„Szeretném, ha szeretnének..."
A közönség nevet. A kék ruhás bohóc a színpadon áll. ANagycirkusz zenekara pattogós, vidám zenét enged szabadjára. A trombitaszózabolátlanul tör utat magának, akár az éj vad paripája, míg a hegedű a kocsisszerepét játssza. A bohóc forog, parádézik... és a közönség csak nevet...
Őrült gyorsaságban pörögnek az események, szín kavalkád,artisták váltják egymást. Vad éljenzés, taps, majd teljes sötétség.
Az előadásnak vége.
***
A kék ruhás bohóc kint ült. Arca egyszerre volt vidám ésszomorú, ahogy a Holddal nézett farkasszemet. Selyemruháján szikrát szórt acsillagok ezüst fénye.
- Harlekin, Kedves, megint Hold-anyánkkal elmélkedsz?
A bohóc oldalra pillantott, kék szemében megjelent egyhalvány könnycsepp, amit büszkeségből talán, de nem törölt le. Száját szólásranyitotta, de ajkai némák maradtak.
A Hölgy lágy mosollyal az arcán ült le az idős Harlekinmellé. Bézs színű kabátkáját szorosan összehúzta magán. Majd megigazította aprókalapját.
- Nagyon rég láttalak. - szólalt meg újra a Hölgy, hogyelűzze a csendet. - Megváltoztál.
Harlekin félrebillentette a fejét, ezzel újabb mosolytcsalva a nő arcára.
- De még mindig ugyanolyan kedves vagy, mint ifjú korunkban.
A bohóc tekintetéből sugárzott a Hölgy iránt érzettszeretet, és hűség. Hirtelen elkezdett kutatni a zsebében. Aztán előhúzott egyapró jegyzetfüzetet, és egy tollat. Ujjai megremegtek, amikor megragadta avékonyka íróeszközt. A Hölgy kíváncsian figyelte, ahogy Harlekin kacskaringósbetűivel töltötte ki a sorokat. Majd odaadta a kis füzetet a nő kezébe, akifigyelmesen, lassan olvasta el az egymásra toluló sorokat;
„Minden rendben van Veled? Nem szenvedsz hiányt semmiben? HAbármi kell, nyugodtan szólj. Rendelkezésedre állok bármiben."
- Ó, igen, velem minden rendben. - felelte a Hölgy halkan. -Téged viszont nem értelek...
Harlekin kérdőn nézett a nőre, mire az folytatta:
- Beálltál bohócnak, majd megkérted a kezem. Nem akaromfelszakítani a régi sebeket... de még most sem értem, hogy miért hagytál ott?Egyik napról a másikra eltűntél, válaszolni sem tudtam a lánykérésre.
A bohóc lemondóan sóhajtott egyet, miközben újra írt valamita füzetbe.
„Sajnálom."
- Én is. - bólintott a Hölgy. - Sajnálom, hogy elmentél,sajnálom, hogy máshoz mentem hozzá, sajnálom, hogy már nem tölthetjük együttezt az öregkort.
Harlekin újra jegyzetelt:
„Boldogtalan vagy?"
- Nem, kedves Harlekin. Én nem... én nem... - bizonygatta aHölgy elcsukló hangon. Majd szemében megjelentek a holdfényben gyémántkéntragyogó könnyek.
Az idős férfi vigasztalóan a nő vállára tette nagy kezét.
- Szeretném, ha szeretnének. - zokogott fel a nő hangosan.
Harlekin sokatmondóan bólintott.
- Te ezt nem értheted. Mindenki szeret. A közönség, amunkatársaid. - szipogott a nő. - Az életed kellőképpen könnyű.
Harlekin búsan megingatta a fejét. Majd írni kezdett. Végülfelmutatta a vázlatfüzetet a Hölgynek:
„A szeretet türelmes,a szeretet jóságos,
A szeretet nemféltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nemkeresi a maga javát,
Nem gerjed haragra, arosszat nem rója fel.
Nem örül agonoszságnak,
Örömét az igazsággyőzelmében leli.
Mindent eltűr,mindent elhisz,
Mindent remél,mindent elvisel.
A szeretet nem szűnikmeg sosem."
A nő a kezébe vette a füzetet. Elolvasta a sorokat.Elolvasta... újra és újra. A bohóc pedig a Hölgy vállára hajtotta ősz fejét,szemei lecsukódtak, lelke szabadon szárnyalt fel a csillagos égboltra.Hátrahagyott mindent; a közönséget, a barátokat és szeretteket. Utolsókívánsága csak ez volt: „Szeressétek egymást, mint testvéreiteket."