Ennek a királynak a birodalma az Óperenciás tengeren túl terült el, de még az Üveghegyen innen. Királyságában annyi varjú élt, hogy néhanap elsötétítették a levegőeget, ezért gyakran csak a Varjak királyának hívták őt.
Volt ennek a királynak három leánya. Ahogy az a fiatal lányoknál lenni szokott, a külsejük okozta viszály megkeserítette életüket. Születésük sorrendje ugyanis nemcsak korukat, hanem szépségüket is meghatározta – a legidősebbnek jutott a legtöbb, a középsőnek még valamennyi, a legkisebb pedig csúnyácska volt.
Míg nővérei folyton versenyeztek és vitatkoztak szépségük fokozatai miatt, addig a legfiatalabb királylány magányosan bánkódott naphosszat, a palota elhagyott részein bujdokolt, és ahol tükröt talált, összetörte.
Mikor testvérei eladósorba kerültek, az öreg király megelégelte rossz, vetélkedő természetüket – elhatározta, férjhez adja őket, mindkettőt, ha lehet, egyszerre. Azt gondolta, a legkisebb nem kellene senkinek, jó lesz hát vén napjaira támasznak.
Ahogy a legkisebb lány megértette ezt az apai kívánságot, úgy érezte, hogy menten megszakad szíve. Főképp, mikor az udvarba hamarosan áramlani kezdtek, nap mint nap egyre csak érkeztek díszes kíséretükkel a kérők. A csúnya leány ekkor már folyton a vár távoli zugiban rejtőzött, hova a mulatozó, éneklő és táncoló kompánia zsivaja alig szűrődött fel.
Egy szép napon, a pókhálós szobákban bandukolva, kísérteties, fehér alakra lett figyelmes. Legyőzve ijedelemét, sipító, fülsértő hangján megszólította, de az idegen nem válaszolt, ezért közelebb ment hozzá, így láthatta, hogy sovány, szalmahajú, görbe orrú,kancsal szemű leány néz vele farkasszemet. Ahogy pislogott, az utánozta őt, amint kivicsorította szuvas fogait, a másik ugyanígy tett. Ekkor döbbent rá, hogy embernagyságú tükör előtt áll, és önmagát bámulja.
A királylány hirtelen éktelen haragra gerjedt, és egy vázával bezúzta a tükröt. Nagy meglepetésére a lehulló darabok mögül egy ajtócska tűnt elő, zárján megfeketedett lakat lógott.
A leány kíváncsian vizsgálgatta, közben arra gondolva, vajon ki és mit rejtett az ajtót mögé. Úgy vélte, jó oka lehetett rá, ezért nem lenne tanácsos kinyitni – ám ekkor ismét megütötte fülét a kérők mulatozása, és ingerültségében meggondolatlan cselekedetre ragadtatta magát. Felemelte a vázát, és a rozsdás lakatra csapott vele. Az kettétörve leesett, de a váza is millió szilánkra hullott, az egyik megsebezte ujját.
A királylány ügyet se vetve a vágásra, kitárta az ajtót, és belesett a résen.
Dohos, szűk kis szobácskába jutott, melynek sarkában egy vénséges vén anyó kuporgott leláncolva. Mikor a hercegnő belépett hozzá, felemelte ráncos arcát, és elmosolyodott: – Hát te vagy az? Hogy megnőttél, mióta nem láttalak.
A lány óvatosan megállt előtte,és megkérdezte tőle: – Ki vagy te? És honnan ismersz engem?
A vénség bólogatott, mint aki elégedett a másik érdeklődésével: – Én vagyok a bába, aki segített világra hozni téged és a nővéreid. Apád engem hibáztatott azért, hogy a szépség nem egyenlő arányban oszlott el köztetek. Büntetésképp ebbe a szobába zárt. De mondd csak, lányom, miért vagy ilyen szomorú?
A királylány előadta, hogy miképp fordult sorsa apja döntése nyomán, a szipirtyó pedig elégedetten hallgatta szomorú történetét. Végül, torkát köszörülve így szólt: – Ha elengedsz, ígérem,segítek rajtad.
– Hogyan? – csodálkozott a lány.
– Olyan főzetet adok, melytől az öntelt nővéreid menten mély, álomtalan álomba esnek, és így meghiúsul menyegzőjük. Apád ezután kénytelen lesz elállni tervétől, és meglásd, kiházasít téged. Jobb híján.
A lány meg sem hallotta az utolsókét szóban rejlő gúnyt, mivel szörnyű izgatottság szállta meg a terv hallatán.
– Ha megígéred, hogy nem esik bajuk, és valóban csak alszanak majd, akkor segítek – mondta nyugtalanul, és a banya megígért mindent.
– De mivel oldjam meg a láncaidat? – kérdezte aztán körbenézve a királylány. – Mi sem egyszerűbb –bólogatott a mások elégedetten. – Csak csöppents pár csepp vért rájuk.
A lány így tett, sebzett ujját a láncszemek fölé tartotta. Ahogy a vére ráhullott, menten szétporladt a vas.
Az öregasszony felállt, és lépett egyet, mire fiatalodott tíz évet. Lépett még egyet, ettől ismét kevésbé tűnt idősebbnek, és ez így ment, míg ki nem ért a kis szobából. De ekkor már egy hosszú, fekete hajú asszonyként állt a napfényben.
Benyúlt ruhái ráncai közé, majd egy kis üvegcsét nyomott az ámuló lány kezébe: – Ezt öntsd a poharukba, mikor nem látják – biztatta őt. Azzal kitárta a szoba ablakát, megrázta magát, és menten átváltozott fekete varjúvá. Mielőtt a királylány egyet szólhatott volna, felröppent, ki a kék égre.
A csúnyácska húg nem sokáig tűnődött, mitévő legyen – a vacsoránál titokban mindkét nővére italába öntött az üvegből. Azok pedig, ahogy felhajtották borukat, azonnal ájult álommal borultak az asztalra.
Lett nagy jajveszékelés és sopánkodás – főképp mikor kiderült, hogy a két királylányt semmilyen módon nem lehet felébreszteni. Apjuk a királyság minden doktorát odarendelte, de még a madarak vezetőit is kifaggatta, hogy kiderítse, mi baja lehet lányainak. Azok körülállták és –repkedték az alvók baldachinos ágyait, tanakodtak, pusmogtak és csiviteltek, de nem jutottak semmire.
A legkisebb királylány pedig várt és várt, mígnem hetek, hónapok múltán aztán elfogyott türelme. Apja elé járult hát: – Nővéreim után én következem a sorban: mikor akarsz kiházasítani? – kérdezte akaratosan.
A vén király szomorúan csóválta fejét: – Amíg ők alszanak, addig ilyenre gondolni sem lehet.
Lánya türelmetlenül toppantott lábával. – És ha soha többé nem ébrednek fel? – kérdezte haragosan, de apja nem felelt. Végül aztán megsajnálta gyermekét, és másképp döntött. Pár nap múltán kihirdette, hogy az, aki megtalálja a két idősebb lányát sújtó álomkór gyógymódját, és felébreszti az alvókat, megkapja fele királyságát és a kisebbik lány kezét.
Megörült ennek a királylány, ám boldogsága nem sokáig tartott. Eszébe jutott ugyanis, hogy arról nem kérdezte a vén banyát – miképp tudja magához téríteni nővéreit álmukból.
Telt–múlt az idő, és a királylány türelmesen várt toronyszobájában, az eget vagy országutat fürkészve. Azt remélte, a köröző madarak közt felismeri a banyát, vagy odalenn megpillantja hős megmentőjét.
Történt ekkoriban, hogy egy távoli királyság uralkodójának egy szem fia, akit mindenki csak Nevesincs királyfinak hívott, értesült a vén király ajánlatáról, és útnak indult szerencsét próbálni. Apja nem biztatta, de nem is ellenezte tervét, szíve mélyén azonban jól tudta, gyermeke nem reménykedhet a sikerben.
Nevesincs királyfi ugyanis rosszul látott, gyengén hallott és ráadásul még dadogós is volt. Ennyi fogyatékossággal apja nem mert valódi nevet adni neki – innen kapta hát a Nevesincset.
A királyfi három nap és három éjjel lovagolt, aztán megpihent egy mező közepén álló tölgyfa alatt. Arra riadt fel, hogy beszédet hall feje fölött. Egy varjú oktatta fiait az ágak közt ringó fészekben.
– Bizony, a királylány soha nem fog férjhez menni, mert csak én tudom, miképp lehet megtörni nővérei álmát.
A fiókák, ugyancsak emberi nyelven, izgatottan kérdezgették anyjukat a gyógymódról, de az így károgott elégedetten: – Nem mondom én el senkinek.
Ekkor egy szélroham megbillentette a fészket, és a kis varjak mind kihullottak belőle, egyenesen Nevesincs királyfi ölébe. Riadtan pislogtak rá, nyújtogatták nyakukat, és hiába próbáltak elmenekülni, gyönge kis szárnyukkal nem bírtak még felemelkedni.
– Kérlek, add vissza gyermekeimet – szállt le Nevesincs elé ijedt anyjuk, mire a királyfi már nyújtotta is őket, mert jószívű volt, de aztán gondolt egyet, és kebelére vonta a három apróságot: – Csa–csa–csak ha elárulod a gyógymódot, mellyel fel–fel–felébreszthetőek a királylányok – dadogta körbefordulva. – De gyere közelebb, mert rosszul látlak.
– Kérj bármi mást, csak ezt ne! Megfogadtam, bosszút állok a Varjak királyán – sopánkodott a varjú, de a fiú hajthatatlan maradt. – Csa–csa–csak beszélj hangosabban, mert rosszul hallak – kérte.
– No, jó, bár sokra úgyse mész vele – károgta a madár. – Egyetlen módon ébreszthető fel a két alvó – ha az orruk alatt sárkányszőrt égetnek. Annak füstjétől rögvest magukhoz térnek épen és egészségesen.
– Es–es–esküszöl? – kérdezte a királyfi, és a varjú megesküdött gyermekei életére. Ekkor Nevesincs nemcsak visszaadta az apróságokat, hanem még fel is mászott a fára, és behelyezte őket a fészekbe. A három kis varjú hálásan csivitelte: – Köszönjük vándor, megháláljuk még, meglásd.
– Ugyan, hogy tudnátok ti rajtam segíteni? – mosolygott a királyfi már a földről, majd felpattant lovára, és folytatta útját.
Nem sokkal később megérkezett az öreg király palotájához. A legkisebb királylány, ki a toronyszobából már idejekorán észrevette a magányos vándort, izgatottan szaladt apjához: – Egy próbálkozó jön, egy daliás lovag.
Az öreg király kétkedve indult a kapuhoz, ahol Nevesincs királyfi épp leszállt lováról: – A nevem Ne–ne–nevesincs. A fele királyságodért és lányod kezéért keltem útra – mutatkozott be az egyik őrnek. Rossz szeme miatt azt nézte ugyanis uralkodónak. Mikor útbaigazították, az öreg király így szólt hozzá:
– Remélem, sikerrel jársz, vándor. De egyáltalán, tudod–e hogy mit keresel?
A királyfi rossz hallása miatt nem értette jól a kérdést: – Te–te–tessék? – dadogta, mire a legkisebb királylány annyira elszomorodott ennyi fogyatékosság láttán, hogy inkább felmenekült, vissza tornyába.
Az öreg király felsóhajtott, majd közelebb lépett a másikhoz, és megismételte a kérdését.
– Tu–tu–tudom bizony – válaszolt Nevesincs királyfi némileg elszontyolodva. – És ha nem bánja, király uram, ne-ne-neki is vágok az útnak rögvest, hogy gyorsabban visszaérjek a gyógymóddal.
Azzal vissza se nézve kilovagolt a palotából.
Három éven át vándorolt, mindenhol a sárkány nyomát keresve. Akiket megkérdezett, csak csóválták fejüket, mert már emberöltők óta nem hallottak a szörnyetegről.
Egyszer aztán, ahogy csüggedten poroszkált az országúton, egy varjat vett észre a sárban vergődni. A madár szárnyát annyi sárkolonc tapasztotta, hogy nem bírt felemelkedni.
– Vá–vár–várj csak, várj, segítek – szállt le lováról a királyfi, majd ölébe vette az állatot, és megtisztogatta szárnyait.
– Jótett helyébe jót várj – szólalt meg az, mire a királyfi meglepetten bámult rá. – Emlékszem ám rád, másodszor mentesz meg. Egyszer, régen, mikor a fészekből kiestem, és most a sártól. De cserébe én is segítek rajtad.
Azzal felröppent, és hamarosan csőrében pár fűszállal tért vissza.
– Ha ezt a füvet a szádba teszed, menten elmúlik a dadogásod – tanácsolta. A királyfi hitte is meg nem is, de kipróbálta azonnal. Szája sarkába dugott pár szálat, majd így szólt: – Köszönöm. Tényleg használ.
A varjú nem várta meg hálálkodását, elröppent, fel, a kék égbe.
A királyfi tovább vándorolt, és egy nagy bokorhoz érve mozgásra lett figyelmes. A tüskés ágak közt egy varjú vergődött.
– Vár csak, segítek neked is – ajánlkozott az ifjú, és kardjával utat vágott magának az ágak közt a madárig, majd kiszabadította azt.
– Jótett helyébe jót várj – szólalt meg a varjú, mire a királyfi meglepetten bámult rá. – Emlékszem ám rád, másodszor mentesz meg. Egyszer, régen, mikor a fészekből kiestem, és most a tüskéktől. De cserébe én is segítek rajtad.
Azzal felröppent, és csőrében pár szál virággal tért vissza.
– Ha ennek a virágnak a porával beporzod füled, akkor menten jobb lesz a hallásod – mondta a madár.
A királyfi hitte is meg nem is, de kipróbálta azonnal. Ahogy a fülébe hullott a sárga virágpor, menten élesebb lett hallása, és még a távoli patak csörgedezése is eljutott hozzá.
A varjú nem várta meg hálálkodását, elröppent, fel, a kék égbe.
A királyfi pedig továbbindult a patak hangjának irányába, mivel kulacsa üres volt.
Ám amint a vízhez ért, egy szegény, fuldokló varjúra lett figyelmes. Ott keringett a patak közepén, fel–le bukdácsolva a hideg vízben.
– Nohát, rajtad is segítenem kell – szólt a királyfi, és lovával a vízbe ugratott. Ám olyan erős volt a sodrás, hogy majdnem ott veszett ő maga is. Szegény paripáját elsodorta a víz, ő pedig csak egy ágba kapaszkodva tudott a partra vergődni. Kebelében azonban ott volta madár.
– Jótett helyébe jót várj – krákogta a varjú, mire ő lihegve bámult rá. – Emlékszem ám rád, másodszor mentesz meg. Egyszer, régen, mikor a fészekből kiestem, és most a hideg víztől. De cserébe én is segítek rajtad.
Azzal felröppent, de pár perc után vissza is tért. A királyfi épp nyitotta kulacsát, hogy megtöltse patakvízzel, de a varjú odaszállt, és csőrének tartalmát beleengedte.
– Ha ebből a forrásvízből szemeidbe dörzsölsz egy–egy cseppet, menten jobb lesz a látásod – állította a madár.
Nevesincs királyfi kételkedett, de kipróbálta – és valóban, szeme megjavult, olyan élességgel látta a dolgokat, mint egy sas.
Ez a varjú sem várta meg hálálkodását, felröppent a kék égbe. A királyfi pedig továbbindult gyalogosan, és ment mendegélt, mígnem estére eljutott az Óperenciás tenger szélére. Tudta jól, a tengeren túl már nincs semmi, és mivel a szárazföldet az elmúlt években keresztül–kasul bejárta, rá kellett döbbennie, hogy kudarcot vallott.
Egy kis halászkunyhó roskadozott a parton, és mert lassan besötétedett, bekopogott ajtaján.
– Ki az? Ki jár erre? – szólt kiegy dörmögő, mély hang.
– Szegény vándor vagyok, éjszakai szállást és némi élelmet kérek – válaszolt a királyfi.
Erre kitárult a kunyhó ajtaja, és egy nagy, fekete ember állt a küszöbén: – Hát, gyere beljebb vándor – invitálta őt.
Odabenn aztán leültette az asztalhoz, és szólt asszonyának, hozzon a vendégnek ételt. A királyfi ámulva nézett a feleségre, mert ilyen rút nőszemélyt még nem látott életében. Ám a fekete ember oly kedvesen és szeretettel bánt vele, mintha világszép hercegkisasszony volna.
Mikor Nevesincs királyfi jóllakott, elfeküdt egy rossz, kis ágyon, és aludni próbált, de hosszú ideig nem jött szemére álom.
Hamarosan hallja ám, hogy az ember kéri a vacsoráját asszonyától, és amint hátrafordult, elhűlve látta, hogy a férfi izzó parazsat kap tányérjába, és úgy falja, mintha krumpli volna. Rájött a királyfi azonnal, hogy a sárkány viskójába került, és rettegve gondolt jövőjére.
Amint az ember jóllakott, lefeküdt ő is, és rögvest hangos hortyogásba kezdett. Az asszony ekkor a maradék parazsat egy vödörbe tette, és kivitte a kunyhóból. A királyfi felkelt, és követte őt. Hátramentek, valami kis istállófélébe. Gyönyörű, fehér paripa várakozott ott, és amint az asszony elé tette a parazsat, enni kezdte. Ahogy egyedül maradtak, Nevesincs királyfi közelített felé, hogy majd felnyergeli, és elmenekül rajta, de a ló elkapta fejét.
– Csak a gazdámmal tudok futni – szólalt meg emberi hangon. – Akié vagyok, annak engedelmeskedem.
– Vigyél el engem, menekíts ki innen – könyörgött neki a királyfi.
A paripa felnyihogott, majd toppantott egyet lábával – Reggel majd próba elé állít uram. Ha jól felelsz, kérhetsz tőle bármit. Ha rosszul, menten felfal. Ha ügyes vagy, és kiállod a próbát – kérj engem jutalmul, vándor.
Nevesincs királyfi nem tudott mit tenni, visszatért a házba, és rettegő szívvel lefeküdt aludni.
Ahogy a nap felkelt, a ház ura így ébresztgette őt: – Vándor, most eldől a sorsod. Gyere velem.
A királyfi húzta volna az időt, ezért így szólt: – Hagy mosakodjak még előbb.
A sárkány kénytelen kelletlen engedte neki, hogy a habokban megmossa szemét, fülét és fogait. Igen ám, de ezzel eltüntette a varjak ajándékait is, és látása, hallása és beszéde ismét a régi lett. Míg ezen sopánkodott, odajött hozzá a fekete ember, és így szólt: – Látod a feleségemet? – azzal a távolban rőzsét gyűjtő csúnya asszonyra mutatott. A királyfi látta is, meg nem is, de bólintott.
– Ő a szívemnek legdrágább gyöngye. Nincs nála gyönyörűbb e földön. Te sok mindent láttál már utazásaid során, ezért igazolhatod ezt. Ha három kérdésemre őszintén felelsz, akkor kívánhatsz bármit, megadom neked. Ha hazudsz, avagy nekem nem tetsző választ adsz – menten felfallak.
A királyfi megvonta vállát, de nem volt mit tennie, elfogadta az ajánlatot.
– Elsőként azt mondd meg nekem, hogy szép asszonynak látod–e a felségem – szólt vendéglátója. Nevesincs azonban hiába meresztgette szemét, nem tudta kivenni a távoli alakot.
– Ne–ne–nem látom, hogy csúnya lenne – vallotta be aztán őszintén.
A fekete ember mordult egyet, majd így folytatta: – Akkor hallgasd meg énekét, és mondd meg őszintén, hogy gyönyörű–e a hangja! – az asszony valóban kornyikált valamit, de a rossz füle miatt a királyfi alig hallotta: – Ne–ne–nem hallom, hogy csúnya lenne – vallotta meg. A fekete ember erre még nagyobbat horkantott. Sokáig törte fejét, végül így szólt: – Akkor most képzeld magad elé, és felelj nekem őszintén: tudnád-e róla azt mondani, egy szóval, hogy csúnya? – Mire a királyfi rövid töprengés után csak megrázta fejét: – Ne–ne–nem tudnám rá azt mondani egy szóval, hogy csú–csú–csúnya – dadogta Nevesincs, mire a fekete ember akkorát bődült, hogy beleremegtek a távoli hegyek.
– Jól van, őszintén feleltél minden kérdésemre, mondd, mit kívánsz – mondta aztán dühösen.
– A lovadat kérem – válaszolt Nevesincs királyfi. Vendéglátója elsápadt erre, majd könyörögve így szólt: – Kérj bármi mást, csak ne a lovamat! – ám az ifjú hajthatatlan maradt.
Így aztán felnyergelhette a paripát, és felpattanva rá, a fekete ember elé léptetett. – Amiért jöttem, azt itt nem hagyhatom! – kurjantotta, és belemarkolt a másik sűrű szakállába, majd kitépve pár szőrszálat, elvágtatott.
Ahogy száguldottak, lova felkapta fejét.
– Nézz csak hátra, mi jön mögöttünk! – biztatta, de ő hiba pislogott, nem látott semmit. Maradt még a kulacsában a varjúfi ajándékából, szemébe dörzsölte hát mindet. Ekkor már jól látta, hogy maga a sárkány száll mögöttük.
– Hallgasd csak, mit üvölt így! – kérte aztán a királyfit lova, de ő rossz füle miatt nem értett semmit a távoli zengésből. Ami virágpor akadt még tarisznyájában, fülébe kente hát.
– Azt ü–ü–üvölti, hogy menten kettétép minket! – sóhajtott a királyfi.
– No, akkor súgd a fülembe pontosan, hogy hova repítselek, és lehagyjuk őt – biztatta a paripa, de akirályfi hiába próbálkozott, nem tudta egyszerre kimondani, amit akart. Fogta hát az utolsó bűvös fűszálat, és szájába rakta.
– Repíts engem Varjú király palotájába! – rikkantotta, és úgy is történt: a következő pillanatban a várudvarán találták magukat.
Összecsődült a várnép, de ott termett maga a király is nyomban. Csodálkozva nézte, és alig ismerte meg a királyfit, aki zsebéből elővonta a sárkány szakállát: – Itt a gyógymód, ahogy ígértem! – szólt, majd nyomában a királlyal és az alattvalókkal, megindult az alvók szobája felé.
Ott aztán egy mécses lángjánál elégette a fekete szőrt, mire olyan büdös füst töltötte be a helyiséget, hogy köhögve hátráltak mind. De amint eloszlott, ásítozva, szemét dörzsölve felült mindkét királylány a baldachinos ágyban.
– Fiam, megmentetted gyermekimet, tiéd hát a jutalom – szólt könnyezve az öreg király, és kisebbik lányért szalajtott, aki még mindig a toronyszobájából figyelte az országutat.
Mikor Nevesincs királyfi elé vezették, az meglepetten végigmérte őt jó szemével: – Ilyen vagy hát? –kérdezte döbbenten.
A királylány erre menten sírva fakadt, majd észrevéve két nővérét, kik vígan mosakodtak arany táljaikból, bevallott mindent apjának. Az keblére vonta őt, és megbocsátott neki: – Én vagyok a hibás: a külsőd miatt büntettelek, noha arról nem tehetsz – súgta neki, de Nevesincs királyfi éles hallásával meghallotta.
Elgondolkodott e szavakon, majd az egyik, vízzel teli kancsóhoz lépett, és kimosta szemét, füleit és száját.
– Mit csinálsz, fiam? – tudakolta tőle meglepetten az öreg király.
Ekkor az ifjú már ismét rosszul hallott, ezért meg kellett ismételnie a kérdését.
– Mi–mi–mi egyebet tehetnék? – válaszolt a királyfi, tévedésből az egyik ajtónállónak. – El–el–elfogadom jutalmam, hisz minket egymásnak teremtettek – mondta aztán, és ezúttal segítség nélkül is rálelt a legkisebb királylány ajkaira.
Így történt, hogy az öreg király átadta Nevesincsnek fele uradalmát, és világraszóló lakodalmat csapott a boldog párnak, kik máig is élnek, ha meg nem halnak.