Nyitott ajtó

Évszám
2011
Beküldő
Mukcsi
Az életemről fogok beszélni nektek. Amit most leírok, abban minden benne van. A gyermekkorom, ahogyan felnőttem. Az apró örömök és a félelmekkel teli éjszakák. Hallgasd figyelmesen…

Évekkel ezelőtt, amikor igen kicsi voltam, olyannyira, hogy arra még én magam sem emlékszem, nos, azon a napon megszülettem. Édesanyámtól tudtam meg mindent, ami akkoriban velem történt. Egy szeptemberi nap volt. Átlagos nap sokak számára, lassan közeledett az ősz, az iskola is elkezdődött már.  De néhány ember számára mégis különleges volt. Örültek az érkezésemnek. Sokan talán úgy gondolják, természetes dolog, ha megszületik egy gyermek. Nem az. Volt két nővérem. Ők sajnos nem éltek többet néhány napnál. Képzelhetitek, hogy milyen félelmek játszódhattak le bennük az érkezésemkor. Vajon ő megmarad? Megmaradtam és növekedtem. Nagy szeretettel vettek körül, óvtak, féltettek. Ez érthető is azt hiszem. A helyükbe talán én is így viselkedtem volna. Egy parasztházban töltöttem az életem első négy évét. Furcsa mód emlékszem elég sok mindenre. A házunk egy erdő mellett volt, előtte egy nagy szántóföld. Oda csak földút vezetett, s az út két oldalán akácfák sorakoztak. Akkoriban nem volt autónk, csak biciklink. A szüleim azokkal vittek. Igen, nos, volt egy nővérem is. A másik testvér, akinek nem néhány napot szántak. Ketten voltunk csupán testvérek. A másik két nővéremről akkoriban nem tudtam.

Sok kutya volt mifelénk, amiktől féltem, de a szüleim mellett biztonságban éreztem magam. Egyszer kaptam egy sípolós cipőt, ami minden lépésnél sípolt. Abban csak nagyon óvatosan mertem lépni, a kutyák miatt. Amikor meghallották a lépteimet, így nem volt nehéz valljuk be, rögtön ugatni kezdtek. Nekünk is volt két kutyánk. Egy nagy sárgaszőrű, és egy kisebb fekete. Ilyen elhagyott tanyákra kellett is a kutya, hiszen nem tudhattuk, hogy ki jár arra esténként. Én féltem a nagyobbik kutyánktól, akit Csöpinek neveztünk el. Alaptalan volt a félelmem. Egyszer ugyanis, amikor ott játszottam mellette, akkor olyan közel kerültem hozzá, hogy elért, hiába meg volt kötve. De nem bántott.

Egy ilyen ház körül mindig volt tennivaló. Mi nem dolgoztunk, mert még kicsik voltunk, de gondoltuk a testvéremmel, hogy besegítünk a szüleinknek. Természetesen meglepetésnek szántuk a dolgot. Kimentünk a ház mögé, vittünk magunkkal néhány fát, aztán elkezdtük fűrészelni. Egész jól haladtunk, csak egy óvatlan pillanatban mivel a kezem útban volt, elfűrészeltük azt is. Ömlött is a vér belőle. Rohantunk be édesanyámhoz. Hála Istennek nem lett komolyabb baj belőle. De sajnos a segítségből sem. Be kellett vallanunk nekik, hogy segíteni szerettünk volna, hogy legyen a télre tűzifa. Egy ilyen természettől körülvett környezetben természetesen nem maradhattak el az állatok sem. A háztetőnkre lettünk figyelmesek az egyik napon. Pontosabban valami furcsa zöld valamire, ami szemmel láthatóan ott terpeszkedett a cserepeken. Mi lehet ez? Kérdeztük egymást a nővéremmel. Teknősbékának néztük. Később kiderült, hogy bizony nem teknősbéka volt azon a tetőn, hanem mohák. Még a kerítésre is felmásztunk, csak hogy még jobban megfigyelhessük. De miután kiderült, hogy mohák, már nem is volt olyan érdekes.    

Akkoriban nem féltem a gyíkoktól. Bátran megfogtam őket. Egyik nap megfogtam egy jól kifejlett zöldes gyíkot. Izgatottan vittem édesanyámnak, hogy megmutassam neki hogy mit találtam. Ő éppen a szobában ült egy fotelben és olvasott. Én bementem a szobába, s a háta mögé álltam. Hirtelen odalógattam az orra elé a gyíkot. Mondanom sem kell, hogy nagyon megijedt tőle. Azonnal kiparancsolt a szobából. Nem csináltam ilyet többet. De bizony nem voltunk magányosak sem. Bár eldugott helyen éltünk, azért voltak szomszédaink is. Igaz, nem közvetlen mellettünk, hanem azért kellett sétálni egy kicsit, de azért tudtunk egymásról. A közelünkben lakott az unokatestvérem. Ő nekik voltak bárányaik. Gyakran legeltette a nyájat a házunk mellett. Egyszer, amikor éppen legeltette a bárányokat, megláttam, s kiszaladtam hozzá. Egész nagy nyája volt. Körülbelül 15 bárány, egy kos. A kezében az elmaradhatatlan pásztorbot és a fekete puli. Nem véletlenül emlékszem a kosra és a botjára, hiszen amint mentem oda hozzá, észrevettem, hogy a kos figyel engem. Először nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De amint egyre közelebb értem, a kos egyszer csak felém fordult. Kaparni kezdett a lábával, mint a bika, aki épp a torreádor felé akar rontani, hogy felöklelje. Nos, a kosnak is épp ez volt a szándéka. Egyszer csak elkezdett felém rohanni. Én megijedtem. Egyből sarkon fordultam és rohantam, ahogyan a lábam bírta. Még hallottam, ahogy Robi utánam kiáltott: ne szaladj! De én szaladtam, egészen a kapunkig. De amikor visszanéztem, a kos már megfordult. Nem üldözött tovább, mert Robi felemelte pásztorbotját és a kos visszatért a nyájhoz. Ilyen a jó pásztor. Ismeri a nyáját és ők hallgatnak rá. Minden esetre onnantól kezdve megtartottam a három lépés távolságot a kostól.

A tanyán egy meghatározó esemény történt. A mai napig nagyon szeretem a katonaságot. Egyszerűen tetszik az az élet. A legelső találkozásom a katonasággal kisgyermekként, ezen a tanyán történt. Egyszer amint kint játszottam az udvaron, egy óriási dübörgésre lettem figyelmes. Hamarosan meg is láttam. Egy katonai helikopter szállt el a házunk felett. Olyan alacsonyan szállt, hogy mindent pontosan meg lehetett rajta figyelni. Olyan alacsonyan repült, hogy attól féltem, leviszi a házunk tetejét. Gondolkodás nélkül beszaladtam, de nem a félelem miatt. Ó nem. Volt nekem egy játék képpisztolyom. Azért rohantam és már lőttem is a helikoptert. Ez mélyen megmaradt bennem, mint a katonasággal való első találkozásom.

De amikor nem volt nyár és szünet, akkor rendszerint óvodába jártunk. Én jó csoportba jártam, egy olyan alkalomra sem emlékszem, amikor valaki is bántott volna. Viszont nagyon csendes és visszahúzódó voltam. Egy kis szőke, barna szemű kisfiú voltam, aki sokat volt egyedül, és aki nem beszélt semmit. Egyszer, egy új óvó néni jött a csoportunkba. Fiatal volt, talán gyakorlatát töltötte nálunk. Ezt nem tudom, viszont nem is maradt sokáig, talán csak fél évet. Amiért azonban megmaradt bennem az ő emléke, az az, hogy nagyon kedves volt. Nem emlékszem a nevére, sem az arcára, csak arra, hogy nagyon kedves volt. Nála szólaltam meg először. Ő tudott szóra bírni egyedül. Amikor vele voltam, akkor egyre jobban kezdtem megnyílni. A kedvessége, a szeretete, ahogy felém fordult, a miatt lett bizalmam felé. Ezt megéreztem benne, hogy kedves.

Amikor elkerültem iskolába, akkor azokkal a gyerekekkel kerültem az 1. osztályba, akikkel óvodában is együtt jártam. Ennek örültem, mert ismertük már egymást és valamelyest összeszoktunk. E mellett pedig ez az ideális. Egészen hatodik osztályig voltunk együtt. Akkor történt az első tragédia. Szétszedték az osztályunkat. Volt egy matematika tanárnő, aki szeretett volna egy matematika tagozatos osztályt. A jobb képességű gyerekeket egy osztályba tömörítette, a rosszabbakat, az olyan közepes tanulókat és attól lejjebb, pedig egy másik osztályba tömörítette. Így kerültem közepes átlaggal a rosszabb tanulók közé. De ebbe az osztályba felsőbb osztályokból lebukott tanulók is jártak. Én akkoriban is csendesebb gyerek voltam, és hamar feltűnt néhány tanulónak ez. Kötekedni kezdtek velem. Többször meg is vertek. Ez aztán mindennapossá vált. Elkérték a szendvicsemet, én pedig nem mertem nemet mondani. Gyakran előfordult, hogy órán is kötözködtek velem. A hátam mögött ültek, s hintáztatták a székemet, miközben én rajta ültem. Nem mertem szólni a tanárnak, a tanár pedig nem vette észre ezeket az eseteket. Ha észrevette először szólt, de aztán nem. Mert sajnos ezeknek a fiúknak nem volt elég egy figyelmeztetés. Azzal szórakoztak és abból csináltak viccet, hogy engem kigúnyoltak. Sajnos nem csak én voltam az egyetlen célpontjuk. Az osztályunkba került egy idősebb fiú, akit szintén bántottak. Vele kerültem j barátságba. Összehozott bennünket ez, hogy célpontok voltunk néhány fiúnak. Mindig együtt voltunk. Meg tudtuk érteni egymást, mert ugyanazt éltük át mind a ketten. Ráadásul ugyan azoktól az egyénektől. Gyakran mentünk együtt haza, hiszen közel laktunk egymáshoz és így egy felé vitt az utunk.

Ekkor már máshol laktunk. Már nem a tanyán, hanem beköltöztünk a faluba. Mi építettük a házat. Egy három szobás, konyhás, nappalival ellátott lakásunk lett. Nagy kerttel, amit nagyon szerettem, mert nagyon szerettem rohangálni és ugrálni a homokban vagy a fűben. A kertünk végén pedig egy kis akácerdő található, ami nyáron mindig kizöldül és valami csodálatosan szép képet mutat. Fácánok hangját hallani, valamint a legkülönfélébb madarak keresik fel az erdő e kicsiny részét.

De ami a családi életet illeti, sajnos nem volt felhőtlen. A szüleim mind a ketten dolgoztak, de édesapám egyre gyakrabban kezdett el inni. Volt, hogy éjfélig is odamaradt az ivócimborákkal. Amikor hazajött, akkor rendszerint veszekedés következett. A konyha megtelt cigarettafüsttel és feszültségekkel. Mi, a testvéremmel rendszerint végighallgattuk a veszekedéseket. Sokszor a szobában a paplan alatt reszketve, sokszor a konyha mellett hallgatózva, de mindig hallottuk, ahogy az a két ember, akik szeretik egymást és akiket mi is szeretünk, hogyan vágják egymás fejéhez a bántó szavakat. Ha apa nem volt részeg, akkor nem volt semmi baj. Mi is hamar el tudtuk felejteni azt, ami előző este történt. De sajnos hamar jött egy újabb eset, aztán egy újabb és így tovább. Ebben nőttünk fel. A legdurvább eset az volt, amikor egy veszekedés után édesanyánk felöltöztetett bennünket a nővéremmel és édesapám döbbenve kérdezte: Mit csinálsz? Hova mentek? Édesanyám sírva ordította: mindegy hova, majd nekimegyünk az első oszlopnak. De akkor már mi is ordítottunk a nővéremmel. Sírtunk, féltünk, meg voltunk rémülve. Előttem lejátszódott, ahogyan nekimegyünk valamelyik oszlopnak és mi lesz azután. De a kétségbeesett sírásunk és ordításunk hogy „Anya ne csináld, nem akarunk menni”, ez kijózanította őt. Mit csinálok? Futott át a gondolataiban. Végül is maradtunk, és az emlék is maradt. Fájó emlék, igen fájó.

A szüleim és mi sem voltunk vallásosak. De egy idő után édesanyámnak valamiért fontos lett, hogy mi, gyerekek valami vallásos közegben nőjünk fel. Vagy halljunk Istenről valamit. Volt is egy gyülekezet a szomszédos faluban, ahova a mi falunkból is átjártak néhányan. Először a nővérem kezdett el járni. Egy körülbelül 30 fős fiatalokból álló közösség szerveződött, akiknek fontos volt Isten. Akkor még nem tudtam miért. Mindenesetre édesanyám elhatározta, hogy nekem is járnom kell közéjük. Láttam a testvérem, hogy barátokat szerzett ott, és ha ő jár, és ott van, akkor esetleg én is elmehetek. Sok barátot találtam közöttük. Ezek a keresztyén fiatalok nem unalmas emberek voltak. Minden szombaton biciklivel áttekertek csoportosan a szomszédos faluba, az ifjúsági alkalomra. Visszagondolva, ezek voltak a legszebb idők akkoriban. Sem otthon, sem az iskolában nem találtam meg ezt a vidámságot, tisztaságot, egyszerűséget, amit ezek a fiatalok hirdettek az életükkel. Sokat énekeltünk, zenéltünk, kirándultunk együtt. E mellett sokat beszéltek Istenről és Jézusról. De nem éreztem azt, hogy rám erőltetnének bármit is. Inkább az erőltetést az édesanyám részéről éreztem, aki akkoriban kezdett el járni Istentiszteletekre. Engem is vitt magával. Sokszor kényszer hatására mentem. Valamint azért is, hogy ne bántsam meg őt. Nem értettem, hogy miért kell Istentiszteletre járnom, amikor nem akarok. Miért kell ezt erőltetni? Elmentem, de a szívem nem volt ott. Végighallgattam, de a végét vártam. Inkább otthon néztem volna a Tv-t. Fontosabbnak láttam még akkor, hogy ne mulasszak el egy műsort sem, ami nekem fontos. Többre tartottam egy filmet, mint egy közösségi alkalmat. Minden esetre egy idő után nem csak Istentiszteletre nem jártam, de a keresztyén barátaim közé sem mentem többet. Ennek az oka egyrészt, hogy másik iskolába kerültem, ott új barátokat szereztem. Jobb volt az osztályközösség. Én nem mertem elmondani nekik, hogy nekem volt kapcsolatom keresztyén fiatalokkal, és hogy Istenben én hiszek valamilyen szinten. Féltem, hogy kinevetnek, vagy kigúnyolnak. A megaláztatásokból pedig már akkor egy életre elegem volt. Azonosultam velük, nem beszéltem Istenről. Azt vettem észre, hogy egyre távolabb kerülök tőle. Még elevenen éltek bennem az általános iskolás megaláztatások rossz emlékei. Bennem pedig egyre gyűlt a harag. Miért bántottak? Hogy jöttek ők ehhez? Lennék erősebb, megmutatnám nekik! Bosszút fogok állni! Ezek a gondolatok kavarogtak bennem. Nem tudtam és nem akartam elfelejteni, azokat, akik bántottak, és azt sem, amit tettek velem. Beiratkoztam Kung-Fu-ra. Nem csak azért, mert meg akartam magam védeni, hanem azért is, mert vonzott ez a világ. Láttam nagyon sok filmet, amikben a főhős legyőzi az ellenfeleit. Bruce Lee, Bolo Young, Jean Claude Van Damme, mind a példaképemmé váltak. Olyan akartam lenni, mint ők. Úgy akartam küzdeni tudni, mint ők. Jártam szorgalmasan az edzésekre, közben az életem részévé vált a Kung-Fu. Egyre fontosabb lett. Az edzéseken újabb barátokat találtam, akik egyenrangú félként kezeltek, sőt meghajoltak nekem, amikor megmutattam egy technikát. Tiszteltük és megbecsültük egymást. Ők lettek a családom. Már csak az edzéseken tudtam jól érezni magam. Teljesen betöltötte az életemet. Minden gondolatom a küzdelem és az edzés körül forgott. A legjobb akartam lenni. Az edzésen ismertem meg az első barátnőmet is.

Előtte csak plátói kapcsolataim voltak. A legelső nagy szerelmem Eszter volt. Egy gyönyörű, szőkés barna, hosszú hajú, kék szemű leány volt. Évekig szerettem, de nem mertem lépni felé, pedig tudtam, ez az érzés nem csak egyirányú. Keresztyén leány volt. Ő nem akart kezdeményezni, de adott jeleket, amikből tudtam, hogy nem vagyok számára közömbös. Gyakran akadt össze a pillantásunk, sokszor hosszasan is, de több soha nem történt. Ezerszer elterveztem, hogyan fogom megszólítani, hogyan fogunk beszélgetni, hogyan fogom elmondani neki azt, hogy mennyire tetszik, és hogy milyen sokat jelent nekem. De soha nem volt elég bátorságom hozzá. Ő egyszer csak nem várt tovább. Lett egy barátja. Engem ez nagyon lesújtott. Bár nagyon szerettem, de a félelmem, még nagyobb volt. Így ez a „kapcsolat” csalódással ért véget. Egyik este ültem az autóban. Zenét hallgattam és rá gondoltam. Végig futott minden emlék, minden, ami történt. És hogy más mással van. Ott akkor előtört belőlem a sírás. Csak sírtam és sírtam. De másnap úgy éreztem, hogy vége. Már nem táplálok felé érzelmeket. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ne szeressem. Azt gondoltam, hogy ez az érzés, ez a szerelem, amit iránta érzek, örökké fog tartani. De nem így történt.

Egy szép nyári napon, a nővérem a kapu előtt beszélgetett egy fiúval és egy két leánnyal. Kimentem hozzájuk. A volt osztálytársnője volt, valamint a leány barátja és az unokatestvére Brigi. Sokáig nem is mertem Brigire nézni, nem is tudom miért. Talán mert nem volt önbizalmam, ezért nem mertem ránézni. De egyszer magam sem tudom hogyan, de összeakadt a pillantásunk. Barna szemei voltak. Ez után a pillantás után elmosolyodott és közben lesütötte a szemét. Az én szívemet közben valami furcsa forróság öntötte el. Talán ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. Azután kerestük egymás tekintetét. És újra találkozott a pillantásunk egymással. Ő újra lesütötte a szemeit, miközben elmosolyodott. Én is mosolyogtam. Nem számított, hogy ki van ott körülöttünk. Valami elkezdődött kettőnk között. Ott, akkor azon a nyári meleg délutánon. Brigi a szomszédunkban lakott. Hogyan lehetséges, hogy eddig nem vettem észre? Magam sem tudtam rá választ adni. Csak annyit tudtam, hogy itt van és szeretem. Egyre jobban szeretem. Négy évvel volt fiatalabb nálam. Akkor járta az általános iskola utolsó osztályát. Minden nap az ablakban lógtam, amikor meghallottam, hogy a kapujuk nyílik. Volt a kapujuknak egy érdekes nyikorgós hangja. Kerestem a társaságát, vágytam arra, hogy lássam, hogy beszéljek vele. De ebből a kapcsolatból sem lett semmi. Nála sem mertem nyíltan kezdeményezni. Aztán ők elköltöztek, nekem pedig összetört a szívem. Immár másodszorra.

Ezután jött az első igaz barátnőm. Nem voltunk csak fél évig együtt. A szakításunk oka, hogy különbözőek voltunk. Akkoriban már tele voltam haraggal és gyűlölettel és csalódásokkal. Közeledett a születésnapom. A régi keresztyén barátaim nem feledkeztek el rólam, attól, hogy én igen. Kaptam egy meghívót, az Istentiszteletre, ahol születésnapom alkalmából köszönteni készültek. Elmentem, és itt kezdődött valami. Az ajándék egy igés kártya volt, amin ezt olvastam. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, melyet nem zárhat be senki. Pár hónapra rá, elmentem egy ifjúsági hétvégére, ahol nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy nem akartam elmenni. Kemény lelki harcokba került, hogy igen mondjak erre az útra. Hogy mi vitt oda? Isten. Ott ő megszólított engem. Elmondta, hogy bűnös ember vagyok, de azt is hogy szeret. Elmondta, hogy értem halt meg és értem támadt fel. Elmondta, hogy segíteni szeretne. Azt szeretné, hogy boldog legyek. Ott jutottam bűnlátásra. Megláttam magam, mert tükröt tartott elém. Megláttam őt, mert megmutatta magát, és hogy mit tett értem. Hazajöttem, de nélküle. Nem fogadtam el a segítségét. Az életem nélküle hamar nagyobb mélységbe került. Kísértettem őt azzal, hogy becsukott szemmel vezettem este a főúton. Nem is tudtam miért teszem. Egy rock koncertről hazaérve belenéztem a tükörbe és megijedtem attól, amit látok. Megijedtem magamtól. Egy talpig fekete, haraggal és gyűlölettel tele lévő békétlen alakot láttam. Én voltam az. De az a bizonyos ajtó nem záródott be. Újabb ifjúsági hétvége következett. Újra elmentem, mert tudtam az életem rossz irányba folyik. Ha ezen az úton maradok, akkor nem lesz jövőm. De lett jövőm. A hétvégén vágy ébredt a szívembe Jézus iránt. Arra vágytam, hogy hozzá tartozzam. Beszélgettem erről egy kedves asszonnyal, akivel együtt mentünk Isten elé. Imádkoztunk. Elmondtam Jézusnak az életem, kértem a bocsánatát és kértem, fogadjon el engem. És ő elfogadott. Boldogság töltötte be a szívemet és békesség. Nem volt bennem harag többé.

Istenre bíztam az életemet. Megengedtem, hogy berendezze. És ő elkezdte rendbe tenni. Nem sokkal azután szakítottam a barátnőmmel. Róla tudom, hogy bár akkor rossz volt neki ez a szakítás, de most boldog párkapcsolatban él. Befejeztem az iskolát, amit félbehagytam, mert nem érdekelt, hogy mi lesz velem a jövőben. De Isten egy boldogabb jövőt tervezett el számomra. Jelenleg Egyetemista vagyok. Idáig vitt Isten és tudom, hogy ennek az útnak még nincs vége.