Évszám
2012
Beküldő
Dia9874
Mottó:
a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
Kazda Tünde egy 18 éves fiú édesanyja. Anya, feleség és egy hős. 1996-ban legfeljebb 5 évet jósoltak az akkor 22 éves asszonynak, mikor megtudta a leukémiával kapcsolatos diagnózist. Tünde nem nyugodott bele abba, amibe a rák hallatán oly sokan beletörődnek, és az akkor nyolchónapos kisfiáért, családjáért, és nem utolsó sorban önmagáért, felvette a harcot a betegséggel. Ma már 3 éve tünetmentes, és nem is olyan régen került a könyvesboltokba a küzdelmeiről írott „Egy testben az ellenséggel” című könyve.
Mi válthat ki belőlünk akkora erőt, hogy vasakarattal nézzünk szembe a halállal? A válasz egyszerű. Az élni akarás. Ám van, amikor nem elég a szerető féltés, gyógyítás, a saját akaraterő, a felgyógyulásban való hit, a fájdalom tűrése. A gyilkos kór nem ismer kegyelmet, sem irgalmat. Mint a pusztító orkán, amely pillanatok alatt töri derékba a büszke fenyveseket, úgy töri derékba egy életerős ember életét. Épp hogy csak egy reménysugarat ad, már-már elhiteti, hogy a lehetetlen megpróbálása sikerrel jár. Végül elhatalmasodik, és a meggyötört test és lélek, mint az ősszel levelét hullató büszke tölgy, megadja magát. Utolsót dobban a szív, elnémul egy beszélni szerető ajak. Örökre becsukódik mögötte az otthon ajtaja. Üressé válik a megszokott helye, számára elhervad minden virág, azonban szeretete visszhangként tör át mélységes bánatunkon. Elszomorító egy mozdulatlan kéz látványa, amely nem ölel többé, és nem feszül meg a mindennapi munka terhe alatt. Akinek családjában még nem pusztított ez a gyilkos, az nem értheti ezen mondatok mondanivalóját. Az nem érezhette át azt a fájdalmat, azt a végtelen szomorúságot, amit az elhunyt családja érez. Az ő bánatuk vad, és viharzó, akár a sziklákon megtörő vízesés moraja. Ez a moraj képes felemészteni egy embert, főleg ha önmagát teszi felelőssé a történtekért. Ha elhiteti magával, hogy nem sikerült meggyógyítania, és így egy hatalmas űrt hagyott maga után. De nem tudja valójában mennyi mindent tett, hisz a beteget a szeretet élteti. A szeretet, amit meghatványozva kap vissza azoktól, akiket ő részesített benne. Ezek után újra és újra feltehetnénk a kérdést: hol van az igazság? Tisztában vagyunk vele, hogy aki él, meghal. Ez az élet törvény. A halál az élők büntetése. Az, hogy mindenki meghal, az igaz. De ami igaz, az nem biztos, hogy igazság is egyben.
Tündének sikerült az, ami másnak lehetetlennek tűnt. Felfogta a felfoghatatlant, hősiesen véghezvitte a megvalósíthatatlant, és legyőzte a halált. Rájött, hogy a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
Kazda Tünde egy 18 éves fiú édesanyja. Anya, feleség és egy hős. 1996-ban legfeljebb 5 évet jósoltak az akkor 22 éves asszonynak, mikor megtudta a leukémiával kapcsolatos diagnózist. Tünde nem nyugodott bele abba, amibe a rák hallatán oly sokan beletörődnek, és az akkor nyolchónapos kisfiáért, családjáért, és nem utolsó sorban önmagáért, felvette a harcot a betegséggel. Ma már 3 éve tünetmentes, és nem is olyan régen került a könyvesboltokba a küzdelmeiről írott „Egy testben az ellenséggel” című könyve.
Mi válthat ki belőlünk akkora erőt, hogy vasakarattal nézzünk szembe a halállal? A válasz egyszerű. Az élni akarás. Ám van, amikor nem elég a szerető féltés, gyógyítás, a saját akaraterő, a felgyógyulásban való hit, a fájdalom tűrése. A gyilkos kór nem ismer kegyelmet, sem irgalmat. Mint a pusztító orkán, amely pillanatok alatt töri derékba a büszke fenyveseket, úgy töri derékba egy életerős ember életét. Épp hogy csak egy reménysugarat ad, már-már elhiteti, hogy a lehetetlen megpróbálása sikerrel jár. Végül elhatalmasodik, és a meggyötört test és lélek, mint az ősszel levelét hullató büszke tölgy, megadja magát. Utolsót dobban a szív, elnémul egy beszélni szerető ajak. Örökre becsukódik mögötte az otthon ajtaja. Üressé válik a megszokott helye, számára elhervad minden virág, azonban szeretete visszhangként tör át mélységes bánatunkon. Elszomorító egy mozdulatlan kéz látványa, amely nem ölel többé, és nem feszül meg a mindennapi munka terhe alatt. Akinek családjában még nem pusztított ez a gyilkos, az nem értheti ezen mondatok mondanivalóját. Az nem érezhette át azt a fájdalmat, azt a végtelen szomorúságot, amit az elhunyt családja érez. Az ő bánatuk vad, és viharzó, akár a sziklákon megtörő vízesés moraja. Ez a moraj képes felemészteni egy embert, főleg ha önmagát teszi felelőssé a történtekért. Ha elhiteti magával, hogy nem sikerült meggyógyítania, és így egy hatalmas űrt hagyott maga után. De nem tudja valójában mennyi mindent tett, hisz a beteget a szeretet élteti. A szeretet, amit meghatványozva kap vissza azoktól, akiket ő részesített benne. Ezek után újra és újra feltehetnénk a kérdést: hol van az igazság? Tisztában vagyunk vele, hogy aki él, meghal. Ez az élet törvény. A halál az élők büntetése. Az, hogy mindenki meghal, az igaz. De ami igaz, az nem biztos, hogy igazság is egyben.
Tündének sikerült az, ami másnak lehetetlennek tűnt. Felfogta a felfoghatatlant, hősiesen véghezvitte a megvalósíthatatlant, és legyőzte a halált. Rájött, hogy a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.