Ladelf egyszer hazafelé menet meglátta a madarat. Nem egy madarat, ez „a” madár volt. Nem volt semmi különös rajta, kis színes, mégis fakónak tűnő madár, az egyik ház oldalához lapult – a szintén fakó járda és házfal próbálta rejtegetni. Ladelf felemelte, megnézte majd ruhája alá rejtette, tekintettel a hideg, szeles időjárásra. A madár nem tiltakozott, teljesen olyan volt, mint aki mélyen alszik. Nem volt otthon felkészülve madarak tartására, azt sem tudta hirtelen mit kezdjen vele. Amíg alélt volt a madár, nem is jelentett gondot, de hamarosan magához tért, és szemmel láthatólag nem értette új helyzetét. A helyett, hogy értékelte volna az érte tett erőfeszítéseket inkább menekülni akart, össze-vissza szálldosott, ezt-azt leborított, ide-oda piszkított. A színei élénksége valamennyire visszatért, de szépsége sem lágyította meg Ladelf szívét, eldöntötte, hogy a madárnak nincs helye nála. Így a viszonylag rövid látogatás azzal zárult, hogy kiterelte a kinyitott ajtón, és a madár örömmel elrepült.
Ladelf nem mulasztotta el praktikusan megmagyarázni magának az esetet: biztosan nekirepült egy magas ház nagy üvegablakának, amitől kicsit elájult. A tanulságot is levonta, mi szerint nem kell mások dolgába avatkozni, talán nincs is szükségük segítségre, ráadásul nem is hálálják meg. Ladelf megértette, elfogadta ezt, de azért örült, hogy a madarat nem ette meg egy arra járó macska.
Telt az idő, és a madár hiányzott. Az a röpke pár óra, amit együtt töltöttek valahogy színesebb lett, minél jobban elmúlt, annál inkább úgy tűnt: az valami remek dolog volt. Így aztán Ladelf barátságot kötött több állattal, segített a vakondoknak megtalálni a földet a sok aszfalt és beton között, talpra segítette a hátukon pörgő bogarakat, ablakot nyitott a szobába tévedt méheknek.
Azt vette észre, hogy ilyenkor jól érzi magát, és sok idő után sikerült is megfogalmaznia: ilyenkor nem volt magányos. Ezután ezt kezdte figyelni, és látta, az emberek magányosak. Figyelik egymást, tartanak egymástól és valahogy elszigetelve élnek. Szerencsére viszonylag ritkán támadnak, de állandóan védekeznek, óvatosak, bizalmatlanok.
Ladelf keresni kezdett. Kereste azokat az embereket, akik nem magányosak. Nem volt könnyű megtalálni őket, a sok feszült arc és kutató tekintet mind azt jelezte, a gazdája magányos és tart a többiektől. Egy tulajdonság volt, amit meg tudott különböztetni: néhányan barátságosan mosolyogtak. Meglepően kevesen voltak: egy bolti eladó, egy kutyát sétáltató néni és egy hajléktalan. Sokáig figyelte őket. Az eladó az emberekre mosolygott, a néni a kutyájára (és más oda tévedő kutyákra is), a hajléktalan pedig csak úgy magában. Látszott rajtuk, hogy az eladó békében van az emberekkel, a néni a világgal, a hajléktalan pedig önmagával. Mindhármukat csodálta és irigyelte. Úgy érezte ő is akarja azt, ami ezeknek az embereknek megvan.
Először az eladót szólította meg. Amikor vásárolt egyszerűen visszamosolygott az eladóra, és megkérdezte, mikor tudnának egy kicsit beszélgetni. Az eladó meg sem lepődött, legalábbis nem mutatta, megbeszélték a találkozást. Ladelf izgult, hogy hogyan is fogalmazza meg, mit szeretne, de a vártnál könnyebben sikerült megértetnie magát. Az eladó ismerte a magányt, ismerte a bizalmatlanságot, hiszen emberek között teltek napjai – mégis tudott rájuk mosolyogni.. Ladelf tanácsot kért, hogyan mosolyoghatna ő is így.
– Én nem is tudom, mosolygok-e – mondta az eladó –, csak nézem az embereket. Bár lehet, hogy ez mosolynak látszik kívülről, ezen még nem gondolkodtam. Mindenesetre látom, ahogy az emberek félnek egymástól, ragaszkodnak a dolgaikhoz, különösen a pénzükhöz, és próbálnak mindent elérni, amire szerintük szükségük van. Látom rajtuk a fáradtságot, bizonytalanságot, boldogtalanságot. Nem, nem sajnálom őket, inkább tisztelem és elfogadom. Talán ennyi, kicsit szeretem őket.
– De hát az emberek gonoszok, itt is veszekszenek, csalnak, lopnak, olykor még verekszenek is. Hogy lehet őket szeretni?
– Mindezzel együtt valahogy lehet bennük gyönyörködni. Az emberek jók is. Néhányan tudnak mosolyogni, olykor van, aki kedves. Ahol én nőttem fel, ott nagyon kevés ember élt, nagyon ritkán találkoztak, és olyankor örültek egymásnak. Megtanultam, hogy egy másik emberrel találkozni öröm. Nem azért mert ő jó vagy rossz, hanem mert egy másik ember. Ez itt, ahol naponta sok száz emberrel találkozok nem tűnik nagy dolognak, de nekem még mindig az. Emberekkel találkozni jó, ezt akkor érted meg, ha nem találkozhatsz sokáig senkivel. Próbáld ki, és megérted.
Ladelf gondolkodott a hallottakon és a tanácson. Hogyan próbálhatná ki, hogy nem találkozik emberekkel? Sokat gondolkodott, hogyan ne találkozzon, mikor csak naponta sok sok emberrel fut össze, akikkel együtt utazik, egy boltba megy, mindennapos dolgait intézi. Egy nagyvárosban nem lehet nem találkozni. Mégis meg kell oldania, ez egy feladat.
Végül azt találta ki, hogy elbújt. Ahol csak lehetett kerülte a találkozásokat, egyébként meg szemüveget és parókát vett fel. Nem Ladelfként élt a világban, így nem is találkozhatott senkivel. Ha köszöntek, nem neki szólt, ha köszönt (mert azért udvarias maradt), nem ő köszönt. Ha eleve bujkálni akart volna, talán tetszett volna neki, de ő meg akarta tapasztalni, milyen nem találkozni.
Eleinte még vicces is volt, de utána kezdte magát nagyon egyedül érezni. Próbálta nem is figyelni az embereket, nem is rájuk nézni, mintha tényleg egyedül lenne a világban. De egy idő után kezdett kialakulni benne egy kíváncsiság, őszinte érdeklődés. Nehéz volt visszafognia magát, nem odafigyelni a többiekre. Lassan letelt a saját maga által kitűzött határidő, a végén már olykor lopva körülnézett, távolabbról mégiscsak figyelt egyes érdekesebbnek tűnő embereket.
És amikor ismét találkozott velük, tényleg egy öröm volt. Látta, hogy nem gonoszak, csak jól szeretnék érezni magukat, amit olykor igencsak rossz eszközökkel próbálnak megvalósítani. De ez általában félreértés, rossz szokás vagy gyávaság. Úgy érezte, kibékült az emberekkel, jól érezte magát közöttük. Minden röpke találkozás jó érzéssel töltötte el.
A kutyasétáltató nénit nem volt nehéz megszólítani. Elég volt megsimogatni a kutyát (aki ezt örömmel fogadta) és máris beszélgettek. Hamar odáig jutottak, hogy elmesélte neki régi madarát, és a néni láthatóan megértette. Volt bennük valami közös, együtt tudták nézni a fákat, virágokat, felhőket.
– A többi ember nem mosolyog a felhőkre. Mintha mindig haragudnának – mondta, mert mégiscsak az embereken gondolkodott legtöbbet továbbra is.
– Az embereknek sok gondjuk van. Nem is látják maguk körül a világot. Örülni tudnának a virágzó fáknak, de éppen sietnek, csak annyit látnak belőle, hogy útban van és ki kell kerülni. A fák csak akadályok. A többi ember is csak akadály, akit ki kell kerülni. Mert mindig menni kell, valamit elérni, lehetőleg mások előtt. Ők versenyeznek, főleg egymással, de minden egyébbel is. Nyerni akarnak: időt, információt, befolyást, mindent, amit fontosnak tartanak. E közben hogy is tudnának észrevenni gyönyörű dolgokat?
– De a néni észreveszi, és én is észreveszem.
– Én már túl vagyok a versenyen, kiszálltam. Van amit elértem, van amit nem, de én már nem versenyzek. Nem szaladgálok az álmaim, még inkább nem mások álmai után, amiről azt hiszem, az enyémek. Én már megtehetem ezt. A világban nincs verseny, a felhők nem versenyeznek, viszont visszamosolyognak, ha rájuk nevetsz.
- De, az állatok is versenyeznek, sőt olykor igen komolyan harcolnak – vetette ellen Ladelf, mert úgy érezte, meg kell védenie a versenyeket. Hiszen a nemes versenyek minden versenyzőt előre visznek, jobbá tesznek.
- Az állatok addig versenyeznek, míg a helyükre nem kerülnek, onnantól elfogadják azt a helyet. A világban rend van. Az emberekben nincs rend, nem elégedettek helyzetükkel, ha meg is találják a helyüket mégis tovább keresik. Azt hiszik, a világ, a természet, a többi teremtmény felett állnak. Minden teremtmény elfogadja a saját helyét, csak az emberek nem. Sem a világban, sem egymás között. Talán azért van ez, mert nem értik meg, mire szolgál a helyük.
- A helyük arra szolgál, hogy megnyugodjanak, nem? - merthogy Ladelf nyugtalannak kezdte érezni magát most, a beszélgetés alatt.
- Ez is lényeges dolog, de a világban a helyünk arra szolgál, hogy hasznosak legyünk.
- Kinek, vagy minek legyünk hasznosak? És a hasznosságunk, hogy függ össze a helyünkkel? - Ladelf nem igazán értette ezt, valami egyszerűbbet szeretett volna hallani.
- A helyünk azért van, hogy ott és akkor hasznosak legyünk. Aki tudja a helyét, az azt is tudja, az mire szolgál, hogyan kell használnia. A helyünkön lenni felelősség. Ha valaki nem hasznos, nincs is a helyén. A helyünk, nem magunkért van, hanem másokért, az egész világért.
- Ez nagyon nagy dolognak hangzik.
- Pedig ezek kis és egyszerű dolgok. Ha mosolygok a felhőre, jelzem, hogy észrevettem. A felhő a helyén van, és én is a helyemen vagyok. A felhő számomra hasznos, mert gyönyörködöm benne, én hasznos vagyok a felhőnek, mert észrevettem a jelenlétét. Mindketten a helyünkön vagyunk.
- Ez nem valami gyakorlati dolog. Bár ezt a gyönyörködést már más is említette – mondta Ladelf, mert emlékezett az eladóra.
- Ez gyakorlati. Maga a lét, a létezés az alapkérdés. És a létezés egyik jellemzője a hasznosság. Keresd a hasznosságot, és megérted.
No, ennek kurtán-furcsán lett vége – gondolta Ladelf hazafelé menet. Felmerült benne, hogy hagyja az egészet. Ennek a lét-dolognak nem sok értelmét látta, ő egyszerű, gyakorlati, használható tanácsot szeretett volna. És itt megállt egy pillanatra, hisz pont ez a feladat, a használhatóság.
Kis meggyőződéssel, de mégiscsak elkezdte figyelni a dolgokat. A használhatóság először egyszerűnek tűnt, az használható amivel valamit meg lehet tenni, el lehet érni. Rengeteg használható dolgot talált: eszközöket, módszereket, információkat, érzéseket, kapcsolatokat. Szinte beleszédült mi minden van, ami használható. A gyors siker után azonban valahogy lelassult a keresése, nem látta értelmét, hogy több használhatót találjon. Már azonnal tudta, látta, érezte a használhatóságot, szinte bármit ki tudott használni. És az elégedetlensége mégis valahogy nőtt. Úgy érezte, nem jó fele halad, valamit eltévesztett.
Arra gondolt, ismét beszél a nénivel, de újabban nem látta. Pedig ilyen hasznos lett volna most egy beszélgetés...
Ahogy erre gondolt, eszébe jutottak a beszélgetés egyes szavai. Nem is használhatóságról volt szó, hanem hasznosságról. Ráadásul kölcsönös hasznosságról, és rendről. Ő csak azt kereste, mit tud használni, nem azt, ami hasznos. És főleg nem azt, ami másnak hasznos, ami a dolgok rendjével összefügg. Most már nem tűnt annyira megfoghatatlannak a rend, a hasznosság. Csak az lehet hasznos, ami kölcsönös, amikor nem csak ő használ valamit, hanem annak is hasznára van, amit használ. Mikor ezt végiggondolta elég bonyolultnak tűnt, de mégiscsak valami ilyesmit mondott a néni.
A felhőben gyönyörködhetünk, és a felhőnek is jó, hogy gyönyörködünk benne. Ismét eszébe jutott a madár is. Megmentette a macskáktól (mert most már teljesen így gondolta), a madár pedig olyan szépséggel, társasággal, találkozással ajándékozta meg, ami elfelejttette vele magányosságát (az a kis ribillió, amit okozott ehhez képest szóra sem érdemes). Igen, érezte, hogy ez a hasznosság, és ez a rend.
A hajléktalan barátságosan fogadta. Mintha csodálkozott volna rajta, hogy valaki egyáltalán észrevette és megszólította, de szemmel láthatóan jól esett neki. Nyitottnak és kíváncsinak tűnt, ezért Ladelf is egyből neki szegezte a kérdést: mitől tud mosolyogni? Talán a bor teszi?
– A bortól senki sem lesz vidám, ha előtte nem volt az. Aki nem tud örülni, az borral sem tud. A bor néha segíthet, de csak annak, aki nem tőle várja a megoldást. Aki segítséget vár a bortól, az biztosan nem kapja meg, csak nagyobb gondjai lesznek.
– Akkor mitől tudsz mosolyogni – kérdezte a hajléktalant, észre sem véve, hogy letegezte. Valahogy így volt természetes mindkettőjüknek.
– Úgy érzem, tudod mit keresel és nem én vagyok az első, akihez fordulsz. Mit hallottál eddig?
Ladelf elmesélte amit az eladótól és a nénitől hallott és mindazt, amit eddig tett. A hajléktalan megállapította, megfelelő embereket sikerült megtalálnia, hasznos tanácsokra szert tennie. Sikerült elfogadnia az embereket, sikerült elfogadnia a világot. Most vajon sikerül-e elfogadnia önmagát?
– Ezt nem is értem. Én én vagyok, elfogadom magamat.
– Ez mit jelent? Szereted magad? Vagy gyűlölöd? Büszke vagy magadra vagy inkább szégyenkezel? Érdekel, hogy ki is van belül, vagy közömbös?
– Nem tudom – felelte őszintén Ladelf -, mi a jó válasz?
– Neked kell tudnod, rólad van szó. Minden válasz lehet jó és rossz is. De az biztos: válaszolni kell. Amíg nem teszed fel a kérdést, nem kell válaszolni, de most már feltetted – így nincs más választásod, meg kell találnod a válaszod.
Ladelf úgy érezte, ahogy a néninél is, valahogy másról van szó, mint amit várt. Továbbra is jobban szerette az egyszerű dolgokat, az ilyen beszédek valahogy megfoghatatlanok voltak a számára. Mégis érezte, valamit mondani akar a hajléktalan, érdemes figyelnie rá.
– Hogy találhatom meg a választ arra, hogy elfogadom-e magam?
– Hogy fogadtad el az embereket és a világot?
– Megfigyeltem, megismertem és megszerettem.
– Nagyon jó, tegyél így magaddal is. Figyeld magad, ebből lesz ismereted. De az ismeretből nem jön egyből a szeretet, ahogy az embereknél, a világnál sem. Jól kell figyelni és jól kell ismerni. A rossz figyelmet már ismered, ez az ahogyan általában az emberek egymást szemmel tartják. De te megtanultad a jó figyelmet is, ha eljutottál a szeretetig. Így figyeld magad, amíg meg nem ismered, meg nem érted.
– Honnan tudom meg, hogy elfogadom magam?
– Talán megnyugszol. Igazi megnyugvással – nem beletörődéssel, nem feladással. Nem tudom pontosan, de észre fogod venni.
– Még egy dolog foglalkoztat. Hogy miért vagy hajléktalan, magányos, és ha elérem a megnyugvást, én is kilépek a társadalomból?
– Nem vagyok magányos attól, hogy egyedül vagyok. Te már tudod, hogy mindennek és mindenkinek megvan a helye. Nekem most itt a helyem, talán nevezhetném a feladatomnak is. Neked valószínűleg nem ez lesz a feladatod, nem kell – ahogy te mondtad – kilépned a társadalomból. Miért is kellene? Ha jól sejtem most annyi a feladatod, hogy figyeld magad, ahogy mondtam.
És Ladelf figyelni kezdte magát, ami nem is volt annyira egyszerű. Úgy érezte, önzés az, hogy most magával törődik, olyasmit érzett, mint mikor mindent használni akart. Ahogy saját maga került a középpontba valahogy megbillent a rend, aminek része volt, új nézőponthoz kellett hozzászoknia, új rendet kellett teremtenie. Olyan rendet, ami benne van, de a világban is, amiben ő a főszereplő, de mégsem róla szól minden.
Eleinte csak úgy figyelte magát, nem csinált különösebbet - de ez kevés újat hozott. Később már azt figyelte, kivel hogyan beszél, kire hogyan figyel, hogyan tesz vagy nem tesz valamit, hogy reagál hírekre, eseményekre, személyekre. Megtanult egyszerre figyelni másokra és figyelni magára is. Próbált rátalálni a miértekre és hogyanokra, sok könyvet elolvasott, amik az emberről szóltak, így róla is. Csinált önismereti teszteket, járt önismereti csoportokba, kipróbált mindent, ami segíthetett neki.
Észrevette, hogy ő maga is hányféle, minden kapcsolatban más. Tükröződött benne a világ, a másik ember, akivel beszélt, a felhő, amire mosolygott. Ez a tükrözés tetszett neki. A tökéletlen tükör mindig torzít is (és van-e tökéletes tükör?), ami nem feltétlenül rossz. A kép egyszerre szól a tükrözött valóságról és a tükörről, ami visszaveri a fényt. A rossz tükör rosszabb képet közvetít, a jó tükör viszont javít. A jó tükörkép hasznos, olyan képet ad vissza, amit a tükörbe a néző javára fordíthat.
Ezzel próbálkozott, hogy jó tükör legyen. Meglepően nehéznek bizonyult, hiszen be kellett fogadnia az egész képet, valahogy megszűrni, megváltoztatni, és úgy visszaadni, hogy annak a szemével legyen használható aki belenéz – legyen az akár felhő, akár egy másik személy. És jól érezte így magát.
Sejtette, lassan az útja végére ért, megtanulta, amit akart. Kíváncsisága nem csökkent, csak más lett. Már nem feszítő, zaklatott keresés, hanem egy nyugodt, elfogadó és talán szeretetteljes érdeklődés. Úgy gondolta, ismét felkeresi azokat, akik segítették az útján. Mert most már egy útnak látta azt, amin végighaladt.
Nem találta az eladót. Már nem emlékezett teljesen az arcára, de ugyanott kereste. Több eladót is talált, és úgy tűnt, bármelyikük is lehetne az. Ha nem is mosolyognak úgy, eltekintve fáradtságuktól és zaklatottságuktól bármelyikük lehetett volna az, aki olyan egyszerűen és szeretettel beszélt az emberekről.
Azután a nénit kereste, de őt sem találta. Több nénit is látott kutyával, és mindannyian mosolyogtak a kutyájukra, volt aki más kutyákra is, és mintha néhányan a felhőkre is mosolyogtak volna. De egyik sem hasonlított arra a nénire, vagy ahogy jobban megnézte, talán mindegyik hasonlított egy kicsit.
Nem lepődött meg, amikor a hajléktalant sem találta. Látott többeket is a jellegzetes szatyorral, néhányaknál borosüveg is volt. Ültek a padokon, beszélgettek, élvezték a napsütést. És sokan mosolyogtak közülük.
Érezte, hogy így van jól. Arra is gondolt, hogy talán nincs jelentősége kik voltak, akik segítették. Tudta, ők sem tartanák fontosnak magukat. Részesei voltak egy történetnek, megvolt a szerepük, most valószínűleg egy másik történetben szerepelnek.
Ladelf hazafelé sétálva a szerepeken gondolkozott. Milyen történetben milyen szerepek várnak rá? Nem volt lámpaláza, inkább egy kis jóleső feszültség volt benne, úgy érezte – amennyire tőle telt – felkészült a szerepére.
És ahogy ment, meglátta a madarat. Talán ugyanaz a madár volt, a szürke házfal előtt, fakón-színesen, és majdnem élettelennek tűnt. Viszont egy lány kezében volt, aki éppen felemelte és tanácstalanul nézett Ladelfra.