Nyitott szívvel

1. Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani.

Mentsük meg a reményt! Olvasom a kiírt pályázat címét és fejemben rögvest egymást lökdösik tolongva a magasröptű gondolatok. Csakhogy ezt írásba is kellene valahogyan foglalni, méghozzá oly formán, hogy a kedves olvasó is megértse, miféle okosságok jutottak eszembe a fenti rövidke mondat kapcsán. Vannak ezek közt mélyebben szántó gondolatok, de vannak egészen egyszerű, apró-cseprő kis ötletek is, melyek segíthetnének talán megmenteni sokak számára azt a bizonyos reményt egy olyan világban, mely egy picit - bár tagadhatnánk, de nem hiszem, hogy érdemes - látszatvilág. Szeretnénk jobbnak, többnek mutatkozni, megfelelni, megteremteni a reklámokban látott néha szinte csudás világot, otthont, és ha nem tudunk nap végén olyan felhőtlenül mosolyogni és felszabadultan játszani a gyerekkel, mint ahogy azt a tv képernyőjén a mindig jól fésült, frissen sminkelt szereplők teszik, bizony még a lelkifurdalás is megkezdheti gyötrő tevékenységét, hogy valamit biztosan nem jól csinálunk, nem így kéne nap végén kinézni, fejfájás esetén egy csodapirula segítségével egy perc múlva boldogan kellene mosolyognunk, mint aki el is felejtkezett egy pillanat alatt a gyötrő kínokról. Aztán ráébredünk, bármennyire erőlködünk, nem megy. Egyet bizonyosan elérhetünk, ha mindig csudásak szeretnénk lenni, a folyamatos stresszt, a türelmetlenséget, aztán az ezt megjelenítő fizikai tüneteket és a sor a végtelenségig folytatható lenne.

Olyan korban élünk, amikor azok a dolgok, melyekért fizetnünk nem kell, pénzbe nem kerülnek, csak úgy 'vannak', elértéktelenedtek. Ami jó, ami szép, azt meg kell venni, azért fizetni kell, hisz semmi sincs ingyen, vagy ha valami mégis, akkor az azonnal bűzlik, mint a kétnapos sumák.

És ekkor jön az én egyszerű kis kérdésem minderre: Miért? Miért alakult ez így? Ilyen erős lenne talán a média közvetítő hatása, ennyire bedőlnénk a felszínes, értéktelen bóvlival fejünket tömő műsoroknak? Tényleg létezik, hogy ennyire balgák az emberek? Valóban hülye az, aki nem egy bizonyos áruházban vásárol? És mi nem akarunk hülyék lenni, ezért büszkén visszük magunkkal színes reklámszatyrunkat, amire rá van írva feketén-fehéren, igenis, mi kéremszépen nem vagyunk hülyék. És ez csoda jó érzés.

Szóval, visszakanyarodva a fő kérdéshez, miszerint mentsük meg a reményt, ilyen és ehhez hasonló gondolattömeg áramlott végig a kobakomon, amiből csak kiragadtam hirtelen pár gondolatot.

Az igazi értékek természetesen nem megvásárolhatók. Az igazi értékek még mindig körülöttünk vannak a nap minden pillanatában, de szinte katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy észre is vegyük ezeket. Gondolok itt egy gyönyörű naplementére, napfelkeltére, vagy egyszerűen egy hanyattfekvésre egy természet által színpompás virágszőnyeggel borított domboldalon. S közben fejünk felett a madarak ingyen koncertet adnak, de még milyen koncertet. Amint egy pillanatra elhalkulunk odabent, abban a pillanatban, legyünk bár városon vagy falun észrevehetjük a minket körülvevő csodákat. De valahogy elfelejtettük ennek a módját. Zajongani kell, zsibongani, jönni-menni. Akinek nincs mobiltelefonja, akit nem keresnek egy nap hússzor, akinek nincs bankkártyája, folyószámlája a bankban, aki olyan tehetetlenül élte le az életét, hogy deresedő halántéka ellenére egy tisztes otthont sem tud felmutatni, arra csodálkozva és mi tagadás, megvetően pillantunk, 'Mit keres ez itt?' Élhetetlen, nem is való a világra tán. De ő baja, miért nem volt ügyesebb, takarékosabb, tessék megnézni ezt vagy amazt, ha annak sikerült, neki is sikerülnie kellett volna. És ítélkezünk. Rögtön. Zsebünkben frissen ragasztózva készen állnak cimkéink, melyet gondolkodás nélkül nyomunk az általunk bizonyos kategóriába besorolt emberek homlokára.

Történt már velem nem egyszer hasonló eset, amit most megosztok, és talán jobban példázza ez a kis történet, mit is szeretnék kesze-kusza mondataimmal érzékeltetni.

Hat­van körüli. Férfi. Ápo­lat­lan. Sza­kál­las, zsí­ros haja a vál­lát ver­desi. Rajta egy-két szám­mal nagyobb, fekete zakó, alatta póló. Lep­le­zet­le­nül szem­lél­geti az uta­so­kat. Négyes ülé­sen, az ablak mel­lett fog­lal helyet. Sré­gen szem­ben ülök vele. Már ami­kor fel­száll­tam és leül­tem, rájöt­tem, nem biz­tos, hogy a leg­sze­ren­csé­sebb válasz­tás volt ez. Embe­rünk min­den­ki­vel szóba ele­gye­dik, bár ez mond­hatni, egy­ol­dalú tár­sal­gás. Isme­rem az ilyet, nem sza­bad a sze­mébe nézni. Bár­hová, de a sze­mébe soha. Nem is szól hoz­zám. Bár ami­kor leül­tem, köszön­tött, mint min­den­kit, mintha régi ismerő­sök len­nénk: - Kezit­csó­ko­lom, szép napot! - Per­sze ilyen­kor az ember aka­rat­la­nul is moso­lyog. Vilá­gunk­ban nincs helye, hogy ide­ge­nek csak úgy hoz­zánk szól­ja­nak, netán még jót is kíván­ja­nak. Á, dehogy... Csak bolond lehet az ilyen. Sze­gény. Saj­nál­ko­zunk magunk­ban. Motyog magá­ban, ami­kor ő még gye­rek volt... ami­kor ő még fia­tal volt... Óva­to­san szét­né­zek, figye­lem az embe­rek reak­ci­ó­ját. Nem csa­ló­dom. Az uta­sok a fejü­ket csó­vál­ják, saj­nál­kozva, elnézően, egy­másra néz­nek, legyin­te­nek, szót sem érde­mel sze­ren­csét­len. Én per­sze nem tudok kibújni a bőrömből. Min­dig izgat­nak a külö­nös figu­rák, van ben­nük valami... Így hát győz a kíván­csi­ság. Bár továbbra sem nézek a sze­mébe, fülem a pályán. Hátha ki tudok hámozni vala­mit zava­ros beszé­déből. Miköz­ben motyo­rog, nem mulaszt el sen­kit köszön­teni, aki fel­száll, a leszál­lók­nak pedig jó egész­sé­get kíván. Az embe­rek rá se néz­nek, nem­hogy még viszont­kí­ván­ja­nak eset­leg bár­mit is. Egy idős hölgy szem­mel lát­ha­tóan maxi­má­li­san fel van hábo­rodva, mit kép­zel­nek egye­sek, minek enge­dik az ilyet egy­ál­ta­lán fel a tömeg­köz­le­ke­désre, utazni sem lehet nyu­god­tan... Körül­be­lül eze­ket érzem, ami­kor ráné­zek. De mitől fél­nek vajon? És én? Mitől félek? Miért nem nézek a sze­mébe? Talán attól, hogy átlát raj­tam, mint azon a bizo­nyos szi­tán? Hogy kiol­vas olyat, amit nem sze­ret­nék hal­lani, és aztán neta­lán­tán még szóvá is teszi? Tit­kon úgy érzem, igen, ettől félek. Van benne valami. Mások is így lehet­nek. Kel­le­met­len, ha egy 'bolond' reá­li­sab­ban lát min­ket, mint mi saját magun­kat és ezt a sze­münkbe is mondja. A másik két utas fel­áll a négyes ülésről, ket­ten mara­dunk. Dön­töt­tem. Oda­for­dí­tom a fejem és hatá­ro­zot­tan bele­né­zek a sze­mébe. Egy picit meg­lepő­döm. Nem látok őrü­le­tet. Majd­nem fekete szem­pár néz rám. Békés. Sokat meg­élt, sokat látott. Bölcs. Vajon melyi­künk a bolond? Nem bánt, nem mond sem­mit. Csak néz. Hálás vagyok. Ránéz a kezem­ben lévő, kissé meg­vi­selt, de ellenőr által le nem kezelt vonal­je­gyemre... Majd a saját­jára. Én is köve­tem a tekin­te­tét. Kissé megnőtt kör­mei alatt fekete piszok lapul béké­sen. Lete­szi maga mellé a jegyet az ülésre. Újra rám­néz: - Itt szok­tam hagyni. Vala­ki­nek még jól jöhet. - Ő sem tudja min­dig meg­venni, teszi hozzá. Isme­rem az érzést, vol­tam már olyan hely­zet­ben, hogy nekem is gon­dot jelen­tett ez. Le kell száll­nom. Ráné­zek. A jegye­met lera­kom a mel­let­tem lévő ülésre. Cin­ko­san rám­mo­so­lyog. Én vissza. Nem bolond. Csak egy Ember. Még vissz­hang­zik a fülem­ben, ahogy bezá­ró­dik mögöt­tem az ajtó: - Kezit­csó­ko­lom, további szép napot, jó egész­sé­get! Mosoly­gok. Csend­ben mon­dom, szinte magam­nak: - Magá­nak is jóem­ber, magá­nak is....

Ennyi hát a történet. Talán illő volna tanulságot vonnom, hogy írásom az előírt szabályoknak megfeleljen. Az én számomra ez a tanulság már rég létező igazság. Megtanultam, hogy először odafordulok, mielőtt elfordulnék. Hogy nem hagyom magam megtéveszteni ruhától, külsőtől, modortól. Mert ezek könnyen elfedik a valóságot. A történetet. És én kíváncsi vagyok a történetekre. Mert minden ember mögött van egy, melytől az a bizonyos ember olyan, amilyen. Mondják, a világ tükör. Azt kapod, amit adni tudsz. Legtöbb esetben így is működik. Esetünkben az is kiderült, valamiért mindig könnyebben ad, akinek kevesebb van. Okát ne firtassuk. A titok talán a következő mondatokban rejlik, melyet valamikor kedves írónőmnél, Schäffer Erzsébetnél olvastam:

- Van a szenvedésnek értelme?
- Van.
- És mi az?
- Kinyílik a szívünk.