A sárga-arany nap épp lemenni készült. Bágyadt sugarai beviláglottak fák tar ágai közt, és aranyos fénypásztákat vetettek az erdő talajára. Oda is, ahol lent az erdő mélyén a tücsök és a kabóca muzsikáltak aranyerű, megbarnult levelek közt.
A kabóca nagybőgős volt, a tücsök hegedűs, de most csupán a tücsök zenélt. Őreá tűzött a nap egy fénysugára, s barátja egy mohán ülve, nagybőgőjét a térdére támasztva figyelte áhítattal a varázslatos muzsikát. Zenélt, zenélt a tücsök, teljes beleéléssel, a dallam lágyan hömpölygött hegedűjéből, olvadékony volt, egyszerű; a hangok finoman zengve összegyűltek, aztán szétgurultak, mint holmi apró gyöngyszemek. Játéka könnyű volt, szállt, mint a pihe, és mégis magával ragadott. Majd hirtelen egyre mélyülni kezdett, egyre lágyabban, titokzatosabban zengett. Mesélt. Titkokról. Bűvös tündérek játszi táncáról, a fényben rejlő varázsról. Mesélt messzi tengerekről, sellőkről, szirének énekéről, sárkányokról, furcsa lényekről. Mesélt a szélről, madarakról, s még a fákról, füvekről, apró köveken bukdácsoló forrásról. Kiválóan utánozta apró cseppek halk csobbanását, kavargását. Hegedűjének hangja egyre lágyabban zengett, majd elhalt. Az utolsó hangot visszhangzották a fák, a kövek, majd foszlányokra bomlott, miket ezerfelé röpített a szél.
A kabóca felállt, tapsolt. A tücsök bágyadtan mosolygott. Miután leeresztette hegedűjét, tekintetéből a tűz kihunyt, csupán a hamva maradt.
Pár lépésre tőlük apró, tiszta víztükör feszült, csillogott. Fent, a magasban levelek keringtek, szálltak egyre lejjebb, hogy aztán majd az erdő alján kisóhajtsák lelküket, megadják magukat a fagyhalálnak. Ebből néhány a kis tavacska felszínére simult, s csónakként ringatódzott rajta. A nap veres húsába tépett az alkonyat, így lemenvén saját teste cafatkáit húzta maga után, saját vére festette vörösre az eget. Az idő egyre hűvösebbre fordult, fagyos légáramlat söpört végig az erdő talaján.
A tücsök megborzongott.
- Fázok - szólt messzire révedő tekintettel. - Itt a tél. Menjünk haza.
A kabóca megvonta a vállát, nagybőgőjét tokba rakta, és így szólt:
- Tudtad, hogy tegnap meghalt a cincér neje?
- Nem - szólt a tücsök, miközben eltette karcsú hangszerét. Talán nem is tudta, most mire mondott nemet, mert a lelke egészen másutt járt.
- Éhen halt.
- Aha.
- A vak koldusbogarat pedig leszúrták és kirabolták.
- Biztosan.
- Mivel nem volt mit enniük, ezért a szentjánosbogár egyik fia lopott.
- Hm.
- Te nem is figyelsz rám! Azért hívtalak ide, hogy beszéljek veled! Én mindig elkezdem, és te sosem hallgatsz meg! Mert olyan önző vagy, hogy mással nem is törődsz, csak magaddal! - Csattant fel a kabóca. Hangjából kiérzett a keserűség, fekete szeme harciasan villogott. A tücsök elkomorult.
- Azt hittem, hogy ezt a témát már lezártuk.
- Korántsem.
- Eressz, menni akarok. Majd tavasszal megbeszéljük.
- Nem. Most.
- Én zenész vagyok, nem pedig forradalmár.
- Én sem vagyok forradalmár, de legalább próbálok valamit tenni...
- Talán azt akartad mondani, hogy próbálsz valamit tenni ezért a koszfészekért? Ezért a szenny és nyomorúság földjéért? Ezért a pokolért, hol mindnyájan az elkárhozás tüzében égünk? Térj magadhoz! Térj észhez! Ez nem a képzelet világa, hanem a puszta valóság! Érted? És én nem fogom feláldozni magam puszta ábrándokért, bizonytalan jövőért! - mondta a tücsök, és a szeme, a szíve őrült lángban forgott, égett.
- De hát...
- Most hagyj elmenni, jó? Majd tavasszal találkozunk. - mondta a tücsök, aztán felnyalábolta a hegedűjét, és elindult hazafelé.
A kabóca még egy ideig döbbenten, letaglózva állt ott, hiszen a tücsköt sosem látta még ilyennek. Aztán maga elé nézett, és azt suttogta:
- Ennyire mégsem lehet önző.
És a tücsök után eredt. Hamarosan meg is találta, amint lépkedett otthona felé. Körvonala alig derengett a sötétben. A kabóca szó nélkül húzni kezdte őt visszafelé.
Mikor ismét az arany-barna levelek közé értek, oda, ahol nem halhatta őket senki, a kabóca így szólt:
- Most ez egyszer tedd meg, amire kérlek. Vedd elő a hegedűdet, és játszd azt, amit itt most a levegőben érzel.
A tücsök hát engedelmeskedett. Kivette tokjából hegedűjét, és játszott. Játéka örömről szólt, aranyról és csillogásról. Amikor hegedűjét leeresztette, a kabóca így szólt:
- Hazudni tudsz, de nem jól: amit örömnek játszol, az nem igaz. Fényed műfény.
A tücsök sóhajtott. Tudta, hogy csak akkor szabadulhat, ha megteszi, amit a kabóca kért. Hát figyelt. A lelkét, szívét kinyitotta. Figyelte a mélysötét eget, melyen ott ragyogott a csillagösvény és a telihold. Figyelte a hullámzó lelkületű szelet, amely végigsimított izzadt homlokán. Az alvó fákat. A földet, mely édesanyánk, és mellyel mégis mostohán bánunk. Melyből születünk, élünk, és melybe meghalunk. Figyelte a teret, az egész étert, mely sok száz, ezer, millió szív dobbanásától lüktetett, és mégis oly üresnek hatott, ahogy ő most csak állt itt, egyedül.
A tücsök próbált magába figyelni, aztán másra, akármire - de körötte tombolt a lüktetés, így hagyta, hogy az magával ragadja. Figyelte ezt az egybeolvadó millió szív dobbanását, s azt játszotta, azt használta ütemnek. Zenéje átívelt időkön és korokon, földeken és tengereken, minden népen és minden lelken, sötéten és világoson, mélységeken és magasságokon. Egyszerre panaszkodott és vígasztalt. Örült, nevetett és kacagott. Keservesen szólt, és átkozott. Sírt, de úgy, hogy szíve szorult össze annak, aki hallotta. Pedig nem játszott mást, csak lüktetést, szívdobbanást, s ebben bent volt az egész világ. Zenélt, s hegedűjének szavára millió szív felelt, és eme zenéből világosan kihallotta, érezte, hogy az ő népe sír.
Zenéje is sírt, keservesen, s még akkor is visszhangzott, ott lebegett fejük felett a levegőben, mikor a tücsök leeresztette hegedűjét, s a kabócára emelte könnyes, sötét tekintetét. Szeme mintha azt kérdezte volna:
- Azt hitted, hogy ez csak neked fáj?
A kabóca sápadtan, elgondolkozva nézett maga elé. Hirtelen tekintett föl, s akkor a két barát tekintete egybevillant, egybefonódott. Elmosolyodtak, s ez minden gátat lerombolt köztük, minden más érzést letörölt arcukról, csupán a békesség és a barátság érzése maradt.
A kabóca a tücsökhöz lépett, megszorította a kezét, és büszkeséggel a hangjában rebegte:
- Tudtam, hogy nem fordítod el végleg a lelked ennyi nyomorúságtól.
- Akkor... most elmehetek? - Kérdezte óvatos hangon a tücsök.
A kabóca bólintott, utoljára megölelték egymást, és mindegyikük elindult két külön irányba, hazafelé.
A tücsök délnek indult, arrafelé volt a lakása. Már teljesen besötétedett, alig látott valamit. Azért csak ment, míg nem egy nagy tuskóhoz ért, melyen eldugva volt házának ajtaja. Csendesen benyitott, majd becsukta maga után. Tapogatózott, míg meg nem találta a gyertyát, és egy gyufaszálat. Akkor aztán világot gyújtott, a gyertyát az asztalra helyezte, és nekiállt vajas kenyeret kenni.
Közben gondolkozott. Nem értette a kabócát, s lassan már önmagát sem. „Szegény drága jó kabóca! Ő most bizonyára azt hiszi, hogy valamit tenni fog a népéért. De amit játszott akkor, azt eddig is tudta. Viszont sohasem érezte. Hányszor hallja, hogy mikor ki halt meg, és hogy nyomorog! És hogy félni kell. És ő is fél és ő is nyomorog, és ennyi. Annyira hihetetlen, hogy van, aki meghal! De mégis kik ölik meg? Lehet, hogy senkik. Ő mindenesetre nem tud semmiről. Soha senkinek sem volt rá ideje, hogy fölvilágosítsa. Talán nem is fontos. Neki nem is kéne ilyesmikről gondolkoznia. Hiszen önző. Már többen mondták. És valóban az. Ő foglalkozna a többiekkel, de nincs ideje rá! Mert múlnak a napok egymás után, és a kötelességeknek meg kell mindig felelni. Különben meg a háta közepére sem kívánja ezt az egészet. Ez az egész dolog olyan fárasztó, kellemetlen. De mégis mit vár tőle a kabóca? Azt, hogy egyedül menti meg a világot? Ugyan... képtelenség... ez az egész dolog olyan értelmetlen. És lehetetlen. Hiszen ő csak egy tücsök. Egy egyszerű, szegény muzsikus tücsök. És már nagyon hideg van."
Valóban hideg volt.
„Na persze, megint elfelejtettem begyújtani. És a gyertyát is égve hagytam." Morogta magában, azzal felkelt az asztaltól, és a tűzhelyhez lépett, hogy fát rakjon rá. Út közben véletlenül felborította a gyertyát, amely szerencsésen elaludt. Megvonta a vállát, és a sötétben újra gyufa után kotorászott, de nem talált. „Most mégis mit tegyek? Kitől kérjek egy szál gyufát éjnek évadján?" Gondolkozott, és teljesen kétségbe esett. Legelőször persze „az öreg" jutott eszébe. Tőle kérhetne, hiszen ő nevelte fel, ő tanította meg zenélni. A világért sem akarta megijeszteni, ilyen késő éjjel berontani hozzá. De nem tehetett egyebet. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szabadba.
Kint hideg volt, és sötét. Hűvös szél mozgatta a fák aszott, csontszerű ágait, mely mozgás kísérteties zörejt hallatott. A telihold ezüstkorongjának fénye megvilágította eme elszáradt karokat, ezért árnyékuk ott látszott, ott mozgott mindenhol. Mintha csak a tücsköt akarnák magukkal rántani valami ismeretlen mélységbe. De ő azért csak ment tovább, hisz tudta, a művészek egyik nagy átka ez, hogy képzeletük elragadja őket akkor is, amikor nem kéne. Mindazonáltal egyre jobban feltámadt a szél, pont szembe fújt, a tücsök alig bírt tőle lépni.
Valahonnan sírást hallott. Megborzongott. Egyre jobban sietett, mert éjszaka nem volt kellemes efféle hangokat hallani. Ám ahogy közeledett az öreg házához, a sírás egyre erősödött. Futott, már megpillantotta azt az ismerős fát, - és megrettenve, arcán iszonyú félelemmel hátrált egy lépést.
Nem sírt senki. Csupán az ajtó nyikorgott, tátongva mutatta fekete ürességét.
Ez nem lehet...
A tücsök lassan közeledett az ajtóhoz, lába szára remegett, hideg verejték gyöngyözött homlokán. Belépett a házba, a sötétség elnyelte őt. Reszkető kézzel tapogatott gyertya és gyufa után, hogy világot gyújthasson. Nem tudta, hogy mit fog látni, az ismeretlen előre iszonyattal töltötte el. A földön tárgyak hevertek, érezte a lábával, a gyertyát ott találta meg. A gyufa az asztalon hevert. Világot gyújtott, és körülnézett.
A tárgyak, mint ahogy sejtette, szét voltak hányva, az asztal feldöntve, fekete vércseppek a padlón.
Ez nem lehet...
Az öreget elvitték. Pedig nem volt ő más, csupán egy tehetetlen öreg, aki olyan csodálatosan hegedült, mint senki más. Akinek a szíve teli volt szeretettel. Miért kellett hát elvinni? Mi hibája volt? Csupán az, hogy mindenkit szeretett...
A tücsök tagjai megmerevedtek, hátán hideg borzongás futott végig, térde rogyott, és zokogni kezdett. Keserű, maró könnycseppek folytak végig az arcán. Majd hirtelen letörölte őket, felállt, lába még reszketett, de sápadt arcán már ott húzódott a sötét árnyék, szemében már ott villódzott az elfojtott indulat. Ajka reszketett, midőn öklét felemelve, hasonlóan a sorscsapáshoz, elkiáltotta e szavakat:
- Esküszöm, hogy megbosszullak!
Aztán újra összerogyott, és megint nem volt már más, mint egy szegény muzsikus tücsök, aki immár nem csak értette, hanem érezte is a nép szenvedését.
Odakúszott az ágyhoz, előhalászta alóla az öreg kedves hegedűjét. Felnyitotta a tokot, végigsimított a legkedvesebb, a legjobb hangszeren. Majd kivette a hegedűt, az lágyan simult a kezébe. Vállához emelte, hogy játsszék rajt, de vonót fogó keze felemelve megmerevedett. „Még nem." Mondta magában.
És az öreg hegedűjével elindult. Sápadt homlokát megvilágította hold, megsimogatta a szél. Ment, rendületlenül, a hidegben, éjféli sötétségben az aranybarna levelek közé, ahol oly sokszor zenéltek barátjával, a kabócával.
Egy gyufát, melyet még az öreg házából hozott el, végighúzott egy kövön, s pillanat múlva a tűz feltámadt, belobbant, belekapott a kopasz ágakba, égig kúszott, és a halál szagát hozta magával.
A tücsök szemében tükröződtek a lángok, de ő maga kiegyenesedett, s szinte túlvilági alaknak tetszett az éjszakában, ahogy a holdfény megvilágította, s fénnyel keretezte földúlt, sápadt arcát. A tűz elharapódzott, vérmesen izzott, lassan körülvette. A tűz pokoli hatalmasság. A tücsök ezzel a hatalmassággal állt szemben, és büszkén farkasszemet nézett az őrült kavargással.
A hegedűt, mely a legjobb és legkedvesebb volt a világon, s amelyet eddig a kezében tartott, most a vállához emelte, majd játszani kezdett rajt. Úgy játszott, mint még soha. Játszott azzal a biztos tudattal, hogy a gyűlölet, az irigység, a bosszú, s minden egyéb gonoszság hamuvá válnak. Hogy az erdő tavasszal virágba borul, s a kegyetlenkedések után egy új időszak virrad, amit úgy neveznek majd.: béke...
Játéka kristálytiszta volt, az első hang csupán egyetlen, halk sikolyból állt. Semmi több, csupán lassú, halk fájdalom. Aztán még egy, s a harmadik egyre erősödött, hegedűje sírt a kezében. Egyetlen hangból milliók sikolya keletkezett, a vonó remegett kezében a visszafojtott indulattól. Ez a zene borzalommal, fájdalommal elegyült sikoltások egyvelege volt. Könnyekről, félelemről, sötétségről, vérről szólt, s a borzalmak felett fekete varjak repkedtek, várva, hogy mikor szállhatnak a tetemekre. Majd mindezek a képek egy őrült kavargásba kezdtek összefolyni. A zene egyre erősödött, súlyosbodott, gyorsult, a tücsök vére a fejébe tódult, már nem is a zenét, hanem saját haragját, gyűlöletét és elkeseredését muzsikálta. A játék tetőpontjára hágott, gyűlöletben, és elkeseredésben összpontosult, melybe iszonyú borzalmak vegyültek. A lángok ölelkeztek a dallammal, egybeolvadtak, sisteregtek, vakítóan világlottak, keresztülgázoltak mindenen. Egy húr elpattant, minden őrült magasságba hágott, a tücsök szemében lángolt a tűz, egész testét forró láz járta át, a hangszer felforrósodott az iramtól, a húrok sorban pattantak el... - s akkor a tücsök megálljt parancsolt. Ez az ő felháborodása volt, amely most hirtelen kitört mellkasából, az őt elragadó őrült kavargás árja. Lassan lehiggadt, játéka csitult, csupán két húron játszott tovább. Ez a csendes, halk keserv az előbbi gyors, őrült menetek fölé egyenesedett. Nagyobb hatalom volt, mert nem taszított, hanem vonzott. Szólt, s egy nép szenvedése összpontosult benne. Beleolvadt a lüktetésbe. Sírt, de úgy, hogy azt elviselni nem lehetett. S akkor, még egyszer utoljára dicsőséggel koronázva csapott fel.
Még utoljára felcsapott; csakúgy, mint egy lángnyelv, amely tűzbe borította a tücsök egész testét. Félrevert harang szava hallatszott valahonnan messziről, s ez kísérte tovább a tücsök muzsikáját, mely egyre halkult, s majd lassan végleg megszakadt...