"Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."
Fejét a korláthoz szorította. A
kemény vas belemélyedt arcába, a rozsda fanyar szaga elnyomta fiatal, bársony
bőrének illatát. Kezei izgalomtól elfehéredetten markolták a korlát függőleges
rúdjait. Smaragdzöld szemei lefelé figyeltek, tekintete a vágányok között
cikázott.
Az emberektől nyüzsgő Gare du Nord, Párizs legszebb pályaudvara számára
mindössze egy háttérzaj volt most. A várakozás háttere. Egy háttér, mely egy
boldog eseménnyel kecsegtet, nyüzsgését adja egy örömteli pillanathoz,
embereket küld számára egy újabb éltető ajándékhoz.
Csak jönne már az a pillanat! Istenem, jönne már el!
A lány kifésülte sötétbarna tincseit arcából és lazított a korlát markolásán.
Izgalmában már annyira szorította, hogy ujjai elzsibbadtak és a szurkáló
hangyaboly, mely életre kelt abban a pillanatban, hogy egy kicsit változtatott
a fogáson, kizökkentette a beleélés álomszerű állapotából.
Körülnézett a pályaudvar felső szintjén. A sarokban, ahol ült, egyedül volt.
Ritka és örömteli pillanatok egyike. Pár elsárgult falevél feküdt mellette.
Elmerengett rajta, vajon hogyan is kerültek oda. Bizonyára az emberek hozták
fel. Ráragadhatott cipőjükre és ők észre sem vették, milyen szép kis utasuk
van. Talán akkor sem vették észre, mikor a levél belefáradt az utazásba, és
lepottyant. Éppen itt, mellette. Bár ő is csak most vette észre. Igen,
túlságosan elmerült a figyelemben. Figyelni tudott, mert őrá nem figyeltek. Ezért szerette ezt a sarkot. Olyan láthatatlan tudott itt maradni,
amennyire csak szeretett volna. A mindennapi takarítás mindössze a korareggeli
órákban látszott meg kis helyen, de itt még soha nem zavarták meg. Még soha nem állt
meg mellette senki, soha nem kellett kerülgetnie őt az embereknek, és soha nem élte
még át a félelemnek azt a gyomorszorító kínzását, hogy megszólítják. Nem, itt
biztosan egyedül lehetett gondolataival és várakozásával.
Hopp! Ott van! Azonnal kiszúrta a rózsát, szemeit vonzotta a piros szín, hiszen minden nap ezt kereste.
A fiú egyszerű farmerkabátban
volt, arcát rövid karimájú kalap takarta, barátnője törékeny testét lenge,
sárga virágos ruha fedte, mely vele suhant át a peronon, ahogy a fiúhoz
sietett. Mosolygott. A fiú átölelte, majd odaadta neki a piros rózsát, melyet
eddig szorongatott. Mindketten zavarban voltak kicsit és az újra találkozás
félszeg mámorában indultak ki a pályaudvarról a nagy vastestek között.
A lány a korlát mögül mosolygott. Ezek az ő percei. Csöndben, áhítattal ült.
Igen, az emberek olyan sokszínűek. Annyifélék. Lehet az illető ápolt,
magas francia fiú, öltönyben és lakkcipőben, vagy idősödő, selyembe takart arcú
indiai nő,
esetleg farmernadrágos, élettapasztalatok vájta barázdáktól ráncos arcú
világutazó, de ami mindig közös bennük, az a várakozás és a rózsa. A piros rózsa. És az izgalom. Mind izgatottak. Várják a vonatot, ami eléjük
hozza boldogságuk tárgyát. Eléjük hozza a szerelmet. Ó, bárcsak neki is lenne
egy ilyen barátja piros rózsával...
A
korlát mellől figyelő lány átélte a pár
izgatott boldogságát. A barátnő elveszi a rózsát,
barátja a lány csomagját, majd, mint tökéletes pár, mint a szerelem hibátlan
ideái, egymást átkarolva indulnak el
a város felé.
Végignézett az embereken, azaz inkább csak úgy tett, mintha végignézne rajtuk.
Külön-külön nem mert szemügyre venni senkit, kivéve a piros rózsás párokat. A
többieket nem. A többiek mások mint ő. Tulajdonképpen mindenki az. Nem, ha
jobban megnézné őket, még jobban kínozná őt saját magánya. Furcsa kis élete még
egyedülibbnek tűnne, mert látná azok boldogságát, kiknek élete teljes. Csak egy
boldogságot képes elviselni. A piros rózsáét. A piros szín megborzongatja, a
rózsa látványára melegség fut át rajta. Borzongás és melegség. Vonzódik
ehhez.
A tömeg kavargott odalent.
Hogy siet mindenki. Igyekeznek, nehogy lekéssék a vonatot. A vonatot, amely
elviszi őket messze, távol ettől a helytől. Egy új világ felé. Az elvágyódás
összeszorította a szívét.
A
lány mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki megértse, valakivel
megoszthassa kis boldogságát, ami mások boldogságából származott. Mivel
tudta, senkire nem számíthat, magában élte csak meg e kis örömöket,
melyek így nem is voltak hosszú életűek.
A kitörés reménytelensége megfojtotta
őket.
Lassan beesteledett és a hidegbe forduló őszi szél átfújt a pályaudvaron.
A lány megborzongott és kötött, mandulazöld kardigánját összébb húzta karcsú
testén.
Felállt
és lassan indult a széles, kőből kirakott lépcső
felé. Mintha attól, hogy lehajtja fejét, ő maga is észrevétlenné válhatna.
Így
történt, hogy hirtelen megbotlott
valakinek a lábában.
Ijedten próbálta visszanyerni egyensúlyát, miközben a váratlan és idegen
helyzetet próbálta feldolgozni. Fölnézzen?
Kérjen bocsánatot?
Érezte, hogy egy erős kar elkapja és védelmezően fogja.
Jó érzés volt. Otthonos, biztonságos, mi több, szerető. A lány szíve elszorult.
Föl kell nézni, tudnia kell, ki ez az idegen. Talán nem is olyan távoli.
A fiú elkalandozó gondolatait
nagy hirtelenséggel szakította félbe a törékeny női test, ami majdhogynem
átesett rajta. Igaz, ő sem nézett maga elé, csupán ment előre. Ő sem akarta látni
az embereket. Mindig abban reménykedett, hogy az emberek majd kikerülik, de ez
a lány úgy nekiment, mintha ő nem is létezne. Persze tudta ő jól, hogy őrá nem figyel senki. Ezért is kereste inkább mások boldogságát. Tudta, senki nincs az
ő világában, aki megértené és, bár mindennél jobban szerette volna, hogy ne így
legyen, elfogadta, megtanult együtt élni vele. Itt találta meg a helyét a
pályaudvaron, az egymással hosszú idő után találkozó szerelmesekben. Azokban,
akik piros rózsával várják egymást. Ezek voltak az ő pillanatai. Ez a látvány
mindig megborzongatta. Ilyenkor szinte égette a vágy, hogy ő maga is adhasson
egyet valakinek. Hogy neki is legyen valaki, akit várhat. Néhanapján, mint ma is, vett is
egy piros rózsát és amikor éppen nem látott ilyen párt, a sajátját nézegette.
Minden nap eljött ide. Felment a széles lépcsőn,
majd szorosan a korlát mögé bújt az emelet bal sarkában és csak figyelt.
Figyelte a boldogság e megható pillanatait és erőt gyűjtött belőlük, hogy este
feltöltődve mehessen haza. Boldogan és láthatatlanul.
De most? Mit csináljon most ezzel a lánnyal? Ránézzen, mondjon valamit? Nem,
mire is lenne az jó?
A lány azonban olyan törékeny volt, olyan szelíd és olyan közelinek érezte
magához, hogy akaratlanul is rátekintett.
A lány óvatosan felpillantott. Szeme találkozott a fiú mélybarna szemével, amibe azonnal belemerült akár egy érintetlen, tiszta vizű tóba. Elmerült benne, úszott a habok békés, nyugalmat árasztó ölelésében. Hirtelen úgy érezte, abban a szemben minden benne van és egy olyan dolog sincs, ami tőle távol áll.
A pillanat alig tartott tovább
két másodpercnél, mikor a kockázat veszélyes közelsége egyszerre kerítette
hatalmába és rémítette meg őket.
Elkapták tekintetüket egymás szeméből.
Gyorsan indultak tovább, megrémülve a lehetségestől, a lehetséges szörnyű, valóságos közelségétől. Attól, hogy az imént majdnem elhitték a világ ámítását. Szaporán dobogó szívvel fordultak el egymástól, majd lassan őket is elnyelte
a hömpölygő embertömeg.
Rövid kis történet, mese egy fiúról, aki a tengerparton keresi a követ, melybe kedvese beleírta a nevét. Egymás után forgatja fel a part kavicsait, majd egymás után dobja be őket a vízbe, lévén, hogy egyik sem az, amit ő keres. Tízet, százat, ezret, míg végül megtalálja. Ott van a név, ügyetlen betűkkel a lapos kavicsba karcolva, de mire erre ráeszmél, a kavics már repül a hatalmas víztömeg felé, hogy aztán örökre elmerüljön a zúgó habok között. A reménytelenség megszokása megölte a figyelmet a keresés iránt. Ennek következtében pedig eldobta azt is, aminek hiányában eldobott ezer másikat.
A lány szíve elszorult. Tudta, érezte, ez az ő története.
Nem baj, eljön a holnap is. Új nap, megújult reménnyel.