolgoztak.
De sajnos egy idő után minden közösséget megbont valami. Az emberek együtt munkálkodnak, fáradoznak, mégis a másiknak jobban sikerül a tevékenysége, többet termel, mert a természet erői megkímélték a veteményesét, sikeresebb valamiben, vagy csupán nagyobb fizikai erő tulajdonában van, s ez máris alapul szolgál az irigységnek.
Nem értem pontosan, hogyan alakulhatott ki, de azt hiszem, ennek a kapzsi versenyfutásnak az irigység megjelenése az oka.
Ebben az időszakban ifjú király került a trónunkra, aki egy sor kegyetlen törvényt hozott, melyeknek édesanyád is áldozatul esett.– az öreg mély lélegzetet vett, s egyenesen a fia szemébe nézett, aki egyre érdeklődőbben hallgatta atyja komor szavait. – Az édesanyád – fogott bele a folytatásba a juhász – ikergyermekeket hozott a világra. Téged és az öcsédet. Két szőke kis porontyot. A gonosz királyi rendelet azonban örökre megtörte kis családunk békéjét. Sok befolyásos asszonynak nem született gyermeke, bármennyire is óhajtották, s irgalom, mit ki nem találnak az emberek önzésükben, az öcsédet alig néhány hetes korában elszakították tőlünk, hogy más dajkálhassa, nevelhesse, láthassa sírni és nevetni az élet hosszú folyamán. Csak a király tudja, hová került. Édesanyádat felemésztette a hiány okozta bánat, s én is csak azért maradtam meg ezen a világon, félig élve, félig holtan, hogy felneveljelek téged.
Viszont most azt kérem tőled, hogy holtam után kutasd fel a fivéred. Akkor nyugodtan hagyhatom itt az evilági életet, ha tudom, nem árválkodsz egyedül ebben a rút és keserű, hasznot kergető, telhetetlen világban, ahol még a legszorosabb vérségi kötelék sem jelent semmit. Ígérd meg fiam, hogy a testvéred nyomába indulsz!
A legény nehezen tudott szóhoz jutni a hallottaktól, de édesapja megnyugtatására mégis kipréselte a szavakat az ajkain:
- Ígérem apám. Egy életem, egy halálom, addig nem nyugszom, még meg nem találom az elrabolt testvéremet.
Az öreg juhászt még három napig gyötörte a lázálom, majd örökre lehunyta sokat látott szemeit. A legény tisztesség szerint megsiratta, hagyomány szerint eltemette édesapját, majd fogta a batyuját és útnak indult.
Három nap gyaloglás után elérkezett a király csillogó és hatalmas palotájához. Még sosem látott ehhez hasonlót. Miután ámulata elhalványult, rögvest megszólította az egyik ajtónállót, aztán hosszas toporgás után a király elé vezették.
- Mi járatban fiatalúr? – kérdezte az uralkodó mogorva hangon, megvetéssel a tekintetében.
- Én a szegény juhász egyik fia vagyok. Apám a halálos ágyán megesketett, hogy felkeresem fivéremet, akit húsz esztendővel ezelőtt a törvény hatalma elszakította édesanyámtól. – a legény még be sem fejezte, a király még lesújtóbb pillantást vetett rá, s közbevágott:
- Ne is folytasd! Jobban tennéd, ha inkább valami tisztességes munka után néznél, és nem itt lopnád a napot! Örülj, hogy nem vetlek börtönbe a rágalmaidért! Az apád bizonyára megőrült öregségére, azért talált ki ilyen meséket. Kotródj a szemem elől, és többé meg ne lássalak a palota közelében! - visszhangoztak a kemény szavak az üres és rideg trónteremben.
Az őrség azonnal a legény két oldalán termett és kipenderítették, hogy a lába sem érte a földet.
A legény csalódottságában leült a közeli patak partjára búslakodni. Már épp az egereket kezdte volna itatni tehetetlenségében, mikor egy leány foglalt helyet mellette a füvön.
- Hallottam az apámmal folytatott beszélgetésedet. – kezdte halkan mondandóját – sajnálom, hogy nem vitt közelebb a célodhoz. Ne haragudj rá a gonoszságáért! Nem volt mindig ilyen, csak a hatalom mérgezte meg a lelkét egy gonosz boszorkány átkának a segítségével.
A legény szomorúan hallgatott tovább. Nem tudta, mit feleljen. Haragudott ő a hidegszívű királyra, ha el volt átkozva, ha nem.
- Talán mégis lenne egy megoldás – folytatta bátortalanul a királylány – Ha megtörne az apám átka, emberségesebb uralkodó lehetne belőle. Ha pedig már birtokában van a józan belátásának, biztosan a fivéred felkutatása is egyszerűbb lenne. És talán a birodalom népe sem viselkedne ennyire önzően és nagyravágyóan.
- Mégis hogyan lehetne feloldani az átkot? – keltette fel a szőke legény érdeklődését a lehetőség.
- Össze kell gyűjteni a birodalom négy legértékesebb kincsét. – válaszolta egyszerűen a királylány.
- De mégis milyen kincseket? Aranyat, ezüstöt, rubint, smaragdot? Honnan fogom felismerni, mely négy kincs ér a legtöbbet? És hogy fogom felfedezni őket?
- Kedves legény, én csak egy kevéske útmutatást tudok adni neked. Minden vándorút akadályokkal teli. Bármerre indulj, ők megtalálnak téged, nem kerülheted ki őket. Mindenegyes sikeres próba lélekben nemesebbé tesz. Ez értékesebb minden drágakőnél. A kincseket a lelkedben fogod idehozni nem pedig megérinthető tárgy formájában. Persze valamilyen kézzel fogható bizonyíték mégiscsak kelleni fog. Hogy ezek mik lesznek, azt nem tudom megmondani, de mindent megérzel, ha eljön az ideje. Ne feledd a szavaimat az utad során! A jó szerencse kísérjen! – azzal a királylány megcsókolta a legényt és mielőtt bármilyen újabb kérdés elhangozhatott volna, már híre hamva sem volt.
A legény fogta hát a batyuját és elindult a nap nyugtának irányába. Hét nap hét éjjel gyalogolt, együtt fázott az erdő állataival, együtt ázott a mező virágaival. Ahogy ment, mendegélt arra, ahol a madár se jár, a hetedik napon egy kis, fürgén futó patak mellett malmot pillantott meg, melynek kéményéből vidáman szállt fel a kacskaringózó füst. A legény már nagyon éhes és fáradt volt, így arra az elhatározásra jutott, kosztot, kvártélyt kér éjszakára a házigazdától. Ahogy közelebb ért a malomhoz, meglátja a tornácon búslakodni a molnárt.
- Adjon Isten molnár uram! – köszönt illedelmesen – Miért itatja kend az egereket?
- Hát hogyne búslakodnék fiam, mikor odaveszett az egy szem lányom, csillagom, világosságom ezen a földön. – panaszolta a molnár.
- Hanem mi történt azzal a szerencsétlen teremtéssel? A Jóisten rendelte magához?
- Dehogy, fiam. Ha csak a kaszás ragadta volna el! Rosszabb. A sziklaevő óriások vitték el szolgálónak a szirten túlra. Sosem láthatom többé a mosolygós orcáját. – siránkozott tovább a molnár. – Hanem te mi járatban errefelé?
- Kincset keresek. Éjjelre meg szállást kérnék jó uram. – felelte a parasztlegény.
- Addig maradsz fiam, ameddig jólesik. Hanem igazi kincset ajánlok én neked! Fiatal vagy te még, jó kiállású legény. Szabadítsd ki a lányomat, s neked adom a kezét.
A legény nem igen akart leányt szabadítani, ám a molnár addig-addig kérlelte, míg bele nem egyezett, megmássza a szirtet és visszahozza a leányt a sziklaevők fogságából.
Másnap hajnalban indult, s három teljes nap volt, míg felért a hegy tetejére. Rögvest meg is látta a sziklaevők barlangját, de nem ronthatott ajtóstul a házba. Rejtekhelyet keresett magának a barlangon kívül, megvárta az éjszakát, míg a hatalmas sziklaevők mind nyugovóra térnek, s akkor visszamerészkedett. Kockázatos volt a terve, ha észreveszik, miben mesterkedik, dühbe gurulnak, és az óriások öklének egy szorítása is elég ahhoz, hogy az összes csontját porrá morzsolják. De a legény lélegzetvisszafojtva odalopózott a lányhoz, karon fogta, s már szaladtak is lefelé a hegyről. S harmadnap a kis malom ajtaján kopogtattak.
A molnár nem tudta szavakba önteni háláját, keblére ölelte a lányát, majd a legényt.
- Megmentetted egyetlen vigaszom a világon, így hát neked adom a kezét. – mondta végül megilletődötten.
- Megtisztelsz molnár uram, de van én nékem mátkám, s tovább kell indulnom. Hanem had adjak egy tanácsot. Búslakodsz naphosszat, csak a leányban leled örömöd, de ahelyett, hogy szomorkodnál, inkább az apró szépségeket is tartsd jelentősnek! A tavaszi napsugár, az első hóvirág, az egyik vevő mosolya éppúgy adhat egy cseppnyi megelégedést.
- Bátor legény vagy te, fiam! S ennek jeléül adok neked valamit. Itt ez az oroszlánfog. Még atyám hozta messzi tájról. Neked adom, hogy sose felejtsd el, ebben a házban mindig szívesen látott vendég vagy. Isten áldjon! – búcsúzott a molnár szeretett leányával az oldalán.
De sajnos egy idő után minden közösséget megbont valami. Az emberek együtt munkálkodnak, fáradoznak, mégis a másiknak jobban sikerül a tevékenysége, többet termel, mert a természet erői megkímélték a veteményesét, sikeresebb valamiben, vagy csupán nagyobb fizikai erő tulajdonában van, s ez máris alapul szolgál az irigységnek.
Nem értem pontosan, hogyan alakulhatott ki, de azt hiszem, ennek a kapzsi versenyfutásnak az irigység megjelenése az oka.
Ebben az időszakban ifjú király került a trónunkra, aki egy sor kegyetlen törvényt hozott, melyeknek édesanyád is áldozatul esett.– az öreg mély lélegzetet vett, s egyenesen a fia szemébe nézett, aki egyre érdeklődőbben hallgatta atyja komor szavait. – Az édesanyád – fogott bele a folytatásba a juhász – ikergyermekeket hozott a világra. Téged és az öcsédet. Két szőke kis porontyot. A gonosz királyi rendelet azonban örökre megtörte kis családunk békéjét. Sok befolyásos asszonynak nem született gyermeke, bármennyire is óhajtották, s irgalom, mit ki nem találnak az emberek önzésükben, az öcsédet alig néhány hetes korában elszakították tőlünk, hogy más dajkálhassa, nevelhesse, láthassa sírni és nevetni az élet hosszú folyamán. Csak a király tudja, hová került. Édesanyádat felemésztette a hiány okozta bánat, s én is csak azért maradtam meg ezen a világon, félig élve, félig holtan, hogy felneveljelek téged.
Viszont most azt kérem tőled, hogy holtam után kutasd fel a fivéred. Akkor nyugodtan hagyhatom itt az evilági életet, ha tudom, nem árválkodsz egyedül ebben a rút és keserű, hasznot kergető, telhetetlen világban, ahol még a legszorosabb vérségi kötelék sem jelent semmit. Ígérd meg fiam, hogy a testvéred nyomába indulsz!
A legény nehezen tudott szóhoz jutni a hallottaktól, de édesapja megnyugtatására mégis kipréselte a szavakat az ajkain:
- Ígérem apám. Egy életem, egy halálom, addig nem nyugszom, még meg nem találom az elrabolt testvéremet.
Az öreg juhászt még három napig gyötörte a lázálom, majd örökre lehunyta sokat látott szemeit. A legény tisztesség szerint megsiratta, hagyomány szerint eltemette édesapját, majd fogta a batyuját és útnak indult.
Három nap gyaloglás után elérkezett a király csillogó és hatalmas palotájához. Még sosem látott ehhez hasonlót. Miután ámulata elhalványult, rögvest megszólította az egyik ajtónállót, aztán hosszas toporgás után a király elé vezették.
- Mi járatban fiatalúr? – kérdezte az uralkodó mogorva hangon, megvetéssel a tekintetében.
- Én a szegény juhász egyik fia vagyok. Apám a halálos ágyán megesketett, hogy felkeresem fivéremet, akit húsz esztendővel ezelőtt a törvény hatalma elszakította édesanyámtól. – a legény még be sem fejezte, a király még lesújtóbb pillantást vetett rá, s közbevágott:
- Ne is folytasd! Jobban tennéd, ha inkább valami tisztességes munka után néznél, és nem itt lopnád a napot! Örülj, hogy nem vetlek börtönbe a rágalmaidért! Az apád bizonyára megőrült öregségére, azért talált ki ilyen meséket. Kotródj a szemem elől, és többé meg ne lássalak a palota közelében! - visszhangoztak a kemény szavak az üres és rideg trónteremben.
Az őrség azonnal a legény két oldalán termett és kipenderítették, hogy a lába sem érte a földet.
A legény csalódottságában leült a közeli patak partjára búslakodni. Már épp az egereket kezdte volna itatni tehetetlenségében, mikor egy leány foglalt helyet mellette a füvön.
- Hallottam az apámmal folytatott beszélgetésedet. – kezdte halkan mondandóját – sajnálom, hogy nem vitt közelebb a célodhoz. Ne haragudj rá a gonoszságáért! Nem volt mindig ilyen, csak a hatalom mérgezte meg a lelkét egy gonosz boszorkány átkának a segítségével.
A legény szomorúan hallgatott tovább. Nem tudta, mit feleljen. Haragudott ő a hidegszívű királyra, ha el volt átkozva, ha nem.
- Talán mégis lenne egy megoldás – folytatta bátortalanul a királylány – Ha megtörne az apám átka, emberségesebb uralkodó lehetne belőle. Ha pedig már birtokában van a józan belátásának, biztosan a fivéred felkutatása is egyszerűbb lenne. És talán a birodalom népe sem viselkedne ennyire önzően és nagyravágyóan.
- Mégis hogyan lehetne feloldani az átkot? – keltette fel a szőke legény érdeklődését a lehetőség.
- Össze kell gyűjteni a birodalom négy legértékesebb kincsét. – válaszolta egyszerűen a királylány.
- De mégis milyen kincseket? Aranyat, ezüstöt, rubint, smaragdot? Honnan fogom felismerni, mely négy kincs ér a legtöbbet? És hogy fogom felfedezni őket?
- Kedves legény, én csak egy kevéske útmutatást tudok adni neked. Minden vándorút akadályokkal teli. Bármerre indulj, ők megtalálnak téged, nem kerülheted ki őket. Mindenegyes sikeres próba lélekben nemesebbé tesz. Ez értékesebb minden drágakőnél. A kincseket a lelkedben fogod idehozni nem pedig megérinthető tárgy formájában. Persze valamilyen kézzel fogható bizonyíték mégiscsak kelleni fog. Hogy ezek mik lesznek, azt nem tudom megmondani, de mindent megérzel, ha eljön az ideje. Ne feledd a szavaimat az utad során! A jó szerencse kísérjen! – azzal a királylány megcsókolta a legényt és mielőtt bármilyen újabb kérdés elhangozhatott volna, már híre hamva sem volt.
A legény fogta hát a batyuját és elindult a nap nyugtának irányába. Hét nap hét éjjel gyalogolt, együtt fázott az erdő állataival, együtt ázott a mező virágaival. Ahogy ment, mendegélt arra, ahol a madár se jár, a hetedik napon egy kis, fürgén futó patak mellett malmot pillantott meg, melynek kéményéből vidáman szállt fel a kacskaringózó füst. A legény már nagyon éhes és fáradt volt, így arra az elhatározásra jutott, kosztot, kvártélyt kér éjszakára a házigazdától. Ahogy közelebb ért a malomhoz, meglátja a tornácon búslakodni a molnárt.
- Adjon Isten molnár uram! – köszönt illedelmesen – Miért itatja kend az egereket?
- Hát hogyne búslakodnék fiam, mikor odaveszett az egy szem lányom, csillagom, világosságom ezen a földön. – panaszolta a molnár.
- Hanem mi történt azzal a szerencsétlen teremtéssel? A Jóisten rendelte magához?
- Dehogy, fiam. Ha csak a kaszás ragadta volna el! Rosszabb. A sziklaevő óriások vitték el szolgálónak a szirten túlra. Sosem láthatom többé a mosolygós orcáját. – siránkozott tovább a molnár. – Hanem te mi járatban errefelé?
- Kincset keresek. Éjjelre meg szállást kérnék jó uram. – felelte a parasztlegény.
- Addig maradsz fiam, ameddig jólesik. Hanem igazi kincset ajánlok én neked! Fiatal vagy te még, jó kiállású legény. Szabadítsd ki a lányomat, s neked adom a kezét.
A legény nem igen akart leányt szabadítani, ám a molnár addig-addig kérlelte, míg bele nem egyezett, megmássza a szirtet és visszahozza a leányt a sziklaevők fogságából.
Másnap hajnalban indult, s három teljes nap volt, míg felért a hegy tetejére. Rögvest meg is látta a sziklaevők barlangját, de nem ronthatott ajtóstul a házba. Rejtekhelyet keresett magának a barlangon kívül, megvárta az éjszakát, míg a hatalmas sziklaevők mind nyugovóra térnek, s akkor visszamerészkedett. Kockázatos volt a terve, ha észreveszik, miben mesterkedik, dühbe gurulnak, és az óriások öklének egy szorítása is elég ahhoz, hogy az összes csontját porrá morzsolják. De a legény lélegzetvisszafojtva odalopózott a lányhoz, karon fogta, s már szaladtak is lefelé a hegyről. S harmadnap a kis malom ajtaján kopogtattak.
A molnár nem tudta szavakba önteni háláját, keblére ölelte a lányát, majd a legényt.
- Megmentetted egyetlen vigaszom a világon, így hát neked adom a kezét. – mondta végül megilletődötten.
- Megtisztelsz molnár uram, de van én nékem mátkám, s tovább kell indulnom. Hanem had adjak egy tanácsot. Búslakodsz naphosszat, csak a leányban leled örömöd, de ahelyett, hogy szomorkodnál, inkább az apró szépségeket is tartsd jelentősnek! A tavaszi napsugár, az első hóvirág, az egyik vevő mosolya éppúgy adhat egy cseppnyi megelégedést.
- Bátor legény vagy te, fiam! S ennek jeléül adok neked valamit. Itt ez az oroszlánfog. Még atyám hozta messzi tájról. Neked adom, hogy sose felejtsd el, ebben a házban mindig szívesen látott vendég vagy. Isten áldjon! – búcsúzott a molnár szeretett leányával az oldalán.
A legény folytatta hát az útját nem sokat gondolkodva a történteken. Útkereszteződés kanyarulatot követett, már nem is számolta a hajnalokat és naplementéket, egyre kevésbé érezte az éhséget, a hideget, mikor egy falu határába érkezett. Ám ahogy közelebb ért egyre hangosabb veszekedésre lett figyelmes.
A falu első két házának kertjében kint álltak a szomszédasszonyok és hangos szóval ócsárolták egymást, szitkokat szórva egyik oldalról a másikra.
A szóváltást hallgatva rövidesen világossá vált, a két nő az örökségén veszekedik. Egy idő után a legény nem tudta elviselni, hogy a testvérek így sivalkodjanak, s közbeszólt:
- Nénéim! Egy vérből vagytok és mégis egymás haját tépitek? Hogy lehetséges ez?
- Ne üsd bele az orrod a mások dolgába! – vetette oda az egyik asszony a juhász fiának.
- Te is kiállnál az igazadért, ha a szülőanyád halála után a testvéred meglopnál az örökséged! – válaszolt a másik.
- Mi az, hogy megloptam? Az engem illetett! Én ültem a halálos ágya szélén.
- Egyetlen szóval sem mondhatod, hogy ne ápoltam volna ugyanúgy, mint te. Éppen akkor nem voltam idehaza, de előtte és utána és…
- Elég legyen! – kiáltott közbe a legény, mert már a feje is beleszédült a visításába. – Mi az, amin ennyire hajba kaptatok?
- Az anyánk kínai porcelán étkészletét a nővérem minden jog nélkül magához vette! – rikácsolta a valamivel fiatalabbnak tűnő asszony.
A testvére már nyitotta volna a száját, hogy csípős megjegyzést tegyen, de a szőke legény gyorsabb volt.
- Arra még nem is gondoltatok, hogy elfelezzétek a készletet? – kérdezte komolyan.
- És mi lesz ha vendég jön? Csak nem teríthet egyikőnk sem felemás készlettel. Elfelezni! Micsoda ötlet!
A legény kezdett dühbe gurulni.
- Hát van-e egyebetek egymáson kívül ezen a világon? Kinek akartok vendégséget rendezni, ha csak egymásra számíthattok a sok rútságban? Érdemes hát egymás torkának esni?
A legény kérdéseire az asszonyok megnémultak, hol a juhász fiára, hol meg a másikra pillantottak, s irultak-pirultak szégyenükben.
A két asszony végül házába fogadta a szőke legényt, egy éjszakát az idősebbnél töltött, az igazság kedvéért pedig egyet a húgánál. Mindenki örült a békességnek.
- Most pedig azt mondom nektek, - szólt a legény búcsúzáskor – tanuljatok az esetből, ne perlekedjetek egymással testvérek létére. Az elmúlt időszakot pedig arra használjátok, hogy többre értékeljétek általa a békét, szeretetet, becsüljétek meg jobban, amitek van! Minden, ami rossz, magában hordozza a jót is, csak észre kell venni. A legborzalmasabb helyzetből is lehet, sőt kell tanulni!
- Köszönjük a segítségedet, legény! – búcsúztak az asszonyok is. – Fiatal korod ellenére nagy igazságérzettel áldott meg a jósors. Hálánk jeléül fogadd el tőlünk ezt az üveggolyót, békés gyermekkorunk emlékét. – azzal egy kékes árnyalatú, apró üveggömböt csúsztatott egyikőjük a kezébe. – A jó ég áldjon utadon!
A legény ismét a poros országúton találta magát. A nővérek üveggolyóját gondosan eltette a molnár oroszlánfoga mellé a tarisznyájába. Útján követte a megérzéseit, hagyatkozott a véletlen vezető kezére, ha pedig elveszett az út a lába alól, addig bóklászott az erdő mélyén, míg új csapásra nem talált.
Így bandukolt versenyt fütyörészve az énekesmadarakkal a verőfényes napsütésben, rugdosva a tavalyi avart, mikor hirtelen megcsúszott, egy kupac falevél közé esett, melyek egy üreget takartak gondosan, nehogy bárkinek is feltűnjön a csapda.
Mire felocsúdott a szőke legény, azt vette észre, hogy egy földalatti alagútrendszerbe keveredett, s kajánul nevető, apró élőlények veszik körül. Még magához sem tért az esés okozta ijedtségből, s máris azon kapta magát, hogy megkötözött kezénél fogva vezetik a sötétségben.
Néhány percnyi gyaloglás után egy valamivel tágasabb, de nem sokkal világosabb üregbe értek.
A terem közepén egy trónus féle ülőalkalmatosság állt. Olyan pompásnak nem volt nevezhető, mint az elvarázsolt király tróntermében álló, de a környezetéhez képest mégiscsak szép volt.
- Kit hoztatok nekem törpék? – kérdezte egy goromba, kissé rikácsoló hang.
- Embert fogtunk, jó királyom. – válaszolta egy buzgó apróság.
A törpék királya alig ért a szőke legény derekáig, mégis fölényesen csillogó szemmel tekintett rá. Mogorva kinézetét hatalmas bozontos és ápolatlan szakálla is tetézte.
- Mi járatban errefelé legényke? – gúnyolódott a király – Látogatóba jöttél?
A törpék kórusban hahotáztak magas, recsegő hangon, ami elviselhetetlen hangzavart okozott.
- Csak egy kis dohos levegőt akartam szívni. Meguntam a fönti friss szellő és a vakító napfényt. – jegyezte meg ugyanolyan gúnnyal a hangjában a juhász fia.
- Felvágták a nyelved öcsém! Nem félsz? Hát aztán hogy keveredtél te ide? És különben is mit kóricálsz az erdőben? – kérdezte meglepődve az uralkodó.
A legény elmesélte történetét, a törpék csendben hallgatták, a király sem szólt közbe.
- Látom, a szíved a helyén van, de az eszed is vág-e? Ha megfejted a kérdésemet, elengedlek, de ha nem, jó munkaerő leszel az alagútvájásban. Hát hegyezd az eszed, fiam! Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne. De rég is láttam ilyet – sóhajtott fel aztán.
A legény gondolkodott egy darabot, majd felelt:
- A felhőre gondoltál király uram!
- Látom, bölcs is vagy vándor legény! A törpjeim elkísérnek odáig, ahol csapdába estél, s onnan újra a magad ura vagy. Hanem hát tudd meg, te vagy az első ember fia, akit szabadon engedünk. – szólt a király már sokkal barátságosabban.
- Na de most te áruld el nekem törpkirály, miért éltek így titokban a föld alatt, rejtve minden élő elől? – kérdezte a sokat látott legény.
- Egyszerű a válasz édes fiam! A fenti világ nem jóérzésű teremtménynek való. A törpék, bármennyire mogorvák, összetartó népség, nem öldöklik egymást nagyravágyásból, hatalomért. A fönti világban pedig másként nem igen boldogulhatsz. Na de ide hallgass! Bölcsességed emlékéül egy tollat adok neked. De nem ám holmi kósza énekesmadárét, hanem a barlangi bagoly tollát! Hát a jószerencse vigyen tovább!
- Köszönöm az ajándékod királyom! Hanem én is mondanék neked valamit! – kezdett bele a legény – Kedves, biztonságot nyújtó világ ez a tiétek, itt a föl mélyén, távol a sok fukar, gonosz embertől, de elzárkózni az emberi természet elől egy rejtett, saját országba csak menekülés. Nem szembe nézni a nehézséggel, gyávaság. Hát gondold meg, amit mondtam! Isten hozzád jó uram!
A törpék valóban elkísérték a legényt a föld felszínére, aki tovább folytatta útját árkon, bokron, mezőn keresztül.
Nagy magányosságában a királylány szavain kezdett gondolkodni. Most morfondírozott csak el igazán az eddig kapott ajándékokon. Lehet, hogy ezek lennének a kincsek? Valóban nem kereste őket, mégis beléjük botlott. De még akkor is egynek híján van.
A juhász fia hónapokat vándorolt tovább minden eredmény nélkül. A gyomra folyvást korgott, a lábbelije foszladozott már, a háta sajgott az állandó földön hálástól. Elkeseredettségében éppen visszafordulni készült, mikor meglátott egy szűk barlangbejáratnál óbégató öregasszonyt.
- Miért kiabál itt öreganyám? – fordult hozzá.
- Bemászott a macskám a lyukba, és nem jön ki az istenadta. Én meg öreg vagyok már, hogy utána menjek.
- Na majd én kihozom azt a jószágot! – ajánlotta a legény, mert megsajnálta az öregasszonyt – Hanem aztán kend addig őrizze meg a tarisznyámat itt a bejáratnál!
Azzal a legény bemászott a résen a macska után. A hasadék szájában még félhomály volt, de minél beljebb merészkedett a juhász fia, csodálkozására annál világosabb lett. Keringett a hegy belsejében, szólongatta az elkóborolt állatot, közben pedig egyre nagyobb ámulat lett úrrá rajta.
A hasadék gyomra telis tele volt mesés kincsekkel. Az arany, ezüst tárgyak csak úgy halmokban álltak, igazgyöngy nyakékek, drágakövekkel díszített ékszerek hevertek a lábai előtt. A szegénységben, nélkülözésben felnőtt legény hirtelen nem tudta, mihez kezdjen. Teletömje a zsebeit kincsekkel? Az öregasszony is biztosan jobban örülne egy rubin fülönfüggőnek, mint a mihaszna állatnak! Ebből a kincsből hatalmas palotát építtethetne, még az unokáira is gondja lenne. Varázslatos ábrándok jelentek meg a szeme előtt. Csak egy karnyújtásnyi távolságra volt tőlük.
Ekkor halk nyávogást hallott a háta mögül, ami felriasztotta az álmodozásból. A macska volt az. Ez a kincs nem az övé! Ki tudja, kinek a tulajdona, de az biztos, hogy nem egy szegény juhász fiáé. Az ő feladata felkutatni a fivérét. Megtalálni az elveszett testvért nagyobb boldogság, mint a kád színarany.
Megragadta az állatot és rohant vele kifelé, gyorsan, nehogy útközben erősebb legyen a kísértés, s meggondolja magát.
A hasadék szájánál várt rá az öregasszony nagyon megörülve a kóbor macskának.
- Mást nem hoztál? – nézett rá csodálkozva a néne.
- Láthatod. Csak az állatot. – szólt röviden a legény.
- Az a kincs odabent – kezdte az asszony – mind az apámé volt. A mértéktartásodat akartam próba elé állítani, ahogyan minden erre tévedő emberrel teszem. Hidd el fiam, kevesek jönnek ki onnan üres kézzel. Elismerésem jeléül neked adom ezt a gyűrűt. – s zsebéből elővont egy vékonyka, kövekkel díszített aranygyűrűt. – Add annak, akit a szíved igazán szeret. És most menj Isten hírével!
- Köszönöm öreganyám! De lenne még egy kérdésem! Sosem gondoltál arra, hogy ezt a mesés vagyont ne egy rejtekhelyen őrizgesd, hanem valami hasznosra fordítsd? Mindez rengeteget ér, de nem önmagában. A kincseknek nem a létezésük adja az értéküket, hanem az érzés, amit az áruk nyújt. Hogy ezt a hatalmas vagyont valaki egyedül élvezze, az lehetetlen. Tíz élet sem lenne elég az egészet felhasználni. Hidd el, neked is sokkal többet adhatna a gazdagság, ha a kincsed egy részét az árvákra fordítanád. Őrizgetheted halálodig a smaragdjaid, gyönyörködhetsz bennük, de mit ér mindez egy éhes kislány hálával teli mosolya mellett? Vedd fontolóra, amit mondtam! – azzal elbúcsúztak egymástól.
A legény már tudta, megvan, amiért indult. Összegyűjtötte a kincseket.
Újabb hét nap gyaloglás után visszaérkezett a palotába. A próbák bizonyítékaival megtörték az öreg királyon ülő átkot. Az uralkodó mélyen megbánta bűnét és rögvest felkutattatta, majd a palotába hozatta a szegény juhász másik gyermekét.
A testvérek sírva borultak egymás vállára, az egyik szakasztott olyan volt, mint a másik.
A falu első két házának kertjében kint álltak a szomszédasszonyok és hangos szóval ócsárolták egymást, szitkokat szórva egyik oldalról a másikra.
A szóváltást hallgatva rövidesen világossá vált, a két nő az örökségén veszekedik. Egy idő után a legény nem tudta elviselni, hogy a testvérek így sivalkodjanak, s közbeszólt:
- Nénéim! Egy vérből vagytok és mégis egymás haját tépitek? Hogy lehetséges ez?
- Ne üsd bele az orrod a mások dolgába! – vetette oda az egyik asszony a juhász fiának.
- Te is kiállnál az igazadért, ha a szülőanyád halála után a testvéred meglopnál az örökséged! – válaszolt a másik.
- Mi az, hogy megloptam? Az engem illetett! Én ültem a halálos ágya szélén.
- Egyetlen szóval sem mondhatod, hogy ne ápoltam volna ugyanúgy, mint te. Éppen akkor nem voltam idehaza, de előtte és utána és…
- Elég legyen! – kiáltott közbe a legény, mert már a feje is beleszédült a visításába. – Mi az, amin ennyire hajba kaptatok?
- Az anyánk kínai porcelán étkészletét a nővérem minden jog nélkül magához vette! – rikácsolta a valamivel fiatalabbnak tűnő asszony.
A testvére már nyitotta volna a száját, hogy csípős megjegyzést tegyen, de a szőke legény gyorsabb volt.
- Arra még nem is gondoltatok, hogy elfelezzétek a készletet? – kérdezte komolyan.
- És mi lesz ha vendég jön? Csak nem teríthet egyikőnk sem felemás készlettel. Elfelezni! Micsoda ötlet!
A legény kezdett dühbe gurulni.
- Hát van-e egyebetek egymáson kívül ezen a világon? Kinek akartok vendégséget rendezni, ha csak egymásra számíthattok a sok rútságban? Érdemes hát egymás torkának esni?
A legény kérdéseire az asszonyok megnémultak, hol a juhász fiára, hol meg a másikra pillantottak, s irultak-pirultak szégyenükben.
A két asszony végül házába fogadta a szőke legényt, egy éjszakát az idősebbnél töltött, az igazság kedvéért pedig egyet a húgánál. Mindenki örült a békességnek.
- Most pedig azt mondom nektek, - szólt a legény búcsúzáskor – tanuljatok az esetből, ne perlekedjetek egymással testvérek létére. Az elmúlt időszakot pedig arra használjátok, hogy többre értékeljétek általa a békét, szeretetet, becsüljétek meg jobban, amitek van! Minden, ami rossz, magában hordozza a jót is, csak észre kell venni. A legborzalmasabb helyzetből is lehet, sőt kell tanulni!
- Köszönjük a segítségedet, legény! – búcsúztak az asszonyok is. – Fiatal korod ellenére nagy igazságérzettel áldott meg a jósors. Hálánk jeléül fogadd el tőlünk ezt az üveggolyót, békés gyermekkorunk emlékét. – azzal egy kékes árnyalatú, apró üveggömböt csúsztatott egyikőjük a kezébe. – A jó ég áldjon utadon!
A legény ismét a poros országúton találta magát. A nővérek üveggolyóját gondosan eltette a molnár oroszlánfoga mellé a tarisznyájába. Útján követte a megérzéseit, hagyatkozott a véletlen vezető kezére, ha pedig elveszett az út a lába alól, addig bóklászott az erdő mélyén, míg új csapásra nem talált.
Így bandukolt versenyt fütyörészve az énekesmadarakkal a verőfényes napsütésben, rugdosva a tavalyi avart, mikor hirtelen megcsúszott, egy kupac falevél közé esett, melyek egy üreget takartak gondosan, nehogy bárkinek is feltűnjön a csapda.
Mire felocsúdott a szőke legény, azt vette észre, hogy egy földalatti alagútrendszerbe keveredett, s kajánul nevető, apró élőlények veszik körül. Még magához sem tért az esés okozta ijedtségből, s máris azon kapta magát, hogy megkötözött kezénél fogva vezetik a sötétségben.
Néhány percnyi gyaloglás után egy valamivel tágasabb, de nem sokkal világosabb üregbe értek.
A terem közepén egy trónus féle ülőalkalmatosság állt. Olyan pompásnak nem volt nevezhető, mint az elvarázsolt király tróntermében álló, de a környezetéhez képest mégiscsak szép volt.
- Kit hoztatok nekem törpék? – kérdezte egy goromba, kissé rikácsoló hang.
- Embert fogtunk, jó királyom. – válaszolta egy buzgó apróság.
A törpék királya alig ért a szőke legény derekáig, mégis fölényesen csillogó szemmel tekintett rá. Mogorva kinézetét hatalmas bozontos és ápolatlan szakálla is tetézte.
- Mi járatban errefelé legényke? – gúnyolódott a király – Látogatóba jöttél?
A törpék kórusban hahotáztak magas, recsegő hangon, ami elviselhetetlen hangzavart okozott.
- Csak egy kis dohos levegőt akartam szívni. Meguntam a fönti friss szellő és a vakító napfényt. – jegyezte meg ugyanolyan gúnnyal a hangjában a juhász fia.
- Felvágták a nyelved öcsém! Nem félsz? Hát aztán hogy keveredtél te ide? És különben is mit kóricálsz az erdőben? – kérdezte meglepődve az uralkodó.
A legény elmesélte történetét, a törpék csendben hallgatták, a király sem szólt közbe.
- Látom, a szíved a helyén van, de az eszed is vág-e? Ha megfejted a kérdésemet, elengedlek, de ha nem, jó munkaerő leszel az alagútvájásban. Hát hegyezd az eszed, fiam! Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne. De rég is láttam ilyet – sóhajtott fel aztán.
A legény gondolkodott egy darabot, majd felelt:
- A felhőre gondoltál király uram!
- Látom, bölcs is vagy vándor legény! A törpjeim elkísérnek odáig, ahol csapdába estél, s onnan újra a magad ura vagy. Hanem hát tudd meg, te vagy az első ember fia, akit szabadon engedünk. – szólt a király már sokkal barátságosabban.
- Na de most te áruld el nekem törpkirály, miért éltek így titokban a föld alatt, rejtve minden élő elől? – kérdezte a sokat látott legény.
- Egyszerű a válasz édes fiam! A fenti világ nem jóérzésű teremtménynek való. A törpék, bármennyire mogorvák, összetartó népség, nem öldöklik egymást nagyravágyásból, hatalomért. A fönti világban pedig másként nem igen boldogulhatsz. Na de ide hallgass! Bölcsességed emlékéül egy tollat adok neked. De nem ám holmi kósza énekesmadárét, hanem a barlangi bagoly tollát! Hát a jószerencse vigyen tovább!
- Köszönöm az ajándékod királyom! Hanem én is mondanék neked valamit! – kezdett bele a legény – Kedves, biztonságot nyújtó világ ez a tiétek, itt a föl mélyén, távol a sok fukar, gonosz embertől, de elzárkózni az emberi természet elől egy rejtett, saját országba csak menekülés. Nem szembe nézni a nehézséggel, gyávaság. Hát gondold meg, amit mondtam! Isten hozzád jó uram!
A törpék valóban elkísérték a legényt a föld felszínére, aki tovább folytatta útját árkon, bokron, mezőn keresztül.
Nagy magányosságában a királylány szavain kezdett gondolkodni. Most morfondírozott csak el igazán az eddig kapott ajándékokon. Lehet, hogy ezek lennének a kincsek? Valóban nem kereste őket, mégis beléjük botlott. De még akkor is egynek híján van.
A juhász fia hónapokat vándorolt tovább minden eredmény nélkül. A gyomra folyvást korgott, a lábbelije foszladozott már, a háta sajgott az állandó földön hálástól. Elkeseredettségében éppen visszafordulni készült, mikor meglátott egy szűk barlangbejáratnál óbégató öregasszonyt.
- Miért kiabál itt öreganyám? – fordult hozzá.
- Bemászott a macskám a lyukba, és nem jön ki az istenadta. Én meg öreg vagyok már, hogy utána menjek.
- Na majd én kihozom azt a jószágot! – ajánlotta a legény, mert megsajnálta az öregasszonyt – Hanem aztán kend addig őrizze meg a tarisznyámat itt a bejáratnál!
Azzal a legény bemászott a résen a macska után. A hasadék szájában még félhomály volt, de minél beljebb merészkedett a juhász fia, csodálkozására annál világosabb lett. Keringett a hegy belsejében, szólongatta az elkóborolt állatot, közben pedig egyre nagyobb ámulat lett úrrá rajta.
A hasadék gyomra telis tele volt mesés kincsekkel. Az arany, ezüst tárgyak csak úgy halmokban álltak, igazgyöngy nyakékek, drágakövekkel díszített ékszerek hevertek a lábai előtt. A szegénységben, nélkülözésben felnőtt legény hirtelen nem tudta, mihez kezdjen. Teletömje a zsebeit kincsekkel? Az öregasszony is biztosan jobban örülne egy rubin fülönfüggőnek, mint a mihaszna állatnak! Ebből a kincsből hatalmas palotát építtethetne, még az unokáira is gondja lenne. Varázslatos ábrándok jelentek meg a szeme előtt. Csak egy karnyújtásnyi távolságra volt tőlük.
Ekkor halk nyávogást hallott a háta mögül, ami felriasztotta az álmodozásból. A macska volt az. Ez a kincs nem az övé! Ki tudja, kinek a tulajdona, de az biztos, hogy nem egy szegény juhász fiáé. Az ő feladata felkutatni a fivérét. Megtalálni az elveszett testvért nagyobb boldogság, mint a kád színarany.
Megragadta az állatot és rohant vele kifelé, gyorsan, nehogy útközben erősebb legyen a kísértés, s meggondolja magát.
A hasadék szájánál várt rá az öregasszony nagyon megörülve a kóbor macskának.
- Mást nem hoztál? – nézett rá csodálkozva a néne.
- Láthatod. Csak az állatot. – szólt röviden a legény.
- Az a kincs odabent – kezdte az asszony – mind az apámé volt. A mértéktartásodat akartam próba elé állítani, ahogyan minden erre tévedő emberrel teszem. Hidd el fiam, kevesek jönnek ki onnan üres kézzel. Elismerésem jeléül neked adom ezt a gyűrűt. – s zsebéből elővont egy vékonyka, kövekkel díszített aranygyűrűt. – Add annak, akit a szíved igazán szeret. És most menj Isten hírével!
- Köszönöm öreganyám! De lenne még egy kérdésem! Sosem gondoltál arra, hogy ezt a mesés vagyont ne egy rejtekhelyen őrizgesd, hanem valami hasznosra fordítsd? Mindez rengeteget ér, de nem önmagában. A kincseknek nem a létezésük adja az értéküket, hanem az érzés, amit az áruk nyújt. Hogy ezt a hatalmas vagyont valaki egyedül élvezze, az lehetetlen. Tíz élet sem lenne elég az egészet felhasználni. Hidd el, neked is sokkal többet adhatna a gazdagság, ha a kincsed egy részét az árvákra fordítanád. Őrizgetheted halálodig a smaragdjaid, gyönyörködhetsz bennük, de mit ér mindez egy éhes kislány hálával teli mosolya mellett? Vedd fontolóra, amit mondtam! – azzal elbúcsúztak egymástól.
A legény már tudta, megvan, amiért indult. Összegyűjtötte a kincseket.
Újabb hét nap gyaloglás után visszaérkezett a palotába. A próbák bizonyítékaival megtörték az öreg királyon ülő átkot. Az uralkodó mélyen megbánta bűnét és rögvest felkutattatta, majd a palotába hozatta a szegény juhász másik gyermekét.
A testvérek sírva borultak egymás vállára, az egyik szakasztott olyan volt, mint a másik.
Az öregasszony gyűrűjét a vándor legény a királykisasszony ujjára húzta fel, akinek a kezével együtt járt a fele királyság is.
Mindannyian boldogan éltek tovább, míg meg nem haltak. A világ is nagyot változott azóta…
Mindannyian boldogan éltek tovább, míg meg nem haltak. A világ is nagyot változott azóta…