A telefon csengőhangja a régi templomtornyok harangjainak kongását imitálta. A készülék a rezgéstől szépen lassan mászott az asztal pereme felé. Mielőtt lepottyant volna egy férfikéz elkapta.
- Haló tessék?
- Ferikém gyere gyorsan, baj van! A Mama az! - hadarta egy idős női hang.
A kéz, ami az előbb még a telefont tartotta már vágta be maga után az ajtót. Garázs. Kocsi. Padlógáz. Parkolás az út közepén. Fel a másodikra.
- Teri néni! Itt vagyok!
- Gyere gyorsan Ferikém!
Ajtó tárva nyitva. Kulcs a zárban himbálódzik a kulcstartók miatt. A skótkockás kézitáska a földön hever. Félig kinyitva. Oldalra borulva. A földön gyümölcsök hevernek szanaszét. A fehér zacskóból gurulhattak ki. Át a folyosón. Be a nappaliba. Teri néni ott térdel. Mellette pedig „a baj".
- Mama ne! - veti magát Feri is térdre - Tetszett hívni a mentőt?
- Igen.
- Mi történt?
- Nem tudom. Csak a nyitott ajtót láttam. Kopogtam, semmi. Bejöttem és ezt látom.
- Ne, ne, ne...MAMA! HOL VAN AZ A MENTŐ?
- Azt mondták tíz perc.
- Mikor?
- Öt perce.
- Mi tart addig?
- Nem mozog!
- Ne tessék hozzányúlni!
- Mama!?
Odahajol. Próbálja kivenni a lélegzetét. Semmi. Nem lélegzik. Mellkas síkban. Nem mozog. A torkához nyúl. Fúj egyet.
- Van pulzus. HOL AZ A MENTŐ?
A mentő megérkezik.
- Mi tartott ennyi ideig?
Feri bent a mentőautóban. Kórház. Műtő. Agyvérzés.
Most jön a legrosszabb. Várni kell.
- „Mi lett volna, ha én hozom be? Hamarabb beértem volna kocsival...". A szokásos önmarcangolás. Kávéautomata. Modern. Túl modern. A mai 21. század egyik remekműve, érintőképernyő. Harminckét féle kávé. Feri nem találja a sima presszót.
- Hihetetlen ez a világ - mormogja - vissza kéne menni vagy száz évet és élvezném...
Pénz bent. A képernyőt taperolja. Nem akarja érzékelni.
- Fiatalember ne erőlködjön. Elromlott, le van fagyva.
Szuper. Feri idegességében beleüt ököllel a gépbe, aminek megreped a képernyője. Nem érdekli. Utálja a mai világot. Túl gyors, túl rideg, túl magányos. Egyszerűen túlélhetetlen. A sok gép, minden gépesített. Annyira lecsökkent az ember-ember kontakt. Szörnyű. Szomorú. Szürreális is egy kicsit.
Jön az orvos. Kész a műtét. Javítani nem tudtak. Ezt egyhangúan, szinte unalmasan közli. Sajnos nem lehet megmenteni. Csupán nyertek néhány tucat percet. Feri már fel sem húzza magát a stíluson. Bebaktat, hogy elköszönjön és megköszönjön mindent, amit kapott.
- Szeretlek Mama!
A reakció enyhe marokszorítás. Feri elmosolyodik. Odahajol. Valamit mondani próbál.
- B..r..íté.. bo..rt. ..k...
- Mi?
Nem érti. Még nem.
Eltelt három nap. Feri és a család, amennyire lehetett megemésztette az eseményeket. Mama már nincs. Végrendelet viszont van. Körben ülnek. Bontja az ügyvéd. Néhány jelentéktelen papírlap. Mindenki kap valamit. A kupac alján egy boríték. Az ügyvéd kézbe veszi.
- Egy boríték?
- Az áll rajta: „a legidősebb férfigyermek".
- Az én lennék. - nagybátyj.
- Egy boríték. Egy boríték? EGY BORÍTÉK?
Kattannak az agy fogaskerekei.
- Az enyém!
- Nem, mivel én vagyok a legidősebb férfigyermek!
Düh. Forrongás. Feri kitépi a kezéből.
- Mama utolsó akarata. Az enyém!
Vége. Mindenki „boldog" az örökségével.
Otthon. Boríték kinyitva. Benne kézzel írott papírlap. A szöveg egy elrejtett naplóra utal. Felpattan és indul. Odaér a Mama lakásához. Ott a napló, ahol írva volt. Mellette egy toll. Próbálja a naplót kinyitni. Nem nyílik. Tollal próbál rásegíteni. Nem nyílik. Megcsúszik a keze. Összetintázza a fedlapot. Kivágódik magától az első oldalon. „Kérem a neved!" - áll rajta. Beleírja. Következő oldalra csapódik. „Egy utazás vár rád. Garantálom, hogy új emberként térsz vissza!". A kemény fedél hirtelen megpuhul. A napló lapozhatóvá válik. Vékonyka. Pörgeti a lapokat. Látja, hogy temérdek írás van benne. Több száz oldal. Több mint, aminek lennie kéne. Különös. A végén egy darab üres lap.
„Mama miért nekem adtad ezt?"
Lapozgat, majd az első naplóbejegyzést elkezdi olvasni.
„1891. október 19. Jernei Júlia vagyok. 14 éves. Szüleim Jernei Janka és Jernei János. Kisvárosban élünk. Ezt a naplót édesanyámtól kaptam szülinapomra, ami ma van." Feri furcsállja, amit olvas, hiszen az ő szülinapja is október 19, csak száz évvel később. Olvas tovább.
„ ...nagyon kedvesek az emberek a városkában, ma viszont, hogy a szülinapom volt meg inkább azok voltak. Az egész család együtt ébresztett engem az ólban, ahol aludni szoktam. Bent a vályogházban pedig a környékünkön lakók is köszöntöttek mielőtt neki fogtak volna a mindennapos teendőkhöz. [...] Este tábortüzet raktunk és együtt énekelve, dobolva és táncolva ünnepeltünk. [...] a Kis Petitől puszit kaptam. Ez volt az egész napban a legszebb. Nem tudja, de titokban szeretem![...]".
Végigolvasta, amit a kislány írt. Valószínűleg egyik felmenője lehetett. Az órájára nézett. Késő volt. Kinézett az ablakon. Hatalmas vihar volt. Jégeső esett. Itt marad. A naplót becsukta. Tollat bele. Eldőlt és elaludt.
Tűz a nap. Izzadt a tarkója. Mellkasára tapad a felsője. Csípőjét valami kemény nyomja. Arcát puha, lágy anyag csikizi. Disznóröfögés. Lótrágyaszag. Kecskék „be-e"-getnek. Lassan kinyílnak a szemek. Nem lát semmit a fénytől. Felugrik. Feje körbe-körbe forog. „Hol vagyok?". Kijön az ólból. Előtte sárból összetapasztott épület. Nádtető. Beoson. Nincs bent senki. A zsebébe nyúl. Nincs ott a telefon. A többiben sem. Csak a napló és a toll. Vissza az ólba. Ott sincs. „Hol vagyok?" Hangok. Vidéki tájszólás. Erős, de érthető. Leskelődik. Bajszos ember tereli a juhokat. Közeledik. Hirtelen egy lökés hátulról. „Röff-röff".
- Fiam mit csinász itten?
Feri meglepődve néz. Semmi támadás vagy ijedtség. Meglepő. Segítőkész inkább.
- Melyik családba tartozó'?
- Itt a..szomszéd...utca.
-Ó a Szabóék? Gyere segíts nyitni az kerítíst a juhoknak.
Cselekedett. Segített, ahogy megkérték. Szó nélkül. Ő jobban meg van ijedve, mint a gazda.
Ebédidő lett.
- Gyere fiam. Egyé' velem. Van rendesen étel. Tegnap volt az unokám születísi évfordulója.
„Micsoda?"
- Milyen évet írunk?
- '91.
- Ezerkilencszáz?
- Miről beszélsz fiam? Mit rágtál? 1891.
- Elnézést. Félre beszéltem.
Megvolt az ebéd. Az „asszony" jókedvű, szívélyes, mindent megtesz a vendégért. Estére újra meghívták. Szinte nem is hiszi el. Sétál az utcán. Intenek neki, köszöntik, szép napot kívánnak. Gyerekek az utcán játszanak. Fogócska. Mennyire utálta tornaórákon. Itt pedig játsszák. Élvezik. Letörölhetetlen mosoly az arcukon. Megáll. Beleolvas a naplóba.
„1907. június 3. A férjem ma kiráncigált egy meccsre. Futball. 22 izzadt férfi rugdos egy bőrgolyót. Reggel még a földet művelték. Izgalmas volt. A Ferencváros nyert. A gyerekek is élvezték. Sokat tapsoltunk, sikítoztunk, szurkoltunk. A szünetben együtt olvastuk Molnár Ferenc frissen megjelent művét A Pál utcai fiúk-at. Tetszett a gyerekeknek. [...]".
A telefon tényleg nincs nála. Hisz nem is kell. Az emberek kommunikáltak. Élő szóban. Egymás szemébe néztek. Élvezték az arcjátékot. Kezet fogtak. Puszit dobtak. Ölelkeztek. Fizikai kontaktust létesítettek. Séta a faluban. Nyugalom. Nincs sietség. Besötétedett. Vacsora. Tényleg várta a család vissza. Hihetetlen. Ilyen létezik. És tényleg. Finom volt. Be az ólba. Néhány jószág társaságában álomra szenderül.
Valaki énekel. Nem is egy ember. Több. Férfi és női hangok. Egyszerű ritmusos ének. Nyílik a szem. Zöld minden. Fák. Bokrok. Fű. Rét. Erdő. Hozzá közel leterített rongyok. Rajta gyerekek, apukák és anyukák. Enni készülnek. „Hol vagyok?". Rajta zöld felső.
- Elnézést, mi ez a hely?
- Kérlek alássan, ez a Népliget.
- Mi ez a sok család itt?
- Nem tudja kedves uram?
- Nem.
- Akkor segítek önnek. Labdarúgó mérkőzést játszik a két helyi csapat. Ferencváros-Kispest találkozó lesz.
- Oh köszönöm! A családja?
- Igen. Mindig itt fogyasztjuk a mérkőzések előtti ebédet.
- Ki ez a sok éneklő ember?
- Ezt sem tudja uram?
- Nem.
- A vezérszurkolók. Szívükön viselik a „Zöld Sasokat". Mi is beállunk néha énekelni. Szeretik a gyerekek.
- Köszönöm! Még valami...milyen évet írunk?
- Uram magával minden rendben?
- Hogyne!
- 1907.
- Köszönöm! Szép napot!
- Viszont kívánjuk uram! Jöjjön ki a mérkőzésre. Nézze meg a fiúkat, ha van kedve!
Eszméletlen. Kint piknikezik a család. Mobilért nyúl, de rájön, hogy nincs értelme. Majd úgy 80 év múlva. Kint esznek a Népligetben a többi családdal. Aztán elmennek és szurkolnak a kedvenc csapatuknak. Vagy csak úgy énekelnek. Mert élvezik. Mosoly az arcokon. Öröm. Mámor. Tisztelet. Becsület. Volna mit tanulni.
Vége a meccsnek. A hangulat, ahogy a naplóban írva volt. Felbecsülhetetlen. Leírhatatlan. Érinthetetlen egy 21. századi számára. Egy szóval: őrület! Újra a napló után kutat.
„1922. október 26. A testvéremtől, nem tudom hogyan kaparintotta meg, de két jegyet kaptam a Twist Olivér című mozifilmre, születésnapomra. Nem tudom elmondani mennyire boldog vagyok. Soha ilyenben még nem volt részem. Férjemmel mentünk. [...] Az emberek nem voltak túl szimpatikusak. Folyton kérdően néztek. Mi viszont nem figyeltünk erre. Élveztük inkább! [...]".
Harmonika szó. Füst szag. Nők csiripelése. Férfiak mormogása. Porcelán csörömpölése. Erős, szúrós szálú zsákkal leterített padon ébredt. A zárt térben füst terjengett. Kávé zacc szaga csapta meg az orrát. Az asztalon újság. „Üdvözlünk Amerika!". Az emberek körben ülnek. Cigaretta. A hölgyek kikenve, az urak borotválva. Scotch, Bourbon, Martini. Emelkedett hangulat. Erőltetett mosolyok. Csilingelő hang. Mindenki letesz mindent. Feláll. Beszédből susmorgás lesz. Párok megtalálják egymást. Irány befelé. Kezdődik az előadás. Nagy fehér vászon. Kerregő hang. Aztán indul. Fél óra múlva szünet. Szalagcsere. Közben a közönség megjárja a szokásos köröket. Felszínes témák. Bemutatások. Kézcsókok. Rossz nézni. Már ekkor is ez ment? Hányinger. Újabb bejegyzés.
„1940. február 19. Nem győzünk fáért járni az erdőbe. Embertelen hideg van. Talán a valaha volt leghidegebb. -35 fokot mutat a hőmérő. Együtt csináljuk ezt is, mint mindent. Adtam ma kenyeret és forró teát az utcánkon élő embereknek. Megáldottak. Vittem nekik plédet is. Mególeltek volna, de nem hagytam. [...]."
Izzadtan ébred. Arra, hogy vakarózik. Bal oldalán ég hőt érez. Enyhe gyertyafények pislákolnak. Ormótlan rothadó, poshadó, fullasztó szagra riad. Körbenéz. Ápolatlan, koszos, szőrös emberek fekszenek körülötte. Kinéz az ablakon. Úgy combközépig érő hó. A szag émelyítő. Hajléktalan szálló. Átszlalomozik a fekvőkön. Próbál kimenni. Az ajtót tengernyi kosár, fadoboz állja el. Bennük kézzel írott levelek. „Fogadják szeretettel!", „Szívesen segítek!", „Mindenkinek szüksége van segítségre!", „Fogadják el!"... Feri nem hisz a szemének. Bár megannyi hajléktalan van, nincsenek magukra utalva. Ismét egy felértékelhetetlen gesztus. Ember és ember közt nincs különbség. Mindenki hús és vér. Egynek lettünk teremtve. Kint rettentő fagyos hideg. Méregdrága Fordokat embercsoportok követnek. Az autók temérdek mennyiségű fát szállítanak. Minden háznál megállnak. Egy kupac ember leszedi a részét, majd továbbállnak. Összetartanak. Emberi mivoltuk ezt diktálja.
Naponta újabb és újabb korokat él át Feri. Megismeri a családja és a sors által ráhagyott ajándék segítségével a múltat. A világ működését. Az emberek működését. Viselkedését. Reakciót. A családok, az apák, anyák, gyerekek szerepét az életben. Sok-sok „régi-új" behatás éri. Néha örül és mosolyog azon, amit lát. Néha azonban fanyalog, fancsalog, undorodik. Utazása előre haladtával egyre inkább kezd az az érzés kialakulni benne, hogy a világ nem a 21. században romlott el. Ez már évszázadokkal, sőt valószínűleg évezredekkel ezelőtt megtörtént. Azonban mit is jelent az, hogy elromlott a világ? Úgy gondolom ez minden egyes ember számára más és mást jelent. A világ nem lehet rossz, hisz még mindig élünk benne. Van, aki szolidabban, van, aki nagyobb lábon. Ez azonban a múltba visszatekintve mindig is így volt. Van-e remény? Nincs miért reménykedni. Problémák mindig voltak, vannak és lesznek is. Jelenleg erősebbnek érezhetjük őket, mivel minden felgyorsult. És egyre gyorsabb lesz. Azonban ez is relatív. Mindenki önmaga alakítja saját életét. A Ford T-modell a 19. század emberének csoda számba menő újdonság. Ma mar kinevetnénk azt, akinek az autója hússzal menne, 45 litert enne meg és 3 óra alatt érnénk valahova oda. Mi nekünk az ekkora innováció, újdonság? Még nem tudni. A jövő majd elregéli. Feri kezdi megérteni, hogy ma 2012-ben ugyanazok a dolgok játszódnak le minden egyes 24 órában a világ bármely részén, mint pl.: 1891-ben abban a kis faluban ahol a kalandjai kezdődtek. Rájön, hogy a világot nincs értelme és nem szükséges megváltoztatni. Csupán elég, ha önmaga és az emberek világról alkotott képe változik meg. Egy egyént könnyebb alakítani, mint egy egész világot. Így a kulcs az emberben van. Ő a világ kulcsa.
Mottó 12
NCsJ